2014. november 16., vasárnap

Jött a tél...

Sziasztok!
Úgy látom, az előző rész nem tetszett sok embernek. Csak két kérdés: 1, részről részre rosszabban írok, vagy mi? 2, vagy fordított arányosságban változik a rendszeres olvasók száma és a tetszikek, illetve a kommentek aránya?
Sajnálom, de mostanában nincs annyi időm írni, de ez félévtől változni fog, csak most a félévi jegy beleszámít a felvételibe és bele kell döglenem a tanulásba, hogy mindenből jó legyek.
Na, azért remélem ez a rész jobban elnyeri a tetszéseteket, mint az előzőek. A következő fejezetig is, pedig szép hetet mindenkinek, jó olvasást!
--------------------------------------------

A (jó) pár héttel ezelőtti globális lebetegedést követően, ami alig tartott öt napig, mindenki visszatért és újult erővel, sőt újult szupererővel vágtunk bele a tananyagba, hogy behozzuk a lemaradást. A szurkolóedzésekbe is belegörnyedtem, majd otthon kezdődhetett a halálig tartó tanulás. Szóval már vártuk a decembert, ilyenkor minden kicsit lenyugodott, a karácsony körül forgott. A suli díszítése, félévi jegyek elmondása, hogy mire hajtsunk rá (nekem csak a spanyolra kellett).
December 21-én megtapasztaltuk, hogy milyen is egy igazi karácsonyi buli a suliban. Ez előző években valamilyen ok miatt mindig elmaradt, de idén végre megtartották! A belépéshez csak pár dolog kellett: mikulás-sapka, illetve az öltözékünkön legyen valami piros, fekete meg fehér. Valakik egyszerűen felvettek pár ilyen színű karkötőt, az is elég volt.
A zene egyértelműen karácsonyiasan idilli volt… az elején. A vége felé már kezdtek percről percre pörgősebbek lenni, de persze, mint minden jó iskolai bálon, itt is volt lassú szám, ahol a párok egymásba gabalyodva táncoltak, vagy csak lépkedtek jobbra-balra. Mosolyogva néztem az előttem álló mikulássapkás srácot, aki idegbajt kapott a fejfedője végén lévő fehér gömböcskétől, ami valahol mindig aggatta. Levettem a fejéről a sapit, a szabad kezemmel beletúrtam a hajába, a másikkal pedig átöleltem a nyakát és egy csókot nyomtam a szájára. Itt már szélesen vigyorgott. Ez csak természetes volt.
Amúgy a zenét nem CD-ről szolgáltatták, hanem banda volt, méghozzá a szurkolócsapat kapitánya, Trish volt az énekes és a három barátnője pedig a többi tag. Szuperek voltak, de tényleg!
***
Otthon szervezkedni kezdtünk az ajándékok miatt még a hónap elején. Kettesével beszéltünk össze, más szóval én Justinnal, szintén én Damonnel és a harmadik csapat pedig a két fiú. Értelemszerűen mindig a kimaradó embernek kellett ajándékot szerválni valahonnan. Meg persze együtt is kerestünk valamit a nénikéméknek.
A barátom meg én megpróbáltuk megkeresni Jusnak a legmegfelelőbb meglepetést, miután közöltük vele, hogy ne reménykedjen: nem szándékoztunk rá pénz költeni. Erre bepukkadt és berongyolt a szobájába, de persze mindvégig tudta, hogy veszünk neki valamit. Hogy mit vettük? Amire a leginkább szüksége volt, mint őrangyal. Egy fehér mágia könyvet, amit én kerestem meg az Angyalvilágban, de miután az eladó közölte velem, hogy fizessek vagy húzzak kifelé (mégis milyen angyal az ilyen?), inkább Damont küldtem be, hozzá viszont szólni is alig mert, szóval vele egyszerűbb volt. Azért, mert tudtuk, hogy a drágalátos unokatesóm úgyis keresgélni fog, így a könyvet kulcstartóvá varázsoltuk, azt pedig mindig magunknál hordtuk. Pontosabban a szeretett démonom vigyázott rá karácsonyig.
Justinnal a következőképp történt az ajándékszerzés. Még régen találtunk egy gitárt az egyik szekrényben, nem akartuk kidobni, ezért feltettük a padlásra, annak reményében, hogy valamire talán jó lesz. És mikor hallottuk Damon énekelni az október végi bulin, rögtön rájöttünk, hogy hová is tegyük azt a hangszert. Elvittük egy hozzáértő emberkéhez, aki szerint több mint kétszáz dollárt ér a márkája miatt, ami egész jó ár érte, tekintve, hogy az olcsóbbak húsz dolcsitól kezdődnek. Kicsit helyrepofoztuk, a ronda lepattogzott barna festék helyett fehérre festettük, a szegélye fekete lett, új hangolókulcsokat csináltattunk rá, újrahúroztattuk. Szóval modernizáltuk. Mindkettőnknek tetszett és azt reméltük, hogy Damon megpróbálkozik legalább egy akkord lefogásával.
Végül jöjjön az ő tervük, hogy mit vesznek nekem… oké, semmit nem tudtam róluk. Bárhogy pisloghattam rájuk, nem mondtak semmit. Argh!
***
22-én elkezdtük felrakni a díszeket. Mi gyerekek bevállaltuk a kinti cuccokat. Na, jó, így utólag nem a legjobb volt az ötlet, mivel éjszaka legalább tíz centi hó esett, de már alapból volt már harminc centi! Majdnem félméternyi hó.
