2014. szeptember 13., szombat

Az egyedüllét határán

Sziasztok!
Egy hosszú, esős, dogaírós hét után végre meg van írva a fejezet és most publikálom is. És nektek milyen volt a hetetek?
Amúgy a blog nézettsége túllépte a 8100-at és lett egy új rendszeres olvasó! Az előző fejezethez köszönöm a kommentet és a sok tetszik-et.
Jó olvasást mindenkinek, írjatok nyugodtan hideget-meleget a résszel kapcsolatban. Puszi!
U.I.: a zene ajánlott, de nem muszáj :)
--------------------------------------------------------------

Hullafáradtan keltem. Mellettem Damon szuszogott nyugodtan, egyik keze a csípőmön nyugodott, a másik pedig a fejem alatt, tincsei csiklandozták a nyakam, a vállamon éreztem a lélegzetét. Felültem és lenéztem rá, a kezét óvatosan megfogtam és maga mellé helyeztem, mire halkan morgott valamit (szerintem azt, hogy hagyjam már aludni), majd átfordult a másik oldalára. Elmosolyodtam és betakartam. Felöltöztem és lebattyogtam az emeletről. Olyan húsz perccel később végeztem a reggelivel, a következő pillanatban a bácsikám lerakott elém egy kis csészét. A szokásos tejeskávémat iszogatva eszembe jutott, hogy a fiúkat fel kéne kelteni. Gonosz mosollyal mentem fel. Előbb Justinhoz, majd Damonhoz. Mindkettőjükhöz úgy álltam, hogy kicsit később vegyenek észre. Jus akkorát ugrott, hogy kis híján leesett az ágyról, az ijedségének hangot is adott, mert először kiáltott, majd elkáromkodta magát. A második nem annyira ijedt meg, de nem mondhatja, hogy nem kapott kisebb szívrohamot. Csak kikerekedett szemekkel nézett rám, majd a fejére húzta az egyik párnám és azt kérdezte, „hogy miért csinálom ezt, miért akarom, hogy szívrohamot kapjon”. Lerohantam a földszintre. A két srác idegesen utánam. Ártatlanul mosolyogtam rájuk. Hátráltam pár lépést, mikor beléptek a konyhába. A hátam a pultnak ütközött. Nyeltem egyet és próbáltam gúnyosan mosolyogni.
- Bailey Margaret Ride… – fenyegetett Justin. Vagyis kezdett fenyegetni.
- Ezt még nagyon megjárod – folytatta a másik. Én „aha persze” tekintettel néztem rájuk. Mindkettőjük arcára gonosz mosoly ült ki. Ez nagyon nem tetszett. Lépésenként közelítettek és nekem ugrottak. Kispuriztam közöttük és a nappaliba rohantam. Felbuktam a kávézóasztal lábában, azután pedig a kanapéra estem. Valamelyikük ráült a lábamra, a másik pedig a fejem mellé. Addig csikiztek, míg már levegőt se bírtam kapni. Sipítoztam, könyörögtem, röhögtem, de semmi nem hatotta meg őket. Megpróbáltam összegörnyedni, de megfogták a vállam és lenyomtak, a kezeim a kanapé és a testem közé szorították. Ha ember lettem volna, már a fizikai halál állapotában lettem volna, mikor befejezték, de így csak pusztán nem volt a tüdőmben levegő. Jus felállt a lábszáramról, majd azt félrelökve ült vissza. A combjára felpolcolva nyújtottam ki a lábam, mire csak megforgatta a szemét. A fejem Damon ölébe hajtottam, aki megsimogatta a hajam.
Elindultunk a suliba. A srácok közt sétálva hallgattam a poénjaikat, amin leginkább ők röhögtek, én csak mosolyogtam. Általában a szülőknek szokás leégetni a lányt a barátja előtt, de ezt most megtette Jus, mert hirtelen eszébe jutott egy régi történet, olyan ötödikből, mikor szintén egy táborban voltunk. Valamelyik évfolyamtársunk benyitott a szobánkba, én pedig annyira megijedtem, hogy a kezemben lévő vizet képébe öntöttem, legközelebb már egy párnával védekezve jött vissza. Természetes volt, hogy Damon kiröhögött, de utána átölelte a derekam és egy puszit nyomott a fejem búbjára. De ezzel még nem vette el a kedvem attól, hogy kinyírjam a bátyuskám. Az iskola ajtaja előtt Jen, Kristy, Melody és Helena beszélgettek Rose-zal, az új csajjal, akiről alig tudtam valamit, csak annyit, hogy Castiel Gonzales húga. Mikor a lányok megláttak, veszettül kezdtek integetni, hogy menjek oda.
- Szia! Oh, Bailey bemutatom Rose-t. Ő Castiel testvére, mint gondolom, tudod te is – mutatta be Helena. Bár nem kellett volna, mivel osztálytársak voltunk. Meg amúgy is, magamtól is rájöttem. Ugyanaz a hajszín, szemszín, a vonásaik is egyformák, még a magasságuk is. Amúgy eléggé divatbolond lánynak tűnt a fekete alapon virágmintás szoknyájával, fehér ujjatlan pólójával és a rá vett szürke kardigánjával. Világosszőke haját lazán befonta és egy virágos gumival kötötte össze.
Visszafordultak és tovább csacsogtak arról, amiről eddig. Azaz fogalmam sincs miről. Próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, de valami olyanról dumáltak, amit én nem ismertem. Valami neveket is említettek, de ebből se jöttem rá a témára. Eddig mindig elmondták, hogy mit beszéltek addig, így mindig be tudtam kapcsolódni, még ha később is érkeztem. Furcsa. Csak álltam ott, mint valami szobor, ugyanolyan néma voltam.
