2014. október 12., vasárnap

Halloween buli part 2. – Irány a buli

Sziasztok!
Boldog választást mindenkinek! Jó vasárnapot mindenkinek. Kinek hogy telik a suli?
A részhez nincs sok hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy remélem tetszeni fog. Amúgy a blog nézettsége túl van a 9000-en, aminek nagyon örülök.
Jó olvasást mindenkinek!
--------------------------------------------------------

Hat óra felé elkezdtünk készülődni. A lányok villámgyorsan hazaszaladtak a ruháikért és jöttek vissza. Először az ikrek érkezett meg, majd a másik két lány is. Elkezdtük a sminkelést, erősen koncentrálva kentem fel a szemhéjpúdert. Kristy-nek ezüst-sötétkéket  tettem fel és mint kiderült Jenny-nek arany-világoskék színek kellettek. Oh, én marha! Valahonnan szerváltak két cuki angyalszárnyat, ami tökéletesen ment a ruhájukhoz. Amíg én Melt és Helt sminkeltem, addig ők hajsütővassal próbálták loknissá varázsolni a hajkoronájukat. Melody egy tök szép fehér, több rétegű, combközépig érő ruciban ment, ehhez elég volt egy halvány fehér sminket készítenem neki, amit csillogó szájfénnyel dobtam fel. Helena bukott angyalkának öltözött, így alapból kihúztam feketével a szemeit, majd füstös hatású make up-ot csináltam neki. Mivel az egyik bátyja barátnője gót így nem volt nehéz ruhát szereznie. Sötét haját egész szépen megcsinálta magának, pár tincset feltűzött, a többit pedig hagyta hullámokban omlani a vállára. Én magamnak olyan sminket csináltam, amilyet még soha. Feketével kihúztam a szemem, de vissza kellett fognom magam, nehogy füstössé tegyem. Helyette fehér szemhéjpúderrel kentem ki magam, a hajamat belokniztam. Szerintem jól állt, de a többiek szava a döntő mindig. Kinyitottam a kis szárnyam és kiléptem. A fiúk leesett állal néztek. A lányok meg tapsikoltak. Markot és Jake-et a lányok ébresztették fel az ötödik sokkból, mivel ők mindenkinél így néztek. A másik kettő nem. Jó, Jus talán Melody-nál bambult el egy kicsit, de pszt! Az unokatesómat nem annyira erősen felpofoztam. Hatott, mert leordította a fejem, hogy ezt miért kapta. Damont pedig megcsókoltam. Pislantott néhányat, majd feleszmélt. Megpróbáltam nem túl hangosan felröhögni, de ez szinte lehetetlen volt. Még mindig kissé megbabonázva nézett rám, tenyerei közé vette a kézfejem, majd lemosolygott rám. Vörös szemében boldogság csillogott. Az unokatesóm átölelte a vállam és egy puszit nyomott a fejemre, vigyorogva dőltem neki.
Végignéztem a fiúkon. Mark, akárcsak Helena, bukott angyalnak öltözött, a srác arcát látva még mindig haragudott a barátnőmre a mai lábtaposás miatt, ez főleg akkor mutatkozott meg, mikor átkarolta Hel nyakát és úgy tűnt mintha küzdene önmagával, hogy elkezdje-e fujtogatni. Végül nem kezdte el. Jake és Jenny mindketten őrangyalok lettek, ugyanúgy, mint Kristy. Jus egyértelműen angyal, Melody pedig szintén fehér ruhát öltött. Damon pedig egyedüli démon lett. Clare néni csinált rólunk néhány képet. Megálltunk a lépcső alján és mi lányok egymásba karoltunk, a fiúk pedig megálltak mögöttünk az utolsó lépcsőfokon. Damon a fejem tetejére támasztotta az állát, tenyereit a derekamra simította. A mostohabátyám csak félénken a kiszemeltje vállára tette a kezét, de ettől mindketten halványan elpirultak. Jenny átkarolta a tesóját, Jake pedig mindkettőjüket átölelte. Mark és Hel kérdőn meredt egymásra, azt hiszem ezzel üzentek a másiknak, hogy „hozzám ne merj érni”. Lettek páros-képek is. Amik kábé úgy néztek ki, hogy én és Damon, Jen és Jake, és egyen pedig az összes többi emberke. Én sutyiban lefotóztam Melody-t és Justint, mikor beszélgettek így lett közös képük nekik is. Fél hétkor elindultunk gyalog, mindenki amellett sétált, akivel beszélgetni akart. A barátom mellett baktattam.
Az idő nem volt épp meleg, főleg nem szoknyában. Bár fázni nem fáztam, de érezni azért éreztem a hideget, ez a legjobb dolog az angyalságban. Velem ellentétben Jenny, Kristy és Melody didergett a rövid, vékony ruhájában, amit nem is csodáltam, mert a hőmérő nem mutatott tíz foknál többet. Az ég borús volt, vártam, hogy mikor zúdul a nyakunkba az ég hideg zuhanya. Ahogy haladtunk az iskola utcája felé, úgy egyre több autó és egyre több diák ment el mellettünk, közben arról motyogtak, hogy milyen rohadt hideg van.