És a srácok kit küldtek fel a létrára? Hát persze, hogy engem. Nem emlékeznek, hogy mi volt legutóbb, mikor létrán álltam? Kis híján lezúgtam hét méterről! De felküldtek, mondván: „az, hogy majdnem leestem Annabella hibájából volt”. Jó-jó igaz, hogy miatta történt, de amilyen szerencsés vagyok, előbb-utóbb magamtól is leesek onnan. Megint csak remegő lábakkal lépkedtem fel, a hatodik foknál járhattam, mikor Jus biztatóan megveregette a lábam, erre viszont fejbe akartam rúgni, hogy ő csak ne biztasson, ha már volt olyan gyáva, hogy nem ő ment fel erre a halállépcsőre. A tető alá kellett feltennem a LED világítást a már rég beszerelt kampókra. Remek volt, mert egyszerre csak másfél métert bírtam feltenni, utána le kellett jönnöm, arrébb raknom a fiúk segítségével a létrát, majd újból felmásznom. Örültem, mikor végeztem.
Az ajtó előtti terasz korlátjára tekertük fel a világító díszeket, mikor Jake, Mark és a lányok jöttek el a házunk előtt. Jen és Kristy hívott szánkózni, de a díszítésre hivatkozva nemet intettem. Gondolatban viszont azt mondtam, hogy nem megyek, mert mindjárt tizenhét éves leszek! A fiúkat hógolyózni akarták elrángatni, de szerintem még mindketten fáradtak voltak az előző napi buli miatt, mivel egy óra felé aludtunk el és reggel nyolckor keltünk. És most délután kettő volt, mikor ők jöttek. Szóval már több, mint hat órája voltunk talpon és díszítettünk, kevesebb, mint hét óra alvással. Eddig nem csak díszítettünk, hanem lapátoltuk/sepertük a havat a hátsókerti kis útról, a teraszról és a ház előtti járdáról. A barátink elszontyolodva mentek tovább. Visszafordultam a melóhoz, közben egy karácsonyi dalt dúdoltam, aminek a refrénjét a srácok már hangosan énekelték. A járókelők kicsit megbámultak minket.
Délután öt után már majdnem teljesen sötét volt, így leültünk a hátsókertben a terasz alatt lévő hintaágyba, ami elég hideg volt, de minket nem zavart, mert mióta reggel felkeltünk nem ültünk le, a lábam átvetettem a barátom combján és odabújtam hozzá. Egyik keze majdnem a tarkómhoz csúszott a kapucnim alá, a másik pedig megkereste a jéggé fagyott ujjaim és megcirógatta őket.
- Gyerekek, gyertek be segíteni – lépett ki a bácsikám a hátsó ajtón. Őt láthatóan nem zavarta a hideg.
- Nem megy. Félek, hogy idefagytunk – mondta Damon dideregve. De nem csak ő fázott, hanem mi is, hát ez „az angyalok nem fáznak a hidegben” képesség eléggé selejt. A mostohámra emeltük a tekintetünk, aki szórakozott mosollyal figyelt és megismételte a kérését. De már ahhoz sem volt erőnk, hogy felálljunk. Engem a barátom ölelt át, de a hideget ez sem tartotta távol. Justin az álláig felhúzta a kabátját, keresztbe fonta a kezét a mellkasa előtt. Szerintem már megfagyott. Pontosabban hibernálódott.
- Nyugi, már csak néhány dísz van – próbálkozott Dave bácsi az utolsó lehetőségével.
- Pontosan hány darab? És a válasz nem lehet „csak pár”, mert akkor inkább kint maradok – szólalt meg végre a mostohatesóm, negyed óra után újra pislogott.
- Számra pontosan három darab. Mind a három szobába egy-egy kis dísz – gondolkozott a bácsikám. Nem kellett több felpattantunk és berohantunk. Gyorsan felakasztottam a kabátom, levettem a kesztyűm, sálam, majd pedig a csizmám. Beálltam a kandalló elé. Öt perc után éreztem, hogy felolvadok, már az ujjaim is meg bírtam mozdítani. A fiúk is hasonlóképpen cselekedtek, mindketten lehunyt szemmel élvezték a tűzből jövő hőt. Mindkettőjük orra ki volt pirulva, ajkuk is majdhogynem lila volt. Végigfutott a hátamon a hideg.
Az asztalon megpillantottam a díszeket. Én elvettem a halványlila kis angyalkám és felrohantam vele a szobám ajtaja elé. A barna faajtón minden van. „Keep Out” feliratos tábla, a nevem öt centi vastag kartonbetűkből, poszter (Avril Lavigne, Vámpírnaplók, Linkin Park, Green Day), néhány könyvem borítójának fénymásolata (Lauren Kate – Fallen, Mats Strandberg és Sara B. Elfgren – A kör) és egy „Justin, csak akkor gyere be, ha tényleg fontos, vagy ha valami miatt nem vagyok hajlandó kijönni!” kis figyelemfelhívás az unokatesóm számára, amit sose vesz figyelembe. Viszont van egy kis hely középen, ami tavasszal, nyáron és ősszel üres. Ide kerül minden télen ez a kis angyalka. Még kiskoromban kaptam karácsonyra. Mikor kibontottam azonnal tudtam, hogy hol a helye. Régi szép emlékek. Felnéztem az üres részre. Bementem a szobámba egy kis celluxért. Amikor kiértem pont Jus jött a kezében a hóember alakú szoborral, amit ő csak papírnehezéknek hív, rendszerint egy kevésbé látható helyre teszi, általában a függöny mögé dugja el. A lépcsőre néztem, ahol Damon baktatott felfelé kezében egy kis zöld agyagkarácsonyfával. Visszafordultam és felnyomtam a helyére az angyalkámat.
