2014. szeptember 19., péntek

Egyedül hagyva

Sziasztok!
Végre péntek, végre megszabadulhatok a sulitól egy pár napra. A mai nap lezárása nem is lehetett volna jobb egy pizzázásnál és egy "ki mer bemenni a lepusztult házba" játéknál.  Veletek mi volt az előző napokban.
Amúgy köszönöm a kommenteket az előző részhez, a tetszikeket is ééééés lett egy új olvasó is, aminek őrülten örülök!
Nos, jó olvasást mindenkinek!
--------------------------------------------------------

Mikor érzed magad egyedül? Mikor nem tudsz kivel levelezni órán, vagy mikor nincs kivel sütizni. Én akkor, mikor látom, hogy a barátnőim rólam megfeledkezve csacsognak valami olyanról, amiről fogalmam sincs. Mikor már nincs kivel megosztani a problémáim. A nénikém nem tudott jobb tanácsot adni annál, minthogy menjek oda és próbáljak bekapcsolódni a beszélgetésbe. Azonban abban nem tudott segíteni, amire szükségem volt. Arra volt szükségem, hogy valaki a szünetekben velem legyen és foglalkozzon is azzal, hogy ott vagyok, nem kell mindenről kikérnie a véleményem, elég ha pár percenként rám mosolyog, vagy mond nekem valamit. Sajnos ilyen személy nem volt mellettem egész októberben.
Csak hittem, hogy végig mellettem lesznek a fiúk. Pedig Damon megígérte, hogy sosem hagy egyedül. Hát az ígéret szép szó, mégsem tartja be senki. A lányok is nem egyszer mondták, hogy senki kedvéért nem dobják el a barátságunk, erre az elmúlt egy hónapban alig beszéltem velük. A srácok szinte minden nap a focicsapattal lógtak, én pedig nem akartam kolonc lenni a nyakukon, így csak ültem a lépcsőn és rajzolgattam, vagy zenét hallgattam. Főként a Linkin Park Powerless című számát raktam be nem egyszer folyamatos lejátszásra. A rajzaim is a hangulatom tükrözték. Általában szomorú manga-lányokat rajzoltam, akik egy fekete rózsát, esetleg egy törött szívet tartottak a kezükben. A rajzfüzetemben az ilyenekből két A4-es oldal telt meg. Egyedül voltam és ez senkinek sem tűnt fel. A fiúk hétvégéken is elmentek a focicsapattal szórakozni, a lányok pedig ugyanezt tették Rose-zal. Ilyenkor csak ültem az ágyamon és olvastam, esetleg kis novellákat írtam egy régi füzetembe, rajzolgattam vagy csak figyeltem az ablakon legördülő esőcseppeket. Az időjárás is a hangulatomhoz igazodott. Az októberünk szokatlanul esős volt, egész nap szakadt, vagy ha nem is ömlött, de csöpörgött. Éjszakánként a villámok játékára aludtam el, a mennydörgés pedig nyugtatólag hatott rám, elfeledtette velem a magányt, pedig kiskoromban sosem bírtam elaludni, ha kint tombolt a vihar. Akkor általában vagy a nénikémékhez, vagy Justinhoz mentem át, de tizenhat évesen az előbbi fura lett volna, az utóbbi meg már nem volt lehetséges, mert biztosan kitessékelt volna a szobából.
Mivel volt szabadidőm (rengeteg sok szabadidőm), így elmentem az Angyal-világ könyvtárába és utána néztem a többlelkűeknek. Leírtam a fontosabb információkat és lefirkantottam néhány ábrát is a kis kódexekből, vagy inkább lexikonokból. Az előbb időjárásra tett megjegyzésem nem volt véletlen. Mivel azt is kiderítettem, hogy az erős lelkek hangulata tudja befolyásolni az időjárást. Így mondjuk, ha valami marha boldog lennék, akkor nagy eséllyel sütne a nap. De ez sem mindig igaz.
Kezdjük az elején. A lányok nélkül olyan laposak voltak a napok, hogy már nem is írtam le őket a naplómba se. Sorjában az elmúlt egy hónapot. Október 3-án nem jött össze a találka, mert nekem küldetésem volt. Utána meg Rose minden félét tervezett a lányoknak, amiből engem szépen kihagytak, és ami a legrosszabb, hogy az állítólagos barátnőimnek ez fel se tűnt, nem is hiányoltak. Szinte a telefonomra vetettem magam, mikor az megpittyent, hátha valamelyik barátnőm hív, de általában csak annyi volt, hogy vagy lemerült az aksi, esetleg fel lett töltve az egyenlegem, ami nem igazán fogyott az elmúlt hetekben. Egyre jobban befordultam, lassan kezdtem magam fölöslegesnek érezni. Sőt az utóbbi napokban a fiúk is egyre később értek haza, olyan hat óra körül, de még tanulniuk is kellett, szóval kilenc körül végeztek a leckével, utána meg már fáradtak voltak, hogy engem is szórakoztassanak egy kicsit. Eddig nem tudtam az okát, hogy miért vannak oda olyan sokáig. Ma viszont ezt is megtudtam. Olyan érzés volt, mintha a szívembe egy kést döftek volna.