A barátomra néztem, aki pontosan úgy nézett ki, ahogy egy démont el lehet képzelni. A szemei pirosan fénylettek, szárnyait nem nyitotta ki. Sötétkék ujjatlan póló, fekete csőfarmer és ugyancsak sötétkék tornacipő díszelgett rajta. Haja pontosan be volt lőve, pont úgy állt, ahogy kell, és ahogy jól áll neki. Más szóval az egész srác tökéletes volt, rászolgált a Démonherceg névre.
- Véletlen, hogy ugyanaz a ruha van rajtad, ami akkor mikor legelőször láttalak a börtönben? – kérdeztem. Szemem sarkából pillantottam rá. Arckifejezése meglepett volt, majd miután végignézett magán, mimikája megváltozott, kissé szórakozott lett. Maga elé emelte a kezét és csettintett egyet, egy aprócska láng villant fel az ujjai fölött pár pillanatra.
- Szerinted? – nézett rám a mosolygós vörös szemeivel. Kuncogva ráztam a fejem. Összekulcsolta az ujjaink és megpuszilta a homlokom. Elém ugrott és háttal előre kezdett el sétálni, hogy vele szemben legyen. Kissé félrebillentette a fejét, mintha gondolkozna valamin, ami eddig másképp nézett ki. – Most mintha világosabb lenne a szemed – vizsgálgatta a tekintetem. Félresöpörte a hajam az homlokomból, hogy biztosan jól látta-e.
- Lehet – vontam meg a vállam. Végignéztem rajta. – Te biztosan nem fázol, még ha démon is vagy? – húztam össze rosszallóan a szemem, mivel csak most vettem észre, hogy az ujjatlan pólója fölött csak egy vékony fekete pulcsi volt. Válaszul csak megrázta a fejét és visszakérdezett, hogy én fázok e. Nemleges választ kapott, mivel én is ugyanúgy immunis vagyok a hidegre, egy bizonyos időn belül. Visszaugrott mellém és halkan felnevetett, egy kicsit közelebb húzott magához. Elengedte a kezem, helyette átölelte a derekam. Kissé hátrasandítottam. Mark és Justin zárta a vonulásunk sorát, utóbbi rám mosolygott, arcán halványan beletörődő fintor futott át.
„Szerencsés vagy, unokahúgocskám.”
„Fűzd be Melody-t” – válaszoltam, mire kikerekedett a szeme. Hevesen elkezdett tiltakozni, persze gondolatban. – „Ne is tagadd” – vigyorogtam, ami Damonnek is feltűnt.
- Nincs kedvem a fejedben turkálni, szóval vagy te mondod el, vagy Justin – nézett hátra, a földet bámuló fiúhoz, aki így akarta leplezni, hogy mennyire pipacsvörös az arca. Upsz, kicsit beletrafáltam. Felpillantott és elég volt Melody felé intenie az állával, a haverja azonnal értette, elvigyorodott és hasonló tekintettel meredt a kissé zavarban lévő srácra, mint én. Erre az angyalkánk újból lehajtotta a fejét és a szürke széldzsekije kapucniját a fejére húzta, kezeit összefonta maga előtt. Mosolyogva megforgattam a szemem, az unokatesóm elég félénk ha olyan lányról van szó, aki tényleg tetszik neki és nem csak hülyíti, mint nyáron a legtöbb csajt.
A suli elé érve elindultunk a tornaterem felé. Az ajtóban néhány tanár ránk mosolygott és felírtak minket, hogy megjöttünk. Nos, nálunk a tanárok választják ki a bálkirályt és királynőt. Így ez nem népszerűségi ranglista alapján megy, ami nem is rossz, de így is, az elmúlt két évben Lindsey meg Annabella voltak felváltva a királynők, a királyok pedig Jake meg Annabella unokatesója, Roy Wandel, szintén felváltva. Szóval szinte biztos, hogy idén is ők lesznek a bálkirályék. A pulcsink leraktuk a „ruhatárba”, más szóval a bejáratnál, az öltözők előtt lévő fogasokra.
Beléptünk. Mindenhol a fekete + akármilyen más színű díszek. Igazi és lampion töklámpások; narancssárga reflektorok cikáznak mindenütt. Tátott szájjal néztem körül. De nem csak én. Mind a nyolc  barátom hasonló arckifejezéssel bámult. Ennyit arról, hogy értelmes lesz a belépőnk. Szerintem mindenki másból is hasonló reakciót váltott ki a díszlet, ami meg kell mondjam, marha jól nézett ki. Hűen a témához fekete és fehér lufik voltak, amiken vagy egy angyal, vagy pedig egy ördög díszelgett vasvillával a kezében. Más szóval: wow.
