2014. november 22., szombat

A nagyszülők

Sziasztok!
Végre túl vagyok  a matekversenyen, bár kissé le is betegedtem mellé. Remélem nektek jól telt az elmúlt egy hét (legalábbis jobban, mint nekem).
Örülök, hogy az előző részhez kicsit több visszajelzést kaptam, mint az azelőttihez. Remélem ez a fejezet is tetszeni fog. Oh, és két nap múlva van a blog szülinapja. Ha van valakinek valami ötlete, hogy hogyan lehetne "megünnepelni", akkor várom a tippeket.
Jó olvasást mindenkinek, puszi!
-----------------------------------------------------------

Reggel forgolódásra keltem. Oldalba ütöttem a mellettem lévő személyt, mire az abbahagyta a mocorgást, de kissé felháborodottan felmordult. Kinyitottam a szemem. Damon pont felém fordult, kicsit morcos arcot vágott, amiért felébresztettem. Behúztam a nyakam és kiskutyaszemeket kezdtem rá mereszteni. Tekintete rögtön ellágyult, bár amúgy se volt túl mérges. Mosolyogva bújtam hozzá közelebb, átölelte a derekam és egy puszit nyomott a homlokomra. A hátamra fordultam és a plafont kezdtem nézni, közben ő engem figyelt.
- Holnap szenteste – mosolyogtam, közben már orromban éreztem a nénikém különleges karácsonyi sütijének az illatát, a fejemben hallottam a dalt, amivel minden évben az őrületbe kergetem Justint. De várom már!
Szenteste reggelén első dolgom volt mindig, hogy elkezdtem a Jingle Bells-t énekelni Jus ágya mellett, aki először csak bámult a falra, majd a lehető legcsúnyábban kezdett rám nézni, de én vigyorogva tovább folytattam. Általában a nyolcadik replay után jutott el oda, hogy a száját egy vonallá préselte, ökleit összeszorította, halántékán pedig kidagadtak az erek. A tizedik ismétlés után pedig egy gyors mozdulattal kirántotta a feje alól a párnáját és ütlegelni kezdett vele. Először nyolc évesen csináltam meg ezt vele, akkor akkorát ütött, hogy nekiestem az éjjeliszekrényének, bevertem a fejem és sírni kezdtem. Azonnal odaült mellém és csitítani kezdett, de én csak hozzávágtam a reggelit, amit neki készítettem és az éneklés mellett akartam átadni. Ez a reggeli egy mézeskalácsot takart, amit megkentem jó sok cukormázzal és tortadíszítős cuccokkal meg ráírtam a nevét. Ez nekem akkor nagy főzéstudománynak számított. Persze ő is majdnem elkezdett amiatt sírni, mert én miatta bőgtem. Mikor láttam a könnyes szemeit, emlékszem, elvettem az íróasztaláról a saját sütim, azt félbe törtem, a felét pedig odaadtam neki. Halkan nevetni kezdett, átölelt és azt kérdezte, hogy nem haragszok-e rá. Egy szinte néma nem volt a válaszom.
Ez az éneklés még azóta se ment ki a divatból, bár a sütit már rég elhagytuk a programból. És nem ebben az évben akartam megtörni a hagyományt, így még reggeli előtt át akartam rongyolni hozzá, hogy jó ébresztőt csapjak neki. Vagyis, inkább ő csapjon meg engem az ébresztő miatt.
- Ja, az első karácsonyom itt – suttogta Damon, amivel felébresztett a mélázásból. Igaz is, már jó párszor végiggondoltam, hogy milyen lesz vele és mindig arra jutottam, hogy biztosan csodálatos. Láthatóan rá volt írva az a képemre, hogy mit gondolok, mert kicsit egoista vigyort villantott rám, majd folytatta. – És lassan egy éve, hogy újra találkoztunk – simította végig az arcom.
- Igen. Akkor tőled kaptam a legjobb szülinapi ajándékot – néztem a szemébe. Szórakozottan kérdezte, hogy mit is adott akkor, pedig pontosan tudta. Azon az estén szerencsére még megkaptam tőle az első csókom, de elég sokáig azt hittem, hogy a Démonkirály… blah! Végül is ki akarja, hogy megcsókolja a démonok királya, aki ki tudja, hogy hány száz éves, emellett a barátom apja, és a legnagyobb ellenségem. Nem hiszem, hogy sokan.