Szóval reggel. Be kellett mennünk díszíteni a másnapi Halloweeni bulira. Mindenhol fekete-narancs, fekete-szürke, satöbbi fekete+valamilyen szín összeállítás díszelgett a falakon, néhol a padlón is. Töklámpások, mint igazi, csak lampion. Csak a bordásfalra kellett felaggatnunk őket a tornateremben, ebben egy másodikos gót lány volt a segítségemre, akivel nem sokat beszélgetünk, de legalább csinált valamit. Lindsey és Annabella szokásuk szerint dirigáltak a tornaterem közepén állva és mindig találtak valamit, ami nem tetszett nekik, szóval néha eszembe jutott elküldeni őket a ……-be.
Mivel a fiúknak még volt egy a szünet előtti „önként” edzés így én elmentem sétálni a városban. Beültem egy kávézóba meginni egy bögre forrócsokit, ami az őszi hidegben jól esett. Majd bementem egy zenealbumokat árusító boltba és megkerestem a Linkin Park egyik lemezét, majd megvettem az utolsót. Már rég óta meg szerettem volna kapni vagy venni, de sosem volt, így kaptam az alkalmon. Az volt a legviccesebb ebben, hogy a srác, aki nem sokkal utánam jött be, ugyanezt a lemezt kereste, majd mikor az eladó felém mutatott, hogy én vettem meg, inkább elhúztam onnan. Fél négy felé a parkban voltam, ahol megpillantottam a kis csapatunk, nélkülem, de helyettem Rose-zal és Castiellel. A fiúk ott röhögtek a lányokkal együtt, Rose láthatóan próbálkozott Damonnél, akit ez nem zavart túlságosan, sőt, mintha kicsit élvezte volna is, de talán ezt már csak belegondoltam a düh és a fájdalom miatt. Remegő ajkakkal néztem az irányukba. Tudták, hogy semmi dolgom. És mégis. Na, itt volt elegem. Elindultam haza, de még elkaptam Rose gúnyos mosolyát, amit nekem küldött. És én még gondoltam a srácokra, mikor ott voltam abban az albumboltban. Justinnak egy Disturbed lemezt vettem, mert tudtam, hogy mindig meg akart venni egyet, de sosem volt rá pénze, Damonnek pedig a legújabb Skillet albumot vásároltam szülinapjára. Otthon leraktam a tárgyakat a nappaliban lévő kávézóasztalra, majd felrohantam.
A szobámig bírtam, ott viszont eltört a mécses. Sírva borultam az ágyamra. Nem értem. A lányok miért löktek el maguktól, a srácok miért feledkeztek meg rólam? Mi változott meg azzal, hogy Rose az osztályba jött? Mitől lett más minden pár nap alatt? Hogy lehet az egyik pillanatról a másikra lecserélni egy barátot. Meg sokszor mondtuk, hogy minket senki sem szakíthat szét. Bezártam az ajtót és zokogtam. Eszembe jutottak a régi emlékek, mikor a srácoknak szurkoltunk a szeptemberi táborban a focimeccsen, meg a párnacsaták is, amiket az ott alvós bulikon vívtunk. Ez kár volt, mert csak még jobban sírni kezdtem. A párnámba fúrtam az arcom és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák.
Alig negyed órával később lentről a srácokat hallottam. Mintha meglepődtek volna azon, hogy nem szól a tévé, vagy a zene. Az albumokról kérdezgették a másikat, de nem tudtak választ adni egymásnak. A lépteiket még mindig a földszinten hallottam, ahogy körbejárják a konyhát és a nappalit annak reményében, hogy csak meg akarom őket ijeszteni.
- Bailey itthon vagy? – kiabálták. Nem válaszoltam csak tovább bámultam a tükröm, benne magammal. A szemem sikeresen kisírtam, a kevés szempillaspirálom, amit használtam pedig lemosódott, így most középszürke csíkok húzódtak a szemeim alatt.
Felsiettek. Akkor még jobban elcsodálkoztak, mikor nem nyílt az ajtóm. Folyamatosan nyomkodták a kilincset, meg próbálták kinyitni, de nem jártak sikerrel. – Bailey bent vagy? – kérdezték. Csak szipogtam tovább. Igazából ordítani akartam nekik, hogy hagyjanak békén, ha már az elmúlt hónapban is ezt csinálták, de tudtam, hogy egy hang sem bírna kijönni a torkomon.
- Próbáljuk meg kinyitni hátha valami baj van – erőlködött a zárral Justin. Hallottam az ajtófélfa reccsenését és a vas kattanását. Valahogy sikerült nekik kinyitni, bár még mindig nem tudom hogyan. Ijedten néztek rám, majd egymásra pillantottak. – Mi a baj? – guggolt le elém az unokatesóm. Damon is idesétált hozzám és leült az ágyam szélére. A szemében bűnbánat volt, de tömérdek. Jus megsimogatta az arcom, de ellöktem a kezét, mire meglepődött.
- Hagyjatok békén, ha már az elmúlt hetekben nem is léteztem a számotokra. Menjetek Rose-hoz meg a többiekhez – suttogtam dühösen, majd a hangom elcsuklott. – Kérlek, hagyjatok – temettem az arcom a párnámba. A vállam rázkódott a sírástól, csak egyedül akartam maradni. De nem tágítottak.
- Addig nem, amíg meg nem mondod, hogy mi a bajod, miért mondod ezt? – erősködtek. Vagy inkább alkudoztak?
- Egyedül vagyok, értitek! – kiabáltam miután egy hirtelen lendülettel felültem, és újra sírni kezdtem. – Jenny-ék mindig Rose-zal lógnak, ti a focicsapattal vagytok szünetekben, késő estig pedig edzésen vagy pedig a lányokkal és a csapattal lógtok. Én meg sehol sem találom a helyem, miután hazaértek alig szóltok hozzám, csak elköszöntök és mentek aludni – hüppögtem. Tekintetükről azonnal lerítt, hogy rádöbbentek: igazam van.