Jenny és Kristy már az első pillanatban elrángatott a táncparkettre, mert a kedvenc számuk ment.  Nem tudtam mi a címe, csak ugráltam a ritmusra és közben röhögtem azon, ahogy a lányok próbálták utánozni a videoklipben látott táncmozdulatokat. És nem épp sok sikerrel. A fiúk nevettek a legtöbbet rajtuk, ők egy asztalnak támaszkodva figyeltek minket, néha csináltak pár képet rólunk, esetleg a magáról a buliról is, de általában rólunk.
Az egyik lassúzós számnál a barátom egy zavart mosoly kíséretében nyújtotta felém a kezét. Nicsak, a démonok hercege zavarban! Elmosolyodtam és a tenyerébe csúsztattam a kézfejem, lassan behúzott a tömegbe, olyannyira, hogy szinte már nem is láttam a többieket. Magához vont és összedöntötte a homlokunk. Lehunytam a szemem és élveztem a pillanatot. Felpillantottam rá, vörös szemei le sem szakadtak rólam, finoman megpörgetett, majd visszahúzott. Ujjai lassan siklottak végig a szárnyamon, pont mint álmomban. Ismét közelebb hajolt, majd…
- Damon, gyere, ez a kedvenc számom – ragadta meg a fiú kezét Rose, majd elkezdte másfelé rángatni. Ő csak kerek szemekkel nézett rá, majd rám. Segítség! – tátogta. Én is meg voltam lepve, mégis honnan a fenéből pottyant oda Rose? Damon láthatóan megpróbált ellenkezni, de vagy a lány volt túl erős, vagy az ő próbálkozása túl gyenge. Esetleg mindkettő. Lényegtelen, mert eltűntek a táncoló diákok között, csak álltam a tömeg közepén, egészen addig, míg valaki meg nem ragadta a kezem. Meglepetten pislogtam Justinra, aki ugyanezzel a tekintettel rám. Kérdezett valamit, de a zenétől alig hallottam, de ha jól olvastam a szájáról, akkor a barátom holléte felől érdeklődött. Megrántottam a vállam, majd abba az irányba néztem, amerre elrángatták. Jus megfogta a kezem és megpörgetett. Felnevettem és rá emeltem a tekintetem. A szám végéig táncoltam vele, ekkor zavart meg minket valaki.
- Segítsetek – suttogta egy személy a fülembe pár perc múlva. Meglepve néztem a barátomra, aki minden pillanatban körbenézett, hogy arrafelé jár-e Rose. – A gonosz keleti spanyol banya elől menekülök, kérlek, segítsetek – könyörgött.
- Ott van – mutatott Damon mögé a mostohabátyám.
- HOL?! – kiáltotta és megpördült. Persze sehol nem volt, a mi drága Rose-unk, de Justin jót röhögött a haverja ijedtségén.
- Nyugi, majd ha megint idejön hozzád, akkor én magam töröm be kis pofiját – néztem fel rá. Erre ő rákérdezett, hogy őt ez a mondat miért nem nyugtatta meg. Bocsánatkérően néztem a mostohabátyámra, de ő már Melody-t bámulta. A haverja erre csak meglökte, mire magától elindult a lány irányába. Átkaroltam a barátom nyakát és lábujjhegyre állva nyomtam csókot a szájára.
***
Valamikor nyolc óra felé felment az angoltanár a színpadra. Kicsit megkocogtatta a mikrofont, mire az egy elég magas zúgást hallatott. Szinte mindenki a füléhez kapott, páran hangosan káromkodtak.
- Nos – kezdte egy torokköszörülés után. – Idén a harmadikosoknak azt a feladatot adtam, hogy válasszanak egy dalt, ami akkor a legjobban illett hozzájuk. Nos, ezt ma elő kell adni. Tudom régen volt és biztos, hogy néhányan nem emlékeznek a címére sem, de én felírtam és át lett alakítva karaoke-ba – nyugtatott minket. Csak úgy hozzáteszem: nem sok sikerrel. – Fél kilenckor kezdjük – lépett el a mikrofontól. Sokáig némán meredtünk a színpad felé.
- Nekem nuku hangom van – fordultunk egymás felé. Egyszerre sóhajtottunk fel és ittunk bele a puncsunkba. Damon átölelte a derekam és úgy nézett körül. Szerencséjére Rose nem jött ismét a közelébe, de szerintem nem épp szép szóval koptatta le magáról. Jus dühös fujtatást hallatott, mikor ez egyik végzős srác felkérte Melody-t táncolni. Mindketten kérdőn néztek rá, de csak legyintett, majd mikor elmentek, megforgatta a szemeit. Szánakozva néztünk rá, ő meg „most mit bámultok” pillantásokat lövellt felénk. Megcsóváltam a fejem és belekortyoltam ismét a kezemben lévő üdítőbe. A barátom megsimogatta a hajam és átnyújtott egy cukorpókkal díszített muffint, mire örömömben tapsikolni kezdtem, felnevetett és elvette tőlem a poharam, hogy könnyebben bebírjam nyomni az édességet. Teli szájjal mosolyogtam az unokatesómra, aki nem bírta ki és kuncogni kezdett, majd elővette a telefonját, hogy lefotózzon. Kinyújtottam a mutató és a középső ujjam és kacsintottam egyet. A telefon vakuja szinte kisütötte a szemem, de megérte, mert remek kép készült rólam.