- A nénikéd mondta, hogy ezt lent hagytad – nyújtott ás a barátom egy átlátszó, műanyag angyalt. Tényleg! El is feledkeztem róla. Körbeforgattam az ujjaim között. – Neked hány angyalos cuccod van? – mosolygott és az asztalára teleportálta a díszt, ami nála volt.
- Már kis korom óta érdekeltek az angyalok – mondtam. Bólintott és megpuszilta a homlokom. Vigyorogva vittem be a szobámba a másik angyalt, bekapcsoltam és letettem az íróasztalomra. Leülök a székembe és nézem, ahogy világít az amúgy tök sötét szobában, a fejemet a kezemen pihentetem. Valaki végigsimította a hajam, felnéztem a nénikémre, aki ezután felkapcsolta a lámpám. Kezében egy tányéron mézeskalácsok sorakoztak. Felém nyújtotta, mire elvettem egy hóember alakút.
- Kiskorodban is sokszor rajzoltál angyalokat – mosolygott, de végig a szobrot nézte. Kisimított egy tincset a homlokából, ami a tarkóján összefogott copfból szabadult el.
- Tényleg? – kérdeztem, miután megrágtam a sütit. – Nem is emlékszem.
- Nem is csodálom. Még kicsi voltál. Az incidens utáni egy évben rajzoltál angyalokat. Néha fekete szárnnyal, ami megrémítette az óvónőket, így nem engedtek rajzolni. Emiatt te is elfelejtetted. És mikor is kezdtél el újra angyalokat…? – nézett rám és leült az ágyamra.
- Tizenöt éves koromban kezdtem el – vontam össze a szemöldököm egy kis gondolkozás után. – Egy évvel a tizenhatodik… Talán összefügg, hogy mindig egy évvel az után, illetve előtt, hogy átéltem az angyalokkal és a démonokkal való találkozást?
- Hogy érted?
- Úgy, hogy három éves koromban a saját bőrömön tapasztaltam, hogy léteznek démonok. Tizenhat évesen meg én is az lettem, pontosabban vadász… vagyis többlelkű – pillantottam föl rá. Bólintott.
- Áh – értette meg végül. – Megmutatod, hogy mostani angyalrajzaid milyenek? Én is megmutatom a régieket – mosolyog rám. Elmosolyodtam és elindultam a gardróbom felé, ahol az ilyeneket tároltam. Megkerestem azt a dobozt, amiben a rajzaim voltak, a legfelső mappa az az évi, akkor eggyel lentebb. Meg is volt egy pillanat alatt. Mire én is kipecáztam a többi közül, addigra Clare néni is megtalálta a régi munkáim. Először ő mutatta meg.
Néhány egyértelmű gyerekrajz. Avagy kicsit több vonalból készült pálcikaember. Igen, tényleg sok köztük a fekete szárnyú angyal, de nem bukottak, hanem démonvadászokat ábrázol. Ezt a lilával színezett szem árulta el. És, hogy fegyver van a kezükben. Szerepel rajtuk néhány démon, és több őrangyal is, előbbieket rendszerint fekete hajjal és valami abszolút természetellenes szemszínnel jelöltem, plusz denevérszárnyakkal, utóbbiakat pedig világos fürtökkel és kék szemmel.
Most az előző évi rajzok jöttek. Az első egy önarckép. Akkor nem is értettem, hogy miért rajzolok szárnyat magamnak. Csak vittek a vonalak. De volt még olyan is, ahol két angyal ült a földön és körülöttük varjak repdestek és még sok minden más is. Egy viszont meglepett. Egy olyan rajz, amire nem is emlékszem. És aki rajta szerepelt… az Damon volt. De úgy, hogy akkor még nem is láttam. Félig színes, félig fekete-fehér. Pontosabban csak az alak nem színes. Háttal állt, fejét csak kicsit fordította hátra, de felismertem az arca vonalát. Előtte egy erdőt rajzoltam egy tóval. Szerintem mindenki rájött, hogy az a kertünk mögött lévő erdő. Mögötte épphogy látszódott valami piros. Gondolom az a Démonvilág.
- Ezt a képet… mikor készítetted? – kérdezte a nénikém, aki kicsit szintén meglepődött. Megfordítottam a lapot. A sarokban ott volt a dátum.
- December 31 – mondtam.
- Szerintem ezt add oda Damonnek karácsonyra. Justinnak pedig ezt – emelt fel egy az unokatesómat ábrázoló rajzot, ugyancsak szárnyak álltak ki az alak hátából. Mosolyogva bólintottam. – És megsúgod, hogy mit vettetek neki? – vonta fel a szemöldökét. Tudtam, hogy Justinra gondol, és simán leadná a drótot a fiának. Jus igazi adó-vevő, megkapja az információt és azt már rögtön mondja is tovább, ezt pedig a nénikémtől örökölte. Megráztam a fejem. Somolyogva öleltem meg Clare nénit, aki ezután magamra hagyott.