Damon felvette az ágyam mellett heverő rajzfüzetem és az utolsó munkákhoz lapozott. Ott voltak a fekete rózsás, összetört szívű mangák. Justin felé fordította a füzetet, akinek, ha lehet, még kerekebb lett a szeme. Kikaptam a kezéből a kis könyvet és a mellkasomhoz szorítottam.
- Bailey mi sajnáljuk, hogy egyedül hagytunk – húzódtak közelebb hozzám. Az unokatesóm felém nyúlt, hogy kisimítsa a szememből a hajam, de nagy erővel ellöktem a kezét. A barátom már meg se próbálkozott azzal, hogy hozzám érjen. – Hogy nem vettük észre, hogy mire játszik Rose? – csóválták a fejük. A barátom folytatta a bocsánatkérést:
- Figyelj, sajnáljuk, amit tettünk. Én pedig megígértem, hogy sosem hagylak egyedül. Nincs is semmi mentségünk… csak hogy egyre kevesebbet lógtál a lányokkal, és mikor azt kérdezték, hogy elmegyünk e velük valahova, akkor rólad valahogy…
- Megfeledkeztetek igaz? Hát ezért vagyok dühös. De nem csak ti, hanem mindenki elfelejtette még annak a gondolatát is, hogy létezem-e még – vágtam rá mérgesen.
- Húgi, tudjuk, hogy milyen rosszul eshetett ez neked, de ígérem mindent helyrehozunk, megpróbáljuk kizárni Rose-t, edzés után rögtön hazajövünk, szünetekben csak veled leszünk, csak kérlek, ne haragudj ránk – tette a vállamra a kezét Jus, amit most nem söpörtem le magamról. Damon megfogta az egyik kezem és a tenyerei közé vette. Hüvelykujjával végigsimította a kézfejem.
- Jus, hozol megint olyan nyugtatós teát – motyogtam ismét a könnyeimmel küszködve. Nekem ekkor pont arra az italra volt szükségem. Csak le akartam nyugodni, hogy utána puszta kézzel öljem meg Rose-t. De ahhoz, hogy ezt megtegyem, a bátyámra és a barátomra volt szükségem, hogy mellettem legyenek, mikor megtépem azt a banyát, utána már nem érdekelt volna a lányok reakciója, csak be akartam égetni és böjtöt venni a fondorlatáért. Összeszorítottam a fogaim, majd az unokatesómra néztem.
- Persze – ölelt meg egy pillanatra és felpattant. Magamon éreztem Damon pillantását. Felé fordítottam a fejem, mire a bánatos barna tekintetébe ütköztem. Lenéztem a kezére, ujjai közt a neki vett lemezt forgatta.
- Sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy egyedül vagy. Szörnyű barát vagyok… – simította végig a hátam. Hát sajnálhatja is. Nem éppen jóleső érzés volt, hogy tök egyedül voltam délutánonként. – Kérlek, bocsáss meg – ölelt át. A kezeim a mellkasára tettem, így éreztem, hogy szíve őrült ütemben dobog. – Pedig megígértem, hogy sosem hagylak… - nem bírta befejezni, mert eléggé meglepődött azon, mikor sírással vegyes nevetés hagyta el a szám. Kisimította a hajam az arcomból, hogy biztosan jól látja-e a reakcióm.
- Ha ezt a mondatot még egyszer elmered mondani, kidoblak az ablakon. Sosem hagytál teljesen egyedül, mert tudtam, hogy szeretsz – mosolyodtam el halványan, mire megkönnyebbülés futott végig rajta. Kifújta a tüdőjébe szorult levegőt és kissé összegörnyedt. – Rose ki akart túrni, hogy teljesen átvegye a helyem. És ezt megbánja – töröltem meg a szemem, mire még jobban elkentem a szempillaspirálom maradékát. Ő csak somolygott, majd bement a fürdőszobámba és egy vizes zsepivel tért vissza. Leült elém és lassan elkezdte lemosni a festék maradékát, közben pedig beszélt.
- Holnap mutasd meg, hogy téged keményfából faragtak. Amúgy illő téma az idei: angyalok és démonok. Nagyon remélem, hogy az a Salem-i boszorka ördögnek öltözik, mert az jól illene a belsőjéhez – mondta, majd az ujjával letörölte az arcomon maradt könnycseppek maradékát. Az ujjaimmal megpróbáltam megigazítani a hajam.
- Rendben – bólintottam, majd mivel eszembe jutott valami, csettintettem. – Oh, és ezt szeretném átadni – nyúltam be a fiókomba és kivettem egy kis dobozt, majd a kezembe teleportáltam mellőle a Skillet lemezt. – Boldog szülinapot – mosolyogtam rá. – Ma, október 30-án hivatalosan is 17 éves lettél!
- Köszönöm – csókolt meg, mire egy már nagyon hiányolt és jóleső borzongás futott végig rajtam. Kinyitotta a kis csomagot, amiben egy két centi vastag, fekete, csatos bőrkarkötő volt. Elvigyorodott az ajándékok láttán, a karkötőt rögtön fel is vette. Puha csókot nyomott az ajkaimra. – Szeretlek – suttogta. – És tudtam, hogy valami nagyon hiányzott: hogy megcsókolhassalak.