Megválaszoltam Damonnek, az előbb feltett, kérdését, majd egy puszit leheltem a szájára, mire magához ölelt. Megint magára öltötte a kisfiús ábrázatát, ami annyira aranyos volt, az orrát a párnájába fúrta, arca csak szemtől fölfelé látszott. Sötétbarna szemébe belelógott a majdnem fekete haja, úgy pislogott rám ártatlanul. Kissé félrebillentette a fejét.
- Fél tíz – nézett át felettem az órára.
- Jó én még alszok egy fél órát – húztam az arcom elé a takarót. Felröhögött és visszaeresztette a fejét a párnára és megcirógatta kézfejem, ami mellette hevert. Nem láttam, de tudtam, hogy mosolyog.
Szerintem én tuti, hogy visszaaludtam, mert arra keltem, hogy valaki felkel mellettem. Felhúzta a nyakamig a takarót és egy puszit nyomott az arcomra. Hallottam, hogy odasétál az ablakhoz, majd felnyögött. Kinyitottam az egyik szemem, arca fintorba volt futva, látszódott, hogy elküldene valamit, vagy valakit a fenébe. Az íróasztalra támaszkodott és kissé előre hajolt, hogy kilásson az ablakpárkányra rakódott hó és a jégvirág között.
- Mi az? – motyogtam, és megdörzsöltem a szemem, átfordultam felé.
- Esik a hó. És már van vagy hatvan centi – nézte az ablakon át a tájat. Akkor mehet a hólapátolás is. Remek. A párnába fúrtam az arcom és felé nyújtottam a kezem. A tenyerébe vette az ujjaim, majd leült mellém.

Öt perccel később már az unokatesóm ágya mellett guggoltam, ő még nagyban hortyogott. A barátom az ajtóban állt, széles vigyorral az arcán. Vettem egy mély levegőt és énekelni kezdtem.
- Jingle Bells, Jingle Bells, jingle all the way – kezdtem. Azonnal kipattant a szeme, megragadta a pólóm és lerántott az ágyra. Majdhogynem fojtogatni kezdett.
- Azt hittem, hogy ezt már kinőtted! – kiáltotta. Damon meglepetten pislogott, majd hangosan felröhögött. Összegörnyedve, könnyeit törölgetve figyelte, ahogy Jus rángatja a vállam és kiabál velem, hogy miért csinálom ezt. – Csak azt ígérd meg, hogy hetven évesen már nem erre kell kelnem minden karácsony reggelén – könyörgött.
-  Nyugi, akkor már nem – mondtam, mire megkönnyebbülten felsóhajtott. – Majd ez unokáid megteszik helyettem – vihogtam. A homlokára csapott és visszadőlt a takarók közé.

Nuku életkedvvel mentünk le reggelizni, ahol levágtuk magunk a székekre. Unottan kezdtem rágcsálni a rántottát, ami amúgy marha finom volt, de mégsem bírtam megenni, hanem  a tányérom kicseréltem Damonével, aki viszont pillanatok alatt benyomta a saját adagját és az enyémet is elpusztította seperc alatt. A nénikém mosolyogva nézte a srácot, aki még ledöntött egy bögre teát is. Elvigyorodtam a barátom láttán.
Justin is csatlakozott hozzánk, viszonylag fel volt dobva, bár erről a külseje nem árulkodott, mivel haja a szemébe lógott, ásítozva jött le a lépcsőn. Levágódott mellénk, és ő is pár pillanat alatt bevágta a reggelijét. Clare néni meg is jegyezte, hogy a fiúk milyen falánkak lettek, mire az említettek összenéztek, majd vigyorogni kezdtek.
- Gyerekek, ma… - kezdte a bácsikám. Azonnal felsóhajtottunk és befejeztük helyette: hólapátolás. Pff, de utáljuk.
Reggeli után így azonnal felmentünk, hogy egy jó meleg ruhát keressünk, mivel egész nap lapátolhattuk azt a nyomorult havat, ha továbbra is esni fog. Így megkerestem az egyetlen bélelt farmerem, felvettem egy rövidujjút, egy fehér garbós hosszú ujjút, egy fekete pulcsit, majd előkerestem a legmelegebb sálam és sapkám. Leszaladtam, felvettem a hótaposóm, ami kívül belül szőrös, a jó meleg fekete szövetkabátom és a kesztyűm, és csak reménykedem, hogy nem ázik át.