A töri órát szenvedve néztem/hallgattam végig. A tanárnő képeket mutatott a középkori festményekről, ruhákról, stb.-ről. Jobb órát nem is kívánhatnék. Bár mindenki hasonlóan viselkedett, mint én. A többi óra hasonló lassúsággal telt, mivel a lányok témáiba nem tudtam beleszólni, így harmadik szünettől inkább a fiúk beszélgetését hallgattam az udvaron. Damon átkarolta a vállam és kérdőn nézett hol rám, hol a barátnőim irányába. Csak megrántottam a vállam és átöleltem a derekát, majd egy puszit nyomtam az arcára.
***
- Bailey olyan öt óra körül érünk haza – szóltak oda a fiúk az osztályfőnöki végeztével. Bólintottam. A barátnőimet pont elcsíptem a terem előtt. Nevetve álltak az ajtóban és beszélgettek Rose-zal, akinek mintha lefagyott volna a mosoly az arcáról, mikor meglátott, helyét egy kisebb grimasz vette át. Ujjai szorosan záródtak a táskája pántja köré, körmeit belevéste az anyagába. Néhány pillanattal később erőltetett somolygást eresztett meg felém.
- Elmegyünk valahova délután? – kérdeztem őket. Mind az új osztálytársunk felé sandítottak, akinek ismét csak megvonaglott az arca. Kristy gondterhelten rágcsálta az alsó ajkát.
- Uh, ma nem jó – húzta el a száját Melody. – Holnap? – próbálkozott egy időpontot találni. Beletörődően sóhajtottam, akkor egyedül leszek otthon egész délután.  
- Oké – mosolyogtam kényszeredetten. Elköszöntek és mentek a maguk útján. Vajon mi lehet a dolguk? Áh, mindegy. Csak a távolodó alakjukat bámulva figyeltem, ahogy elmennek. Megigazítottam a vállamon a táskám pántját, és a kijárat felé indultam.
Hazamentem és elkezdtem tanulni, Előszedtem a törikönyvem, majd olvasni kezdtem. Ezzel négy órára végeztem. Felsóhajtottam és a faliórára néztem. Még volt legalább egy óra a fiúk haza érkezéséig. Feltrappoltam a szobámba és kiültem a teraszra olvasni. A négyszáz oldalas könyvet az ölembe ejtve, a térdemre könyökölve olvasni kezdtem. Annyira nem kötött le a történet cselekménye, inkább azon gondolkoztam, hogy a többiek mit csinálhatnak, és hogy én mennyire unatkozok. Belemerültem a könyv lapjaiba és magam elé képzeltem a történéseket.
Az erkélyemről tökéletesen ráláttam az utcára, ahol csak néha haladt el egy-egy autó vagy biciklis, esetleg egy gyalogos. Valamikor fél öt körül egy lánycsapat sétált el ott, hangosan röhögtek valamin. De nem akárkik voltak. Jenny, Kristy, Melody, Helena és Rose. Szóval ezért nem értek rá. A térdemre könyököltem és bámultam, ahogy távolodnak. Majd holnap… remélem nem jön közbe semmi. De egy kicsit rosszul esett, hogy nem mondták, hogy miért nem jó nekik a mai nap. Nyugodtan mondhatták volna, hogy azért nem, mert Rose-zal van programjuk. Ismét kinyitottam a könyvem és folytatni kezdtem az olvasást.
Olyan öt óra után nem olyan sokkal valaki rám terített egy plédet. Összecsuktam a könyvem és felnéztem. Damon kicsit fáradtan mosolygott rám és megsimogatta az arcom. Összehúztam magamon a takarót, majd ismét az útra szegeztem a tekintetem.
- Marha hideg van és te itt ücsörögsz? – guggolt le mellém. Bánatosan megráztam a fejem. – Láttam szembe jönni a lányokat és az új csajt. Csodálkoztam, hogy te nem voltál velük – nézett kicsit kérdőn.
- Hát én is meglepődtem, mikor elsétáltak a ház előtt – hajtottam le fejem, a hajam az arcom elé omlott. Ő a fülem mögé tűrte a tincseket és az ajkát a homlokomhoz nyomta, majd a számhoz, ujjai a hajamba tévedtek. – És egy kicsit… - kezdtem, de nem akartam befejezni.
- Rosszul esett? – ölelt át fél kézzel. Nem mondtam semmit. Megemelte az állam és maga felé fordította a fejem, hüvelykujját végighúzta az alsó ajkamon, szája sarkában szomorú mosoly bújt meg. – Gondolom így akartad befejezni – csókolt bele a hajamba. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. A szobám ajtaja felé kapta a pillantását, ahonnan halk kopogást hallottunk. Jus állt az ajtóban, kezében egy kis tálcán három bögre díszelgett, benne gőzölgő teával. Elvigyorodott és az ágyam felé intett. Damon megfogta a kezeim és felhúzott, majd a mostohabátyám felé kezdett rángatni. Lehuppantam az ágyra, Justin azonnal a kezembe nyomta az egyik bögrét, a másodikat a barátomnak nyújtotta oda, a harmadik köré pedig a saját ujjait fonta, a kis tálcát pedig az éjjeliszekrényemre rakta.
Leültek mellém, egyikük a vállam, a másikuk pedig a derekam karolta át, majd két oldalról adtak puszit az arcomra, mire elnevettem magam. Legalább Justin és Damon mindig mellettem lesznek – gondoltam, hiszen Jus az elmúlt tizenhat és háromnegyed év alatt végig velem, illetve a közelemben volt, három éves korom után már a testvéremnek is mondhattam. Damon pedig amióta csatlakozott hozzánk, azóta ő a másik őrangyalom, ott van ha segítség kell, ha egyedül vagyok.
Lehajtottam a fejem és belekortyoltam a teába, a szokásos gyümölcsteába. Valamelyikül megigazította a vállamon a plédet. Mikor azt vettem észre, hogy már elfogyott a teám, kicsit elszomorodtam, majd a poharat a tálcára teleportáltam. A szemeim majd leragadtak, a fiúk kuncogása tartott ébren. Jus megint nyugtatós teát adott. Éreztem, hogy kissé oldalra dőlök, a fejem lassan Damon vállára csúszott. Halk nevetés hagyta el mindkettőjük száját, de ezt már csak, mint egy visszhang hallottam, mert az álomvilágom magába szippantott.
