2014. október 25., szombat

Elterelés és meglepetés

Sziasztok! Jó őszi szünetet mindenkinek!
Kinek hogy telt eddig ez a pár nap? Remélem mindenkinek jól! Az előző részhez köszönöm a kommenteket és a tetszikeket, örülök, hogy elnyerte a tetszésetek! Ehhez a fejezethez nincs sok hozzáfűzni valóm, csak annyi, mint mindig: remélem kedvetekre lesz. :)
Jó olvasást mindenkinek!
--------------------------------------------------

Reggel arra keltem, hogy az ágy szélétől csak egy centire vagyok. Azonnal beljebb csúsztam, mire beleütköztem Damonbe, aki azonnal átölelt. Rápillantottam az órára, ami még csak hét órát mutatott, elég sötét volt kint, csak az utcán lévő lámpák fénye szűrődött be. Autó nem is haladt el a házunk előtt. Visszahunytam a szemem, de pisszegést hallottam. Felnéztem, Jus állt az ajtóban, mutogatta, hogy menjek ki. Óvatosan megfogtam a barátom kezét és maga mellé helyeztem, majd felkeltem. Lábujjhegyen indultam a mostohatesóm után, aki behúzott a szobájába és halkan becsukta az ajtót. Szembe fordult velem, majd belekezdett. Azt akarta, hogy csaljam el Damont délelőtt, hogy ő, a többiek és a nénikémék tudjanak rendezni egy meglepi bulit a barátomnak, ha már az előző két nap elmaradt. Belegyeztem az ötletbe, mert megérdemli, hogy az ő szülinapját is megünnepeljük. Jusra somolyogtam, majd visszamentem a vendégszobába, ahol a démonom arcáról a halvány mosoly, ami pár perce még ott volt, lefagyott, helyette bánatosan biggyesztette le az ajkát. Visszafeküdtem mellé és egy puszit nyomtam a szájára, az édes mosolya pillanatok alatt visszatért. Lehunytam ismét a szemem és visszaaludtam.
Arra ébredtem fel megint, hogy valami éles fény süt a szemembe. Néhány felhő mögött ott sütött a nap. Átfordultam a másik oldalamra, ahol beleütköztem valakibe. Kinyitottam az egyik szemem és felnéztem. Mosolyogva vetem tudomásul, hogy Damon még mellettem van. Mozgolódásomra karjait szorosabban a derekam köré fonta és magához húzott.
- Hmm – morgolódott, majd fél szemét kinyitva rám nézett. Sötétbarna szeme fénytelen volt a fáradtságtól. – Miért keltél ilyen korán? És engem miért keltettél fel? – kérdezte, mire hátranéztem az órára. Hát, hogy korán nem volt, az biztos.
- Korán? Már majdnem fél 10 van, álomszuszék démonom – mondtam, majd játékosan meglöktem a vállát és megpróbáltam felállni, de visszarántott. Elkezdtem ütögetni a karját, de állta. A fenébe! Nem hallottam, de éreztem, hogy röhög. De vicces. Felvont szemöldökkel fordultam felé, de még mindig nevetett. Megint emeltem a kezem az ütésre, de a fejére húzta a takarót, hogy védje magát. A hirtelen ötlettől vezérelve csináltam róla egy fotót a telefonommal, amit tegnap (vagy ma korahajnalban) a látás miatt hoztam magammal, én is behúzódtam a paplan alá és megnyomtam a fényképezés gombot. A képen kisfiús mosolya látszott, közben csillogó szemekkel nézett rám, szerettem ha ilyen aranyosan vigyorog. Halkan nevettem rajta jó pár percig, végül megunta és szokás szerint egy csókkal fogta be a szám. Hát, bejött. A két kezem közé fogtam az arcát, pár pillanat múlva elszakadt az ajkaimtól. Mély levegőket véve döntötte a homlokát az enyémnek.
- Rólad is készülnek még ilyen képek, drágám. Erről gondoskodok – mosolyodott el gonoszan. Komolyan már neki is csak az ördögszarv és a vasvilla hiányzik. És a kis szemétje megint olvasott a gondolataimban: – Ördögszarv és vasvilla nincs, viszont szárnyam és fekete mágia tudásom az van – somolygott. Felvontam a szemöldököm, majd jólesően kiröhögtem.
- Persze – mondtam gúnyosan és megpöccintettem az orrát, mire kissé hátrahőkölt, majd megfogta a kezem és a fejem mellé szorította.
- Nem hiszed, hogy értek a fekete mágiához? – billentette oldalra a fejét, közben én azért küzdöttem, hogy visszakapjam a kezem. Rángattam a csuklóm, de vasmarokkal tartotta. Csak megcsóválta a fejét a reakciómra, még mindig várta a választ a kérdésére, amire egy határozott nem volt a válasz. Csak összehúzta a szemét és rosszallóan cettegni kezdett.
- Mit szeretnél: porrá égni vagy zombivá válni – számolta meg a lehetőségeket. Rátámaszkodott arra a kezére, amelyikkel a csuklóm fogta, a másikat pedig az arcom fölé emelte. Az ujjai között piros füst kezdett egyre erőteljesebben örvényleni. – Vagy egy csókkal kiváltod a megölésed – mosolyodott el. A füst is eltűnt, tenyere az arcomra siklott.