Leszaladtam két szalagért, amivel átkötöttem a rajzokat. Találtam is egy pirosat és egy világoskéket. Tökéletes! Visszarohantam és amilyen gyorsan csak tudtam feltekertem és átkötöttem őket. Ezután visszaraktam a dobozba és elvittem a helyére, a gardróbba. Na, most már mindkét srácnak volt egy olyan ajándéka, amit csak én adtam.
Hirtelen ihletet kaptam. Kiszedtem az ágyam alól a rajztömböm, a ceruzám és a radírom és rajzolni kezdtem. Majdnem másfél órával később egy lányt láttam a papíron. Egy hídon állt és a folyót nézte. A ruhája alapján tavasz lehetett. Haját össze-vissza állva rajzoltam, mintha fújná a szél, de az arcán látszódott, hogy sír. Keze maga mellett lógott és valamit tartott benne, talán egy nyakláncot, mert a lánc lelógott az ujjai közül. Ez érdekes, én rajzoltam és csodálkozok a művön. Ahogy nézem, szinte láttam, hogy megmozdul a lelki szemeim előtt: megszorította azt a kezét, amiben a dolog volt és azt a valamit bevágta a folyóba. Ennyit láttam. Az arcát nem ismertem fel. Na, mindegy. Ez csak egy fantáziakép… Ugye?
Sokszor rajzoltam úgy, hogy nem is emlékeztem a folyamatára. Mintha aludva-rajzoló lettem volna, általában ezek a képeim lettek a legjobbak.
- Bailey – szólított meg valaki. Jus állt az ajtóban, halványan mosolygott. – Egy egyiknek azért ordítok, mert lefoglalja az olvasás, a másiknak meg, mert elbambult a saját rajza tanulmányozása közben – sóhajtott miközben megforgatta a szemét. Egy ezüstszínű bögrét nyújtott felém. Forrócsoki! Az ő kezében egy világoszöld ugyanilyen alakú pohár díszelgett, belekortyolt az italba. – Mit rajzoltál? – nézett rám. Átadtam a rajztömböt. Egy ideig nézegette, de nem szólt, szemöldökét összevonta.
- Jus lefagytál? – kérdeztem. Megrázta a fejét.
- Bocs csak szinte látom, hogy azt, ami a kezében van, bedobja a folyóba – nyújtotta vissza.
- Nem vagy egyedül – fújtam meg a gőzölgő italt és a szememmel intettem, hogy üljön le. Helyet foglalt mellettem.
- Nekem mikor rajzolsz valamit? – kérdezte hirtelen, széles mosollyal, homokbarna haja mögött csillogott a szeme.
- Álmodik a nyomor – löktem meg óvatosan, mivel mindkettőnk kezébe tűzforró ital volt, egy csepp mégis a kezére csöppent, mire hangosan káromkodni kezdett. Röhögve vetett még egy pillantást a rajzra, majd megfogta a papírtömböt és a legelejére lapozott és onnan kezdte nézni. Mindegyik kép mellett volt dátum, így jól látszott, hogyan fejlődök. Ebbe a füzetbe már három éve rajzolgattam. Voltak benne mangák (felirattal, cellákkal, de csak egy-egy oldalnyi kis képregény), ezzel általában a nap legviccesebb dolgait írtam/rajzoltam le, az angyaltollakról, kutyáról tanulmányrajzok, néha viszont a szobámban lévő fényképek egyikét rajzoltam le.
- Ez tök jó lett – biccentett egy husky képe felé, aminek a szeme kékkel van színezve. Igen, erre voltam a legbüszkébb. Megköszöntem a dicséretet és belekortyoltam az italba, ami azonnal leforrázta a nyelvem. Nagy nehezen lenyeltem. Szép lassan leraktam a bögrét és elsétáltam a fürdőmbe. A fogmosó-poharamba töltöttem egy kis vizet, amit azonnal le is húztam. Nem sokat segített, de legalább nem égetett annyira. - Te is elkövetted azt a hibát, amit én? – somolygott még mindig a képeket nézve.
- Mit? – néztem ki a fürdőszoba ajtaján, épp a kezemmel legyezgettem a nyelvem.
- Öt percen belül kezdted el inni a forrócsokit – nevetett fel. Hirtelen csettintettem egyet és elindultam az ablakok felé. – Mi az? – kérdezte értetlenül. Óvatosan kinyitottam az erkélyajtót és egy marék havat vettem fel. Odasétáltam az éjjeliszekrényen lévő bögréhez, a fülénél fogva felemeltem és az aljához nyomtam a havat. Igaz a jég gyorsan elolvadt, de a lé az ihatóra lehűlt. Az unokatesómra kacsintottam, aki kerek szemekkel bámult. – Te zseni vagy! Ez tíz perccel ezelőtt nem jutott eszedbe – kortyolt bele a saját italába, ami már nem volt olyan forró. Megráztam a fejem, mire „sejthettem volna” arcot vágott. Leültem mellé, mire átkarolta a vállam és a saját forró csokijából átadta az enyémbe a díszítésképp rátett mályvacukrot. Tejszínhabos szájjal mosolyogtam rá, amire reakció egy hangos röhögés volt.