***
Valakinek a mellkasába fúrtam az arcom, kintről beszűrődött a csöpögő eső hangja. A valaki megsimogatta a hajam, majd megpróbált kimászni mellőlem, de az ujjaim a pólójába kapaszkodtak, majd pedig majdnem a bőrébe.
- Basszus Bailey, nyomod a vesém és letéped a bőröm is – morogta Jus. – Elviselhetőbb vagy, ha teljesen alszol és nem csak félig – ült fel kissé, mire besértődtem. Hátat fordítottam neki és pukkadni kezdtem. – Nyugi, mindjárt jön Damon – mint egy végszóra, kopogtak. Jus felkelt, majd lepacsizott a haverjával. A barátom beugrott mellém, majd megsimogatta az arcom.
- Menj fürödni, jó? – mosolygott.
- Oké, apuci – forgatta meg a szemem fáradtan. Ő is ezt tette, mire rávertem a hasára.
- Jusnak a veséje, nekem a gyomrom ellen terveztél támadást? Legközelebb már a májamtól szabadítasz meg? – vont kérdőre, közben álmérgesen nézett. Csak az égnek emeltem a tekintetem és bezárkóztam a fürdőszobába. Percek alatt zuhanyoztam le és mostam fogat. Mikor kiléptem ő egy könyvet lapozgatott, amit az éjjeliszekrényemen hagytam. Felpillantott rám és végigmért, majd a könyvet félretéve elmosolyodott.
- Mi volt veletek edzésen? – feküdtem be mellé és a mellkasára hajtottam a fejem. Átölelt, majd felsóhajtott. Ez a kissé bosszús, de fáradt sóhaja volt.
- Annyit futottunk, hogy szerintem ez felért a Maratonnal – morogta. – A Démonvilágban nem rohantunk ennyit, pedig ott keményebb volt az edző – cirógatta meg a csupasz karom, ami a mellkasán hevert. – Te mit csináltál, amíg mi szenvedtünk?
- Szenvedtem – adtam egy egyszerű választ, mire felszaladt a szemöldöke. – Tanultam és unatkoztam, ennyi!
- Akkor mégis mi jártunk jobban – ugrott be mellénk Jus, mire majdnem szívrohamot kaptam. Mégis mikor jött be? Felé fordultam és felvontam a szemöldököm, ő csak vigyorgott. Gyengén vállon ütöttem, már nem volt erőm erősebben lesújtani az idióta unokatesóm fejére. Felnevetett és elkapta a csuklóm. – Nyugi, Bailey. Csak heti háromszor fogsz így unatkozni, heti kétszer pedig csak téged fogunk délutánonként „boldogítani” – röhögtek fel. Hátranyúltam és oldalba ütöttem az én drága szerelmemet, aki csak átölelte a derekam és tovább vihogott. Gyerekesek? Á, kicsit se!
- Gyerekek, majdnem éjfél van! – nyitott be a nénikém, mire mind fujtatni kezdtünk. – Holnap suli, ha esetleg elfelejtettétek volna! Nyomás aludni! – vágta csípőre a kezét.
- Ne máááár, Anyúúú – nyafogott Justin. – Tök jól elvagyunk! Bailey-n a nap huszonnégy órájában bírnék röhögni! – vigyorgott rám, mire már erősebben ütöttem meg. Hangosan felkiáltott és visszacsapott.
- Nem érdekel, fiúk, nyomás a szobátokba! – vette elő a határozott anyuka szerepét Clare néni. A két srác elszontyolodva nézett egymásra.
- Clare néni, Damon hadd maradjon, Just pedig ha kell, akkor páros lábbal rúgom ki az ajtón - meresztettem kiskutyaszemeket a mostohaanyukámra, aki kissé megenyhülve vonta meg a vállát, majd kiment.
- Páros lábbal? Csak szeretnéd – fordult felém a mostohabátyám. Ördögien vigyorogtam rá, mire meggondolta, hogy itt maradjon-e. Beletörődő mosollyal mutatott az ajtó felé, mire bólintottam. – De előtte adj egy ölelést húgi – szorított magához, éreztem, hogy a csontjaim kezdenek összetörni, a tüdőmből eltávozik minden levegőmolekula. Suttogásnak nem nevezhető, kétségbeesett hangon kértem, hogy engedjen el, de csak még erősebbé vált a szorítása.  – Te vagy a legjobb húgocska – ölelgetett tovább.
- Ha nem engedsz el, akkor te pedig a leghalottabb bátyuska leszel – nyögtem. Hát nem ijedt meg, hanem nekilökött Damonnek, aki pedig lezúgott az ágyról. Meglepetten pislogott fel a padlóról, mire eszeveszett röhögésben törtem ki. Ő még mindig csak mereven bámult ránk, majd az egyre vörösebb tekintete Justinra vándorolt.
- Bailey, beváltom a kérésed, miszerint ő legyen a leghalottabb báty – húzódott démoni vigyor az ajkaira. Az angyalkánk 300 km/h-s sebességgel rohant ki, mire még jobban nevetni kezdtem. A barátom csak megforgatta a szemét és felült mellém. Az ölébe ejtettem a fejem és vigyort húztam az arcomra. Megpöccintette az orrom, mire az arcom elé húztam a takaróm. – Jó éjt – húzta el a plédet annyi időre a homlokom elől, míg egy puszit nyomott a halántékomra.
- Ne menj már el – biggyesztettem le az alsó ajkam. Félrebillentette a fejét és visszafeküdt mellém. Odabújtam hozzá. – Jó éjt, angyali démonom – mondtam viccesen.
- Jó éjt, Kicsim – ölelt megához.
