2014. október 30., csütörtök

Egy újabb "uram atyám" hétvége

Sziasztok!
Most viszonylag hamar sikerült hoznom a részt, ami szerintem az eddigi leghosszabb lett a maga 10 és fél Wordös oldalával. Remélem lesz türelmetek végigolvasni! Gyorsan felrakom, utána meg megnézem, hogy a padlócirkáló kutyám miért hiszi magát farkasnak. Megint. -.-"
Jó olvasást és jó hétvégét mindenkinek!
---------------------------------------------------

Reggel betakarva keltem. A könyv az éjjeliszekrényemen volt és lámpa sem égett. Felhúztam a térdeim és rájuk támasztottam az állam. Körülnéztem a szobában, a kinti sötétség miatt bent is félhomály volt, csak a folyosón lévő őrlámpa fénye szűrődött be, amit rendszerint éjszakára felkapcsolunk, hogy ne bukjunk orra, ha esetleg fel-le mászkálunk. A telefonomért nyúltam, aminek az órája szerint még nyolc óra se volt. A fürdőszobám ajtajára volt felakasztva a köntösöm, amit gyorsan leteleportáltam onnan és magamra kaptam. Lerúgtam a takarót a lábamról és felpattantam. Pizsiben lebattyogtam és készítettem mindenkinek rántottát. Gondoltam, ha már itt vagyok, akkor csinálok egy kis meglepetést. Így alkottam friss narancslét, pirítóst, és egy-egy virslit is csináltam. Hogy hogyan mindezt öt perc alatt rejtély. De rá három percre mindenki kijött a finom illatokra. Legelőször a barátom, aki mikor meglátott, elismerően füttyentett. Mögötte nem sokkal az unokatesóm, aki rögtön elkezdte csorgatni a nyálát a kajára. Fakanállal fejbe vágtam, hogy ne egyen, mert meg akartam várni a nénikéméket, erre ő kissé besértődött, mármint a gyomra kezdett el duzzogni, mert öt másodpercenként korgott ezek után. Beleültem Damon ölébe és belekortyoltam a teába, amit magamnak készítettem. Szerencsére nem kellett sokat várni a nevelőszüleimre, mert ők is felkeltek a reggeli illatára. Felpattantam és odanyújtottam nekik a kávét, amit alig pár perce készítettem el (igen, mindenre volt időm).
- Valaki nagyon korán kelt – mosolygott rám a nénikém. Irulva-pirulva vontam vállat és ülök le a helyemre, a két srác közé, akik rögtön rám mosolyogtak. Szokás szerint mi hárman nagy hanggal reggeliztünk a reggeliző pultnál, röhögtünk, vagy pusztán egymás ellen ténykedtünk. Például az unokatesóm megszívattam azzal, hogy az ő juice-ba nem raktam annyi (na jó, semennyi) cukrot így kicsit savanyú lett, ő pedig nem rajong a savanyú cuccokért, emiatt megkergetett a házban, ami Damonnek egy reggeli műsorként szolgált. Mosolyogva, néha-néha belekortyolva a narancslébe figyelte a szórakozásunkat. Semmi kétség, a Ride családban a tinik hülyék. De nagyon. Végül én nyertem, mivel a mostohatesóm még mindig fáradt volt a tegnapi edzés után. Ezt onnan tudom, hogy egyszer csak megállt és összerogyott, közben úgy lihegett, mintha a várost rohantuk volna körbe. A hátára fordult és két kézzel beletúrt a hajába, közben azt nyafogta, hogy fáradt és miért kellett tegnap így kikészíteni.
- Na, le is dolgoztad a fölös kalóriákat, most már pihenhetsz – hajoltam a földön fekvő fiú fölé. Egy gúnyos mosollyal letudta a piszkálást és a kezét nyújtotta, hogy húzzam fel. Meg is tettem. Azonnal leült a kanapéra és hátra döntötte a fejét. Szegénykémnek tényleg mindene fájhatott, mert láttam, amint mindkét keze remeg, a járása is olyan volt, mint aki alig bír rálépni a lábára. Arca kicsit még koszos volt, tegnap este már csak arra volt ereje, hogy átvegye a pizsamáját, azaz egy melegítőalsót, meg egy egyszerű pólót. Az ujjai is barnák voltak a portól, néhány tincs a homokbarna hajában összeragadt a sártól, amibe előző nap beleesett.
A barátom is csatlakozott hozzánk és ő is levágta magát a bézs ülőalkalmatosságra. A mostohabátyámmal ellentétben ő kipihentnek tűnt, fekete szemei alatt nem húzódtak sötét karikák, haja is selymesen csillogott. Rajta is fekete melegítőnadrág volt, de ő fehér atlétatrikót használt pizsama fölsőnek. Beugrottam közéjük. Jus rám emelte a fáradt szemeit és elmosolyodott, majd közölte velem, hogy a kergetés miatt most még kimerültebb, de már nem bír visszaaludni, ezért inkább elment letusolni és hajat mosni. Tíz perc kellett neki, vizes hajjal ült le az előbbi helyére. Megveregettem a karját, majd elköszöntem a nénikéméktől, akiknek már másodikán menniük kellett dolgozni, de szerencsére csak pár órára kellett bemenniük, mivel ugyebár szombat volt. A hátam nekidöntöttem a barátom vállának, a lábam pedig átvetettem Jus combján, akit ez semennyire sem zavart, csak megpaskolta a lábszáram. Tényleg fáradt volt! Máskor tuti akkorát taszított volna rajtam, hogy átesek az asztalon, de most csak lehunyt szemmel relaxált. A plafont kezdtem kémlelni, amin egy kis pókon kívül nem találtam semmi érdekeset. Az az információ, hogy egy hatalmas pók van a mennyezeten, csak pár perccel később esett le, addigra viszont a kis drága állat már félig leereszkedett hozzám. A barátom nevét nyöszörögtem, de ő csak morgott valamit, amit nem értettem. Rá pillantottam. Visszaaludt! Eközben a kis pókszabású barátom már csak centikre volt a hasamtól és mikor a feje felém fordult… a szemei vörösen izzottak! Legalább akkora volt, mint a tenyerem, szőrös mint a szomszéd padlócirkáló pincsije, és ronda, mint… áh, nem tudtam mihez hasonlítani, mivel ez az izé volt a legrondább amit egész életemben láttam. Eközben már leért hozzám. Lassan indult felfelé az arcomhoz. Eközben a két „lovag” mellettem békésen szunyókált. Ilyen védelmezőket, most komolyan! Ismét megpróbálkoztam a „Damon” névvel, ami ezúttal személyhez is talált. Dühösen kelt fel.