- Nem is tudom, olyan nehéz a választás – sóhajtottam. Kicsit felemeltem a fejem és egy gyors csókot adtam neki. Visszadőltem a párnára. Halkan felnevetett és a száját az enyémhez nyomta…
Fél tíz után nem sokkal ballagtunk le. Nagy meglepetésünkre (vagyis leginkább az övére) nem találtunk senkit odalent. Gondoltam, hogy elmentek összeszedni a többieket, nekem viszont el kellett csalnom otthonról a barátom. Sietettem a reggelit, pattogtam, hogy haladjunk már mikor vette fel a kabátját és az ajtóban is csigának neveztem, mire egy dühös pillantással ajándékozott meg és azt kérdezte, hogy belőlem ki lehet-e szedni az aksim. Csak vigyorogva megráztam a fejem. Megfogtam a kezét és rángatni kezdtem a járda felé. Csak némán követett. Egyszer hátranéztem rá, a kíváncsian csillogó barna szemébe ütköztem.
Elhúztam egy parkba, ahol volt egy játszótér. Leültem egy padra, majd felnéztem rá. Szórakozottan figyelt, majd letelepedett mellém. A lábaim átvetettem a combján és odabújtam hozzá. Meglepetten pislogott, majd megrázta a fejét. Újból egymásra néztünk, hosszan megcsókolt.
- Tudod, hogy mit szeretnék látni? – kérdeztem. Érdeklődve pillantott rám. Rákönyökölt a pad támlájára, a fejét pedig a kezére támasztotta. – Magunkat kiskorunkban. Mikor együtt játszottunk – mosolyogtam. Újból megcsókolt, de mikor kinyitottam a szemem a múltban voltunk. Ezt onnan tudom, hogy pont mellettünk futott el a „kis Bailey” és a „kis Damon”. Megfogta a kezem és lehúzott az egyik fa árnyékába. Levettem a kabátom, mivel marha meleg volt, én meg bőrdzsekiben, pulcsiban és rövidujjúban voltam. Ahogy láttam őt is meglepte a hirtelen hőmérséklet változás. A vállára hajtottam a fejem.
- Én csak emlékképre gondoltam – nevettem. Megvonta a vállát és megpuszilt, egyik kezével a derekamat ölelte át, a másikkal pedig a kezemet kezdte el simogatni. Már majdnem elaludtam a cirógatástól, mikor hirtelen belecsókolt a hajamba és finoman megrázott. Hirtelen riadtam fel, gyorsan körbe is néztem, de megnyugtatott pár szóval. Felnézett az égre, a felhőket kezdte kémlelni, de ekkor egy labda gurult a lábunkhoz, tekintete rögtön a földet kezdte pásztázni.
- Aki utolsónak fogja meg az lesz a fogó! – kiabálta egy gyerekhang. Elnevettem magam. Pár másodperccel később négy kisgyerek esett egymásra, és a legalul egy kislány, fölötte három fiú. De szerencséjére (ilyenkor még volt szerencsém?) pont nála volt a labda, vigyorogva emelte magasba a játékot, közben hangosan kacarászott.
- Ezek a rögbi alapjai? – néztem Damonre. Mosolyogva mondta, hogy valami köze csak van hozzá és érdeklődve fordult a gyerekek felé, akik épp egymással veszekedtek. Olyan aranyosak voltak, vékony, nyavalygós hangon szóltak egymáshoz és a „hülye, idióta, paraszt” szavak helyett, „buta, gyagya, meg zizi” szavakat használtak. A szókincsünk is gyarapodott azóta, és nem jó irányba.
- Au, Justin, Damon, Hiro szálljatok le rólam – mozgolódott a kislány, próbálta lelökni magáról a fiúkat, akik viszont nem igazán óhajtottak megmozdulni.
- Miért? – nevetett gunyorosan a kis Justin, aki mint mindig legfelül volt, így neki mindegy. Tényleg! Jus már ekkor is parasztkodott velem? Pedig azt hittem, hogy csak később szokott rá! Mondjuk olyan öt-hat évesen, bár Clare néni nem egyszer mondta, hogy már kisbabaként is téptük egymást.
- Mert nem kapok levegőt! – rivallt rá a kis Damon, aki másodiknak esett el. Dühösen meredt Hiro-ra és Jusra, akik csak vigyorogtak, majd összepacsiztak. Árulók! A cserben hagyott fiúcska dühösen meredt maga elé, mintha magában valami teleportáló-varázslatot keresett volna, ami csak nem lett meg, pedig vicces lett volna.
Mi ketten már alig bírtuk ki röhögés nélkül, olyan aranyosan voltak a kicsik. A fejemben jó pár vicces mondat megfogalmazódott, de egyet se szerettem volna kimondani. De ha jól sejtettem a mellettem ülő fiú minden gondolatom hallotta, ezt pedig meg is erősítette.
- Jól gondolod – mosolygott és a fülemhez hajolva folytatta. – Amúgy a kicsi-a-rakásos beszólás tetszik a legjobban.
- Igen, Justinnak mindig be tudok valahogy szólni, de most nem szabad olyan durván – utaltam arra, hogy előttünk három hároméves és egy négy-öt éves kisgyerek alkotott egy halmot. Szemével int a srácok felé, akik még mindig gyerekes szóváltásban voltak. – Könnyű a kicsi a rakás, ha a halom tetején vagy – borzoltam össze a szőkésbarna hajú, világoskék szemű kissrác haját. Röhögve vont vállat. Hát a jelleme tizennégy év alatt sem változott, de őt csak így lehet szeretni.