- Én is szeretlek, és nekem is – néztem a szemébe. Ismét közelebb hajolt, de lentről egy hangos szitkozódást hallottunk, mire az ajtó felé kaptuk a fejünk. Meglepve pillantottunk össze.
- Itt a tea. De vigyázz, mert rohad forró – tört be Jus a bal kezét rázva. Felnevettem, mire legyökerezett tőlem fél méterre, majd a barátomra nézett, aki csak megvonta a vállát. – De jó neked, hogy ilyen gyorsan fel tudod vidítani – morogta, miközben átnyújtotta nekem a teát. Lehuppant mellém és elkunyerálta Damontől az albumot, majd közölte vele, hogy nem is csodálkozik, hogy egy keresztény rock banda a kedvenc előadója. Erre a démonom csak megforgatta a szemét és kikapta a másik srác kezéből a CD-t. Lassan megittam a teát miközben a két idióta lakótársam figyeltem. Jó volt újra az ő hülyeségeiket hallgatni, jó volt újra velük lenni.
- Ti minek öltöztök holnap? – a bögrét az éjjeliszekrényemre rakva. Visszaültem, mire Jus átkarolta a vállam, a barátom pedig összekulcsolta az ujjaink.
- Annak, akik vagyunk, csak jelmezben – válaszolt a mostohatesóm.
- Justin a mi nyelvünkön – néztem fel rá.
- Ő angyalnak, én démonnak – egyszerűsítette le Damon, mire egy nagyot bólintottam. Jus miért nem tudta ilyen egyszerűen elmondani? – És te?
- Még nem tudom, eddig el sem akartam menni – gondolkoztam. Talán ha azt a fehér ruhát venném fel, amit még egy esküvőre szántunk, akkor… – Jus, lehet a szárnyunk méretét változtatni? – kérdeztem, mert már összeállt a fejemben a jelmezem terve.
- Az őrangyalok és a többlelkűek tudják, de miért? – vonta össze a szemöldökét.
- Mert… - rohantam be a gardróbomba, majd olyan egy perc után kilépek, egy fehér-fekete ruciban, amit még soha nem vettem fel. Elvileg egy esküvőre lett volna, de mégsem házasodtak össze, szóval…
A ruha alapszíne fehér, de az anyag szélein (az alján és a tetején) fekete csipke díszítette. A mellrésztől egészen a csípőmig szintén fekete csipke ékítette, a derekán volt egy fekete szalag, ami masnira volt kötve. Megigazítottam magamon, majd megindulta a gardróbom ajtaja felé. Épp valamiről beszélgettek. Kiléptem, mire a két fiú érdeklődve fordult felém. Tátott szájjal néztek rám. A tekintetük fel-le járt rajtam, mintha nem is hinnék el, hogy ki vagyok. Ennyire nem vagyok szép! Hirtelen eszembe jutott, hogy van egy pont ehhez a ruhához illő kesztyűm. Visszasétáltam és megkerestem. Egy ujjatlan csipkés kesztyűt húztam fel.
- Na, milyen? – ugrottam újra elő és megpördültem. – Várjatok! – erősen koncentráltam, hogy a szárnyam ne legyen nagyobb, mint húsz centi, így még fél méter sincs a szárnyfesztávom. Csaptam párat az aprócska szárnyakkal és szélesen vigyorogtam a fiúkra, akik még mindig csak bámultak rám.
- Wow! – mondták egyszerre. Zavartan mosolyogtam, szerintem halványan elpirultam. A hajam kezdtem csavargatni. – Nagyon szép vagy – dicsértek, mire földre kaptam a tekintetem és irulva-pirulva igazgattam magamon a ruhám. Felálltak és mindketten megpörgettek, majd magamhoz öleltem őket. Egy-egy puszit nyomtak a fejemre, mire kissé behúztam a nyakam és felkuncogtam. – Biztos te sírtál alig fél órával ezelőtt? – borzolta össze a hajam Jus.
- Az akkor volt, de most visszakaptalak titeket – karoltam át a derekuk és felnéztem rájuk. Olyan jó volt megint együtt lenni, már hiányzott a közelségük, a hülyeségeik. Főkét a hülyeségek, mivel a napjaim nagy részét azok töltötték be. Elléptem tőlük, majd a vázlatfüzetem emeltem fel az ágyról. Megfogtam a lapot, amire az úgymond „egyedül” rajzok kerültek, és kitéptem. Gondosan összehajtottam, majd a fiókom mélyére süllyesztettem. Damon megfogta a kezem és tett velem egy a keringőre emlékeztető lépést, majd átadott Justinnak, aki ugyanezt csinálta. Sokat nevettem, mivel vagy én tapostam le az ő lábukat, vagy ők az enyémet.


Olyan öt óra felé hallottuk a bejárati ajtó nyitódását. Érdeklődve füleltünk, mikor nem csak kettő, hanem több lépést is hallottunk.
- Gyerekek megjöttünk és itt vannak Kristy-ék – jöttek be a nénikémék, mögöttük a lányokkal, akik lehajtott fejjel csoszogtak be. A nénikémre összpontosítottam, aki elégedetten mért végig és mutatta, hogy forduljak meg, így tettem. – Nahát Bailey, ez lesz holnap a jelmezed?