- Mi van már?! – csattant a hangja a fülem mellett, majd: - Na, basszus! – és igen, ekkor vette észre a giga démonpókot. Mondani kéne a nénikéméknek, hogy újítsák meg a házat védő, démonokat kizáró varázslatokat, mert egyre jobban azt érzem, hogy csak azért mondták, hogy van ez a védőburok, hogy ne pánikoljak a démonok miatt. – Ne. Mozdulj – súgta Damon tagoltan, közben az egyik újságért nyúlt. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy egy magazin felveheti a harcot egy lidérccel. Összecsavarta és a magasba emelte, majd lendületből lesújtott a dögre. Sajnos az az izé elugrott, ezért a hasamon csattant a papiros. Hangosan feljajdultam, mire Justin is felriadt. Azonnal a kávézóasztalon helyet foglalt állatkával találta szembe magát, érthető volt, hogy felkiáltott. A barátom ismét lesújtott, de ezúttal egy vékony, női kéz elkapta a csuklóját. Nem is nő keze volt, hanem egy lányé. A srác dühösen csattant fel. – SANDRA, NEKED ELMENT A MARADÉK ESZED IS?!
A húga azt hiszem a világ legnagyobb nyaklevesét keverte le neki. Összepislogtunk az unokatesómmal, aki falfehér volt, láthatóan az ájulás kerülgette. Tény, ami tény, Sandra a frászt hozta ránk, de ő csak diadalittasan vigyorgott, miközben a tarkóját dörzsölgető bátyját nézte. Szegény fiú elvette a pirosló nyakáról a kezét és segítségkérően rám sandított, de még mindig egy kisebb sokk hatása alatt voltam.
- Boldog Halloweent mindenkinek így utólag is. Amúgy csak fel akartalak köszönteni, erre ezt mondod? – komolyodott el hirtelen a lány, ajkát bánatosan lebiggyesztette. Damon megforgatta a kezét és indulatosan szólt vissza, mire Sandra még kisebbre húzta össze magát.
- Azzal akartál felköszönteni, hogy a szívbajt hozod ránk, Alexandra? – sziszegte dühösen.
- Oké, tényleg nem volt jó ötlet, de vicces volt nézni a bepánikolt arcotokat, főleg a tiédet bátyus – vigyorodott el kislányosan, mire az említett személy „ezt nem hiszem el” stílusban felnyögött, majd a halántékát kezdte el masszírozni. – Amúgy tessék – dobta a srác ölébe a piros csomagolópapírral beborított ajándékot, ami nem volt nagyobb egy könyvnél. Gyorsan kibontotta. A könyvvel kapcsolatban igazam volt, de egy csokit is tettek mellé, méghozzá fehércsokit, mire Damon közölte, hogy ő azt nem is szereti. Kicsit besértődtem rá, mert szerintem az az egyik legfinomabb édesség. Erre Sandra mondta, hogy ő nem is, de a mellette ülő barátnője igen. Szeretlek Sandra! A démonom egy gyors csók kíséretében átadta a csokit. A könyvre cirkalmas betűkkel a következő volt írva: A Démonvilág történelme – a kezdetektől a mai napig.
- Szerintem túl vékony kötet ez ahhoz, hogy a teljes történelmet leírja. Ez nem lehet, hogy egy sorozat része? – kérdezte Damon összevont szemöldökkel és fellapozta. A lapok megsárgultak, a mondatokat sötétkék tintával írták. Minden oldalt megnézett az elején, egy-egy napot oldalakon át ecsetelt az író. A barátom végül már tízesével, ötvenesével lapozott, de az oldalak nem fogytak. - Végtelen-könyv, igaz? – nézett fel a húgára, aki bólintott. Végtelen-könyv? Az meg mi a rák? Majd eszembe jutott, hogy nekem is van egy olyan könyvem, amiben az összes természetfeletti lény tulajdonságait és a rövid történetét leírja, de az se lehet kétujjnyinál vastagabb.
- Mindent leír a kezdetektől eddig a percig, sok sikert elolvasd és tanácsolom, hogy használj könyvjelzőt, mert kicsi az esély, hogy újra megtaláld azt az oldalt, ahol tartottál. Amúgy még apánk tervei, ötletei is benne vannak azzal kapcsolatban, hogy hogyan igázza le az Angyalvilágot, illetve hogyan ölje meg Bailey-t – közölte, hangja szomorúan csengett. Ugyanazokkal a bánatos szemekkel pillantottak rám mindketten. – Ebből mindent megtudsz bátyus – mosolygott a fiúra, aki hosszan megölelte, majd pedig eltűnt.
- Azt hiszem, megvan, hogy mit csináljak, ha nagyon unatkozok – lengette meg a könyvet, amiről elsőre azt gondolná az ember, hogy egy százötven oldalas kis szösszenet, de valójában egy többezer oldalas történelemkönyv, csak épp nem az emberek hülye csatáiról szól, hanem a démonok történelméről, az ő csatáikról, az ő terveikről. A kezembe vettem az ajándékot és megforgattam. Szép volt, fekete bőrbe volt kötve, a címe piros cérnával volt belehímezve, az oldalakat díszes iniciálé díszítette, régi írással volt írva, mégis könnyen el bírtam olvasni, ellentétben az unokatesómmal, aki csak kérdőn nézte a szavakat, majd kivette a kezemből.
- Ez az első könyvek egyike. Azért teremtették őket, hogy minden leíródjon bele, nincs írója, a könyv maga írja magát. Azon a kihalt nyelven íródott, amit hajdan, a bukás előtt beszéltek az angyalok. Csak azután vált szét az angyal-, meg a démon-nyelvvé. Csak a többlelkűek tudják elolvasni – adta vissza Damonnek, aki bólintott az utolsó mondat végeztével. Ekkor Justin úgy csettintett, mintha eszébe jutott volna valami.
- Amúgy van egy meglepetésem – (a fáradságát meghazudtolva) rohant föl. Majd le, csak most a kezében egy CD-vel. Lepattant mellénk és a kezünkbe nyomta a lemezt rejtő dobozt.
- Mi ez? – kérdeztük egyszerre. Nem volt a tokra írva semmilyen cím.
- Paranormal Activity 4 – lengette meg miután visszavette tőlünk, majd a lejátszóhoz lépett. Ekkor sunyin ránk vigyorgott. – A netről könnyű volt leszedni.
Öt perc se telt el már ott ültünk a kanapén és a filmet néztük. Most is leírom a legdurvábbakat: mikor felemelte a csajt, mikor kinyírta az anyát és a srácot és mikor üldözte a csajt. Huh, ennek a vége egy kicsit ijesztőbb volt, mint az eddigi három résznek. Szerintem a fiúknak is nagy erő kellett, hogy végig odanézzenek. Ilyenkor áldás, hogy lány vagyok. Szóval, mikor úgy éreztem, hogy ez durva lesz, mindig összeszorítottam a szemem, vagy elfordítottam a fejem. Szerintem ma este rosszat fogok álmodni. Mikor a képernyő elsötétült nem mertünk semerre se nézni és minden kis zajra odakaptuk a fejünk. Nyeltem egyet, még mindig szorosan kapaszkodtam a barátom kapucnis pulcsijának ujjába, a lék lakótársam meg csak lassan fordította felém arcát, láthatóan mérlegelték, hogy ilyen velünk történhet-e. Oké, meghalni csak nagyon kis esélyünk van, de akkor is durva lenne!