Megittuk a forrócsokit. Kő-papír-ollót játszottunk, hogy eldöntsük, hogy ki vigye le a bögréket. Vesztettem. Bekopogtam Damonhoz, aki tényleg elmerült egy könyvben, így eléggé megijedt, mikor kopogtattam, sőt ugrott is egyet az ágyon. Elvettem az éjjeliszekrényéről a világoskék ugyanolyan poharat, mint a miénk. A srác már vissza is merült a könyvbe, amit Sandrától kapott szülinapjára. Már azóta olvasgatja, de még mindig van tovább, még csak az időszámításunk előtti huszonegyedik századnál járt. Jó, vicceltem! Még ott, mikor az emberek rájöttek az tűz használatára. Megpusziltam az arcát és kimentem. Leszaladtam a konyhába, ahol a nénikém mosogatott. Bevállaltam, hogy a maradék húsz tányért és poharat elmosom én, de mosolyogva mondta, hogy nem kell, nem kell, azonban addig győzködtem, hogy pár perccel később már én törölgettem a piszkos edényeket. Tíz perc alatt végeztem.
- Köszönöm Bailey, hogy segítettél – néz rám hálása. Közöltem, hogy ez csak természetes és megtöröltem a kezem a konyharuhában. Megöleltem és felsétáltam a szobámba. Vagyis felsétáltam volna, de megálltam Damon szobája előtt, aki csukott szemmel, fejét a falnak döntve ült az ágyán. Felsóhajtott és hanyatt dőlt a takaróján.
- Elfáradtál könyvmoly? – vigyorgok a szobája ajtajában.
- Aha – ásított – Nem kicsit. Ez a díszítés…
Besétáltam és leültem mellé. A kezembe fogom a könyvet, amit olvasott. Belelapoztam, oda, ahová a könyvjelzőt tette. Szólt, hogy lehetőleg ne tegyem át máshová a jelölőt. Nem állt szándékomban. Az úgymond naplóbejegyzés első mondata már alapból érdekesen csengett: „Mire az emberek felfedezték a tüzet, addigra Lucifer felfedezte a démonok földjét, hogy találkozott a Sátánnal, aki a bukottak között felosztja a pokol hét részét. A legfelső lészen a Démonvilág…” Aham, szóval Sátán, akit még jóval az emberek előtt száműztek a pokolba, mert nem akarta, hogy Isten a földi világgal többet foglalkozzon, mint az angyalaival, osztotta fel hét részre a démonok világát.
- Amikor Sátánt küldték le, az száműzetés volt, mert ennyire nem értett egyet Istennel. Luciferék lázadása viszont már az igazi bukás volt. Akkorra Sátán már megteremtette Lilith-et az első démont, majd a bukottakat is démonná változtatta. Innen számítják a démonok létezését – szólat meg halkan Damon. Bólintottam és lenéztem rá. A szemét az alkarjával takarta el, a másik keze a mellkasán pihent, ami egyenletes ütemben mozgott fel-le. Letettem a könyvet az íróasztalára, már indultam volna ki, mikor megragadta a kezem és az ölébe rántott. Egyik kezével a derekamat ölelte át, a másikkal a vállamat simogatta. Ajkát a számhoz nyomta. – Szeretlek – suttogta.
- Szeretlek – motyogtam. Mosolyogva csókolt meg még egyszer. A szemembe nézett, félresimítottam a zavaró tincseit.
- Csupa grafit a kezed – nevetett fel halkan. Megnéztem a jobb kezem, és tényleg. Csupa fekete a tenyerem és az ujjaim, vigyorogva próbáltam letörölni több-kevesebb sikerrel. Mikor a nagyja lejött felnéztem Damonre, aki kiskutyásan félrebillentett fejjel figyelt. – És meg is mutatod a rajzot? – vonta fel a szemöldökét.
- Lehet, hogy igen…
- Lehet, hogy nem?
- Persze. Gyere, megmutatom – ugrottam föl. Lassan battyogva követett.
- Ahogy elnézem te nem vagy fáradt – röhögött.
- Hát nem – ültem le az ágyamra és a kezébe nyomom a rajztömböt. Megkereste a legutolsó rajzot, azonnal elámult. Ő sem szólalt meg jó pár percig. – Damon, hahó! – lengettem meg a kezem a szeme előtt.
- Sose mondtad, hogy ilyen jól rajzolsz – nézett rám még mindig meglepetten. Visszalapozott a régebbiekhez, az álla egyre jobban leesett. Kifakadt, hogy ő még egy pálcikaembert se tud rajzolni.
- Sose mondtad, hogy jól tudsz énekelni – vágtam rá. – Amúgy szerinted ki rajzolta azt a képet, amire ráírtad még a nyáron, hogy te is szeretsz? – vontam fel a szemöldököm. Elgondolkozott, többször is szóra nyitotta a száját, de végül mindig becsukta. Ezt győzelemnek könyveltem el.
- Oké, ez jogos – adta fel. A tekintetét újra a rajzra vezette. – Na, de mindegy. Ez tök jól néz ki – adta vissza. Megköszöntem, mire magához ölelt. Megpusziltam és eldőltem az ágyon. Ő is lefeküdt mellém, felkarjára hajtottam a fejem, ugyanezzel a kezével elkezdte csavargatni a tincseim. Én pedig a bőrkarkötőjét babráltam. Nézte, amint az ujjaimmal a karkötő csatját pöckölöm.
- Tudod, hogy mi jutott eszembe? – kérdeztem, mire a kézfejemről az arcomra villant a tekintete. – Rólunk hány közös kép készült? Tekintve, hogy november elején alig bírtam megszabadulni Cole-tól, mert nem bírtam bizonyítani, hogy a barátom vagy.