- Igen – mosolyogtam rá. Pár pillanattal később kiment, mire a mosoly, ha lassan is, de lefagyott az arcomról. A csajok félkörbe álltak elém, a szájuk rágva nézték a padlót, nem tudták, hogy ki kezdje. Végül Jenny lépett elő és rám emelte borostyánszín szemét, amiben könnyek csillogtak.
- Bailey figyelj, sajnáljuk, hogy mindenből kihagytunk, de Rose mindig szervezett valamit, amire egyszerűen nem bírtunk meghívni, mert te vagy nem szereted, mint például órák hosszat a plázában vásárolgatást, vagy nem bírtunk, mint például mozi és már a jegyek meg voltak véve. Ma viszont láttunk a parkban és mondtuk Rose-nak, hogy hívjunk oda téged is, de ő csak flegmán visszakérdezett, hogy minek… És akkor jöttünk rá… – kezdte a bocsánatkérést Jenny. – Bocsi, bocsi, bocsi. Bocsi, hogy ennyire egyedül hagytunk – ölelt meg.
- Nem haragszom.
- Igen. Rose-nak mondtuk, hogy téged is szeretnénk meghívni, de mondta, hogy majd legközelebb, vagy már nem tud jegyeket szerezni. De akkor már a mi szemünket is szúrta, mikor már rajtad kívül mindenki ott volt, de mégis milyen barátnők vagyunk? – fojtott meg Kristy, Melody és Helena is. Velem szemben a fiúk álltak, mindketten kacsintottak egyet. Mutogattam a lányokra, hogy szedjék le őket, de Damon és Jus csak lepacsizott egymással, mire megforgattam a szemem.
- Oké megbocsájtok, de még meg szeretném megélni a holnapot – nyögtem és megpróbáltam eltolni őket magamtól.
- Hupsz, bocsi – engedtek el. Nevetve karoltam át őket, mire odarántották hozzánk a két szem srácot, akik a két oldalamra álltak. Damon belecsókolt a hajamba és elmosolyodott – Viszlát Rose, üdv újra köztünk Bailey! – kiabálták, majd ismét átöleltek. A fiúk hangosan felröhögtek, a következő pillanatban viszont fülelni kezdtünk, mert valamelyikünk telefonja csipogni kezdett. Mindenki tekintete a mostohabátyám felé irányult, aki csettintett és előhalászta a zsebéből a mobilt. Végighúzta a kijelzőn az ujját és a füléhez emelte. Bólogatott egy ideig, majd lerakta.
- Jake és Mark a kosárpályán vannak. Megyünk? – kérdezte. A válasz egyhangú volt.
- Persze – vágtuk rá azonnal. Összemosolyogtunk, Jen a ruhámra, majd a gardróbra mutatott; visszaöltöztem, majd lerohantunk az emeletről és szó szerint feltéptük a bejárati ajtót. Egymást átkarolva, vagy épp a másik hátára ugorva mentünk a nem messze lévő kosárpálya felé. Úgy nézünk ki, mint egy csürhe. Hátulról átöleltem a barátom nyakát, aki a szeme sarkából rám nézett. Akaratlanul is eszembe jutott a január, mikor az erdőben ugrottam fel ugyanígy a hátára és kulcsoltam össze a lábaim a hasánál. A szerencse az volt, hogy most nem akart ledobni magáról, mert pár lépés után magamtól is lemásztam, viszont egy tized pillanattal később Melody csinálta velem ugyanezt, csak én sikoltva estem majdnem előre, de az utolsó pillanatban sikerült állva maradnom. Jus megragadta a karom és segített megállni a két lábamon, közben a barátnőm a fülembe nevetett. Olyan jó volt újra csak az alapbeállított bandával lógni, nem egyedül és nem is többlettel. A pályán ott volt Jake és Mark. Szegények annyira dühösek voltak, hogy teljes erőből vágták neki a palánknak, így a labda elment egészen a másik palánkig, majd az a mögött lévő vaskerítésről visszapattant egyenest Mark kezébe, aki megismételte Jake mozdulatát. És ezt legalább négyszer megcsinálták.
- Végre valakik! Eddig kábé úgy ment, ha én rádobom ő is, ha én kihagyom ő is. A végére már cseszett ideges lettem – passzolta Mark a labdát Damonnek, aki a pálya széléről rádobta a kosárra, mire mindketten eltátották a szájuk.
- Jó lehetett, láttuk, hogy mennyire szenvedtetek – mosolyogtunk gonoszan, unottan megforgatták a szemük. Most Jus dobta rá, hasonló pontossággal, mint a haverja, majd odadobta nekem, mire a szemem a kétszerese lett. Nem érettem, hogy miért akarja ezt odaadni. Csak intett a palánk felé, mire elég bénán, de a kezembe vettem a labdát és megcéloztam a kosarat. Valaki felsóhajtott mögöttem, majd mellém lépett és megmutatta, hogy hogyan kéne dobnom. Hálás pillantást vetettem Damonre, majd dobtam. Egy kis ideig a gyűrűn körözött a labda, majd bement. Örömömben tapsikolni kezdtem, mire a srácok gonoszan felröhögtek. Kiöltöttem rájuk a nyelvem és megfenyegettem őket, hogy ezt még megbosszulom.
- Emlékezz, hogy mi volt a legutóbb – emelték fel a mutatóujjukat. Gúnyosan bólogatok. – Bár inkább ez csak neked és Helenának szól – gondolkoztak. A legutóbb kifejezés még a nyár végét takarta, mikor este hét körül ugyanitt szórakoztunk, pontosabban csak én, meg Hel. Azzal mulattuk az időnk, hogy megbűvöltük a fiúk labdáját, mire az megállt a levegőben, majd visszafelé kezdett szállni, majdnem képen nyomva azt, aki dobta. Persze mi jól szórakoztunk rajta, de utána a fiúk egy városrészkört futtattak velünk.