Ha valaki azt hitte, hogy csak én öltöztem úgy, mint aki az északi-sarkra készül, az tévedett. A fiúk is felöltöztek. Vagy azért, mert hideg van kint, vagy pedig azért, mert ismerjük ahhoz egymást eléggé, hogy tudjuk, úgyis megfürdetjük egymást a hóban. Mindketten farmerben és vastag pulcsiban robogtak le a lépcsőn. Rám vigyorogtak, azonnal úgy éreztem, hogy menekülnöm kell. A szemükben valamiféle furcsa fény csillant, mintha áldozatot találtak volna a ténykedéseidhez. Gyorsan felvették a bakancsaik és a kabátjaik és már tűztünk is ki az udvarra mielőtt megsülünk.
A garázsban megkerestük a hólapátokat és belevágtunk a melóba. A kezembe vettem a tárgyat és elindultam előre, a nyomomban a két segítőmmel. Először a kocsibejárót, majd a járdát, ami a bejárathoz vezetett, később a hátsó kertben lévő kis ösvényt. Ezt kábé másfél óráig tartott megcsinálni, közben voltak kisebb szünetek, mikor ledöntöttünk egy pohár teát, felmelegedtünk a kandalló előtt. De amíg mi pihentünk, addig kint továbbra is esett a hó, szóval mikor kiléptünk a hátsó ajtón, elég cifra káromkodásokat hallattunk, mivel minden munkánk fuccsba ment. Azonban nem csináltuk meg megint, hanem folytattuk, ahol abbahagytuk. Én fel teleportáltam az erkélyemre és ott is elkezdtem lesöpörni a havat kézzel. Fütyörészve poroltam le a kezem, mikor…
- BAILEY! – kiabált fel valaki. Lenéztem a korlát felett, odalent Damon áll csupa havasan és elég dühösen nézett rám. Karba vágta a kezét, sötét tincsei közé fehér hópelyhek vegyültek, arca, orra piros volt. Behúztam a nyakam és zavart mosollyal kértem bocsánatot. Megcsóválta a fejét és az égnek emelte a szemét. Átlendültem a korlát felett és leugrottam. Vigyorogva figyeltem, ahogy megpróbálta leporolni magát. Pár perc később feladta és kissé szerencsétlenül nézett rám, lebiggyesztette az alsó ajkát. Kicsit besegítettem neki, mert különben egész nap csupa hó lett volna. Kiráztam a kapucnijából is a jeget, közelebb hajoltam hozzá és megpusziltam a hideg arcát, mire ő mosolyogva ölelt magához.
- Na, én ezt nem folytatom. Szerzek egy hókotrót – vágta a földhöz dühösen a hólapátot Justin. Felé fordultunk, úgy toporzékolt, mint valami kisgyerek… vagy én, mikor duzzogok. Csak most ezt ő, mint srác csinálta. – Komolyan, folyton esik a hó. Tíz perc alatt úgy néz ki a járda, mintha nem is takarítottuk volna el a havat! – mondta idegesen. Szinte láttam a füstöt a feje felett. Felvontuk a szemöldökünket, mintha azt kérdeztük volna, akkor most mi legyen. Válaszul csak csettintett egyet és előkapta a telefonját a zsebéből. Pötyögni kezdett a készüléken, majd pár perc múlva hangosan felolvasta a levelet, majd hogy kiknek akarja elküldeni. Az üzenet lényege: irány a kosárpálya egy bazinagy hócsatára. Elvigyorodott és megnyomta a küldés gombot. A jó pár válasz se sokat váratott magára, mindenki benne volt.
Szóltunk a nevelőszüleimnek, utána pedig elindultunk a megbeszélt helyre. Az utcákon rengeteg helyen volt jeges, csúszós a járda, ami miatt párszor majdnem dobtam egy hátast, szerencsére a mellettem sétáló fiúknak gyors volt a reakcióideje és utánam kaptak. Jus jót nevetett is a bénaságomon, de a következő pillanatban elhasalt a hóban. Damonnel rá néztünk, majd össze és elröhögtük magunk. Addig a drága unokatesóm élvezhette a fagyos matracot, amint feküdt. Megfogtuk a két kezét és megpróbáltuk felhúzni, de a talaj ismét eltűnt a lába alól, újabb hátast dobott, de ezúttal minket is rántott magával.

Valahogy épségben odaértünk a kosárpályára. A mi érkezésünk után öt perccel megjött a másik két fiú is, majd Hel és Melody, később Jen és Kristy is befutott. Mind vigyorogtunk, mint a tejbetök. Mehetett a fiúk a lányok ellen csata! Felálltunk a pálya két felébe, a csapattársak összenéztek. Hel és én egy pillantással megbeszéltük a tervet, miszerint megkerüljük a srácokat és hátulról a támadunk. A másik három lányt ismerve, ő biztosan búvóhelyet keresnek majd azonnal. Azonban az ellenfeleink már egy teljes hadműveletet terveztek meg, legalábbis a pillantásuk erről árulkodott.