- Hogy hívnak titeket? – kérdezte és végre lekászálódott a többiről, akik megkönnyebbülésükben felsóhajtottak. Na, mi viszont most legyünk okosak. Nem mondhattuk azt, hogy mi ők vagyunk, mert ezek a tettek szétszaggatták volna az időt, de jobb esetben csak kinevettek volna. Bár a kis Damon talán elhitte volna, mivel ő már ekkor tudott a varázslatról.
- Ő Margaret Reed – „mutatott be” Damon egy kis gondolkozás után, majd döcögősen, de a saját nevét is kitalálta. – Én pedig… öhm… Andrew Hill – mondott egy gyorsan eszébe jutó nevet. Nem is rossz mentés. A kisgyerekek csak az „öhm”-nél néztek kicsit kérdőn. A barátom a száját kissé elhúzva pillantott felém, majd vissza a kicsikre, akik olyan édesek voltak az alig nyolcvan centijükkel, meg a hatalmas szemükkel. Az unokatesóm kisgyerekváltozata kezdte a névfelsorolást.
- Én pedig Justin vagyok. Ők az unokatesóim Bailey és Hiro, ő pedig a barátunk Damon – mutatkoztak be. Ugyanolyan ártatlan mosolyt villantott rám, mint pár órája, mikor beavatott engem a tervébe miszerint megünnepeljük Damon szülinapját. – Van kedvetek fogócskázni? – kérdezték egyszerre. Hatalmas szemük csillogott a könyörgéstől. Egymásra néztünk, majd határozottan bólintottunk. Tapsikolva kezdtek el ugrálni. Felálltunk és csak úgy a barátom lett a fogó, aki elől épp elbírtam ugrani előle. Majdnem elesett a hirtelen lendülettől, de hamar lábra állt. Naná, hogy engem akart elkapni. Szlalomban kerülgettem a fákat, ugrottam át üres padok fölött, nem akarta elszalasztani az esélyt, hogy elkapjon. De mikor reménytelennek látott más után futott. Kábé tíz percen át rohant egyfolytában, így mikor sikerült megfognia a kiskori önmagát ledőlt a fűbe. Fáradtan kapkodta a levegőt, néha nyelt egyet, mellkasa pillanatonként emelkedett föl-le, arca kissé kipirosodott. Fölé hajoltam. Letérdeltem a dereka két oldalára és ráültem a hasára, a feje mellett támaszkodtam meg. Kinyitotta a szemét, tovább kapkodta a levegőt.
- Miért van az, hogyha teljesen visszafogom az erőm úgy érzem magam, mint egy csiga? – lihegte. Ujjai felcsúsztak a kezemen, egészen az arcomhoz, finoman megcirógatta a járomcsontom, halvány mosollyal figyelte a reakcióm, ami egy halvány pirulás volt, de nem felejtettem el frappánsan visszaválaszolni a kérdésére.
- Javaslás: ne fogd vissza teljesen az erőd, minimum csak a 90%-át, te csiga – vontam vállat és egy puszit adtam a szájára.
- Jó, akkor viszont te csak az 50%-át fogd vissza, mert különben semmi buli nem lesz a kergetésedben, mert a következő körben elkaplak – nevetett. Megforgattam a szemem, már épp felálltam, mikor hirtelen felült és megcsókolt.
- Fúj –fintorogtak a kicsik. Ó, lesz még más a véleményük. Erre fogadni is merek. Figyelmen kívül hagytam a kiskori énjeink véleményét, ismét a barátom felé szenteltem a figyelmem.
- Csak hiszed Falls, ja, bocs Hill – borzoltam össze a sötétbarna haját, mire összehúzta a szemét, halk fujtatás szerű hang hagyta el a száját. A barna szemű kiskölyök furcsán nézett, mikor a Falls vezetéknevet mondtam.
- Te rászoktál erre az hajösszekócolásba? – igazgatta a tincseit a barátom.
Még jó pár órát ott futkároztunk a fák közt. Én elég sokszor voltam fogó, de a „kiskori én” egyszer sem. Hát a szerencsém már nem a régi. És már megint ezt mondom. Damon betartotta az ígéretét és elkapott a fogócskában… muhahaha… csak szerette volna! Kissé ki is akadt, akárcsak a kiskori önmaga, akit folyton minden barátja el akart kapni, így együtt ültek egymás mellett, karba tett kézzel, duzzogva. Le sem tagadhatták, hogy egy és ugyanazon személyek. Leültem elé, mire elküldött a fenébe, de nem tágítottam, hanem folyton azt hajtogattam, hogy „nyugi már Drew”, majdnem kitört belőle a röhögés a név hallatán. Jaj, Damon, jaj… Odabújtam hozzá, láthatóan megnyugodott, mikor ezt a mozdulatot megtettem.
- Hé, csinálok rólatok néhány képet – állt meg mellettünk egy nő, akit szívem szerint anyának hívtam volna. De sajna nem tehettem, mivel elég fura lett volna, ezért inkább nyeltem egyet és félrenéztem. A démonom az orrát a hajamba fúrta, megcirógatta az arcom.
- Uh, uh, anyu őket is fotózd le – mutatott pár perc múlva a kis párosunkra a kislány. Mivel a sok szaladgálás miatt kimerültünk, így újra a fa alatt ülünk, úgy, mint a játék előtt. Csak most a barátom vállára hajtottam a fejem és a karkötőjét babráltam. Ő pedig néha megpuszilta az arcom, mire mindig elmosolyodtam egy kicsit. Majd villant a vaku és le is lettünk fotózva. Majd még csinált néhány képet a gyerekekről is, akik egymást kergették, majd pedig ismét egymásra estek.