A lányokkal, pontosabban inkább csak Helenával, azzal szórakoztunk, hogy Jenny-t és Kristy-t ijesztgettük az asztalra kitett vérszínű és vérállagú lötyivel, meg a szemgolyó alakú pillecukrokkal. Persze őket már az ájulás kerülgette a szórakozásunk miatt, az elkészített képek egyikén Jennek zöldes, a tesójának pedig falfehér az arca. Megkóstoltam a vérnek kinéző italt, amiről kiderült, hogy meggyszörp, csak nagyon tömény, emiatt pedig nagyon édes is. Rávigyorogtam a démonomra, aki az arcát a kezével takarva röhögött.
- Gyere te cukormániás angyalka – ragadta meg a kezem és berángatott a táncolók közé. Átkaroltam a nyakát, ő pedig a csípőm és kissé megemelve, megpörgetett a levegőben. A fülébe nevettem. Elengedett és a két keze közé fogta az arcom. – A szád sarka csupa szörp, Kicsim – vigyorgott kedvesen. Ujját végighúzta az ajkaim szélén, majd hosszan megcsókolt.
- Cuki az angyalszárnyad – mondta gúnyosan Castiel, mikor leültem mellé a padra. Összevontam a szemöldököm a hangnem miatt.
- Most mi van? – kérdeztem értetlenül.
- A húgom kicsit besértődött, mikor tegnap így beégettétek. Meg nem is olyan rég Damon nem épp szépen küldte el a fenébe – felelte mereven előre nézve.
- A húgod egyszerűen nem képes felfogni a nemet, meg azt, hogy nem sajátítunk ki másokat. Miatta egy hónapig alig beszéltem bárkivel is, szóval ő csak ne panaszkodjon – vágtam rá mérgesen. Szürke szemei rám villantak.
- Szóval nem ismered a jelenlegi orákulum jövendölését, vadász? – sóhajtotta, közben gúnyos mosolyt villantott rám. Megráztam a fejem. – Akkor nyilván azt se tudod, hogy én ki vagyok. Mivel látom az értetlen fejed, ezért elmondom. Az igazi nevem Sandalphon, én vagyok az angyalok hercege, pontosabban az őrangyaloké. Hasonló rangban vagyok, mind Gaap… akarom mondani Damon. A húgom pedig az angyalok hercegnője. Az orákulum mondta, hogy ő, pontosabban az angyalok hercegnője, és a démonok hercege egy pár lesznek. Nem tudom, hogy mennyi igaz ebből, de ő elhitte. És minden álma, idézőjelben, hogy ez teljesüljön. Szóval ezért akart úgymond eltakarítani az útból. Szerintem viszont a jövendölés a legerősebb lány többlelkűről szól, aki az angyalok szolgálatában van. Az pedig te vagy, nem de bár? – vonta fel a szemöldökét. Meredten néztem rá. Ő az angyalok hercege. Mi van? Róla eddig hogyhogy nem hallottam egy szót se. Pislogtam párat. – A lényeg az az, hogy nézd el a húgom hülyeségeit, előbb utóbb leáll. Ha utóbb is, de leáll – vigyorodott el. Halványan mosolyogva bólintottam és belekortyoltam a puncsba. Ebben a pillanatban Lindsey jött és kérte meg Castielt, hogy táncoljanak. A fiú felsóhajtott és követte a libát. A következő pillanatban Damon guggolt le elém. Kíváncsi tekintete az arcomat fürkészte. Ez a kiskutyatekintet, bakker, olyan kisfiús arca volt, mikor így nézett.
- Holnap elmondom, erre még nekem is aludnom kell majd – legyintettem. Elmosolyodott és odapattant mellém a padra. A mozdulat gyors volt, alig marad időm reagálni a kicsit ideges somolygására, ami azonban eltűnt mire odanéztem. Lesöpörte a vállamról a loknis tincseim, ujjai végigsimították a szárnyam, ami miatt borzongás futott végig rajtam, neki pedig elégedett mosoly jelent meg a szája sarkában. Fél kézzel átölelt, míg a másikkal föntebb emelte az állam. Elvesztem a vörös szemeiben, és eszembe jutott, mikor először találkoztunk. Ez mostanában rengetegszer beugrik, pedig még egy éve sem volt. Ő már azon a januári napon szerelmes volt belém, legalábbis ezt állítja. Ajkát az enyémhez nyomta, a kezem nem mozdult, pedig bele akartam túrni a hajába, hogy még közelebb húzzam magamhoz. A csókot egy vaku zavarta meg. Morogva néztünk a tanár felé, aki széles vigyorral tovább ment. Ha ez felkerül a suli honlapjára, én esküszöm… várj! Mit is csinálnék akkor? Újra a fiúra néztem, aki ezúttal csak egy puszit adott. Kacsintott és felállt, majd körülnézett, végül felém fordult. De arra nem számítottam, hogy felránt az ülőhelyzetemből.