***
- Clare néni, Jus nem akar felkelni! – kiabáltam az épp felfelé tartó családtagomnak. Damon a szobája ajtófélfájának dőlve figyelte amint dühösen kitrappolok a mostohabátyám szobájából, természetesen közben remekül szórakozott. Haját még nemigen szedte rendbe, így néhány tincs a szemébe lógott, ami persze gondtalanul csillogott. A nénikém belépett a fia szobájába, majd gyengéden megrázta a srác vállát, aki halkan morgott valamit arról, hogy hagyják békén.
- Én ma nem megyek suliba! – nyöszörögte és a fejére húzta a takaróját.
- Csak nyugodtan, istenadta jogod hülyének maradni – simogatta meg a haját, majd elindult az ajtó felé. Erre a mondatra viszont Jus felkapta a fejét. Dühösen meredt az anyjára, aki csilingelő hangon felnevetett, majd belecsapott a feltartott tenyerembe.
- Nem vagyok hülye! – kiáltotta Justin.
- Annyira – mondta két megjátszott köhögés között Damon.
- Cseszd meg Falls! – ordította, majd varázslattal átöltözött és kilépett a szobájából. Gyilkos pillantást vetett a barátomra, aki csak behúzott nyakkal vigyorgott és a pulcsija zsebébe süllyesztette a kezeit. Szerintem fejben mindketten terveket eszeltek ki abban a pillanatban. Az egyik támadást, a másik pedig védekezést. Felhúztam a pulcsim cipzárját és karon ragadtam az unokatesóm, majd a lépcső felé kezdtem húzni, majd mikor Damon mellé értünk, az ő csuklóját is megfogtam, lerángattam őket a konyhába. A bácsikám a kezembe nyomta a tejeskávém, a nénikém pedig elénk tett egy-egy tányér rántottát. Pillanatok alatt befaltam, majd a gáztűzhely felé néztem, hogy a serpenyőben hátha van még olyan istenien finom reggeli. Sajnos nem volt, ami miatt kissé elszomorodtam.
A bőrdzsekim keresésére indultam a reggeli után. Leszedtem a kabátokat, visszaraktam őket, majd kipakoltam a szekrényem, hátha oda raktam, de mintha a föld nyelte volna el. Eközben a fiúk az előszobában a cipőtartó szekrényen ülve figyelték, amint ide-oda rohangálok, mint egy félőrült. Néha összenéztek, majd mosolyogva fordultak újra felém. Minden bizonnyal gondolatban abban egyeztek meg, hogy ők bolondnak szeretnek, vagy hogy egy idióta vagyok.
Mikor már ott tartottunk, hogy ha nem indulunk el öt percen belül, akkor minden bizonnyal elkésünk, a srácok felé fordultam és kérdőre vontam őket a dzsekimmel kapcsolatban. Erre a barátom kihúzta a háta mögül a kabátot, mire lemeredve bámultam rá. Majd isten tudja milyen nyelven rákiáltottam, hogy idióta és kikaptam a kezéből, majd gyorsan fölvettem, a táskám pedig a vállamra kapva vettem az utam a suli felé. Alig bírtak beérni, úgy szedtem a lábam. Összeszorított fogakkal haladtam előttük és azt mantráztam, hogy „nem fogom kinyírni őket, nem fogom kinyírni őket”. Ellenben a belső ördögöm azt mondta, hogy úgyis újraélednek, szóval miért ne. Szerencsére a belső angyalom ketrecbe zárta a kis ördögöm és még a száját is beragasztotta, szóval ellenkezni nem annyira volt lehetősége. Ennyi szerencséjük volt a srácoknak különben nyekk nekik, még a legjobb esetben is.
Ekkor Jus átkarolta a vállam és azt kérte, hogy ne durcizzak, mert akkor úgy nézek ki, mint Csingiling, mikor dühös. Vagy legalábbis ugyanolyan vörös a fejem, mint neki. Gúnyos vigyort villantottam rá és összeborzoltam a haját, mire felkiáltott. Rácsapott a kezemre és megfenyegetett, hogyha még egyszer megmerem ezt csinálni, akkor nekem annyi. Felvontam a szemöldököm és jólesően kiröhögtem Damonnel egyetemben.
Mikor megpillantottam a suli épületét, azt kívántam, hogy bárcsak még mindig keresném a kabátom. A lányok a bejárat előtt álltak, szerencsére nem volt ott Rose, nem mintha nem szeretném, csak valahogy feszélyez a jelenléte. Kristy ugrálva kezdett integetni nekem, mire odafutottam hozzájuk. A legnagyobb meglepetésemre a nyakamba ugrott és szorosan megölelt, majd a lányok nevében bocsánatot kért, amiért tegnap kosarat kaptam a lehetséges találkozóra. Csak legyintettem, hogy nem érdekes, majd eltoltam magamtól. Ekkor vettem észre, hogy egy ezüstkarkötő van a csuklóján, amit eddig nem viselt. Jenny-re néztem, aki ugyanolyan tudatlan volt, mint én. Csak megvonta a vállát, nekem viszont leesett a tantusz.
- Neked udvarol valaki – mutattam az ékszerre, mire kikerekedett a lány szeme és el is pirult, pont annyira, hogy a pirosító már nem is látszott a járomcsontján. Fütyörészve kezdett hátat fordítani nekünk és kis lépésekkel elmenni tőlünk, de Jake elkapta a karját és visszahúzta hozzánk. Damon mögém lépett és összefűzte ez ujjaink.
- Kitől kaptad? Mikor találkoztatok? Hová jár?  Mi a neve? Megcsókolt már?... – ostromolta Jenny a testvérét, mire a lány egyre vörösebb lett. A topánkájával egy fűcsomót rugdosott, ujjai egymást tördelték. Beharapta az ajkát, majd a haját kezdte csavargatni. Az elmúlt évtized alatt már kiismertem eléggé, hogy tudjam: kissé nagyon bele van zúgva a srácba.
- Istenem mondd már el a nevét! – forgatta meg a szemét Helena, aki unottan forgatta az ujjai között az egyik zöldre festett hajtincsét.
- Nem lehet, mert anyáék tuti kinyírnának érte – motyogta és a földre kapta a tekintetét.