- Clare – szólt oda a nénikémnek anya. – Ezeket el tudnád vinni előhívatni, mert holnap nem tudok elmenni.
- Persze – mosolygott, majd megsimogatta az oda hozzáfutó fia haját. – Ma úgy is be kell mennem a városba. Majd holnap, ha megyünk a vacsorára elviszem – bólintott, majd letörölte Justin arcáról a port, majd gondosan megigazította a haját, mire ő szúrósan nézett az anyjára, de ő csak mosolygott.
Gondolkoztam, milyen nap lehetett, milyen hónapban voltunk? Az időjárás alapján nyár lehetett.
- Egy nappal a szüleid halála előtt – motyogta Damon. Megrökönyödve néztem a szomorúsan csillogó fekete szemeibe, amiket pár pillanattal később elkapott. Dadogva próbáltam kérdezni.
- Honnan…?
- Az előbb egy pasi sétált el mellettünk a mai újsággal – szegezte a földre a tekintetét, a fűszálakat tépkedte. Elszomorodva folytattam a bőrkarkötője piszkálását, szegény kiskori énem már nem sokáig élvezheti a szülei szeretetét, de szerencséjére a legjobb családhoz kerül, akit csak kívánhat. Damon váratlanul fölemelte az állam és megcsókolt, a csók csak pár pillanatig tartott, de rögtön egy halovány mosoly kúszott az arcomra, mellé pedig elpirultam. A hajam mögé próbáltam rejteni a zavarom és inkább a szüleim felé néztem, akik egymást átölelve néztek a másik szemébe. A barátom lágy hangja visszaterelte felé a figyelmem. – Nem szeretem ha szomorú vagy – suttogta és újra odanyomta a száját az enyémhez. Mikor elváltunk, összedöntötte a homlokunk, majd az orrát az enyémhez dörzsölte, ami miatt halkan kuncogni kezdtem.
- Miről beszéltek? – ugrott mellénk gyorsan a „kis Bailey” és a „kis Damon”. Azonnal mosolyogni kezdtünk, még mindig cukik voltak a hatalmas szemeikkel, főleg Damon, akinek még inkább kiskutyatekintete volt három évesen, de az az egy nem változott sokat, akárcsak a kisfiús mosolya. A kissrác sötétbarna haja pont annyira volt hosszú, hogy ne bírja félrefésülni és pont belelógjon a szemébe, így folyton simítgatta oldalra vagy megpróbálta elfújni a szeme elől.
A démonom minden bizonnyal hasonlóakat gondolt az én kiskori énemről, aki mintha felfedezett volna néhány hasonlóságot a két fiú között.
- Semmiről – rázta meg válaszul a fejét az előbbi kérdésre a barátom. Eközben én még mindig piszkáltam a karkötőjét, ami megunta a csesztetésem és kikapcsolódott. A szerelmem erre csak bosszúsan sóhajtott egyet. A kicsik eközben még mindig kérdőn néztek ránk. – Ismétlem, semmiről!
- Persze – bólogatott gúnyosan a kiskori énje. Felvont szemöldökkel nézett rá.
- Közöd?
- Van – vitatkozott tovább a kissrác. Hát én még ilyet nem láttam. Önmagával vitatkozik valaki. Mi lányok elnevettük magunk. A két Damon szúrósan meredt egymásra, a mellettem ülő kislány rám nézett. Furcsa volt kívülről látni magam, sosem voltam megelégedve magammal, de tény, ami tény, kiskoromban marha cuki voltam, legalábbis saját bevallásom szerint. A hajam világosabb volt, természetes szőke melírokkal volt díszítve, az tincsek hajszálak csigákban álltak szanaszét, emellé huncut sötétkék szemek társultak. Bár tizenhat évesen utáltam a szoknyát, három évesen mégis térdig érő kis ruhában ültem a füvön, lábamra kis szandált húztak. Összemosolyogtunk.
- Mikor ismertétek meg egymást? – kérdezte, közben kíváncsian pislogott. Tekintete az összekulcsolt kezünkön is elidőzött egy ideig, majd mintha kissé a mellette térdelő fiúcskára sandított volna. Akkor valami hasonlóság feltűnt neki.
- Még kiskorunkban. Majd egy jó hosszú ideig nem találkoztunk, majd újra és… összejöttünk – hadartam. Eközben a két srác még mindig a kinek-van-köze-mihez dolgon vitázott, a lányka pedig hol rám, hol rájuk figyelt.
- Remélem egyszer nekem is lesz barátom – mosolygott szomorúan. Megsimogattam a fejét, amivel ismét magamra vontam a figyelmét. Oké, egy három évesnek még nem a pasikon kéne gondolkozni, de aranyos volt, ahogy ezt a mondatot mondta.
- Biztosítalak róla, hogy lesz – öleltem magamhoz. Hatalmas szemei csillogni kezdtek a boldogságtól, tapsikolni kezdett örömében. De hogy még inkább megnyugodjon, megkérdezte, hogy ez becsszó-e, a válaszom erre a következőképpen hangzott: - Persze. Egy srác, aki vicces, néha talán kicsit zizzent, de kedves és jó szándékú – mondtam el, mire Damon odahajolt és megcsókolt, a fülembe súgta, hogy jól estek neki a bókok, mire hozzá tettem még valamit, amivel még inkább növeltem az egóját, ami így is jócskán az átlag fölött volt. – Ja, és tuti, hogy jól fog csókolni – nevettem.