- Valami vígjáték? – kérdeztem félve. Bólintottak, de kikötötték, hogy semmi természetfeletti, ami miatt kissé gondolkozóba estem. Annyi olyan vígjáték van, amiben nincs mágia és abból egyet? Pff. Hm… na, akkor mit nézzünk? Számításba vettem, hogy csak azokat tekinthetjük meg, amik megvannak CD-n. Ezzel máris szűkült a kör kábé százra. - Őőőő – filóztam. Ekkor beugrott egy, ami már régóta ott porosodott a polcomon, de még sosem néztük meg. – Spárta a köbön? – vetettem fel az ötletet. Csak nagy kérdőn néztek rám, halvány lila fogalmuk se volt róla, hogy mi az. - A 300 paródiája – mosolyogtam rájuk. Azonnal rákaptak, a jókedv is lassan visszatért beléjük, ahogy kiment a fejükből a démonos film.
Úgymond végigröhögtük a filmet. Istenem, hogy ki találta ezt így ki? Néhol márt azt sem tudtam, hogy min nevetek, csak nevettem. Na, talán mégsem lesz rémálmom éjszaka. Mivel a film egy kicsit átnyúlt a délutánba is, így ezután is folytattuk a filmezést. De csak vígjátékokat néztünk. A Twiligh-ba is belenéztünk, de úgy, hogy levettük a hangot és szinkront adtunk alá. Így lett a következő kis párbeszéd is:
- Tudom mi vagy! A tested fehér, nem eszel, nem alszol, a napfényt kerülöd…
- Mond ki!
- Hóember.
Gyakorlatilag röhögő görcsöt kaptunk, ekkorra már a padlón fetrengtünk. Természetesen a nénikém és bácsikám is mosolyogva figyelt minket, miután hazaértek. Egész délután mi voltunk nekik az élő őrültség-show. Ezután rákaptunk a Disney sorozatok szinkronizálására. Így Hannah Montana nem annyira szépen énekelt, inkább halandzsázott (az én jó voltomból), a Violettát pedig igazi szappanoperává alakítottuk, ahol énekelni kellett volna, oda a telefonjukról nyomtunk be egy oda nem illőzenét, főképp hörgős rock-metal számokat. Azt hiszem ennyit még soha a büdös életben nem nevettem, mint azon a délutánon. Egymásra borultunk, úgy vihogtunk a saját hülyeségeinken.

Vacsora után rögtön felmentem, lezuhanyoztam és átöltöztem. Egy gyors fogmosás után bedőltem az ágyba. Mivel a lámpám fényerejét lehetett állítani, így eléggé lecsavartam, épp csak világított. Lehunytam a szemem és pihenni próbáltam… volna, de valaki az heverőmre a túloldalról ugrik be, természetesen nem a legjobbkor akart velem cseverészni ez a valaki. A nemtetszésem egy dühös oldalba könyökléssel akartam a tudtára adni, de megragadta a csuklóm és a hátamra fordított, majd fölém gördült. Hogy tud valaki egy ilyen nap után is ilyen túlbuzgó lenni? Nyafogni kezdtem.
- Hogy-hogy ilyen korán alszol? – kérdezte Damon, aki tele volt életerővel. De jó is volt neki. Úgy pattogott, mint valami kiskutya, aki még az éjszaka közepén is azt akarja, hogy a gazdája játsszon vele, de én másra se vágytam, mint hogy elmerüljek végre a kis álomvilágomban és kikapcsoljak pár órára.
- Lemerült az aksim – csuktam be a szemem, de közben a tegnapi nap is befészkelte magát a gondolataim közé. Megpuszilta a homlokom és betakart, de ő is velem maradt. Örülök, hogy felfogta: álmos vagyok. A lágy cirógatástól még inkább elálmosodtam, ujjai lassan felsiklottak a kézfejemről a vállamra, onnan az arcomra, amin néhány csepp könny csordogált le.
- Mi a baj? – söpörte ki a szememből a bele lógó tincseimet. Felsóhajtottam. Először nem akartam válaszolni, de tudtam, hogy muszáj, mert így is, úgy is, de kihúzza belőlem. Nagyon makacs volt az ilyen helyzetekben, ami néha jó volt, néha rossz, az csak az időzítéstől függött. És az éjszaka közepén (oké, inkább csak este) nem volt annyira kedven dumcsizni, mivel inkább aludni akartam, hátha akkor kimegy a fejemből a kis gondolatmenet. De mivel hamar le akartam tudni, így inkább…
- Csak, hogy tegnap láttam a szüleim és… ah mindegy. Szerintem ez neked is rosszul esik egy kicsit, mivel… - kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem.
- Nem esik rosszul. Anya magától lépett le, apám magától utál. Viszont nekem van lelkiismeret furdalásom, mert az én apám miatt vesztetted el a szüleid – suttogta. Csak egy halvány mosolyra tellett. Orrát az enyémhez dörzsölte, majd ledőlt mellém. Tenyere a hátamra csúszott és magához húzott. Fáradtan hunytam le a szemeim és hagytam, hogy magával ragadjon a saját kis álomvilágom…
***
Huh, szörnyű rémálmom volt. Csak hittem, hogy nem lesz rémálmom attól a hülye Paranormal Activity-től, csak hittem. Mert nagyon is lett! Végül is, tök ironikusan kezdődött az egész:
Mily véletlen, pont a Paranormal Activity-t néztük Justinnal a szobámban. Először csak az ablakból estek le a virágok, de azt betudtuk a huzatnak, mivel nyitva volt az ablak meg az ajtó is. Azután az ajtó vágódott be, de ezt is ráfogtuk a huzatra. Viszont mikor legalább három könyvem találkozott a padlóval, arra már nem találtunk magyarázatot. Ijedten összenéztünk, majd lassan elkezdtünk az ajtó felé somfordálni. Kinyitotta a nyílászárót, majd kilépett rajta. Előttem viszont ismét bevágódott. Eszeveszettül sikítottam és ugrottam hátra. Ő még dörömbölt egy ideig, azután már csak a léptei visszhangját hallottam. Jól otthagyott. Éreztem, hogy egy penge ér a karomhoz. Felnéztem. Olivier állt előttem, tőre pengéjét lassan végighúzta a felkaromon, a fájdalom is lassan hasított belém. A vágás viszont nem gyógyult, nem voltam vadász. A könnyek záporként hullottak a szememből, ahogy megpillantottam a mögötte álló alakot, Damont. Halkan suttogtam a nevét, szeme kikerekedett a megszólításra. A Démonkirály a fejével intett felém, majd átment egy portálon. A szobámban maradt démon remegő kézzel szorította a tőrjét és közelebb lépett. Megrázta a fejét, amivel mintha magabiztosságot próbált volna magába önteni. Csak egy kicsit sikerült neki. Megragadta az állam, bár a mozdulat sokkal gyengédebbre sikerült, mint azt ő, vagy én vártuk. Felemelte, hogy a vérvörös szemeibe bírjak nézni, tovább hüppögtem. A torkomhoz emelte a kést, néhány pillanatig igazi démoni tekintettel illetett, majd hangosan felnyögött, a tőr csattanva ért földet a padlón. Közelebb hajolt hozzám.