Hát hóból nem volt hiány, az biztos. És kezdés. Már az első dobással eltaláltam az unkatesóm, aki így engem célzott, de hála Melody-nak kiesett a kezéből a hógolyó. Ezután már nem is foglalkozott velem, hanem a leendő barátnőjét ostromolta. A tervnek megfelelően a fiúk térfelére mentem és elbújtam a pad mögé, csináltam három jó kemény golyót. Igazából Jake-nek szántam a sorozatot, de véletlen Damont találtam el egymás után. Ugyanolyan arccal fordult felém, mint reggel, mikor a teraszról borítottam a nyakába egy kevés havat. Most is erőltetett vigyor húzódott az arcára és közelebb lépett, közben mézes-mázosan kezdte el mondani, hogy menjek csak oda, ujjai között azonban ott lapult a muníciója.
Visítva rohantam egy fa mögé, azonnal elkezdett kergetni. Mivel a kosárpálya, akárcsak a mi házunk, a város legszélén volt, így a hátulról egy erdő keretezte. Na, én oda menekültem, persze ő nem hagyott elfutni. Végig magam mögött hallottam a lépteit, a nehéz levegővételeit. Párszor hátra is néztem, csak két-három méter választott el tőle. Egyszer csak felbuktam az egyik kiálló gyökérben, ő pedig bennem esett el. Szerencsére nem rám, hanem mellém zúgott. Kiköptem a havat, ami a számba ment, majd a tincsekbe ragadt hajam húztam ki a szememből, és felé fordítottam a fejem. Röhögve ült föl és engem is odahúzott magához. A lendülettől, ahogy odaugrottam, kissé hátraesett. Még mindig nevetett, miközben szorosan átölelte a derekam és kis puszit adott az arcomra. A mellkasára hajtottam a fejem és hallgattam a szívverését. Azt, ami legtöbb démonnak nincs. Csak azoknak, akik annak születtek, de csak addig, míg van valami, ami miatt érdemes dobognia. És belőlük kevesebb van, mint száz. És én örültem, hogy nekem egy olyan démon jutott, akinek még volt miért élnie, ha nem így lett volna, biztosan a Démonvilágban maradt volna, hogy egy napon átvegye a trónt az apjától, hogy minden félelem nélkül menjen az angyalok elleni csatába. De ő féltett engem és velem volt.
Felnéztem rá. Az eget nézte, pontosabban a fölöttünk összezáródó fák ágait, amin csillogott a fehér, tiszta hó. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, mindig, mikor kifújta a levegőt, a szén-dioxid ezüst páraként távozott az ajkai közül. A könyökömre támaszkodtam és az arcát figyeltem. Már becsukta a szemeit, de továbbra is kapkodta a levegőt. Megsimogattam az arcát, mire kinyitotta a mélybarna szemeit, mosolygott, mint mindig.
Leültem az egyik fa tövébe, ő pedig az ölembe hajtotta a fejét, majd csettintett egyet. A körülöttünk lévő két méter átmérőjű körben eltűnt a hó, a föld sem volt nedves utána, azonnal melegem is lett. Legalább húsz fok volt abban a kis burában. Levettem a kabátom és a hátam mögé tettem, ő is kibújt a dzsekijéből, de azt párnának használta a feje és az ölem közé. Nekidőltem a fa törzsének, közben a haját simogattam…

Hirtelen riadtam fel. A barátom az ölemben aludt. Felnéztem az égre, már kezdett sötétedni, de elég gyorsan. Megvizsgáltam mindent, a bura még ott volt körülöttünk, továbbra is volt vagy húsz fok abban a félgömbben. Megráztam Damon vállát többször is, talán a harmadik alkalomra nyitotta ki a szemét. Halkan kérdőre vont, hogy miért nem hagyom aludni. Szegénykém annyira fáradt volt, hogy azt se tudta, hol aludt el.
- Nézz körül drágám – mondtam. Körülpillantott, majd olyan hirtelen pattant fel, hogy kisebb szívrohamot kaptam. Azonnal szedelőzködni kezdett. – Ne hozd már rám a frászt – nyújtottam felé a kezem, hogy húzzon fel, megragadja a csuklóm és felrántott. Ekkor hirtelen megcsókolt, meglepetten bámultam magam elé az első pár másodpercben, majd lehunytam a szemem.