- Az angyalok nem tudnak repülni? – vigyorgott, mire kiöltöttem rá a nyelvem. Démoni ez a srác, bár démon, szóval…
- Elrepítelek én mind… - kezdtem, de egy újabb puszitól belém fagyott a sértésözön. Lehajtott fejjel kuncogott. – Utállak – motyogtam. Megcirógatta az arcom és a fülemhez hajolt.
- Ja, persze. Mindig ezt mondod, utána meg azt, hogy szeretsz – röhögött gúnyosan, bár a tekintete csillogott a boldogságtól. Szúrósan néztem rá, hogy ne merjen megint kiröhögni. Hirtelen lelassult a zene, táncolni akartam rá. Azonnal megragadtam a kezét és behúztam a táncoló párok közé. Furcsamód nem ellenkezett, hanem csendben követett, szemét le se vette rólam. A karom a nyaka köré fontam, míg ő a csípőmön pihentette a kezét. Egy kicsit közelebb húzott magához, így a vállára bírtam hajtani a fejem. Éreztem, hogy a szíve őrült ütemben vert, mély lélegzetvételekkel próbálta csillapítani a dobogást. Lenézett rám, én meg fel rá. – Igazából nem is szoktad mondani, hogy szeretsz, miután kijelentetted, hogy utálsz – biggyesztette az alsó ajkát.
- Jaj, még mindig itt tartasz – kuncogtam. Hevesen bólogatni kezdett. – Utállak, Damon, mert ilyeneket töröd mindig azt a hülye fejed – emeltem az ég felé a tekintetem. Erre felháborodottan fujtatni kezdett, a szorítása engedett a derekamon. – Szeretlek, mert… mert… sok dolgot sorolhatnék most fel, szóval annyi elég, hogy szeretlek? – tettem fel a kérdést, mire egy pillanatra megállt a táncolásban. Majd halkan nevetni kezdett.
- Persze, Angyalkám, persze – húzott vissza magához. Orrát a hajamba fúrta és lágyan ringatni kezdett.
- És még Dover ház hátra van – suttogtam. Szerintem nem hallotta. Szokás szerint csak szerintem volt így.
- Igen. És nem értem, hogy nekem miért kell bemennem – súgta a fülembe, hangja kicsit bosszús volt. Dehogynem, tudja ő: mert beköptem. – Amúgy nagyon gyönyörű vagy – somolygott.
- Köszönöm. Te meg pont úgy festesz, mint mikor először láttalak. Talán a hajad kicsit hosszabb lett – mosolyogtam fel rá szélesen. Elnevette magát és megpörgetett, mire kissé megszédültem és nekiestem. Szerencsére nem estünk el, de nem voltunk messze tőle.
Negyed órával később lépett fel az első karaokézó. Véletlenszerűen választották ki, hogy ki jön. Én a megint sok szerencsémmel ötödik lettem. Damon pedig majdnem utolsó. Na, akkor kezdjük az elején:
Mivel engem húztak ötödiknek, a szám pedig ábécé sorrendben van, így eltelt egy kis idő mire megtalálták a számítógépen. Beálltam a mikrofon elé, egy kicsit kiráztam a kezem és vettem egy mély levegőt. Láttam, hogy néhány vaku villan. Meg persze Annabella és Lindsey gúnyos vigyorát, hát az angyal szerep egyiküknek sem illett. Én szívem szerint mindkettőjüknek ördögszarvat és vasvillát adtam volna. Elkezdődött a dal és én énekelni kezdtem, a hangom alig hallottam a fülemben dobogó vér miatt. Más szóval azt se tudom, hogy hogyan énekeltem. A zene utolsó akkordjai lecsendültek, a végén körülnéztem. A szívem úgy vert, mintha kilométereket futottam volna, a barátaim tekintetét kerestem a tömegben. Damontől gondolatban kértem segítséget, de nem válaszolt, emiatt pedig kissé beparáztam. Egy csomó „ezt meg hogy csinálta” pillantás után a barátaim hangos éljenzését hallottam meg tőlem jobbra a színpad szélénél. Gyorsan lespuriztam a színpadról és megkerestem a többieket. Út közben David, Ty és Zane veregetett vállon és hozta fel, hogy azt mondtam, hogy nincs hangom. Akkor most jól énekeltem vagy sem?
Nyugodtság futott végig a testemen, mikor megláttam őket. A lányok a nyakamba ugrottak és szorosan megölelgettek, közben azt skandálták, hogy büszkék rám.
- Bailey tök jó voltál egy-két hamis hangot kivéve – mosolygott rám Jenny. Halkan felnevettem, nem dicsért a mennyekig, hanem megmondta, hogy jó, de voltak benne hibák, ezt bírom a leginkább Jenben. A barátaim gratuláltak, Jus pedig összekócolta a hajam, mire beleütöttem a karjába, fájdalmas nyögést hallatott a mozdulatom után. Odaléptem Damonhoz, aki szélesen somolyogva nézett rám és átnyújtott egy pohár kólát. Belekortyoltam és a kézfejemmel megtöröltem a szám.