- Honnan tudod a nevem? Mondd el, kérlek! Kérlek…! – hangja egyre halkabb lett, majd újabb kérlekek kezdtek felerősödni…
- Kérlek, Bailey kérlek, kelj már fel – rángatta valaki ijedten a vállam. Olyan hirtelen pattan ki a szemem, hogy kisebb szívrohamot kaptam és is és Damon is. Vett egy mély levegőt, majd kifújta és belekezdett annak a mesélésébe, amivel a szívbajt hoztam majdnem rá. – Az előbb halkan felsikítottál, most meg sírtál álmodban. Ha tudnád, hogy milyen frászt kaptam – sóhajtotta. A mellkasához bújtam, a könnyeim még mindig folytak, de most a megkönnyebbüléstől, hogy csak álom volt. A barátom kissé meglepődött, értetlenül meredt rám.
- Mostanában ne nézzünk démonos filmeket léci – nyöszörögtem. Láthatóan felvilágosodott, mert kuncogni kezdett.
- Rémálom? – kérdezte szórakozottan. Most már megnyugodott. Jó volt neki.
- De még milyen – nevettem fel fáradtan, majd a hátamra fordultam. Fölém hajolt és mosolyogva nyomott egy puszit a számra, haja csiklandozta az orrom. Félresimítottam a sötét tincseit a homlokából, mire kiskutyásan oldalra billentette a fejét, majd elvigyorodott. A tincsek ismét visszahulltak a szeme elé, tekintete kissé árnyékba borult, de még mindig csillogott. Épp odahajolt, hogy megcsókoljon, mikor torokköszörülést hallottunk az ajtó felől, Jus állt ott. Damon odakapta a fejét és visszadőlt mellém. Felültem és kislányosan kezdtem mosolyogni az unokatesómra, aki csak megforgatta a szemét és belépett. Ledőlt a másik oldalamra. Azonnal sejtettem, hogy valami baja van. – Jus, minden oké? – simítottam végig a vállát.
- Ja, persze – morogta. Ezzel senkit sem győzött meg. Elég sokáig meredtünk rá, mire kitört belőle a problémája. – Csak az, hogy Melody észre se vesz, pedig érzem, hogy ő az igazi, de ő szólni is alig szól hozzám, és ez… argh! Ellenben ti már az első pillanatban vonzottátok egymást, és kicsit féltékeny vagyok – sóhajtotta. Egymásra néztünk Damonnel, a fejével az unokatesóm felé intett, mire az érintett személy felé fordultam. Megsimítottam a karját, mire rám emelte a szomorú kék szemeit.
- Ezzel most megszegem az ígéretet, amit Melody-nak tettem, de ő is… öhm… szerelmes beléd – mondtam el a lány kis titkát. Erre ő kicsit ledöbbent. – Hallod, ti komolyan nem veszitek észre, hogy a másik belé van zúgva?
- Ja, mi már a hátatok mögött röhögünk rajtatok, olyan látványosan pirultok el egymás közelében – vigyorgott Damon, közben átölelte a derekam és az állát a vállamra támasztotta. Igazat adtam neki. Jus még mindig kikerekedett szemeket meresztett rám, majd lassan elmosolyodott. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd felpattant. Utána kiáltottunk, hogy hová megy, mire visszaordított, hogy eszel egy tervet, amivel meghódíthatja a lányt. Csak azt nem tudtuk, hogy minek, ha már úgy is bele van zúgva, majd pár perc múlva leesett: mert Mel nem tudja, hogy Jus szerelmes belé, a srác pedig nem akar csak úgy elé állni, és azt mondani, hogy „szerelmes vagyok beléd”. Ez nem a mostohatesóm stílusa.
Ekkor Damon belecsókolt a nyakamba, mire pirulva bújtam oda hozzá. De a telefonom mindig a legjobbkor szólal meg, ez pedig most sem volt másképp. Dühösen néztem meg az üzenetet, amit Jenny küldött.

- Minek a szignó? – kérdezte, közben eléggé értetlen arcot vágott. Legyintettem, hogy ezt csak a csajok értik. Vagyis csak Jennyi-ék. Istenem túl sokat voltam a srácokkal a nyáron! Ááááááh!
Jus visszatért hozzánk, most már jóval feldobottabban. Elővarázsolt egy tollat és azzal kezdte el csikizni az orrom, védekezésképp a fejemre húztam a takaróm és jól combon rúgtam, mire feljajdult, majd közölte a barátommal, hogy a csaja életveszélyes. Elvigyorodtam és a bólogató démonomat oldalba könyököltem, ő rávágta, hogy nem életveszélyes, hanem világveszélyes vagyok. Egyikük az egyik, másikuk a másik kezem ragadta meg és a fejem mellé szorították. Dühösen rugdalóztam, megpróbáltam szabadulni, de rátérdeltek a lábamra, így még a legkisebb esélyt is elvették tőlem, hogy meneküljek. Félrelökték a takarót és rám mosolyogtak, méghozzá gonoszan. Szúrós pillantást vetettem rájuk. Közöltem velük, hogy szálljanak le a lábszáramról, mert érzem, hogy reped a síp- és a szárkapocscsontom. Megvonták a válluk, hogy akkor így jártam és a szabad kezükkel összeöklöztek. Szomorúan néztem a barátomra, aki rögtön elkaptam a fejét.
- Ti meg miért molesztáljátok Bailey-t? – lépett be Clare néni a fejét csóválva, göndör, szőke tincsei az arcát verdesték. Kezében egy ezüst tálcát vitt, rajta három bögre, benne gőzölgő itallal, amit már az illatáról felismertem: forró csoki!
- Nos, anya, ezért „molesztáljuk” ezt a kis ördögöt itt, mert életveszélyes! – vágta rá Jus. Azzal a kezemmel, amelyiket ő fogta le, beintettem neki, mire Damon hangosan felröhögött. – Tudod milyen erőset tud rúgni, azt hiszem, eltört a combcsontom – vádaskodott. Dehogy tört el, egyszerűen csak nyafogsz, mint egy kislány – gondoltam ingerültem és ismét megpróbálkoztam a szökéssel.
Ekkor gyengült a barátom szorítása, kitéptem a csuklóm a markából és kicsit odébb löktem, mire a jobb lábam is szabaddá vált. Nagy lendületet vettem és fordítottam a helyzeten, leszorítottam Jus mindkét kezét és ráültem a hasára, jelenleg ő ellenkezett. Közöltem vele, hogy nem is vagyok életveszélyes, azzal vágott vissza, hogy csak azért él még, mert halhatatlan. Damon belekérdezett, hogy akkor hogy élte túl azt a tizenhat évet, mikor még nem volt angyal. Jogos volt a kérdés, a mostohatesóm gondolkozóba esett. Diadalittasan elmosolyodtam és a nénikémre néztem, aki a kezébe temetett arccal kuncogott.