Már megint a telefonja szakított szét minket. Fújtatva kapta elő a készüléket, felém mutatta, hogy lássam ki az. Megforgattam a szemem a név láttán, de közben mosolyogtam. Megnyomta a fogadás gombot és kihangosította.
- Hol a fenébe vagytok?! Ugye nem történt baj? – kezdte köszönésképpen.
- Nem. Nem történt baj. Az erdőben sétálgattunk – mondta Damon, közben magához húzott.
- Akkor mégsem hazudtam akkorát – nevetett Justin. Összenéztünk és az égnek emeltük a pillantásunk. – De mindegy, jobb ha hazajöttök mielőtt a libák és a családjuk kiakad – folytatta halkabban. Közöltük vele, hogy húsz perc és ott leszünk. Elköszönt és kinyomta. Felsóhajtottunk és az erdő felől indultunk haza.
Viszonylag csöndben mentem, csak a lábam alatt ropogott a friss hó. Ez a csend eléggé felkeltette Damon érdeklődését, nem szoktam én ilyen lenni. A kezem után nyúlt és átkarolta a vállam. Egy puszit nyomott a halántékomra.
- Ahogy látom nem igazán jó, ha ti szavaitokkal élve a „libák és a családjuk” jön – kezdte, dühösen fújtattam, mert igaza volt. Ha az a család jön, akkor tuti, hogy valamivel szekálni fognak. Miért kellett pont most jönniük egyáltalán? Aznap érkeztek az apai nagyszüleim is, ők legalább szeretnek, még ha csak egy napra jöttek is az angyalvilágból évente, szerettek. Amúgy egészen a tizenhatodik szülinapomig azt hittem, hogy Angliában laknak, azért jönnek ritkán, de utána Dave bácsi elárulta, hogy az Angyalvilágban élnek, és az odaszületett őrangyalok kiképzésében segédkeznek.
- Az sose jó. Csak az apukám és Dave bácsi szülei is ma jönnek. És tuti a szemükre fogja hányni a „nem-nagyi”, hogy én a Démonkirály fiával járok, meg hogy a fiuk egy démont vett el feleségül… Bla-bla-bla – morogtam. Hirtelen magához rántott, a mellkasom az övéhez nyomódott, olyan közel húzott, és a fülemhez hajolt. Jólesően megborzongtam, mikor meleg lehelete megcsapta a nyakam.
- Viszont ha apukád nem megy feleségül az anyukádhoz te nem vagy. És ha te nem jársz velem, akkor én még mindig a Démonvilágban poshadnék – simította végig az arcom és egy puszit nyomott a fülem tövére. – Mit számít az, ha valaki olyan mond valamit, akit nem szeretünk?
- Csak azt, hogy… talán amiatt, ami köztünk van, dühösek lesznek – motyogtam kissé elszontyolodva.
- Azt nem tudhatod előre – suttogta, majd megcsókolt.
Szinte hallottam a gondolatait, hogy azt mondja, csak az számít, hogy mi szeretjük egymást. És igaza volt. Mindig is utáltam a nénikém anyját és a testvére családját, de nem csak én, Justinnal ketten osztoztunk ezen az érzésen. Mindig semmibe vettük, hogy mit mondanak, miért most törődnénk vele. Apa szülei pedig jó fejek, biztosan kedvesebben fogadják majd Damont, mint emezek. Ők csak azt nézték, hogy milyen faja másik, engem is lekorcsoztak, pedig sokkal erősebb és különlegesebb angyal vagyok, mint ők. És ezt nem hencegésből mondom, mindenki így gondolja. Mármint rajtuk kívül. Azt se akarták elfogadni, hogy Damon többlelkű, mert kitartanak amellett az állításuk mellett, miszerint ő csak egy kém. Pff, persze.
Valahonnan távolabbról valaki a nevünk ordibálta. Justin, te mindig ilyen jól időzítesz? Mi is elkiáltottuk magunk, hogy be tudja tájolni, merre vagyunk, percek alatt megtalált, kicsit idegesen járkált fel-alá egy szál pulcsiban. Mikor fejben megtervezte, hogy mit is akar mondani felém fordult.
- Én félek hazamenni, csak egy szikre kell és robban a levegő a két család között – sóhajtotta, majd nekidőlt egy fának és maga elé kezdett nézni. – Eddig a görcsök meg anya anyja nem is jött egynél többször egy évben, most meg már azon gondolkozom, hogy mivel tartsuk kint őket, annyiszor rontják otthon a levegőt. Ellenben apa szülei szintén egy évben egyszer jönnek, de ők legalább kedvesek – tárta szét a karját. Egyet értettem. Odaléptem mellé és a vállára tettem a kezem, ezután közöltem vele, hogy akkor utáljuk a nem-nagyit, a cafkákat és a családjukat együtt, akár a másik két nagyszülő előtt is. Láthatóan felderült az ötlettől. A fejem fölött Damonre nézett, aki csak felmutatta a hüvelykujját, hogy ő is benne van.