Megráztam a fejem, hogy ne aggódjanak, most nem tervezek ilyet, szinte mindegyikük arcán megkönnyebbülés futott át, ami miatt kissé megsértődtem. Csak azért mert belegondoltam, hogy mi volt akkor, még nem fogom most is megszívatni őket. Az égnek emeltem a tekintetem, majd letelepedtem a lányok mellé az egyik kis gesztenyefa alá, ami a pálya mellett állt, addig a srácok elkezdtek egy meccset.
A lányok kikérdeztek mindenről, hogy mit csináltam, mint gondoltam az elmúlt egy hónapban, amíg hátat fordítottak a barátságunknak. Őszintén elmondtam mindent az elejétől kezdve, hogy már az első nap feltűnt, hogy Rose mindenféleképpen ki akart zárni. Meg megemlítettem nekik a szokásunk miszerint ha valaki később ér oda, akkor annak elmondjuk, hogy miről dumáltunk addig. Először csak kérdőn néztek rám, mikor ezt megemlítettem, majd leesett nekik. Kristy megint átölelt és halkan suttogta, hogy ne haragudjak rájuk. Utána folytattam a szünetekkel, mikor azt se tudtam, hogy miről beszélnek, mire Helena is őszintén bevallotta, hogy ő sem volt mindig képben. Ezután jött az, hogy mikor a házunk előtt láttam elmenni őket, mind a földre kapták a tekintetük. Majd átváltottam arra, hogy minden szünetben egyedül ültem a lépcsőn, ahol rajzolgattam az elég szomorú hangulatú mangáim, meg olvastam, na meg zenét hallgattam. Ezt követően a délutánjaimról számoltam be, mikor ugyancsak egyedül ültem a csöndes nappaliban az eső kopogását hallgatva és vártam a fiúkat, akik csak hat óra után értek haza, de ők csak gyorsan odaköszöntek nekem, percek alatt megtanulták a leckéket, meg megcsinálták a feladatokat, majd szinte szó szerint kidőltek, így a szórakozásmérőm lassan mínuszba ment át. A rajzolás lassan már nem szórakoztatott, az olvasást egyszerűen meguntam, a dalokat, amiket hallgattam, pedig már kívülről fújtam. És ekkor jött a parkos jelenet, mikor Rose egy egyszerű mosollyal tudatta velem, hogy a barátaim és a barátnőim, de még a saját mostohabátyám és a pasim is az övé és én elhúzhatok a búsba. Enyhén szólva.
A mondandóm végeztével felnéztem a lányokra, akik őszinte megbánással telt pillantásokat lövelltek felém, mire halványan elmosolyodtam. A következő pillanatban Mark ugrott a nyakamba. Túljátszott műsírással kért ő is bocsánatot a maga módján, mire hangosan felröhögtem. Jake is „feloldozást kért a bűnei alól” és közölte velem, hogy segít nekem, hogy visszavágjak a mi drága Rosemarie-nknak. A többiek is belegyeztek a megszívatásba, azonban a lányok ezek után már nem szándékoztak vele barátkozni, a fiúk (főleg Jus és Damon) pedig végképp nem. Így jó pár ötletet kihúzhattunk a listánkról. Jake megígérte, hogy gondolkozni fog rajta. A fiúk ezután ismét a kosárra terelték a figyelmük. Mi, a lányok, gondoltunk egyet és beálltunk szurkolónak. Az ikrek átszaladtak a pálya túloldalára és ott kezdték el a hajrázást, Jake-et és Markot „istenítve”. Pontosabb megfogalmazás: „Gyerünk srácok, ha nem nyertek, kiverjük a beletek! Hajrá!”. Hát ez szerintem elég motiváció volt nekik, mert ijedten összenéztek, majd erőteljesen támadni kezdték Justinék palánkját, akik egy pillanat alatt elszedték tőlük a labdát és már dobták is a kosarat, mire Hellel hangos üdvrivalgásban törtünk ki.
Mark Damont blokkolta, ugyanúgy, mint Jake Just. A barátom maga előtt pattogtatta a labdát és azon gondolkozott, hogy hogyan tudná bedobni.
- Na, Falls, most hogy dobod be? – vigyorgott rá. Damon pattintott egy utolsót a labdán és amikor az lefelé ment egy kis portál nyílt meg előtte, amibe beleesett, egy újabb kapu nyílt meg az ellenség palánkja fölött és a labda egyenest belerepült. A démonom rávigyorgott a haverjára, aki csak kerek szemekkel nézett rá. – Ez fault volt, cseszd meg! – kiáltotta dühösen, de a végére elnevette magát. – Oké, egyezzünk meg, hogy NINCS varázslat – emelte ki a nincs szót hangosan.
Fél órával később két nem várt személy jelent meg. Rose azonnal hozzánk vette az irányt. A lányokkal újra a fa alatt ültünk és a Halloween-i buliról beszélgettünk. Meglepve pillantottunk felé. A csaj odaintett a fiúknak és jól láthatóan Damonre is rákacsintott, aki már emelte a kezét, hogy szépen beintsen neki, de a Castielre való tekintettel inkább leengedte a kézfejét és morgott valamit.