- Clare, látom, nézed az élő vígjátékot – lépett be a bácsikám és átölelte a feleségét, akinek az arca vörös volt a nevetéstől. A fiuk feje viszont nem a röhögéstől volt paprikapiros, hanem az idegtől, hogy még mindig nem szálltam le róla. Vett egy mély levegőt és ismét ő akart lefogni engem, így megpróbált fordítani a kockán, de én sem hagytam át magam. A kis fetrengés miatt szépen lelöktük Damon, én pedig remekül ráestem, fájdalmasan nyöszörgött. A mostohaszüleim jót nevettek rajtunk.
- Jaj, Kicsim, azt hiszem eltörted az egyik bordám – próbált meg felülni, arcán közben fájdalmas fintor ült. Azonnal a szám elé kaptam a kezem és bocsánatkérően néztem rá, mire ő biztatóan rám mosolygott.
- Damon minden rendben? – guggolt le mellénk a nénikém. Bólintott, de nem állt fel, csak továbbra is az éjjeliszekrényemnek dőlve ült. Összeszorította a fogait, közben a jobb kezét a bal bordáihoz szorította. Finoman elhúztam a kezét és óvatosan odaérintettem az egyik ujjam. Azonnal felszisszent. Azonnal bűntudatom lett, mivel én estem rá szegényre, ha nem is magasról, de rázúgtam. Összenéztem az unokatesómmal, az ő szeme is az aggódástól csillogott. Pár percig ült egyhelyben, majd megpróbált felállni. – Biztosan összeforrtak a csontok? – aggodalmaskodott Clare néni. – Istenem, hogy neked mindig a bordád törik el – kuncogott fel, mire odakaptuk a fejünk. – Jaj, ti alig emlékezhettek, mivel csak három évesek voltatok. Mászókáztatok, de amilyen szerencsétlen voltál…
- Vagyok – vágott közbe mosolyogva.
- Akkor vagy, hogy leestél és szépen eltört az egyik bordád, persze mivel már tudtál az erődről, így hamar regenerálódtál, szóval pár perc sírás után közölted, hogy már nem is fáj. Lényegében vicces volt, Bailey ugyanígy ült melletted, ő is a sírás határán állt, a szája elé szorított kézzel meredt rád aggodalmasan – fejezte be a mesélést. Damon rám emelte a tekintetét és kacsintott egyet, azonnal halvány pír ült ki az arcomra és zavartan kezdtem babrálni az egyik tincsem.
- Jó tudni, hogy a bénaság veleszületett tulajdonságom – ült le az ágyamra.
- Áh, te még az átlagosan bénák közé tartozol. Na, Bailey, őt már nevezhetjük durván szerencsétlennek – veregette meg a vállát Jus, közben sunyi vigyort villantott rám, mire pusztán pillantásommal leküldtem a francba. A démonom lenyúlt hozzám és megfogta a kezem, majd pedig felhúzott magához. Lehuppantam közéjük. Mindkettőjük kisfiús mosolyt húzott az arcára, ahogy rám néztek. Elnevettem magam a látványukon, rájuk egy pillanatig se bírtam mérgesen nézni. A kezembe vettem a kissé már kihűlt forró csokim és belekortyoltam. Ők is ezt tették. A nénikémék kaptak a nyugodt pillanatunkon és lefotózták a kis, ágyon ülős, csoki ivós jelenetünket. A következő képen én csokis szájjal csücsörítettem, közben a fiúk a vállamnak döntött homlokkal nevettek.
Nem sokkal a fotók elkészítése után Clare néni és Dave bácsi kiment, mi pedig ismét egyedül maradtunk. Letettem a bögrét és visszabújtam a takaróm alá, bár ezt a srácok nem nagyon akarták hagyni. Minden módszert bevetettek annak érdekében, hogy ne aludjak vissza.
- Damon pótoljuk be, amit a táborban akartunk – mondta gonosz hangnemben Jus.
- Oké. Akkor hideg víz alá rakjam be? – kérdezte a másik.
- Olyanba, amit te is kibírsz, mert biztos beránt maga mellé. Na, hajrá – veregette hátba Damont. Itt már menekülni kellett volna, de mivel lassúak a reflexeim, így későn kapcsoltam. Felkapott és a vállára dobva indult meg a fürdő felé. Eszeveszetten vertem a hátát, sipítoztam, menekülni akartam. Még akkor se tett le, mikor megnyitotta a csapot. Az ajtóban az én drága unokatestvérem vigyorgott, majd lelépett. Először a lábam érte a jéghideg víz. Belekapaszkodtam a mosdókagylóba és taljas erőmből húzni kezdtem magam, annak reményébe, hogy talán kicsusszanok a fogva tartóm kezei közül. Elég volt megcsikiznie az oldalam, máris elengedtem a bútort. Ez a pár pillanat elég volt neki, hogy belökjön a tusolóba. Visítottam, mint egy kismalac és megpróbáltam kimenni, de megakadályozta. Új tervet kellett kieszelnem ellene. Jól sejtette, hogy behúzom, ha én megázok ő is. Röhögve (és vizesen) támaszkodott neki a falnak, majd lehunyta a szemét és az fejét fölemelve hagyta, hogy arcára hulljanak a hideg cseppek. A trikója hozzásimult a bőréhez, haja a homlokához tapadt. Ő jól nézett ki csuromvizesen, ellenben velem, aki a hátamat a hideg csempének vetve néztem őt, de közben lecsúsztam a fal mentén, majd leültem. A pizsim vizesen tapadt rám, de rettentő előnytelenül, ezért a mellkasomon keresztbe fontam a karjaim és felhúztam mindkét lábam. A hajam is a szemembe lógott, csimbókokba tapadt össze. Elhúztam a szám, szörnyűen festhettem. Szerintem tudta, hogy mire gondolok, mert mosolyogva lépett oda hozzám és leguggolt elém. A hüvelykujjával kihúzta a szememből a vizes tincseket. Először a homlokomra, majd a számra nyomott egy puszit. Majd hosszan megcsókolt.
- Ugye most már nem alszol vissza? – suttogta szórakozottan, majd apró puszikat kezdett lehelni a nyakamra.
- Hát már a hidegzuhany után nem is bírnék – nevettem fel, közben pedig élveztem kicsit az ajkai kényeztetését. A két kezem közé fogtam az arcát és egy gyors csókot adtam neki. Elzárta a vizet és felállt, majd pedig kilépett a zuhanyzóból. Elvett egy törölközőt a falra szerelt polcról, és miután felhúzott, a vállamra terítette. Megtörölte vele az arcom, majd a karom, végül ismét a vállamon pihent az anyag, amit fél kézzel fogtam össze a mellkasom előtt. Előteleportált a saját szobájából egy törölközőt és nagyjából felitatta a bőréről a vizet, egy puszi után kiment. Elkezdtem megszárítani a hajam, ami elég nehéz volt, mert kóc a fejemen nagyon nehezen szárad, hajszárítóval kábé tizenöt perc kellett neki, majd pedig ruhát is cseréltem. De ezalatt Damonnek elég volt megtörölnie a haját és átöltöznie, neki ez egy percbe se telt bele. Így szórakozottan nézte, ahogy bénázok. Főleg a fésüléssel. Az még oké, hogy a hajam elöl ki bírom gubancolni, de hátul egyedül nehezen ment, ez a göndör haj átka. Clare néni mindig mondja, hogy teljesen fölösleges kifésülnöm, csak elveszik belő az a szép göndörség, erre azonban csak ez szemforgatás a válaszom. Oké, az ő haja is van olyan hullámos, mint az enyém, de neki valahogy jól is áll. Ujjal kezdtem kibontani a csomókat, és szúrósan pillantottam fel az ajtóban álla fiúra, aki jót derült a bénázásomon. Szokás szerint. Végül megunta és segített. Kivette a kezemből fésűt és leült mögém. Előbb végigsimított a hajamon, majd egy rövid ima után megpróbálkozott azzal, amit én már tizenhat éve rutintalanul csinálok: az a fészket a fejemen kigubancolni.