- Miért talán vérfarkas? – röhögött fel Mark, majd megvilágosodott. – Ó! Ez nekem honnan ismerős? – sandított felénk. Jogos, a vadász és a vadászandó. – Ugyan Kristy, ha Bailey-ék meg bírták oldani, akkor minden bizonnyal te is meg fogod, ha a szüleid ellenzik, akkor vedd ezt a nyálas párt példának – erre a barátom megforgatta a szemét. Mark vigyorogva indult az épület felé, a következő pillanatban viszont elhasalt a füvön. Meglepetten nézett a lába felé, ahol a tornacipője fűzői egymáshoz voltak kötve. – Cseszd meg Falls! – sziszegte.
- Jus reggel ugyanezt mondta. Már immunis vagyok az ilyesfajta sértésekre – húzta ki magát, majd átölelte a vállam.
- Az egód a királyi vérrel járt? – vonta fel a szemöldökét Jake. – De visszatérve Kristy-re… – fordult a lány felé, a szavába viszont a becsengő vágott bele. Felsóhajtott, majd a fejével az épület felé intett. Damon összekulcsolta az ujjaink és elindultunk befelé. Elmosolyodtam és szerintem egy halvány pír is kiült az arcomra.
Beültem a helyemre, majd az állam a tenyerembe támasztva kezdtem bámulni a táblát. Nem sokkal később a tanár is belépett. Felírta a táblára az óra címét, majd magyarázni kezdett az első világháborúról, meg arról, hogy az USA-nak mi szerepe volt benne. Mögöttem a fiúk beszélgettek, néha halkan felröhögtek. Még azt sem vették észre, hogy a tanár már feléjük sétál, a kezében pedig a nem épp vékony történelemkönyv díszelgett. Sajnos belegondoltam, hogy mire akarja használni és én már előre sajnáltam annak a valakinek a fejét, akiére rá akart csapni. Megállt a félig hátrafordult barátom mellett, majd egy tompa csattanás következett. Damon a feje búbját dörzsölgetve, fájdalmas grimasszal nézett bocsánatkérően a tanárnőre.  Sajnos a kiskutyatekintete nem vált be, mert a nő mondta, hogy álljon fel és feleljen az előző órai anyagból. Kelletlenül tápászkodott fel, majd az alsó ajkát rágva meredt a tanárra, aki segítségképpen kérdezett és arra várta a párszavas választ. A srác dadogva felelt valamit, ami csak 30%-ban emlékeztetett a helyes válaszra. Pedig mondtam neki előző nap, hogy tanuljon. A következő kérdésre már válaszolni sem mert, csak rám pillantott. Megpróbáltam neki a lehető legészrevétlenebbül, de artikulálva eltátogni a választ.
- Miss. Ride előre fordul – figyelmeztetett a tanárnő. Apró fintorral az arcomon néztem a tábla irányába, ezzel cserben hagyva szegény Damont. Ekkor eszembe jutott, hogy akár gondolatban is megmondhatnám neki a válaszokat. Arra viszont nem számítottam, hogy mintha falat húztak volna a kettőnk elméje között.
Ne is próbálkozz. Az igazgató a csalások elkerülése végett egy olyan mágiát használt a suli egész területén, ami megakadályozza a gondolatban beszélgetést – jelent meg a kinyitott füzetem lapjain egy kacskaringós gyorsírás, Justiné. Morogtam egy „a fenébe”-t és sóhajtottam egy mélyet. Az igazgatónak jó sok idő után jutott az eszébe, hogy akár így is csalhatunk. Hát, bocsi, Damon.
Kínszenvedéssel töltött negyedóra után a barátom egy nehezen összekapart hármassal (inkább hármas alával) ült le, majd rám pillantott.
Miért nem segítettél? – tátogta.
- Mert nem tudtam – sziszegtem vissza.
- Ch, persze – suttogta dühösen, majd oldalra kapta a pillantását.
- Mr. Falls, esetleg szeretne még egy hármast, vagy mostmár kettesre felel? – vonta fel a szemöldökét Mrs. Smith. A fiú csak megrázta fejét, majd azt az asztalra hajtotta. Most berágott azon, hogy nem tudtam neki segíteni? Damonról tudtam, hogy valamennyire gyerekes, de hogy ennyire.
Egész órán csendben volt, azt hittem elaludt, de kicsengőnél ő volt az első, aki kiment a teremből. Justinra néztem, aki csak értetlenül megrántotta a vállát. Felkaptam a táskámat és a barátom után rohantam. Alig bírtam beérni, úgy szedte a lábát a tornaterem felé. Sprintelni kezdtem, majd megragadtam a karját. Felém fordult.
- Miért vagy ilyen? Tudod, hogy próbáltam segíteni, valami baj van? – kérdeztem. Elkapta rólam a pillantását, a következő pillanatban pedig magához ölelt. Arcát a hajamba fúrta és szaggatottan kifújta a tüdőjében lévő levegőt.
- Sajnálom, Kicsim, csak világéletemben nem bírtam a bukott angyalok közelségét, és most Olivertől agybajt kapok. Bocsánat, hogy rajtad csattant az, hogy idegbajos vagyok – suttogta.
- Nem vagy idegbajos, csak kissé furcsa, de én így szeretlek – mosolyogtam fel rá, a „kissé furcsa” szavaknál megforgatta a szemeit. Lehajolt és egy csókot nyomott az ajkaimra. Eközben már minden osztályteremből kijöttek és minket kerülgetve indultak az útjukra. A csengő hangosan hasított a levegőbe, mire kissé behúztam a nyakam. Damon halkan felnevetett, majd megfogta a kezem. Besiettem a lányöltözőbe, majd elkezdtem átöltözni. Épp a hajamat kötöttem össze, mikor sikítozást hallottam magam mögül. Az öltöző ajtaja nyitva volt, Lindsey pedig melltartóban és bugyiban állt alig pár méterre az ajtónyílástól, a tesipólójával próbálta takarni magát. A fiúk röhögve figyelték a jelenetet, de a tanárnő kiabálva vágta be az ajtót. Mosolyogva sétáltam el a lány mellett, majd kimentem. Édes a bosszú, bár ezt nem én terveztem így.