Belekaroltam mindkettőjükbe, és lassan elindultunk hazafelé. A két fiú mosolygott a hülyeségeimen, mikor megpróbáltam végigcsúszni egy kis jegyes sávon. Persze, mivel a szerencsém átlaga évről évre csökken, el is estem volna, de az utolsó pillanatban elkaptak. Meg az is gyerekkori zizzenésem volt, hogy megpróbáltam leverni egy ágról a rajta lévő havat, természetesen az is rám borult. Ők már csak összenéztek és feladták a pesztrálásom, mert szerintük reménytelen vagyok. Csak kiöltöttem rájuk a nyelvem, most már gyerekesnek is elkönyveltek. Sosem tagadtam, hogy gyerekes vagy épp reménytelen lennék, sőt tudom, hogy az vagyok.
Mikor már láttuk a házunk, még inkább lelassítottunk, bár a szórakozásaim miatt amúgy se haladtunk gyorsan. Az orrom a sálamba fúrtam, hogy elrejtsem szem elől, hogy mennyire beleharaptam az ajkamba. Minkét lakótársam felém fordult, mindkettőjük a kezét nyújtotta. A kézfejem belecsúsztattam a tenyerükbe, ujjaik összezáródtak. Beléptünk.
Levettem a sapkám, a kabátom és a sálam, amiket felakasztottam a fogasra. Kibújtam a csizmámból. A srácokat kezdtem nézni, akik hozzám képest lassított felvételben mozogtak. Jus felém nézett és megigazította az egyik tincsem, ami valószínűleg égnek állt. Halkan köszöntünk és átspuriztunk a konyha és a nappali közti holttéren, ami egyenest a lépcsőhöz vezetett. Csak ott volt hely.
A fiúk közt foglaltam helyet, ők pedig maguk elé bámultak, én is próbáltam ezt tenni, de még elkaptam apa anyukájának pillantását. Sajnálatot láttam benne, emellett egy kis dühöt is, ami a nem-nagyiék felé irányult. Kísérletet tettem arra, hogy egy erőltetett mosoly húzódjon az arcomra, de csak valami fintorfélére futotta. A nénikém a kezünkbe adott egy-egy bögre forrócsokit, hálásan néztünk rá. Sorban megsimogatta a fejünk. Damon a bal kezébe fogta a poharat, a jobb kézfejének ujjait pedig az enyémekre kulcsolta. Jobbra néztem, Justin épp az egyik libát bámulta, aki egy nemzetközi kézjellel fejezte ki véleményét rólunk. Nem szóltak rá, pedig mindenki látta. Vagyis rá akartak szólni, de a nem-nagyi egy nem túl szép pillantást vetett azokra, akik fel szerettek volna szólalni. Láttam, hogy az unokatestvérem arcára ördögi vigyor ül ki, a csaj arcára pedig ráfagyott a mimika, lassan fintor húzódott a szája sarkába. Minden bizonnyal a mellettem ülő srác szépen beszólt neki. Persze nekünk is elmondta, hogy mivel vágott vissza a beintésre. Damon majdnem visszaköpte a forrócsokit a mondat hallatán. Én nem szeretném elismételni, amit a mostohabátyám mondott. Nem túl szép a nyelvhasználat…
A szobában lévő csend amúgy elég idegesítő volt, még azt is hallani lehetett, ahogy a hó ropog a szomszéd macskájának lába alatt. A tévé se szólt, még a levegővételünk is teljesen néma volt, csak néha hallatszott, hogy belekortyolunk az italunkba. A nyomasztó csend miatt feszengtem. A barátom a kezem az ajkához emelte és egy puszit nyomott rá. Kedvesen mosolygott rám.
A nénikém megelégelte a némaságot és megköszörülte a torkát, majd az anyósa felé fordult.
- És hogy telik az év az Angyalvilágban?
- Szokásosan Clare, annyi napon keresztül monotonban ugyanazt csinálni! Ráadásul, ami nektek ez év, az nekünk kettő. Már hiányoztak a srácok – pillantott ránk, szemei kicsit elidőzött a kézfejemnél, amihez a démonom odanyomta az ajkait. Azonban legnagyobb meglepetésemre a nagymamám elmosolyodott és kicsit oldalba bökte a nagypapám, aki a teáját kavargatta.