- Én rád leszek kíváncsi – böktem meg a mellkasát, az ujjam ott is tartottam. Tekintete az arcomról a kezemre vándorolt, megfogta a csuklóm és a színpad felé fordított. Hátulról átölelt és fülembe kezdett suttogni.
- Hát az jó soká lesz. Még ötven ember van előttem – támasztotta az állát a vállamra, majd az ajkát a nyakamhoz nyomta.
- Nem. Csak negyvenkilenc – „emlékeztettem”, mire még hangosabban nevetni kezdett, de nem csak rajtam, hanem a színpadon álló Annabellán is, mert a hangját csak macskanyávogáshoz bírtam volna hasonlítani. Még az unokatestvére is száját húzta, szóval tényleg gáz volt. És ki tudta, hogy még hány ilyen „énekesnek” kellett aznap szerepelni. Műsírást hallattam és a kezembe temettem az arcom. Hosszú éjszaka elé néztünk.
Hát egy másfél órával később sorra kerül Damon is, nuku életkedvvel sétált a mikrofonhoz. Felcsendült a szám és mikor idő volt, elkezdte. Az első pillanattól köpni-nyelni nem tudtam. Rohadt jól énekelte!  Egyszer én is meghallgattam, hogy hogyan szól zenével, de… nahát! Egy hamis hang nem sok annyi nem volt benne. Nem is csodálom, hogy nagyon megtapsolták. A dal végén vett egy mély levegőt és kinyitotta a szemét, amit eddig csukva tartott. Vörös szemei azonnal felém vándoroltak és elmosolyodott. Odaadta a mikrofont az angoltanárnak, aki csak meglepetten pislogott az előadás tökéletessége miatt. Leugrott a színpadról és a gratulálókat kikerülve szedte felénk a lábát.
- Nem tudsz énekelni?! – förmedtünk rá egyszerre mikor odaért. Szerintem meggondolta, hogy még most elfusson. Végül zavartan megvonta a vállát.
Hirtelen Rose szaladt oda hozzá. Hosszú haját hajsütővassal hullámosította be, szürke szemeit kiemelő arany sminkkel és arany-ezüst ruhával, meg pici műszárnyával tényleg angyalnak tűnt. Ragyogott a tekintete, ahogy a barátomra nézett. Ez még nem is zavart, az viszont igen, hogy úgy állt közénk, hogy én a takarásában legyek, így Damon biztosan rá figyeljen. A srác viszont rá volt kíváncsi a legkevésbé. Gyilkos pillantást vetett Rose-ra, akit ez egy cseppet sem zavart, csak édesen mosolyogva lépett közelebb.
- Nos, megbocsátok azért, mert olyan durván elküldtél. Tudom, hogy csak nem mered felvállalni az érzéseid – húzta végig az ujját a mellkasán, amit a fiú egy gyors mozdulattal elhúzott onnan. Az orra alatt valami nem túl szépet morgott démonnyelven, szerencséjére ezt a lány nem értette, ellentétben velem. Tapsolni akartam, annyira tetszett a választékos szóhasználat. Damon vörös szemei rám villantak, majd felsóhajtott. – Emellé azt is szerettem volna mondani, hogy nagyon tetszett a dal, amit énekeltél. Nagyon úgy tűnt, hogy valakinek énekled – folytatta a lány, mire mindenkiből egy döbbent „hőőőő!” tört fel. A barátomnak még az álla is leesett, majd a homlokára csapott.
- Khm – eszmélt fel a meglepetéstől.– Hát, igen, valakinek énekeltem és a valaki pont itt áll mögötted – mutatott rám. Rose megpördült és felvont szemöldökkel meredt rám, mintha Damon azt mondta volna, hogy „ez a szemeteszsák a barátnőm”. Végignézett rajtam, majd gunyorosan felnevetett. Ekkor ért oda Castiel, aki kérte a húgát, hogy ne csináljon fesztivált, de ő csak megforgatta a szemét.
- Lindsey-t talán könnyen lekoptathattad, de én nem mondok le semmiről, amíg meg nem kapom – közölte a barátommal. Oh, istenem! Megint egy „szabaduljunk meg a nemkívánatos személyektől” akció. Ebből a csajból már nagyon elegem van, előző nap már azt hittem, hogy örökre lekopott, de csak hittem. Cas megragadta a lány kezét és egy gyors bocsánatkérés után elkezdte kifelé rángatni a tornateremből.
A démonom keze ökölbe szorult, olyannyira, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek, közben le sem vette a szemét a távozó testvérpárról. Fogait is összeszorította. Mögöttem a többiek összefordulva beszélték ki Rose jelenetét, én pedig a barátom mellé léptem. Végigsimítottam a felkarját, mire mintha kicsit megnyugodott volna. Felém fordította a fejét, szeme vörös színe szinte vibrált a sötét teremben. Nagyon ideges volt.