A tornateremben leültem a srácok közé, viszont nem sokáig maradhattam ott, mert valamiért a tanárnőt felváltotta a fiúk edzője. Justin szeme kikerekedett, mintha rémület fogta volna el. Damonre sandított, aki hasonlóan ijedten nézte a férfit.
- Rendben – köszörülte meg a torkát a tanár. – Húsz kör a tornateremben bemelegítésként. A tanárnőnek dolga akadt, így én veszem át a helyét. Futás, most és senki ne merjen megállni, mert akkor a büntetés további futás és fekvőtámaszok lesznek. Gyerünk! – fújt bele a sípjába. Felpattantam és a barátom mellett kezdtem kocogni.
Ő a tízedik kör körül még meg sem izzadt, én viszont már alig bírtam megemelni a lábam. Sajnos ez a hátulütője, ha nem használom az angyalerőm: pillanatok alatt kifulladok. Damon viszont mesélte, hogy a démonerejük használata nélkül kellett kilométereket futniuk a Démonvilágban. Már szúrt az oldalam, fájt a lábam, már elegem volt mindenből, csak inni akartam és leülni.
- Nyugi, Kicsim, már csak két és fél kör – mosolygott rám a barátom. Hát ezzel kicsit sem nyugtatott meg, mivel úgy éreztem, hogy ez a tesióra nem ennyiből fog állni. Ezt jól is sejtettem, mivel mikor épp csak végeztük, már mondta is következő feladatot, ami a kötélmászás volt. Kerek szemekkel néztem fel a plafon felé. Oké, felmászni fel tudok, de eléggé nehezen.  Megrökönyödve bámultam, amint a barátom érte a megtiszteltetés, miszerint ő mászhat fel először. Pillanatok alatt fent termett és megrázta a kolompot.
- Menni fog – súgta a fülembe mikor én következtem. – Csak képzeld azt, mintha ezt egy vadászaton csinálnád. Mintha a démon, amit ki kell nyírnod, odafenn lenne – mutatott a legtetejére. Bólintottam és előrébb léptem. A kolomp helyére egy apró kis egér-lidércet képzeltem, majd egy mély levegő után mászni kezdtem. Pont a csengőért nyúltam, mikor belépett a terembe Rose.
- Elnézést a késésért tanár úr, de családi programunk volt – bájolgott, majd beállt a sorba és ő is engem kezdett figyelni. Kinyújtottam a kezem, majd az ujjaimmal megcsendítettem. Elvigyorodtam és lassan leereszkedtem. Mikor két méternél jártam, inkább csak leugrottam. Belecsaptam Jus kezébe, majd a barátom mögé sétáltam és a vállára támasztottam az állam, mire halkan felkuncogott.
***
A szünet megint ugyanolyan volt, mint előző nap. Be se bírtam kapcsolódni a beszélgetésbe, mert mindig valami olyan volt szóban, amibe én bele se tudtam szólni. Megint csak álltam ott és néztem őket. Negyedik szünetben ismét a fiúkhoz csatlakoztam, akik a focicsapat nagy részével beszélgettek, így itt se tudtam beleszólni a témába, vagyis csak nem mertem, mert féltem, ha valami hülyeséget mondok, akkor kiröhögnek, így csak álltam Damon mellett, aki az utolsó szünetben megunta a szótlanságom és félrehúzott.
- Mi a baj? – vont kérdőre és lehúzott a lépcsőre.
- Semmi – motyogtam. Nem hitte el, ez csak természetes. A lányok felé nézett, Rose épp felénk fordult és szélesen mosolyogva intett a barátomnak, aki kissé értetlenül somolygott vissza rá, majd ismét nekem szentelte a figyelmét.
- Na, léci! Én is elmondtam a magam problémáját – emelte fel az állam és szemembe nézett.
- Csak, hogy se a lányok pletykálásába, se a ti beszélgetésetekbe nem tudok beleszólni és unatkozok – vontam meg a vállam.
- Oké, ezt mag tudom érteni. Mára van programod a lányokkal? – kérdezte. Bólintottam.
***
Program a lányokkal? Egy fenét. Utolsó óra után közvetlenül megjelent a kezemben egy kép egy B szintű démonról, ami miatt majdnem elsikítottam magam. Azért is, mert dühös voltam és azért is, mert bűn ronda volt. Mint valami mutáns béka! Természetesen ez nem a szokásos, öt perces küldetés volt, hanem hogy a közelébe kell férkőznöm, elnyerni a bizalmát, mivel volt nála egy könyv, ami talán az Angyal-világ leigázásához kapóra jönne a démonoknak. És a legrosszabb, hogy nem ez az egyetlen ilyen könyv, ami a Démonvilágban van és el kell hoznunk, mielőtt a démonoknak leesik, hogy azzal legyőzhetik az angyalokat.
Szomorúan néztem a lányokra, akik csak pár pillanatig illettek hasonló nézéssel, majd szélesen Rose-ra vigyorogtak és mindenféle köszönés nélkül leléptek. Kissé megsértve indultam a barátom keresésére, de ő már megelőzött, mert közvetlenül ott állt előttem. „Semmi kedvem ehhez” arccal mutatta fel a kezében lévő képet, majd berántott a töri-szertárba. A táskáinkat a házunkba teleportáltuk, majd egy kaput nyitottunk a démonvilágba, azon belül is egy sikátorba. Felvettük a démonalakunk és kissé elegánsabb ruhára váltottunk, mivel a kinyírandó démon egy partit tartott a nagyobb fejeseknek, illetve a B szintű démonoknak és szinte kilencven százalék volt arra az esély, hogy Olivier, a démonkirály is megjelenjen. De ez nem lett volna jó.