Pár perccel később a mamám leült mellénk és kérdezgetni kezdett minket, hogy mit csináltunk az elmúlt egy évben. Miután elmondtuk az évet nagy vonalakban (átváltozás, suli, nyár), észrevettük, hogy elég sokszor pillant Damonre, akinek a történetét kihagytuk a meséből. Bólintottunk és belekezdtünk, hogy ő hogy is került hozzánk. Felvázoltuk a mi Démonhercegünk elmúlt egy évét, bár ő maga csak ritkán szólt bele, csak halványan somolyogva nézett az ujjai közt tartott bögrére. A mamám közölte is, hogy elég csendes, mire közöltük: nem az, csak szégyellős. Erre viszont felkapta a fejét és elég csúnyán kezdett ránk nézni. Az egyetlenegy közönségünk csak nevetett a reakcióján. Megpöcköltem a srác orrát, mire az megcsiklandozta az oldalam. Szó szerint Jus ölébe ugrottam. A mamám még jobban kuncogott rajtunk. A nénikém odasétált hozzánk és elvette tőlünk a bögrét, nehogy összetörjük. Átöleltem a mostohabátyám, akinek még mindig az ölében ültem, Justin egy puszit nyomott a fejem búbjára. Damon széles mosollyal figyelt minket.
Visszaültem az eredeti helyemre és a barátom vállára hajtottam a fejem. A mamám megsimogatta a kezem, kék szemében csillogott a büszkeség. Szőkésbarna hajába csak pár ezüst szál vegyült, arcán csupán néhány kisebb ránc látszott, nagyon fiatalnak tűnt, pedig már több mint hatvan éves. Simán letagadhatna tizenöt évet, mindenki hinne neki. A nagyapám is csatlakozott hozzánk, Justin széles és „ártatlan” vigyort villantott rá. A papám szerint az unokája a legbajkeverőbb őrangyal, akit valaha látott, bár ezt a jelzőt még csak tavaly mondta neki először, addig csak pusztán rosszcsontnak nevezte. Ezt persze az unokatesóm mindig megpróbálta megcáfolni, de valahol mindig elbukott. Általában ott, hogy engem akart eltenni láb alól, mert idegesítettem. Méghozzá szándékosan.
A nagyapám megcsóválta a fejét és összekócolta a srác haját, mire az morogni kezdett. A papám is mondhatta simán, hogy csupán ötven éves. Szemüvege mögött csillogtak barna szemei.
Átöleltem a srácokat a nyakuknál. A barátom vállára hajtottam a fejem, aki végigsimította a karom.
Hallottuk, hogy a nem-nagyi és a másik család feláll és elindult kifelé egy halk köszönés után. A nénikém felsóhajtott és utánuk ment, hogy kikísérje őket, de mikor nem látták, megfordult és azt tátogta, hogy „végre”. Visszafojtottunk egy vihogást. Damon a fülemhez hajolt.
- Ugye, hogy nem lett semmi baj – suttogta. Elmosolyodtam és rá emeltem a pillantásom. Csillogó fekete szemei engem méregettek. Nagyi kérdezte, hogy kaphat-e egy kis bizonyítékot arra, hogy tényleg járunk. Jus csak a hátamra tette a kezét és közelebb tolt Damonhoz. A vállára tettem a kezem és egy puszit nyomtam a szájára. Elvigyorodott és ajkát a homlokomhoz nyomta.
A mamám azt mondta, hogy olyanok vagyunk mint egykor apa és anya. Lehet, hogy igazuk van…

Este nyolc óra felé a nagymamámék elmentek, mi pedig kimentünk az udvarra. Elkezdtünk egy bazinagy hógolyót csinálni. Este tíz körül már akkora volt, mint mi. Ekkor elfogyott a hó fele. Vagy több. Az udvar fele zöld a másik fele fehér volt. Ez egy kihagyhatatlan látvány volt. Belefogtunk egy kisebb hógolyóba is. Kábé mellkasomig ért. Még maradt elég egy még kisebbre, ami a csípőm magasságáig gurítgattunk. Ekkor az összes hó elfogyott. A srácok kinyitották a szárnyaik és egymásra helyezték őket, én pedig lentről dirigáltam, ami miatt többször is elküldtek melegebb éghajlatra, de nem zavart. Így lett egy kb. négy (vagy több) méteres hóemberünk. Csípőre vágtam a kezem és elégedetten néztem fel. Már csak a kiegészítők kellettek rá.