A kislány elengedett és elkezdte kergetni a fiút, aki eközben meghúzta a haját. Hát a csesztetést még azóta sem nőttük ki. Átkaroltam a barátom nyakát, ő belehúzott az ölébe és átölelt. Az arcom belefúrtam a mellkasába.
- Miért nem mondtad, hogy ilyen jó énekhangod van? – kérdezem hirtelen.
- Kérdezted?
- Most igen – löktem meg. Felröhögött és újra elénekelte halkan az utolsó refrént. Beleborzongtam, olyan jó volt.
- I’m still loving it – suttogta fülembe, mitől elpirultam. Egy puszit nyomott az arcomra és felállt engem is magával húzva. Felvette a földről a kabátjaink, majd leporolta őket. Még egyszer körülnéztem, a gyerekek önfeledten kergették egymást, vicces volt őket nézni. Nem bírtam megállni, hogy ne somolyogjak rajtuk. Annyira aranyosak voltak, cuki volt, hogy néha a semmiben felestek, vagy hogy ők még úgy sértegették egymást, hogy „buta vagy”, és ezen a másik rendszerint besértődött. Mi már a legkomolyabb sértéseken is csak nevetni bírunk, már nem vesszük komolyan. A démonom átölelte  a derekam és ő is azt kezdte figyelni, amit én. Csak néhány perc múlva szólalt meg újra. – Gyerünk haza – mosolygott. Bólintottam és megfogtam a kezét. Egy kevésbé látható helyre mentünk és visszaugrottunk a mi időnkbe. Megszédültem kicsit az időutazástól, így nekitámaszkodtam egy fának, pislogtam néhányat, hogy kitisztuljon a látásom, mivel az időutazás rengeteg lila foltot küldött a látóterembe. Körülnéztem, az erdőben voltunk, azon az ösvényen, ami a tóhoz vezetett.
Imádkozni kezdtem, hogy Jus és a többiek legyenek hamar kész a meglepivel, mert nem hittem, hogy sokáig bírtam volna húzni az időt. Perceken belül elindultunk haza, egész úton az ujjaim tördelve sétáltam mellette, ami neki is szemet szúrt. Felvonta a szemöldökét és finoman megfogta a könyököm és megállított. A tekintetéből kiolvastam a kérdést: valami baj van? Megcsóváltam a fejem és bizonyítékul egy puszit nyomtam az arcára. Halvány mosoly húzódott az arcára és indult tovább. Magára vette a kabátját, majd várakozón pillantott rám a válla fölött, csak álltam az ösvény közepén a dzsekimmel a kezemben és mosolyogtam rá. Megforgatta a szemét és megállt. Hát, így húzhattam az időt, mivel semmit sem mondtam, őt pedig furdalta a kíváncsiság, de mivel nem gondoltam a meglepi bulira, ezért pedig rá nem jött, hogy mégis mi a fene bajom lehet.
- Kicsim, teneked mégis mi bajod van? Nem most kell élőszobrot játszani. Vagy valami tök más problémád van? – találgatott.
- Semmi, csak… november elseje van, mínusz huszonnyolc nap… – vágtam gondolkozó arcot, ő csak értetlenül meredt rám. – Női dolgok, semmi közöd hozzá! – vágtam be a durcit.
- Oh. Óóóó! – világosodott fel. – Akkor értem mi ez a pörgés, illetve lefagyás – vigyorodott el kajánul, mire teljes erőből megdobtam egy tobozzal, fájdalmasan feljajdult. – Szemét! – sziszegte. Kiöltöttem rá a nyelvem és megindultam a hazafelé vezető úton. – Nők! – sóhajtott fel. Most az egyszer nem zavart. Szegénykémet már így is kikészítettem a hirtelen ácsolt mentséggel. De legalább nagyobb volt a meglepetés mikor beléptünk.
A ház előtt még húztam az időt azzal, hogy a kulcsot nem bírtam betenni a zárba, mire végképp kiakadt. Most ő nevezett csigának, meg bénának, mégsem küldtem el a fenébe, mert én már ekkor jót mosolyogtam a következő meglepetésen. Végre kitárult az ajtó, félrelökött, mert félt, hogy még tovább húzom az időt. A kabátját felakasztotta, majd a nappali felé indult. Gyorsan utána siettem, közben végig ott ült az arcomon a mindensejtő mosoly. Amint betette a lábát a nappaliba előugrottak a haverjaink egy „Boldog szülinapot Damon!” felkiáltással. Elnevette magát, majd rám sandított, mire kacsintottam egyet. Ismét a barátainknak szentelte figyelmét, akik ismét boldog szülinapot kívántak neki, illetve odaadták az ajándékot, ő egész végig félénken mosolygott, elég sűrűn vetett felém „most mit kéne csinálnom?” pillantásokat. Vállat vontam és az ajtófélfának dőlve néztem, ahogy köszöntik őt.
Clare néni kezdett pisszegni a konyhából. Mutatta, hogy két torta van, az egyiket a többiekkel, a másikat majd családilag esszük meg. A nagyobbra, ami csokitorta volt, feltettem két piros gyertyát, egyik egy egyest, másik egy hetest ábrázolt. Varázslattal meggyújtottam őket, majd a kezembe vettem. A bácsikám kezébe teleportáltam a telefonom, aki értette, hogy mit akarok: fotózzon.