- Öhm, asszem’ a telefonomon van egy – gondolkozott. Előkapta a telóját és megnézte a képeket. – Ja, egy – mutatta felém. A halloween bulin készült, épp táncoltunk, ő belecsókolt a nyakamba, én pedig hangosan nevettem. Gondolom valamelyik srác küldte át neki. – Várj! - felhúzott és kinyújtotta a kezét, hogy le tudja magunkat fotózni, megnyomott egy gombot, mire bekapcsolt a telefon első kamerája. Az arcom az övéhez nyomtam, csak egyszerűen mosolyogtunk a fotón. Majd lett egy olyan, amin mindketten röhögünk, mert egy óvatlan pillanatban elkezdett csikizni. És végül egy olyan, amin megcsókol. Nem sokkal később átküldte mind a hármat, mire nyomtam egy puszit a szájára.
***
Nyolc óra körül Jus benyitott és csak annyit kérdezett, hogy nézünk-e valami karácsonyi filmet. Naná, hogy beleegyeztünk, és naná, hogy engem küldtek le kajáért.
- Na, mit nézünk? – tettem le az italokat és a kaját az ágyra, ahonnan rögtön elcsórták a két üveges kólát és a pattogatott kukoricát is kisajátították. Szemetek! Dühösen néztem rájuk, de nem zavartatták maguk, csak válogattak a CD-k között.
- Reszkessetek betörők? – nézett fel Jus és átnyújtotta a kiválasztott film tokját. Beraktam a lejátszóba, majd megnyomtam a play gombot. Visszaültem melléjük és megpróbáltam minél nyomatékosabban nézni a nasit. Először csak mereven nézték a filmet, majd lassan mosoly kúszott az arcukra és Damon átnyújtotta az üvegét, majd a tálat, amiben a popcorn volt. Vettem egy marékkal a kajából és meghúztam az italt is.
Már az elején sokat nevettünk. Főleg, mikor rájött, hogy otthon hagyták a kissrácot. De mikor elkezdte szívatni a betörőket. Akkor már dülöngéltünk a röhögéstől. Lezúgtak a jeges lépcsőn, lepörkölte a fejüket a lángszóró, fejen vágta őket a festékesdobozokkal. Más szóval karácsonyi vígjáték.
Mire vége lett már örültünk, ha levegőt kaptunk. Már fájt a rekeszizmom. A kaja mindegyszálig elfogyott, a popcorn már az elején, a kóla csak szép fokozatosan. Nevetve figyeltem, ahogy a barátom és az unokatesóm veszekszik az utolsó korty italért. Mikor megunták a huzavonát, már tényleg egymásnak ugrottak, megpróbálták a másikat két vállra fektetni, de eléggé döntetlenre állt a helyzet. Mivel a harcot nagyban akadályozta az üveg, ezért azt félretették, míg bunyóztak. Az izgalom miatt, miközben szurkoltam, megszomjaztam, így először csak egy kortyot, majd az egészet megittam. Ezt viszont csak akkor vették észre, mikor Damon a földre került. Jus kerek szemekkel kérdezte, hogy hová lett a kóla. Először lenéztem az üvegre, majd vigyorogva a hasamra mutattam. Kikerekedett a szeme, közben a haverja a szőnyegemen fetrengett a röhögéstől. Jus kivette a kezemből a palackot és ütni kezdett vele. Nem menekültem, csak csatlakoztam a barátomhoz.
A nénikém nyitott be, akkora volt a hangzavar. Rémülten nézett körbe, majd mikor meglátott minket, rögtön levonta a következtetést, hogy megint hülyülünk. Rá vigyorogtunk, vagyis csak én és Damon, Justin kifakadt, hogy megittam a kólát, amit hosszú harc árán nyert meg. Erre a démonom hátulról combcsonton rúgta, nem annyira erősen, de attól még az unokatesóm feljajdult. Clare néni nem is méltatott minket egy mondatnál több szóra: Justin, ne verd az unokahúgod! Majd kiment.
- Kinek van kedve egy éjszakai hócsatára? – kérdeztem, mert a mostohabátyám elég… gyilkos pillantásokkal illetett. Erre viszont mindkettőjük szeme fölcsillant. Azonnal tudtam, hogy megmenekültem a gyilkolástól. Felpattantam és felhúztam a földön ülő barátom, aki kissé már ki volt pirulva a nevetéstől.
- Hölgyem – mutatta maga előtt az utat az unokatesóm.
- Mit terveztek? – tettem fel kapásból ezt a kérdést. Egy elnyújtott „seeeemmiiiit” már mindent elárult: jobb lesz, ha vigyázok. Lementem és felvettem a csizmám, a kabátom, sapit, sálat és kesztyűt. A srácok követtek ki az udvarra, ahol azonnal engem támadtak, védekezni se volt időm, csak sikítani, de azt teli torokból. Sajnáltam a szomszédokat, bár biztosan elküldtek minket a fenébe. Visítva védem a fejem.
- Ne már! – sikítottam, isten tudja mennyiszer mondtam már el ugyanezt a mondatot az elmúlt percekben. Elkezdtem futni, de valaki megragadott hátulról és már nem is éreztem magam alatt a talajt. Mikor kinyitottam a szemem, már a levegőben voltunk. Damon szorosan tartott, én pedig úgy kapaszkodtam a nyakába, mint valami kismajom. De lassan lefejtette az ujjaim a kapucnijáról és úgy fordított, hogy a hátam a mellkasához préselődjön, de továbbra is biztosan tartott, bíztam benne. Alattunk a más jól ismert erdő terült el. Oldalra néztem, ahol Justin repült, odakiáltottam neki. – Ugye tudjátok, hogy én is tudok repülni?