- Gyűlölöm, ha valakit ilyen pillantásokkal illetnek, mint Rose az előbb téged. Főleg akkor, ha tényleg rád bámulnak így – sziszegte. Megfogtam a felém eső kezét és az ujjait erővel egyenesítettem ki, mert a körmei szinte a húsába vájtak. Ismét rám pillantott, írisze kevésbé volt élénkpiros. Szorosan magához ölelt. – Szerinted nagy baj lesz, ha kitekerem a nyakát, ha megint a közelünkbe jön? - kérdezte kissé viccesen, hogy oldja a feszültséget. Megcsóváltam a fejem és visszaöleltem.
Ekkor az igazgató fellépett a színpadra, mögötte a drága angoltanárunk lépdelt. Mindenki érdeklődve fordult arra, a barátom megszorította a kezem, mire felnéztem rá.
- Nos, a tanárok eldöntötték, hogy kik legyenek a bálkirályék. És egyhangú szavazattal a bálkirály… - és most idegtépő percek következtek, legtöbben már pár másodperc után kiabálták, hogy mondja már. Szerencsére most csak fél percig húzták az időt. A kimondott néven meglepődtem. – Damon Falls! – kiáltotta, mire az egyik reflektor a srácra vetült. Zavart mosollyal sétált a színpadhoz, mindenki elállt az útjából. – És most a bálkirálynő, akiről elsőre csak annyit mondok el, hogy angyalnak öltözött… - itt egy pillanatra megállt bennem az ütő, de Annabella azt is lerombolta. A mosoly lefagyott az arcomról és felé fordítottam a fejem.
- Azt hiszed, hogy te leszel az? Ugyan. Az új fizikatanár a nagybátyám. És az ő szava szinte mindig dönt; néha még az igazgatót is csak egy pillantással meggyőzi.
-… szintén egyhangúan… - Annabella már most elindult a színpad felé. De nem csak ő, hanem Lindsey is. -… Bailey Ride! – olvasta fel a nevem. A lányok egyszerre sikítottak bele a fülembe, a két csaj pedig megtorpant. Hitetlen mosollyal indultam felfelé a színpadra, ahol Damon várt, arcán büszke vigyor díszelgett. Megvártam még a fejemre rakták a koronát és odaálltam a bálkirály mellé a közös fotóhoz. Összekulcsolta az ujjaink és rám nézett.
- Nos, nem hiszem, hogy sokan tudjátok, de az egyik harmadikos osztályba új lány jött egy hónapja, őt szeretném bemutatni most mindenkinek. Rosemarie Gonzales – hívták fel őt is. Ugrálva ment a mikrofon mögé és édesen mosolyogva kezdte a bemutatkozást. Próbált mindenki számára szimpatikus lenni, de ahogy onnan fentről, a színpadról, láttam, hogy Annabella és Lindsey nem épp kedvesen néztek rá, sőt egyenesen gyilkoltak a tekintetükkel. Lefelé menet rákacsintott Damonre, akinek meg kellett szorítanom a karját, hogy ne menjen utána és ölje meg, bár szívem szerint engedtem volna. – És most akkor jöjjön a királyi pár tánca – nézett ránk az igazgató úr. A démonom megfogta a kezem és levezetett a színpad elé, ahol a diáktársaink egy kis kört hagytak nekünk. A jobb kezem az övébe tettem, a balt pedig a vállára. A szabad tenyere a derekamra csúszott és magához húzott. Mikor megforgatott Rose-t pillantottam meg, akinek már tikkelt a szeme a dühtől. A srác puszit nyomott a vállamra és alig hallhatóan suttogott a fülembe.
- Min töröd a fejed? – kérdezte.
- Semmin – ráztam a fejem. Kisimította a hajam a szememből, és felemelte az állam.
- Gyerünk, bökd ki – nyösztetett. Elnevettem magam a kíváncsiságán. Már régóta tudom, hogy nem szereti ha nem mondok ki valamit, mert akkor az sokáig fog emészteni, de még mindig vicces, hogy kiskutyaszemeket meresztve kíváncsiskodik. Ez most sem volt másképp. Felsóhajtottam és belekezdtem.
- Csak azon, hogy már rohadtul elegem van Rose-ból, meg abból, hogy azt hiszi, hogy megkaphat téged – billentem kicsit oldalra a fejem. Ekkor viszont leesett, hogy az utolsó mondatrész úgy hangzott, mintha azt mondtam volna, hogy csak a testemen keresztül kaphatja meg a barátom. Ez neki is feltűnt.
- Remélem nem azt fogja csinálni, mint Lindsey és Josh. Mert abból többet nem kérek, bár most úgy viselkedik, mint valami rágó. Várj, mit mondtál? Azt hiszi, hogy megkaphat engem? – vonta fel a fél szemöldökét. Kissé elpirultam, először csak kuncogni, majd nevetni kezdtem. Oké, kicsit beégettem magam előtte… megint. Viszont a hirtelen pörgetéstől még levegőt is elfelejtettem venni. Most viszont rángó vállal nézett rám.  Megcsóváltam a fejem és újra táncolni kezdtünk. De az már nem tartott sokáig mivel vége lett a számnak. Megigazítottam a fejemen a tiarát és széles mosolyt villantottam rá.