A barátom épp akkor pakolta le az asztalra a kezébe nyomott ajándékokat, amikor kiléptem a konyhából. Mindenki felém fordult, ő mosolygott a legszélesebben. A kávézóasztalhoz mentem és letettem a csomagok mellé a tortát. Az unokatesóm megfogta a vállát és lenyomta a kanapéra, pont a sütivel szemben. Jenny leült a fotel karfájára és csillogó tekintette kérte, hogy kívánjon, mikor elfújja a gyertyát. Damon bátortalanul somolygott.
- Minek, amit az elmúlt tizenhat szülinap alatt kívántam mindig, az már teljesült – mondta halkan. Odaültem mellé és szóvá tettem, hogy biztos van valami, amit kívánhat. Rám emelte a barna szemeit, majd visszaszegezte őket a csokitortára. – Legyen minden úgy, ahogy most van – suttogta és elfújta a két gyertyát. Hangosan tapsolni és kiabálni kezdtünk. Dave bácsi visszanyújtotta a telefonom.
- Na, akkor felvágjuk a tortát, vagy előtte belefejel valaki? – kérdezte Jus, közben átnyújtott egy kést nekem és letett jó pár tányért az asztalra. Helena feltette Mark kezét, aki ijedten rántotta ki a csuklóját a lány markából, végül is ki akar belefejelni egy tortába?

Olyan másfél órával később minden vendég elment, nem tartottunk hosszú bulit, tekintve, hogy Justinnak aznap délután még „őrangyal-továbbképzése” is volt. A második felköszöntés már sokkal nyugisabb volt. Ekkor már a kisebb gyümölcstortát hoztuk a nappaliba, most már csak egy gyertya égett. Damon már épp elfújta volna mikor elröhögte magát velünk együtt, és ezt legalább ötször megcsináltuk.
- Hallod, előbb ég le torta, minthogy te leállsz a röhögéssel – vihogta Justin, aki ugyancsak olyan jókedvű volt, mint mi. A démonom vett egy mély levegőt, hogy kitisztítsa az elméjét, majd gyorsan elfújta a gyertyát. – Szuper! Egész nap erre a tortára vártam! – dörzsölte össze a kezeit a drága bátyuskám. Megcsóváltam a fejem. Hogy kikkel vagyok én nap, mint nap körülvéve! Mindenki megkapta a maga adagját, gondoltam, ha Justin egész nap erre a tortára várt, akkor ismerje meg közelebbről is. Mikor nagyban tömte magába a szeletet, egyszerűen a tányér alá nyúltam és a képébe nyomtam azt. Az egész ház zengett a röhögéstől. Ő csak letörölte az arcát, majd a lehető legédesebben rám mosolygott. – Most megöllek! – közölte az idegtől magas hangon. Felsikoltottam és a barátom mögé bújtam, aki jókedvűen figyelte, ahogy a mostohabátyám megpróbálja megragadni a nyakam, hogy elkezdjen fujtogatni. Védekezésképp majdnem hasba rúgtam a támadót, de erre csak még jobban berágott. Mivel láttam, hogy Damon nem fog megvédeni, ezért a nénikémékhez menekültem, akik közé összekucorodva ültem be. Clare néni nevetve ölelte át a vállam és kérte a fiát, hogy ne bántson, mire ő fujtatni kezdett. Bocsánatkérően néztem a srácra, akinek a hajában, orrán és halántékán még mindig volt a sütiből. Felálltam és a szalvétával letöröltem a maradékot. Még mindig szúrósan nézett rám, de tekintete kissé ellágyult, ahogy szomorú szemeket meresztettem rá. Egy sóhajtással jelezte, hogy megbocsát, mire megöleltem. Szorosan átkarolt, de annyira, hogy már megint ki akarta belőlem szorítani a maradék levegőt is. Ő így vesz elégtételt: majdnem megfujt.

Nos, igen, Justin és a nénikémék a második ünneplés után alig fél órával elmentek erre a „továbbképzésre”, ahol megtanítják a drága unokatesóm arra, hogy hogyan használja az erejét. Én a mosogatás közben estem gondolkozóba. Ha a múltban lefotóztak minket, akkor minden bizonnyal valamelyik albumban benne kell, hogy legyen! Azonnal meg akartam keresni azt a fotót. Megtöröltem a kezem és indultam volna fölfelé, de az utam állta, kérdőn nézett rám. Egy puszit nyomtam a szájára, mikor elhajoltam már le volt hunyva a szeme, a levegő bennragadt a tüdejében. Elsétáltam mellette és felrohantam a szobámba, onnan a gardróbomhoz. Felrántottam az ajtót és beléptem, célirányosan mentem a beépített szekrény végébe. A felső polcokon régi cuccok és fényképek lapultak a dobozokban, lekaptam az egyik ilyen kartondobozt. Leültem a földre és levettem a tetejét, mindent kipakoltam belőle. Meg is találtam a fényképalbumot, aminek az elejében egy olyan kép van, ahol már itt lakok. Fellapoztam. Rögtön az első képen négy játszó gyerek szerepelt, épp a labdáért ugrottak mindannyian. Felismertem a jelenetet, amit alig pár órája láttam. Átnéztem a következő oldalra, ahol… mi voltunk Damonnel a fa alatt. Elmosolyodtam és feltápászkodtam a földről, a kezemben még ott volt az album. Már kirohantam volna, mikor az ijedt tekintetű barátomba ütköztem, nem tudta, hogy mi a bajom, miért rohantam fel olyan hirtelen. Felmutattam a vastag, fényképekkel teli könyvet és kihúztam a gardróbból, összevont szemöldökkel követett. Leültettem az ágyra és én is lepattantam mellé, felcsaptam a lapokat az első oldalon. Kuncogni kezdett. A kép alatt egy kis szöveg: „Ha mi együtt vagyunk, senki sem megy haza tiszta ruhában”. Egyszerre nevettünk fel hangosan is. A következőn, mint már említettem szintén mi szerepelünk, csak a tizenhat-tizenhét éves énjeink. Pont a csók közben fotóztak le. Alatta szintén néhány sor. Pontosabban egy: „Margaret és Drew = Bailey és Damon”. Viszont ami meglepett, az az, hogy a szövegecske első fele régebbinek tűnt, emellett más volt a kézírása is, mint a második résznek. Szóval valaki később jött rá, hogy mi vagyunk, bár egy kis tanulmányozás után rájöttem, hogy Jus írása, csak amiatt estem gondolkozóba, hogy mikor írhatta oda, de igazából nem is baj. Így emlékezni fogunk rá máskor is.