- Te mióta nem fésülködtél? – kérdezte, mikor egy nagy csomóban fennakadt a fésű, de úgy, hogy már kihúzni se tudta belőle.
- Tegnap reggel óta – mondtam és összeszorítottam a fogam, annyira húzta a tincseim. – ÁU! – kiáltottam, mikor sikerült neki kifésülni a csomót. És ez még csak egy volt.
- Még Aranyhaj haját is könnyebben kifésülném, mint a tiédet. És hamarabb is – röhögött, mire rávertem a lábára.
- Köszi Damon, szeretlek – sziszegtem gúnyosan.
- Tudom – puszilta meg az arcom.
Végül sok „au” és sziszegés után csomómentes lett a hajam. Hálásan néztem Damonre, aki szorosan magához ölelt és közölte velem, hogy ezt soha többé nem ismétli meg. Nem csodálom.
Ebéd után levágtuk magunk a terasz lépcsőjére és beszélgetni kezdtünk. Én kezdtem, hogy kikérdeztem Justint Melody-ról, mire hatalmas tiltakozásba kezdett, reggel bármennyire is magabiztos. Erre megmondtam neki, hogy hívja majd el a karácsonyi bulira. Nemet mondott. Ekkor már ketten győzködtük. Végül megmondtuk neki, hogy vagy ő hívja el, vagy mi az ő nevében. Más szóval vagy férfi lesz, vagy beégetjük, hogy mi kérdezzük meg. Én mindkettőt támogatom, ellenben vele, mert mikor felvetettük az ötletet, akkor szépen kiakadt. Sőt, egyenest árulóknak nevezett minket. Csak átöleltem a nyakát én a fülébe nevettem, miközben ő továbbra is indulatosan mgyarázta, hogy ha meg merjük csinálni, akkor… bla-bla-bla.
Kettő óra felé elkezdtem készülődni, hogy háromra oda is érjek. Eközben a fiúk a Szkandernek a természetfeletti változatát játszották. Mentális pajzsokat idéztek meg és azzal próbálták ellökni a másikat. Damon csak ült a padlón, a tenyerébe támasztott állal, láthatóan nem erőltette meg magát, ellenben az ellenfelével, akinek a halántékán kidagadtak az erek az erőlködéstől, hát az őrangyalerő nem a védőpajzsok sokáig megidézésére alkalmas. Erre rajta kívül mindenki rájött. Mikor a barátom megunta, egyszerűen varázslattal taszított rajta egy kisebbet, ez pedig elég volt arra, hogy ő az ágyamra essen. Felpattant és a vetélytársát csalónak nevezte, mire az értetlenül széttárta a karját.
Felvettem egy fehér, mintás rövidujjút és egy koptatott farmert. Kikaptam a szekrényemből a bőrkabátom, felkaptam a fekete bokacsizmám és lerohantam.
- Sziasztok, elmentem! – ugrottam oda fiúkhoz. Damonnek egy puszit adtam, Jusnak pedig összekócoltam a haját, ami okból kisfiúsan pukkadó arcot vágott. Odaintek a nénikémnek és a bácsikámnak és lelépek. Nem siettem annyira, mivel még volt húsz percem. Laza tempóban, fejemen a fehér fejhallgatómmal sétáltam végig a Mullin Ave-en, majd rákanyarodtam Bates Avenue-ra, ami kivezetett a Southeast Expy-re, amin csak át kellett mennem, majd pedig továbbá is a Batest sugárúton kellett kaptatnom. A Willard Streeten balra fordultam, ott volt a törzshelyünk, az Old Railroad Café.  A sütiző előtt összefutok a lányokkal.
- Melody? – kérdeztem, mikor beléptünk.
- A nagyszüleinél.
- Hel?
- A kistesójára vigyáz – adtak mindenre magyarázatot. Bementünk a fűtött épületbe. Leülünk az egyik bokszhoz és kértünk három brownie-t. Már nem is tudom mióta ez a csajokkal a törzshelyünk, általánosban is minden pénteken ide jöttünk, bár mostanság kevesebb időnk van ide benézni. Először Clare néni hozott el ide, utána mindig könyörögtünk, hogy menjünk el megint. Általában nyáron szörpöt, télen teát vagy forrócsokit iszogattunk.
Hátra dőltem és már meg se kellett néznem az étlapot, tudtam mi van rajta, és hogy mit kérek.
- Italból a szokásos? – mosolygott ránk Kathy, a pincérnő.
- Iiiigen – nevetett Kristy.
Mivel itt nem csak sütit lehet enni, hanem pizzát, hamburgert, szendvicset és palacsintát is, így még lett volna bőven választékunk. Nálunk italból a szokásos: nekem kóla, Jenny-nek narancslé, Kristy-nek limonádé. Mindig ezt isszuk ősszel és tavasszal, mikor itt vagyunk, télen pedig a már előbb említett szörpöt és a forró csokit. Már vagy… tíz éve. Igen. Hat éves korunkban voltunk itt először. Azonnal megtetszett.
Mivel háttal ültem a bejáratnak, így nem láttam, hogy ki jön be. Ez néha jó, mert akit nem szívesen látnék az nem vesz észre, néha rossz, mert akit szeretnék látni az sem vesz észre. Ma viszont egy ismertetlen látott meg. Sőt, szerintem ő a város csajozógépe. Mikor belépett, mintha minden szem rá szegeződött volna, de ez nem volt ok számomra, hogy én is megbámuljam, ellenben a barátnőimmel. Kristy a tesója fülébe suttogott egy jól mimikált „hűhát”. Erre csak megforgattam a szemem és reméltem, hogy nem felénk akar jönni. A szingli barátnőm arca kissé pirosas árnyalatú volt. Magamban fohászkodtam az Istenhez, hogy ugye nem jön be neki a srác. Végül engedtem a kíváncsiságnak és a vállam fölött ránéztem. Épp a kifelé tartó lányokkal flörtölt, de a tekintete túlságosan gyakran vándorolt tiltott helyekre, amit az a pár csaj is észrevett. Nem tudom, hogy a srác csupán nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, de akiknek udvarolt, elég gúnyos pillantásokat vetettek rá, mikor kiléptek az ajtón. Már Kristy arca se volt piros, sőt, pont ellenkezőleg, „mégis-mit-képzel-ez” arcot vágott. Visszafordultam és ettem egy falat brownie-t.