- Puncs? – fordult felém. Bólintottam és elindulunk az asztal felé, amin tömérdek (nem túlzok) kaja, pia (jól van, csak üdítő) és puncs volt. Végignéztem a sütiken. Volt karamellbe mártott alma, szellemnek kifestett habcsók, kis műanyagpohárban csokipuding, rajta csokireszelék és egy keksz, rajta szintén csokival a RIP felirat, pont úgy nézett ki, mint egy sír. Voltak kis, sütőtöknek kinéző sütemények is, amibe hurkapálca volt beleállítva, meg valahogy Frankensteinnek kidekorált muffint is találtam ott. Elvettem egy sütőtöksütit és félbetörve ettem meg az egyik részét.
Volt egy gumikukac, amivel Damon sikeresen rám hozta a frászt. Hatalmasat ugrottam miatta. Én pedig a hurkapálcával, ami a sütimbe volt szúrva, ráütöttem a fejére. De ez után persze ittunk puncsot is. Maaajd Jenny-ékre hoztuk rá a frászt a gumikukacokkal. A helyből távolugróversenyt már megnyerték. Szegény Kristy pedig majdnem elájult, mikor megettem a zseléből vagy gumicukorból készült gilisztát. Falfehér arccal remegett.
- Bailey egyszer attól áll meg a szívem, hogy megijesztesz, most meg attól, hogy elfog az undor.
- Mikor tévézés közben eszed ezt akkor nem undi? – kérdeztem.
- Jól van, na. Akkor nem nézem, hogy mit eszek – fujtatott dühösen.
- Oh, köszi, majd beszélünk – hallottuk egy olyan ember hangját, akit a pokolba kívántunk most. – Nos, Damon csak azt szerettem volna kérdezni, hogy táncolsz-e velem? – vigyorgott. A barátom felvont szemöldökkel nézett rá, mintha azt kérdezte volna, hogy „te ennyire sötét vagy, vagy csupán megjátszod”. Egyet értettem a kérdéssel. – Akkor nem?
- Szerinted? – kérdezte Damon álkedvesen, de vörös szemei szikrákat szórtak. Rose elsunnyogott, aminek mindenki nagyon örült. - Na, mikor tervezünk a Dover házhoz menni, mert tudni illik fél tizenkettő múlt – vágta zsebre a kezét.
- Akkor gyerünk, különben nem érünk oda éjfélre – sürgetett minket Mark, aki már az egyik lábáról a másikra ugrált. Láthatóan nagyon várta, hogy végre belökjenek minket abba a rémházba.
- Vagy teleportálunk – vágta rá Justin úgy, hogy Melody ne hallja, akit láthatóan érdekelt a srác mondata. De ekkor megrezdült a telefonja, a haját a füle mögé simítva olvasta el az üzenetet, arcáról lehervadt a mosoly.
- Srácok nekem mennem kell – jött oda elfanyalodottan. Mindenkit megölelt, Jus-nál mintha kicsit tovább időzött volna, ami miatt mindkettőjük halványan elpirult. – Apa már vár a suli előtt, na, sziasztok – intett szomorúan.
Mi is hasonlóan intettünk utána. Egész addig még Mark meg nem szólalt.

- Na, mégis lehet teleportálni – virult. Hangosan felröhögtünk és elindultunk a kijárat felé. Azonban Jus még továbbra is állt és maga elé bámult. Mellé léptem és elhúztam a kezem az arca előtt, mire érzelemmentes arccal nézett rám. Felsóhajtott és némán elindult a többiek után…

4 megjegyzés:

  1. Sziaa!
    Először is bocsi hogy nem írtam nem is tudom hány részhez de üzenem akkor most hogy imádtam mindet de tényleg!!
    Ez a rész is fantasztikus lett és várom a kövit!!!
    Puszil: Dia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Semmi baj, örülök, hogy tetszettek, és hogy ez a rész is tetszik! Igyekszek minél hamarabb hozni a következőt, puszi!

      Törlés
  2. Sziaa!!
    Igazán szégyellem magam mert csak most tudtam írni.
    Nagyon-nagyon imádtam ezt a részt huuu nem számítottam arra hogy lesz karaoke és arra se hogy Castiel és Rose az angyalok hercege és hercegnője...
    Siess a kövivel!!:)))

    Ui.:suliban nem igazán tom mi történt oltást kaptunk szval egy kicsit lázas voltam/vagyok.
    Nálad mi újság?:)

    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nem kell szégyellned magad, én már annak is örülök hogy most írtál.
      Becsszó sietek a következővel, csak próbák és nyílt nap, verseny lesz még a következő két napban.
      Az oltást mindig is utáltam, szóval fogadd együttérzésem!

      Puszi

      Törlés