- Sziasztok csajok! Szia Bailey – mosolygott rám negédesen. Jen és többiek megforgatták a szemüket és tovább beszélgettünk. Látszólag nem értette, hogy miért nem úgy reagáltak rá, mint Lindsey-re a pincsikutyái. Leült a fa mellett álló padra és lenézett ránk, majd megköszörülte a torkát. – Khm, miről beszélgettek? – próbálkozott tovább. Melody unottan rá pillantott, de nem válaszolt.
- A halloweeni buliról – morogta Hel végül, mikor senki sem akart felni a kérdésre. Erre azonban Rose rögtön ráharapott és kissé félrelökve engem belekezdett.
- Uh, az olyan jó lesz – vágja le magát közénk, majd elkezdett áradozni a ruhájáról, meg a sminkekről. – Szóval jöttök hozzám, hogy ott sminkeljük ki magunk. Úgy ahogy megbeszéltük. És Cas pedig megígérte, hogy elvisz mind az ötünket – mondta. Öt? Szóval még akkor is kizárt, mikor jelen voltam. Ez a csajoknak is feltűnt, mert a szemöldökük a magasba szökött.
- Bocsi, elfelejtettük szólni? Már év elején meg volt beszélve, hogy Bailey-nél sminkelünk, úgyhogy hoppon maradtál – kontrázott Kristy flegma hangnemmel. Tud ő bunkó lenni, ha akar. Rose-t látszólag meglepte ez a mondat. Gondolom apuci kicsi lánya nem szokott hozzá ehhez, hogy ellent mondanak neki.
- De már beszereztem egy csomó sminket – biggyesztette le az ajkát. Megjátszott szomorúság ült az arcán, a szeme viszont rám villant, abban viszont a tipikus „dögölj meg” üzenet tükröződött. Épp a Damontől kapott nyaklánccal játszottam, mikor megszólaltam, nem is gondolkodtam, csak kikívánkozott belőlem.
- Ahogy elnézlek elég hamar el fog fogyni – hajtottam le a fejem, hogy kevésbé lássa a gúnyos mosolyom. Az ujjaimra csavartam a láncot és a hüvelykujjammal végigsimítottam a virágalakba rendezett ékköveket, közben viszont Rose-ra pillantottam a szemem sarkából, akinek az arca egyre vörösebb lett, szeme kikerekedett. A lányok mind hangosan felnevettek, Hel szó szerint fuldoklott a röhögéstől. Még a fiúk is felénk kapták a fejüket a nagy hangzavar miatt. Magamon éreztem a barátom tekintetét és tudtam, hogy hallotta az egész beszélgetésünk.
- Mit mondtál? – sziszegte a lány. Nem válaszoltam, csak egyszerűen ránéztem a kaján vigyorral az arcomon. Ajkait annyira összeszorította, hogy csak egy vonalnak tűnt, szemei kikerekedtek, pupillája összeszűkült. Öklei összezárultak az ölében, állkapcsa mozgásán látszódott, hogy fogait összeszorította. A barátnőimre pillantott segítségképpen, de mikor ott nem talált támogatást, rögtön ellenem fordult. – Te kis… - kezdte, de két torokköszörülés is félbeszakította, idegesen pillantott Castielre és Damonre, akik közül egyik dühösebben nézett rá, mint a másik, de Justin se épp kedves pillantásokkal illette. Mark és Jake is közelebb léptek hozzánk, mivel le voltak maradva az addig történtekről. Rose szaggatottan kifújta a levegőt, majd közelebb hajolt hozzám, hogy szinte csak én halljam. – Tönkre foglak tenni úgy, hogy egy fiú sem fog veled járni. Ezt jól jegyezd meg! – sziszegte, majd Damonre sandított. – Ő már az enyém, ne is csorgasd érte a nyálad, Bailey – vigyorgott gúnyosan, mikor észrevette, hogy kit nézek. Rájöttem, hogy mit mondott, mire szórakozottan felnevettem. Szegény csaj ezt nagyon benézte. Ugyanis az a srác nem hogy nem az övé, hanem az előbb még be is akart neki inteni.
- Bocs nekem már van fiúm, szóval nem érdekel a fenyegetésed – mondtam még mindig ugyanolyan gúnyos arckifejezéssel. Az ujjam ismét végighúztam a medálon.
- Ja, persze – vihogott fel hisztérikusan, látszott rajta, hogy valamilyen szinten elhitte, amit mondtam, bár próbálta magát meggyőzni, hogy csak hantázok.
- Nem hiszed? – kérdeztem. Damonre sandítottam, aki már tudta, hogy mit kell tennie, mert kajánul elmosolyodott és elindult felénk. Rose azonnal vigyorogni kezdett és már állt volna fel, de megelőztem. Felpattantam és odaléptem hozzá és rásomolyogtam, egy hirtelen mozdulattal magához húzott és megcsókolt. Beletúrtam a hajába, majd finoman eltoltam és egy puszit nyomtam a szája sarkába, mire halkan felkuncogott. Ezután a vállára hajtottam a fejem és a lányt nézem, aki vörösből átváltott holtsápadtra, majd újra pirosba, de most az arcát pír öntötte el. Körmei mélyen a tenyerébe vágtak, ahogy összezárta az öklét. Majd felpattant és villámgyorsan megigazította a szoknyáját, egy perccel később pedig a dühtől füstölögve trappolt el. Gonosz mosollyal néztünk utána, a barátom egy csókot adott az ajkaimra. Castiel ebből semmit sem értett. Gondolom, mivel nem is hallotta, amiről beszéltünk, de mintha egy kis düh lett volna a szemében, ahogy felénk nézett. Gondolom dühös volt, hogy így megaláztuk a húgát. Lehunyta a szemét, majd egy halk köszönés végeztével lassan Rose után sietett. Újabb nem kívánatos személyt koptattunk le. Ez már nem is tudom, hogy hányadik a listán, ha bérgyilkos démonokat is belevesszük, illetve Lindsey-t, Josh-t és Olivert.