- Szia, cica, van gazdád? – ült le mellém, mivel pont ott volt szabad hely. Istenem ilyen béna dumát! Mégis miért gondolja, hogy ennyire menő? Oké, jó ha van a srácnak egy kis arca, na, de ekkora. Én Damon egószintjénél meghúznám a határt, az lehetne a maximum, bár néha még az is sok.
- Igen van – mosolyogtam rá gúnyosan. Felvont szemöldökkel meredt rám, majd elröhögte magát. Úgy nevetett, mint aki már rég nem szórakozott ilyen jól. Őszintén, ez sértette volna az önbecsülésem, csak épp nem érdekelt egy ilyen egoista bunkó véleménye. Ismét beleettem a sütimbe és ittam rá egy korty kólát. A lányokra néztem, tekintetemről leolvashatták a gondolataim, mert halkan kuncogni kezdtek: Idiótákkal vagyunk körülvéve. A csajozógép még mindig vihogott, de ezért néhány perc múlva megpróbált szóhoz is jutni. Letörölte a szeme sarkából a könnycseppeket és a fel-feltörő röhögéstől akadozva belekezdett.
- Persze, már majdnem el is hittem. Ha tényleg van kapásból tudsz egy nevet mondani. És nem egy sztárét…
- Damon Falls – vágtam rá. Elég meglepetten nézett, majd gondolkozóba esett.
Végignéztem a srácon. Márkás széldzsekit viselt, alatta fehér alapon fekete FUCK EVERYTHING feliratos pólót viselt, farmere makulátlanul tiszta volt, cipője ugyancsak márkás. Ha nem lenne barátom, az ilyen srácok, mint ő, akkor se lennének a műfajaim. Nem tudom miért, de inkább legyen olyan, mint… Damon. Jó, most nem róla van szó, vissza a szoknyapecérhez. Egy kicsit ismerős volt, csak nem tudtam, hogy honnan. Sötétbarna haj, sötétbarna szem. Akárcsak… Várjunk! Oké, ennyire szerelmes nem lehetek, hogy mindenkit hozzá akarok hasonlítani, de ők tényleg emlékeztettek egymásra. Az álluk, ajkuk vonala, azok a mély árnyalatú mégis mindig csillogó szemek.
„De jó lenne, ha a bátyád keresésében segítkeznél” – kezdett el visszhangzani a fejemben Olivier mondata, ami még valamikor nyár elején hagyhatta el a száját.
Nem lehet, hogy ő… Nem! Zacknek is sötétbarna haja és szeme van és biztos hogy nem ő az. Szóval lehet, hogy csak véletlen, bár ennyi hasonlóság azért már elbizonytalanított.
- Hm, Damon Falls – gondolkozott az alsó ajkát ütögetve. – És csak szeretnéd a fiúd lenne, vagy tényleg az is – mosolyodott el gonoszan. A mosolya. Szintén olyan, mint… Bakker! Tényleg ő az! A szemem kikerekedett a meglepetéstől, amit ő félreértelmezett. – Szóval beletrafáltam – vágott egy győztes vigyort. Mi? – Collin vagyok, Collin Wayne, de hívj csak Cole-nak – nyújtotta felém a kezét. Damon mások neve is Collin, a bátyja után kapta, akkor szinte teljesen biztos. Csak foszlányokat tudtam arról, hogy mi történt vele, de elvileg egy démonvadász megölte a dadáját, de mivel ő még kicsi volt, így úgy gondolta, hogy elviszi az embervilágba és démon-démonvadászt nevel belőle. Az csak pár nappal később derült ki, hogy ő volt a démonok hercege, de mivel Olivier és Leila nem találték meg, így Damon lett az új Démonherceg, Clare néni legalábbis így mesélte még valamikor március körül.
- Khm, a nevem Bailey, és nem trafáltál bele – ráztam meg a kezét.
- Ja, persze – röhögött. Segítségkérően a lányokra néztem, szerencsére ilyenkor gyorsan kapcsolnak.
- Tényleg a barátja – szólt közbe Jen, megpróbált a lehető legkomolyabb hangján felszólalni. Kristy folytatta a győzködést, bár a fiún egyáltalán nem látszott, hogy elhinné mindazt, amit mondunk. Ebben viszont különböztek, mivel az öccsének már réges-rég leesett volna. Bár, ahogy Cole-t elnéztem, ha az egójáról az IQ-jára ugrott volna, akkor sosem ért volna oda. Emiatt gondolat miatt majdnem felnevettem. Beleharaptam az alsó ajkamba, a figyelmem ismét az ikreknek szenteltem, éppen Kristy beszélt.
- …bár képem az nincs róluk, mivel valaki – nézett szúrósan a nővérére, aki kissé behúzta a nyakát. – mindig akkor kérdez valamit, mikor épp lefotóznám őket.
- Más szóval nincs bizonyíték – vonta le a következtetést Cole. Jó, tény, hogy van pár képem róla, de olyan nincs, amin csak ketten vagyunk. Pedig valami olyat kellett volna találnunk, ahol mindketten rajtavagyunk, esetleg csók vagy ölelés közben… Csók, ez az!
- Várj, itt van wifi? – kérdeztem.
- Elvileg van – válaszoltak egyszerre, majd furcsállóan összenéztek. Előkapom a telefonom és gyorsan felmentem a suli honlapjára. Galéria. Halloween buli! És igen, ott volt a fotó, amin megcsókol. Mégis hogy merték feltenni a tanárok az internetre? Bár enyhítő körülmény volt az iskola számára az, hogy most jól jött, hogy az a kép ott volt, ahol. Cole felé fordítottam a képernyőt, elvette a telefonom és jól megnézte a mutatott fényképet.
- Ugye tudod, hogy ezek bárkik lehetnek. Nem látom az arcokat – vigyorgott még mindig a nyertem stílusával. Még a fölényes mosolyuk is ugyanaz. Az idegtől tikkelt a szemem annyira idegesített a hangneme. Ekkor bazsalyogni kezdtem.
- Jól jegyezd meg, hogy hogy néz ki a ruhájuk, mert… - lapoztam arra a fotóra, ami a bálkirályt és királynőt (azaz minket) ábrázolt – …azok mi vagyunk. Damon és én.
A mosoly rögtön lefagy az arcáról. Összevont szemöldökkel meredt a kijelzőre, én pedig gondolatban vállon veregettem magam, amiért eszembe jutott ez az ötlet. Kerek szemeket meresztett rám, láthatóan kissé ledöbbent. Hirtelen egy csaj fékezett le mellettünk és egy jókora pofont lenyomott a srácnak, aki csak értetlenül meredt rá. Pillanatokon belül meg lett a válasz a pofonra.
- Bármit mond ne higgyetek neki. Csak egy éjszaka és viszlát – mondta és elment. A fiú mélyen behúzta a nyakát. Honnan sejtettem én, hogy ilyen? A lehető leggyorsabban átrohant a másik végébe a cukrászda-gyorskajáldának. Hát most beégett. Összenevettünk a lányokkal és folytattuk a megkezdett sütizést.