Percekkel később már a hatalmas házban álltunk, az egyik beton-felhőkarcoló első emeletén. A szobák a reneszánszkornak megfelelően voltak berendezve, bár láttam egy-két modernebb bútort is. Elvettünk egy pezsgőt a tálcáról, amit egy szolgává tett őrangyal tartott felénk. Az alkarján egy alárendelő rúna vagy jel volt tőrrel belekarcolva a bőrébe. Láthatóan nem tudta, hogy vadászok vagyunk, mert a szemében rengeteg rettegés ült. A szolgasrác gyorsan elment a közelünkből vissza a konyhába egy újabb tálcányi frissítőért. Beleszagoltam a pohárba. Szokásos pezsgőillata volt, semmi nem utalt arra, hogy valami lenne benne.
- Megihatod, ha akarod, nincs benne méreg – suttogta Damon. Bólintottam és belekortyoltam. Még nem sokszor ittam rendes, alkoholos pezsgőt, de ez nagyon finom volt. – Kicsim, te majd lefoglalod a pasast én pedig elhozom a könyvet, ha szólok, akkor hívd ki az utcára, vagy be egy szobába és majd megöljük, jó? – mondta a fülemhez hajolva. Ismét bólintottam.
A magas sarkúmban kissé imbolyogva, de elindultam a démon felé, aki azonnal észrevett és pillanatok alatt előttem termett. Így közelről még rondább volt, mint a képen. Negédesen mosolygott rám, ami a békaszerű, bibircsókos arcát még inkább eltorzította. Az ajkai mögött feltűntek a cápaszerű borotvaéles fogai. Akkor nem minden démon démonalakja olyan emberi, mint a barátomé. A szörny alacsony volt, alig lehetett több száznegyven centinél és nagyon kövér is volt, az összegombolt öltönye szinte feszült rajta, már vártam, hogy a gombok mikor repülnek el. Ahol az emberek szeme fehér, ott neki sárga volt, írisze vörös, pupillája pedig függőlegesen vágott, mint egy macskáé. A jobb kezét nyújtotta felém, amibe kénytelen voltam belerakni a kézfejem. Lassan odahajolt és egy nyálas csókot nyomott rá, ami miatt meg kellett akadályoznom a fintorgást.
- Megtudhatnám a hölgy nevét – vigyorodott el kajánul, tekintete, talán a magassága miatt is, de pillanatonként a melleimre tévedt, pedig nem volt túl mély dekoltázzsal bíró ruhám.
- M… Margaret – dadogtam és megpróbáltam mosolyogni.
- Ritka név a démonoknál, de önhöz nagyon illik, kisasszony. Üljön le nyugodtan. Hé, pincér! - kiáltott oda az előbbi őrangyalfiúnak, aki megrettenve rohant oda hozzánk. – Lesd minden kívánságát a hölgynek, megértetted? – sziszegte neki, mire reszketve bólintott. A démon elment a srác pedig egy szék felé mutatott.
- H… h… hozhatok valamit? – kérdezte, de közben nem nézett rám. Megráztam a fejem, majd eszembe jutott valami.
„Damon hogy állsz, már kezdek parázni itt” – küldtem egy gondolatot a barátom felé.
„Épp olyan könyvek között válogatok, amik az angyalokról szólnak, pár perc, Kicsim, ígérem!”
- Rendben – sóhajtottam, mire az angyal meglepve nézett rám.
„Nem vagyok sima démon” – mondtam neki az elméjében, mire kerek szemeket meresztett a padló felé, majd pillantását lassan rám irányította. Biccentettem, hogy igen én beszéltem.
„Ha nem vagy démon, akkor mi vagy?” – nyöszörögte.
„Mit tippelsz?”
„Beépített ember? Vadász? Többlelkű?” – találgatott, közben az ujjait törögette. Beletúrt a hajába, majd felsóhajtott.
„Igen, igen, igen” – válaszoltam mindegyikre. – „Mióta vagy itt?”
„Hosszú évtizedek óta. Szerintem a szüleim már meg is kapták az első igazi védencüket. Szerintem én százéves koromig biztosan itt leszek. Onnan pedig automatikusan leszek valódi őrangyal és eltűnhetek innen, bár amíg ez a démon él és ez a jel rajtam van, addig nem biztos” - válaszolta hosszan. Az utolsó mondatnál a karján lévő motívumra mutatott. – „És te, milyen többlelkűnek lenni? Milyen most az élet Amerikában? Mi van a családdal, barátokkal?”
„Hát, jó többlelkűnek lenni, mert egy az ezerhez az esélye, hogy meghalok. Élet Amerikában? Szerintem olyan, mint évtizedekkel ezelőtt. Elmegyek suliba, ott vagyok nyolc órát, haza megyek, tanulok, majd alszok, esetleg az alvás előtt egy kis szórakozás befér. A családom már más tészta. A szüleim meghaltak, a nénikémék nevelnek. Van egy félnótás őrangyal unokatesóm, aki öt percig nem bírja megállni, hogy ne csesztessen. Emellett ott van a barátom Damon, akivel idejöttem. Aztán a barátaim se teljesen normálisak. A nem normális szó két jelentéssel is bír, miszerint nem emberek és nem százasak” – fejeztem be az életrajzi regényt. Néhol halkan felnevetett. Felnéztem rá, még mindig megbújt egy félénk mosoly a szája sarkában, a következő pillanatban viszont elkomorult. A házigazda tért vissza, ismét negédesen vigyorgott rám.
- Nos, kisasszony, lenne kedve körbenézni a házamban? – nyújtotta felém a kezét, amit az undortól vonakodva fogadtam el. Egy erőteljes rántással felkeltett, ami miatt alig bírta megállni a lábamon. – Erre – mutatta az utat, az orrát méltósággal magasba emelte. Megforgattam a szemem és megpróbáltam elfojtani egy fintort. Felvezetett a lépcsőn egészen egy szobáig, ahová betessékelt. Ez már semmi jót sem sejtetett. Belépett utánam, majd megfordult és kulcsra zárta az ajtót. Elkapta a csuklóm és magához húzott. – Fölösleges próbálkoznia a teleportálással, drágám, ez a ház úgy van elvarázsolva, hogy ne lehessen varázslattal helyet változtatni. Nekilökött az ágynak, mire lehuppantam rá. Ő már ott volt előttem és felém hajolt. Felsikoltottam és megpróbáltam elmászni tőle, de megragadta a bokám és visszahúzott. A magas sarkúmmal hasba rúgtam, mire kissé összegörnyedt és elengedett.