Oliverről jutott eszembe, hogy Olivierrel, a Démonkirállyal vajon mi lehetett, mivel elég régóta nem hallottunk se felőle, se a ténykedései felől. Pedig nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra felhagyott volna a megölésemmel, meg Damon visszacsábításával a „sötét oldalra”. Belegondolni se mertem, hogy mi járhatott a fejében abban a pillanatban, mikor eszembe jutott csupán a neve.
***
Otthon már lefekvéshez készülődtem, mikor kopogtak. Most nem sok kedvem volt cseverészni, mert úgy érzetem kezd hatni a nyugtatós tea. Életunt fejjel fordultam a kopogás irányába. Az ajtómban Damon állt, fél vállát az ajtófélfának támasztva. Hüvelykujját a pizsinek használt szürke melegítő zsebébe akasztotta, haja csillogott a zuhanyzás miatt rákerült vízcseppektől. Szerintem azért a látványért, ami előttem volt, bármelyik csaj ölni tudott volna, legalábbis szerintem.
Ha valaki azt mondja nekem január elsején, hogy egy nap a Démonherceg fog a szobám ajtajában állni, azzal a laza félmosolyával, a csillogó barna szemeivel, tuti a képébe röhögök és azt válaszolom, hogy ha megjelenne ott, akkor a kaszám állna ki a mellkasából, mert az apja ölte meg a szüleim. Viszont ha valaki a szülinapom után kábé másfél héttel mondja ugyanezt, akkor talán már elhiszem. Az élet folyamatosan változik, néha hatalmas fordulatokkal. Damonnál volt eddig a legtöbb fordulat. Mikor eldöntöttem, hogy utálni fogom, kiderült róla, hogy ő szinte semmiről nem tehet, sőt ugyanúgy tragédiaként érintette a szüleim meggyilkolása, mivel ismerte őket, sőt még engem is. Mikor először rájöttem, hogy szeretem, akkor elvesztettem. Nyáron újból találkoztunk, akkor megbántott és újból eldöntöttem, hogy gyűlölni fogom, azonban azoknak a szavaknak is oka volt. Majd újból összejöttünk és most itt vagyunk. Ő még mindig a szobám ajtajában állt én pedig csak néztem rá. Egészen addig, míg meg nem szólalt.
- Máris fekszel? Még csak fél tíz – mosolygott. Közelebb lépett hozzám és kisimította a copfból kiszökött tincseim a szememből.
- Igen. Hat a nyugtató – nyújtózkodtam. Halkan felnevetett.
- Min gondolkoztál te ennyi ideig, azt hittem, hogy állva és nyitott szemmel aludtál el – ült le az ágyamra, majd az ölébe húzott.
- Azon, hogy ha valaki kábé két éve megkérdezi, hogy hogyan képzelem el a démonok hercegét, akkor a tökéletes ellentéted írtam volna le – húztam végig az ujjam a vizes tincsein.

- Hát ha valaki ugyanennyi ideje azt mondja, hogy egy vadásszal fogok járni, akkor azt mondom, hogy jó is lenne, szóval mindketten kicsit félrejövendöltünk – vigyorogott rám és egy jó éjt puszit nyomott a számra. Kimásztam az öléből és bebújtam a takaró alá, majd azt megemelve veregettem meg magam mellett az üres helyet. Befeküdt mellém és a karjaiba zárt. Szerintem és öt perc múlva kidőltem, de a srácon is látszódott, hogy ő se sokra van tőle. Még éreztem, hogy egy puszit nyom a homlokomra. A mellkasába fúrtam az arcom és halványan elmosolyodtam. Olyan jó volt újra az ölelésében elaludni, már hiányzott ez a biztonságérzet…

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Annyira sajnálom hogy csak most tudtam írni de egész hétvégen nem voltam internet közelében+fodrásznál voltam éés képzeld a hosszú hajamból vállig érőt csináltattunk. Mindegy is annyira örülök,hogy Bailey és a lányok újra szoros barátságban vannak!:)))) Ami Rose-t illetti : nem értem mi oka van arra h nem kedveli Bailey-t na jó talán ő is szerelmes Damon-ba... Ez a rész is fantasztikus volt csak így tovább.:)))

    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Semmi baj, én meg az elmúlt három napban nem voltam gépközelben, hogy válaszolni tudjak. A hajad fazonja pedig biztosan jól áll. :)
      Hát igen, nem volt szívem több részen át szétszakítani őket, Rose meg... mindennek megvan az oka. Most is köszönöm a dicséretet és nemsoká jön a folytatás is :)
      puszi

      Törlés
    2. Szia.
      Köszönöm amit a hajamra mondtál az osztályból mindenkinek tetszik.
      Képzeeld most a sulimból írok mert feltörtük a wifit hihi!!
      Siess a kövivel!!:)

      Puszi

      Törlés
  2. Még mindig fan vagyok! Nagyon jó :-)

    VálaszTörlés