Az ablak előtt a srácok sétáltak el. Kicsit lihegve, kezükben egy kosárlabdával, ezek hogy képesek még novemberben is egy szál pulcsiban kosarazni? Kristy kopogott az ablakon, mire felénk néztek, széles vigyor húzódott az arcukra. Intettünk, hogy jöjjenek be. Nem kellett kétszer mondani nekik. Jus összeborzolta a hajam, ahogy elhaladt mellettem. Megálltak az asztalunk előtt.
- Helló csajok. A másik két gyöngyszem?
- Nagyszülők és kistesó – mondtam. Jól összehúzódtunk, mindenki kapott helyet a kis bokszban. Szinte oda lettem préselve a falhoz, de legalább jót röhögtünk azon, hogy Marknak csak tíz centi jutott a szélén. – Mizu van veletek? – kérdeztem, közben belekortyoltam az üdítőmbe. Kathy ismét hozzánk lépett, mielőtt válaszolhattak volna, ekkor viszont azon kellett nekik törni a fejük, hogy mit kérjenek. Végül leadták a rendelést.
- Semmi. Elmentünk kosarazni, de mivel elkezdett csöpögni az eső így inkább beültünk volna pizzázni. De így is jó – mosolygott Jake és fél kézzel átölelte Jenny-t. A lány felnéz rá, mire egy puszit nyom a szájára. A szingli barátaink felmordulnak. – És veletek történt valami?
- Hát, volt egy srác, aki bepróbálkozott Bailey-nél, de ezután totál beégett – nevetett Kristy és alig láthatóan maga mögé intett, ahol az említett helyet foglalt. Épp egy csésze kávét kavargatott, de sötét szemét rajtunk tartotta.
- Hogy volt? Bailey, legalább flörtöltél vele? – kérdezte Mark, erre a barátom egy nem túl szép pillantással illette. De ő csak kárörvendően somolygott a reakción.
- Nos, mint már Kristy mondta, egy srác bepróbálkozott Bailey-nél. Valahogy nem akarta felfogni, hogy Damon tényleg jár Bailey-vel. Mikor viszont sikerült meggyőznünk, akkor jött egy csaj és ezt mondta: „bármit mond ne higgyetek neki, csak egy éjszaka és viszlát”, mire a srác eltűzött innen – fejezte be Jen, mire a srácokból kitört a röhögés. Ketten az asztallapra borulva vihogtak.
Cole irányába néztem, aki elég szúrós szemmel nézett vissza. Szóval hallotta, amint ezt elmondjuk. Remek! De a fiúk egész jól szórakoztak. Őket ismerve egyik se fog így beégni, mert egyikük se az a fajta, aki csak kihasználja a lányokat.
- Ezt jól gondolod – ölelt magához Damon, puszit nyomott a halántékomra. Felsandítottam rá.
- Mit turkálsz mindig a fejemben?
- Mindig találok valami érdekeset a kis fejedben – nevetett. Megböktem a vállát, kissé nekilöktem Justinnak, aki pont ivott, így a poharában lévő víz teljes egészében rá borult. Szépen elküldött melegebb tájakra.
Hosszú-hosszú ideig dumáltunk, mikor eldöntöttük, hogy még azelőtt hazahúzunk, mielőtt a fejünkre szakad az ég, így az épület előtt elköszöntünk és elindultunk a magunk útján. Egész úton az eget lestük, hogy mikor elkezd csöpögni már rohanjunk is haza. Ez szerencsére a ház előtt száz méterrel következett be. De akkor elkezdett szakadni az a …(cenzúra) eső. Rohantunk a házunkhoz. Szóval ma két hideg zuhanyt is kaptam. Többet nem kérek. A bőrdzsekinek hála nem lett vizes a pólóm, ellenben a srácokkal, akik bőrig áztak.
Az ajtó előtt néztem, ahogy a lakótársaim kicsavarják a pulcsijukból az esővizet. Kipirulva, lihegve beszélgettek. Elmosolyodtam, viccesek voltak, ahogy csurom vizesen röhögtek valamin, majd rám pillantottak mindketten. Jus szólalt meg először.
- Hallod, csak nekem volt ismerős valahonnan a srác, aki bepróbálkozott nálad? – kérdezte, arcát felém fordította, de a szemével a barátom felé intett. Neki is kezdett valami derengeni. Alig láthatóan bólintottam. Ellenben Damonnak nem esett le.
- Nekem nem. Mégis honnan lehetett ismerős? – ezt teljes komolysággal mondta. Justin a homlokára csapott, én pedig lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a mosolyom. Talán csak azért nem tűnik fel neki, mert ritkán néz tükörbe – gondoltam.
Este, olyan nyolc óra felé, miután megvacsoráztunk, elkezdtük nézni a Horrorra akadva első részét. Pfú, akkorákat röhögtünk, mint az állat. Nem is csodáltam, hogy fájó rekeszizommal dőltem le az ágyamra. Csak bámultam a plafont és néha ok nélkül elnevettem magam.
- Te se vagy komplett – sétált el az ajtóm előtt Justin. Nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Ok nélkül röhögsz a semmin. Pff – csóválta a fejét. Neki dobtam egy párnát, ami épp a kezem ügyében volt. Széles mosollyal kapta el. Visszadobta és leült az ágyam végébe. Odacsúsztam mellé és a hátamra fordultam.
- Hé, van egy ötletem, hogy délutánonként ne légy egyedül. A vezérszurkolóknál megüresedett egy hely, mert a csaj eltörte a kezét és egész éven nem vehet részt. Te viszont jól tudnád csinálni a gyakorlatokat. És a vezérszurkolók vezére nem az ellenséged – mondta és lenézett rám. Elvigyorodott, majd megcirógatta az arcom.
- Ja, ez jó ötletnek tűnik – bólintottam egy kis gondolkozás után. Felültem.
- Oh, és pont akkor ér véget a két edzés, így ha bejutsz, nem kell várni. De előbb juss be – nevetett. Röhögve löktem meg, majd megöleltem, megveregette a hátam és elengedett. Hálásan néztem rá, örülök, hogy gondolt erre a lehetőségre, bár nem volt biztosítva, hogy be is jutok abba a fránya szurkolócsapatba. – Hajrá, holnap lesz válogatás – kacsintott és becsukta maga mögött az ajtót.

Még végiggondoltam, hogy mennyi esélyem lenne, attól függött, hogy kik indulnak. Na, majd meglátjuk…

2 megjegyzés:

  1. Sziaa!
    Megint fantasztikusan jó lett és jó hosszúúúúú! Két részletben kellett elolvasnom mert megfájdulot a szemem!! Gyorsaan köviikéét!
    Puszil és millió ölelééés: Diána

    VálaszTörlés
  2. Szuper lett. Komolyan töröm a fejem miért nem mondta B. D.-nek hogy a srác a tesója lehet. .. hm ? :D


    VálaszTörlés