- Tudjuk, de amilyen arcot vágtál, nem hagyhattuk ki – röhögött a mögöttem lévő barátom.
A könyökömmel oldalba vágtam, mire eljátszott, hogy majdnem elejt. Na, akkor ijedtem meg csak igazán. A nevetése viszont egy kis dühöt csalt a pillantásomba. Olyan szívesen megütöttem volna, nem kockáztattam, hogy ekkor már tényleg leejtsen. A körmeim belevéstem a kabátja ujjába, mire megpuszilta a hideg arcom. Elmosolyodtam, a következő pillanatban viszont éles kanyarral balra vette az irányt. A levegő a tüdőmbe szorult, a fagyos szél az arcomba csapott. Viszont a repülési gyorsasága lassulni kezdett, már kevésbé fáztam, de a szemem még mindig csípte a hideg. Már vártam, hogy végre letegyen, egyre jobban szorítottam az engem tartó karjait. Rángó vállal szállt le egy ágra, szórakoztatta, hogy félek, hogy tériszonyom van.
Kinyújtottam oldalra a kezeim és úgy próbáltam a fa törzse felé araszolni. De percenként csak egy lépést haladtam előre, közben ő mindvégig a csípőm mellett tartotta a kezét, hogyha esetleg elveszteném az egyensúlyom, akkor elbírjon kapni. Velem ellentétben, ő elég nagy lépéseket tett, mikor elég messzire kerültem tőle. Éreztem magamon a tekintetét. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor az ujjaimmal megéreztem a hatalmas tölgyfa kérgét. Átöleltem a növényt, mire a barátom halkan felkuncogott és két kézzel megtámaszkodott a fejem mellett. Apró léptekkel megfordultam és felmosolyogtam rá. A mellkasára tettem a kezem, majd lábujjhegyre álltam és egy puszit nyomtam a szájára. Az egyik lábam megcsúszott, mire rögtön utána kapott. Visszarántott, utána nekinyomott a fának és lebénázott, mire beleöklöztem a vállába.
Felnéztem, mert hallottam Jus kiabálását, mivel nem talált minket. Felnevettem és ismét a barátomra pillantottam, aki az eget pásztázta. Mikor megpillantotta a haverját, elvigyorodott. Elővarázsolt egy befőttesgumit és megcélozta vele, a fák fölött köröző angyalkánk. Fentről hangos kiáltás hangzott, innen tudtuk, hogy találat. A szám elé kaptam a kezem és úgy röhögtem. Damon megvonta a vállát és közölte, hogy legalább tudja, hogy merre vagyunk. Ez be is bizonyosodott, mikor Jus leszállt a mellettünk lévő fa egy vastagabb ágára. Szúrósan méregetett minket, sőt, ha egy pillantással ölni lehetett volna, akkor mi már halottak lennénk. Hangosan fújatott, szeme is tikkelt és ordítva cseszett le minket, mert eltaláltuk valamivel a szárnyát. Igen, kicsit ideges volt. A legnagyobb meglepetésemre viszont a barátom rám mutatott, mintha én voltam volna. Felháborodottan néztem rá, majd egyszerűen lehülyéztem.
Megint bevágtam az ál-durcit. Kinyitottam a szárnyam és megnéztem, hogy milyen magasan vagyunk. Legalább tíz méter. Oké, akkor ugrás, majd repülés – mondogattam magamban. Elrugaszkodtam és csak az ugrás után nyitottam ki a szárnyam, nehogy elsodorjam Damont. Lesiklottam szinte a talajig, ott suhantam a fák között, élveztem a repülést, itt legalább nem fújt a szél, viszont a menetszél az erős volt. Ekkor valaki eltalált hógolyóval, majdnem elvesztettem az irányt, ami miatt az egyik tollam szépen egy fa kérgén maradt, de hamar visszanyertem az uralmam a saját szárnyaim felett. Magam mögé néztem, ahol Jus követett, teleportálással változtatta helyét. Szemét! Ismét megcélzott, de ezúttal egy éles kanyar segítségével kikerültem. Szlalomoztam az öreg tölgyek között, majd kikerültem egy kisebb bokrot és tovább suhantam a házunk felé. A szárnyam színét átváltottam fehérre, reméltem, hogy így kevésbé látnak meg felülről, ezt megturbóztam egy kis láthatatlansággal, ami már teljes védelmet jelentett. Mikor magam mellett láttam a tavat, tudtam, hogy már csak egy kilométer és hazaérek.
Hirtelen valaki elkapott és így a láthatatlanságom eltűnt. Kezei a derekam köré fonódtak, ajkát az enyémnek nyomta, lassan leengedtem a lábam a hideg hóba. Damon újra és újra megcsókolt. A fehér szárnyaim szorosan magam mögé húztam, a tollak a hátamra simultak. Az ő fekete szárnyai ezzel ellentétben ki voltak teljesen nyitva, hatalmasak voltak. Az éles hollótollak csíkokat húztak a hóba. Átöleltem a nyakát és rábazsalyogtam. Kisimította a szememből a hajam, majd megigazította a félig lecsúszott sapkám, utána kezét visszatette csípőmre. A szárnyaim már nem húztam annyira össze, pont ellenkezőleg, ugyanúgy, mint ő, szinte teljesen kinyitottam.