- Beugrok egy… sodrófáért. Az az érzésem a répa kicsi lenne – mondta Jus és berohant.
Damonre néztem, aki művünket nézte, arca ismét kipirult a hidegtől, összedörzsölte a kezeit, hogy felmelegedjen. Barna szemeiben csillogott a teraszon lévő lámpa fénye. Rám pillantott, ajkain halvány mosoly játszott. Hozzám lépett és hosszan megcsókolt, rövid idő múlva azonban elhúzódott, legnagyobb sajnálatomra. Vettem egy mély levegőt és feltekintettem rá. A kezem még mindig az övében volt, a hüvelykujjával a kézfejem simogatja. Elvesztem a tekintetében. Így félhomályban a haja és a szeme is majdnem teljesen feketének tűnt.
Hirtelen bazinagy koppanást hallottunk, ami miatt rögtön felriadtunk egymás bámulásából. Justin a lépcső alján fejét dörzsölgetve feküdt, mint kiderült lezúgott. Én már ezen sem lepődtem meg, túl béna, hogy kihagyjon egy ilyen jelenetet. A kezem mögé rejtettem az arcom, de közben vihogtam. Damon nem volt ennyire diszkrét, ő hangosan kiröhögte a haverját, mire az fújtatni kezdett. A sodrófával szépen oldalba vágta a fiút, mire az feljajdult. Naná, hogy elkezdték egymást püfölni, az lett volna a csoda, hogyha nem törnek ki verekedésben. De végül is ők pasik, ez a dolguk nem?
Jus került ki győztesként, tekintve, hogy nála volt fegyver. Neki adtuk a megtiszteltetést, hogy felrakja a hóember orrát, pontosabban a sodrófát. Csak reménykedtünk, hogy Clare néni nem fogja hiányolni a sütőeszközt. Felrepült és belenyomta a hóember fejébe, ami majdnem leesett, de még időben elkapta. Ezután kerítettünk két tobozt és felraktuk szemnek, majd egy kisebb görbe botot is, azt pedig szájnak. Valahogy találtunk két vastagabb ágat, amit feltettünk karoknak. Éjfélre kész is lettünk.
- Bakker, az kétszer akkora, mint mi. Vagy nagyobb – hunyorogtam, hogy meg tudjam saccolni, hogy hol van a teteje.
- Öööö, ja – nézték a többiek is.
- Gyerekek! Ti idekint vagytok, pedig elmúlt éjfél is, plusz mínusz húsz fok van – mondta dühösen a nénikém az ablakból. Viszont mikor megpillantotta a hóembert és a hómentes kertet, elámult.

- Anya, holnap nem kell lapátolni – vigyorgott az unokatesóm, de olyan szélesen, mintha csak azt mondta volna, hogy leégett a suli. Öh, ja. Nála ez a két dolog nagyjából egyenlő szinten van a boldogságfaktoron. Halkan elkezdte tervezgetni, hogy akkor lapátolás helyett mit fog csinálni. Felröhögtünk és elindultunk a bejárat felé. A nénikém a szemét forgatva ment vissza a szobájukba. Mi a lehető leghalkabban átfordítottuk az elméletileg két személyes kanapét (gyakorlatilag négyen is elférnek rajta) a kandalló felé és levágtuk magunk rá. Én ültem az egyik, Justin a másik szélére, értelemszerűen Damon a közepre. A srácok nem bírták sokáig, pár perccel később a barátom feje a vállamra hanyatlott. Lenéztem rá, de már olyan mélyen aludt, mint akit kiütöttek. Felsóhajtottam és végigsimítottam az arcát. Már Justin is a kanapé karfájára hajtott fejjel szuszogott. Mosolyogva dőltem hátra, a tarkóm ugyancsak a karfán pihentettem, közben a barátom a nyakhajlatomba fúrta az arcát és átölelt. Néztem az előttem lobogó tüzet és eszembe jutott: már legalább fél órája 24-e van!

2 megjegyzés:

  1. Sziia!!
    Nagyon jóólett!! Többet nem tudok mondani. Jóó lett! Úgy látszik azzal hogy beteg lettem a szókincsem is kisebb lett! Amúgy Jobbulást!!
    Millió ölelés: Dia /most nem adok puszit mert beteg vagyok/ és még egyszer jobbulást!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszett! Neked is jobbulást kívánok!
      Úgy szint millió ölelés, Jenessa (hasonló ok miatt nem adok én se puszit :) )

      Törlés