Ezután gyorsan végignéztük a többi oldalt. Sok volt az a kép, amin csak az unokatesómmal vigyorogtam, innen tudtam, hogy ekkor már a nénikémékkel éltem. Aranyosak voltunk, ez tény, sok volt az olyan kép, ahol Jussal átöleltük egymást, vagy pedig Jenny-ékkel játszok. Damon megsimította az arcom, mikor már percek óta meredtem egy oldalra, ahol a szüleim képe díszelgett, le voltak guggolva, előttük én és Hiro vigyorogtunk, mint a tejbetök. Ezt a képet meg akartam mutatni a féltestvéremnek. Felnéztem a mélybarna szemekbe, majd a hátammal neki dőltem, ő pedig szorosan átölelte a derekam. Lehunytam a szemem. Kivette az ölemből a könyvet, amit minden bizonnyal az íróasztalomra teleportált, mert onnan hallottam egy tompa puffanást. Elnyúltam a takarón néhány másodpercre, ezután összekucorodtam, az egyik párnám magamhoz öleltem. Lefeküdt mellém. Kinyitottam az egyik szemem, épp a plafont kémlelte, közben minta dúdolt volna valamit, mert a lábával dobolta az ütemet az ágyam keretén. Ekkor felült és mintha gyanakvóan nézett volna körbe.
- Mi az? – kérdeztem, de az ő arca komoly maradt. Felkeltem és arra felé fordítottam a tekintetem, amerre ő. A gardróbom elől mintha lépések hallatszódtak volna, de utána rájöttem, hogy az csak a felgyorsult szívverésem zaja.
- Hallottam valamit – feleli a fülét hegyezve. Én speciel semmit sem hallottam. Egészen… eddig, mikor is leesett az álarc az asztalomról, amit még az álarcosbál után raktam, oda, hogy díszként szolgáljon. Ez még nem lenne fura, ha nem a polc közepén lett volna. Remegő kézzel nyúltam egy párnáért.
Várjunk csak! Ez a lélekenergia… Egy jól irányzott dobással eltaláltam valamit, az a valami pedig hátraesett. Hát nem szellemünk volt, hanem egy szellemileg idiótánk. Justin… Mivel eltaláltam, így a láthatatlansága is fuccsba ment, röhögve támaszkodott neki a falnak és közben azt dadogta, hogy bárcsak láttuk volna a saját arcunk.
- Idióta! – kiabáltunk rá. Erre még jobban rákezdett. Odalépünk közvetlen elé, azonnal el akar rohanni, de megakadályoztuk, így mind a hárman a földön kötöttünk ki. És most az unokatesóm volt alul. Hehehe. Én pedig legfelül. Törökülésben ültem az unokatesóm lábára keresztben ráesett barátom hátán, aki maga alá húzta a kezeit, készen volt arra, hogy felnyomja magát, de elég volt a tarkóján végighúznom az ujjam, a karja megremegett, majd kissé elernyedt. Ekkor a figyelmem az mostohatesómra terelődött, akinek pont a lábán hevertünk, szúrósan nézett rám, szeme kissé tikkelt, az ünnepelt felé fordította a fejét, majd vissza rám.
- Na, Jus kellemes legalul? – mosolyogtam rá gonoszan. Hangosan nevettem mikor felmordult és rávertem a lábára, hangosan feljajdult. A barátom ismét megpróbálkozott a felüléssel. Azok a szúrós világoskék szemek megint betolakodtak a látóterembe.
- Könnyű a kicsi a rakás, ha a halom tetején vagy – nyöszörögte és egy legyintéssel elhessegette a kezem. A démonom és én is felnevettünk a mondat hallatán, a keze ismét felmondta a szolgálatot. – Meg kiskorunkban csak háromszor húsz kiló volt rajtad. De most te egymagad vagy hatvan kiló.
- Egyet értek: nehéz vagy – próbált felállni Damon újból, ezúttal sikerül is felpattanni, így én a földön kötöttem ki. Meglepve huppantam a fenekemre és kiskutyaszemekkel néztem fel rá. Előbb az unokatesómat, majd… engem nem húzott fel. Egymás kezébe csapva indultak kifelé.
- Nem felejtettél el valamit? – kiáltottam utána indulatosan. Megtorpant az ajtóban és visszanézett, gondolkozóba esett. Csettintett egyet, mikor felvilágosodott, hogy igazam van. Sajnos teljesen másra gondolt, mint én.