- Hogyan találtál meg? – suttogtam. Homlokát az enyémhez döntötte, és lehunyta a szemét.
- Mondom, hogy ismerem a fekete mágiát – mosolygott.
- Fekete mágiát?
- Na, jó. Inkább a csalók varázsigéit – vallotta be és a száját újra az enyémen éreztem.
- Látnotok kéne, amit én látok – szólalt meg Jus mögöttünk, mire ijedtünkben ellöktük magunktól egymást. Összepillantottunk, majd egyszerre tört fel belőlünk a röhögés.
- Miért mit látsz? – kérdeztem unottan, miközben odaléptünk hozzá. Felénk mutatta a telefonja kijelzőjét, ahol mi voltunk csók közben, a szárnyaink csak átlátszó, elmosódott foltokként látszódtak. Zsebre vágta a mobilt, és mosolyogva nézett minket. A barátom átölelte a derekam és egy puszit nyomott a halántékomra. Jus ekkor nyávogós hangon közölte, hogy „olyan romi pár vagyunk”. A „romi” szó miatt felröhögtünk mindhárman. Nem tudom, hogy honnan jött neki, hogy a romantikus szót így rövidítse, de ezen szakadtunk. Justin egy puszit nyomott a homlokomra és eltűnt.
A barátom felém fordult és egy kis csókot adott a számra, megfogta a kezem és elindultunk a házunk felé, a mostohabátyámmal ellentétben, gyalog.

Otthon a kabátjainkat ledobva beállunk a kandalló elé és nekidőltünk az egyik kanapénak, szép lassan kiolvadtunk. Főleg én, mert engem dobáltak meg hógolyóval. Néztük a recsegő tüzet a kandallóban. Oldalra sandítottam Justinra, aki szerintem állva bealudt, majd Damonre, aki nyitott szemmel nézte az égő fadarabokat. Visszapillantottam a mostohatesómra, még mindig csukott szemmel áll. Megnéztem, hogy a másik oldalán van-e fotel, vagy valami. Van! Meglöktem, mire a fotelra esett. Meglepetten nézett körbe, majd megpróbált felállni, de visszaesett. Tátogva hülyézett le, majd mikor feladta a reményt, hogy magától lábra áll, inkább felénk nyújtotta a kezét. A démonomra néztem, aki felvette a „gondolkodó” arcát. Erre a drága unokatesóm kiakadt, és suttogva kezdett minket elküldeni a fenébe. Damon megcsóválta a fejét és elindult fel az emeletre velem a nyomában. Ekkor Justin már felháborodott „hé” hallatott. Vihogva léptünk vissza és a kezét megragadva kezdtük el rángatni a lépcső felé. Felmentünk a szobáinkba, pontosabban Jus a sajátjába, mi pedig Damonéba. Elterültem az ágyán, míg ő elment letusolni. Lehunytam a szemem, majd pár perce elaludtam. Arra keltem, hogy valami hideg csöppent az arcomra. Összerándultam és átfordultam az oldalamra. Újabb csepp hullt rám, mire kinyitottam a szemem. Fölöttem a vizes hajú barátom láttam, aki mosolyogva támaszkodott mellettem az ágyra. Nyújtózkodtam egyet, majd magamhoz öleltem a tőlem pár centire lévő takarót. A fülembe suttogta a nevem, majd azt, hogy öltözzek át. Pedig olyan kényelmesen feküdtem ott! Kicsit zombisan, de átmentem a szobámba, vettem egy kisebb zuhanyt, fogat mostam és pizsamát se felejtettem el felvenni, mert amilyen álmos voltam akkor, kinéztem volna magamból. Visszabattyogtam a barátomhoz, aki a telefonján nézett valamit, mikor beléptem, felkapcsolta az íróasztalon lévő lámpát. Felemelte a takarót, hogy be tudjak mászni mellé. A vállára hajtottam a fejem. Megcsókolt és jó éjszakát kívánt, a mellkasába fúrtam az arcom és elmosolyodtam. Olyan jó volt a karjaiban elaludni…

4 megjegyzés:

  1. Sziaaa!
    Nem is tudom mit is mondjaak...egyszerűen imádtam ezt a részt is!:)))
    Most valahogy nem jönnek a szavak. Szóval ma elmaradt az utolsó órám,így hamarabb hazajöttem aminek nagyon örülök. Holnap nem tudom,hogy írunk-e valamiből ezért csak gyorsan tudok neked írni. Jaj igen és fogorvoshoz is megyek. :/
    Veled mizujs?

    Puszi,Réka :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett, a következő részt is hamarosan felteszem :).
      Bár eléggé utólag írok, de azért remélem túlélted a fogorvost, én is utálok oda járni.
      Velem amúgy semmi sincs, ünnepeltünk, holnap pedig országos döntőre megyünk Budapestre. Ennyi, egész héten erre készültünk.

      Pusz

      Törlés
  2. Sziia!
    Először is bocsi hogy nem írtam az előző részhez, de most szólok hogy az is nagyon tetszett!!
    Úgy mint a mostani!! Őrülten jó!! Még egyszer bocsi hogy nem írtam és siess a kövivel!!
    Millió puszi és ölelés: Dia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!
      Boldog vagyok, hogy minkét rész tetszett, a részt pedig még ma vagy holnap este hozom. Becsszó!
      Puszi

      Törlés