- Ja, de! – rohant vissza.  – Itt maradt a telefonom – kapta fel az ágyról a tájat. És újra kiindult, elképedve bámultam utána, kissé felháborodtam.
- Hé! – tártam szét értetlenül a kezem. Már majdnem feltápászkodtam, mikor megragadott és felrántott. Tenyerét a derekamra simította, kissé beleütöttem a vállába, de nem szisszent fel. – Nem vicces – öltöttem ki rá a nyelvem és felvettem a duzzogó testtartásom: karba tettem a kezem és elfordítottam a fejem.
- De az – ölelt magához. Továbbra is pufogtam. – Ugyan Bailey – forgatta meg a szemét. De lábujjhegyre álltam és egy gyors csókot adtam neki. Vagyis gyors is lehetett volna, ha nem ölel szorosan magához.
- Jus? – kérdeztem.
- Csak öt percre jött vissza, mert itthon maradt a varázsige könyve. És mielőtt kérdeznéd, eddig a repülést javították, mert a nénikéd és a bácsikád állítása szerint ilyen bénán repülő őrangyal még nem született – simogatta meg az arcom, közben kuncogott. Szórakoztatta a mostohabátyám bénasága, bár tény, ami tény, tényleg nem ő a legszerencsésebb ilyen helyzetekben.
***
Hát Clare néniék nem kímélték Justint, mert fél kilenckor értek haza. De a mostohatesómnak már arra se volt ereje, hogy felmenjen a szobájába. Csak a kanapéig jutott el, amin ugyanis elvágódott. Clare néni betakarta egy pléddel, majd megsimogatta a haját, de a bátyuskám csak valami olyasmit morgott, hogy aki dél előtt fel meri kelteni, az megjárja, ezután pedig bealudt. Mosolyogva néztük őt a lépcső aljában ülve, a konyha felé intettem, mikor meghallottam, hogy a bácsikám gyomra megkondul.
Délután volt időnk egy kis vacsorát csinálni, aminek a feléből csináltunk magunknak egy „romantikus” étkezést. Ez azt takarta, hogy a nappaliban lévő kávézóasztalra kis mécseseket raktunk, majd a két végére leülve kezdtünk el enni. Hát ez nem volt tömény romantika, de vicces volt.
Emellé megnéztem az ajándékokat, amiket a szülinaposunk kapott. CD-k, fejhallgató, meg egy varázskönyv, aminek a következő volt a címe: Fekete mágia varázskönyv bénáknak. Olyan nehéz volt rájönnöm, hogy Justintól kapta (ez tömény irónia volt). Mikor felmutattam a könyvet, Damon reakciója a következő volt: nem igaz, hogy senki sem hiszi el, hogy tudok használni fekete mágiát! Mindezt hisztérikus hangnemben. Kicsit besértődött, ami miatt jó másfél óráig pátyolgattam a kis lelkét. De azért csak eddig, mert ekkor kitört belőle a röhögés.
Nem sokkal később én is felmentem. Fogat mostam és ledőltem a puha ágyikómra. Esti meseképpen elkezdtem olvasni a spanyol könyvet. Már a törivel is próbálkoztam, de akkor azt álmodtam, hogy gladiátor vagyok Rómában.  De érdekesség, hogy sokkal hamarabb elaludtam, mint ha történelemről olvasnék.

Pár órával később valaki betakart és kivette a kezemből a tankönyvet. Kinyitottam az egyik szemem, Clare néni mosolygott rám, aztán kissé hátrasandított. Az ajtóban Damon állt, szemei félig le voltak hunyva, halványan mosolygott. Dobtam neki egy csókot, mire ő és a nénikém is felnevetett. Elköszöntem tőlük és bebújtam a jó meleg takaró alá, de közben gondolatban kértem a barátom, hogy jöjjön oda hozzám, aki ezt csak azután tette meg, hogy a nénikém lement. Leguggolt mellém és rám somolygott, egyre nehezülő pillái alól nézett rám.

- Jó éjt, Kicsim – súgta, majd felállt. Intettem neki, mikor kilépett az ajtón. Sóhajtottam egyet és lekapcsoltam a lámpát. Az oldalamra fordultam és kinéztem az ablakon, ahol csak félig volt elhúzva a sötétítő függöny. Az utcán lévő világítás gyéren sugárzott be, a felhők nem engedték át a hold kékes fényét. Lehunytam a szemem és aludni próbáltam.

6 megjegyzés:

  1. Sziaa!
    Fantasztikus lett!!!!!! Imádom, nagyon nagyon imádoom!!!
    Hozd gyorsan a kövit!!!!!!!!!
    Puszil és ölel: Dia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett, megpróbálom minél hamarabb hozni a következő részt.
      Puszi

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon jó lett a rész és tetszettek az aranyos részek is.
    Remélem hamar jön a kövi :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett, ígérem sietek a résszel :)
      Puszi

      Törlés
  3. Sziaa!!
    Nagyon,nagyon imádtam ezt a részt!!! :D
    Ajj Bailey+Damon olyan cukik! Tökre összeillenek.
    Siess a kövivel! :))

    Ui.: Milyen a szüneted?


    Puszi, Réka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett.
      A szünetem unalmas és ünnepléssel teli, többet nem is tudok róla mondani.
      És a tiéd?
      Puszi

      Törlés