„Damon segíts!” – kiáltottam felé gondolatban. A következő pillanatban viszont a démon rám vetette magát és az ágyhoz préselt. Forró könnyek csordultak le az arcomon, a végtagjaim rángatva próbáltam szabadulni. Tudtam, hogy fölöslegesen sikítok, Damon úgysem hall. Féltem, egyedül voltam a bajban. Féltem, hogy valami olyat tesz velem ez a szörny, hogy utána egész életemben kísérteni fog. Féltem attól, hogy mi vár rám. Éreztem a démon rám nehezedő súlyát, a bűzös leheletét. Belül ordítottam, ellenkeztem, üvöltöttem, hogy hagyjon békén, de tudtam, hogy semmit sem érnék el vele. Éreztem, hogy az éles fogai a nyakamhoz érnek, a gyomrom tartalma hirtelen a torkomba ugrott. Hallottam az anyag szakadását, amint megpróbálta letépni a ruhám szoknyarészét.
A néhány másodperc múltán viszont ajtócsapódást és kiáltásokat hallottam, majd körülöttem mindenhol füst és por kezdett terjengeni. Körbenéztem. Előttem Damon térdelt az ágyon, halálra vált arccal, vörös szeme kikerekedve, kezében egy tőr. Végignézett rajtam, mire eljutott a tudatomig, hogy hogy nézek ki. Visszaváltoztam emberré és csak akkor látszottak igazán az előbb történtek nyomai. A ruhám combtőig felszakadva, a vállpántja lecsúszott, ahogy a mellrésze is lentebb került. A nyakamon egy halvány fognyom volt látható, ahol az az izé megharapott, vagy megcsókolt, vagy mit tudom én. A kezemen és a csuklómon véraláfutások díszelegtek, ahol megragadott. A cipőm sarka kitört. A hajam teljesen össze volt kócolódva. A barátom szorosan magához ölelt.
- Istenem, Bailey… sajnálom, hogy hagytam, hogy ez megtörténjen. Úgy sajnálom – suttogta kétségbeesetten. Visszaöleltem és a könnyes arcom a zakójába fúrtam. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig egyedül hagytalak, Kicsim – ringatott lágyan.
- Hé, már többeknek feltűnt, hogy eltűnt a házigazda, szerintem ideje, hogy lelépjetek – nyitott be az őrangyalsrác. Ami először feltűnt, hogy nincs rajta a jel.
- Damon, megvan a könyv? – töröltem meg a szemem. Bólintott, majd az angyal irányába nézett. – Gyere te is, már eljöhetsz, mivel nem vagy démonhoz kötve – mondtam neki. Lassan széles mosoly terült el az arcán, majd bólintott. A barátom egy kaput nyitott az Angyal-világba, ahová gyorsan át is siettünk. Damon a vállamra terítette a zakóját, amit összefogtam a mellkasom előtt. Az Angyal-tanács terme előtt egy ismerős alak járt fel-alá. Amint észrevett felénk kezdett futni. Viszont lassítani kezdett, mikor meglátta az állapotomat. A szeme szürkévé vált és rögtön Damonnek támadt.
- Mégis mi történt? Azt ígérted, hogy vigyázol rá, akkor mégis hogy lehet ilyen állapotban Falls?! – ordította. A démonom lehunyta a szemét, mintha igazat adna a mostohabátyámnak, azonban mielőtt Jus még jobban leharapta volna a fejét, kimentettem.
- Jus, ne őt hibáztasd. Én mondtam, hogy elterelem a kinyírandó démon figyelmét, amíg ő megkeresi a könyvet. Sajnos a démon felvitt egy szobába és ott… lényegtelen. Ha Damon nincs, akkor tuti ott hagytam volna a fogam… meg egyet s mást.  Szóval ne hibáztasd, az egész lefoglalósdi az én ötletem volt, ő mondta, hogy inkább én keressek és ő marad, de ellenkeztem, sajnálom – néztem Justinra, majd Damonre, aki felé egy kacsintást is megeresztettem. Az unokatesóm megölelt és sokáig el sem engedett. Addig a barátom elvitte a könyvet az Angyal-tanácsnak.
Otthon levettem a szétszaggatott ruhát és magamra kaptam a pizsim. Megnéztem a telefonom, hogy jött e valami üzenet. Igen, Jenny-től:
Szia B! Képzeld ma Rose-zal shoppingoltunk, miután te eltűntél és egyszerűen marha jó volt! Na, holnap talizunk, jó éjt!
Na szép, még hogy én szívódtam fel. Éppen vadászatra kellett mennem, ha nem zavarná őket. Amúgy pedig az üzenetből hiányoltam a „és veled mizu?” mondatot, amit általában odabiggyesztenek, ha aznap először üzennek nekem. Ez az sms kicsit olyan volt, mintha a naplójának mondta volna ezeket a sorokat. Oké, nem mondom, hogy ezen be fogok sértődni, de általában sokkal személyesebb üzeneteket szoktak küldeni a csajok. Mióta Rose feltűnt egyre jobban távolodunk egymástól a lányokkal.
Leültem az ágyamra és csak néztem ki a fejemből. Arra ébredtem fel, hogy valaki kopogott. Az ajtó felé kaptam a fejem. A barátom szomorúan nézett rám.
- Sajnálom a mai napit, Kicsim. Nem így terveztem – ült le mellém. – Miért védtél meg. Megérdemeltem volna, hogy Jus lecsesszen – motyogta a fülembe.
- Mert tudom, hogy rád egy életre megharagudhat azért, mert nem vigyáztál rám. Engem viszont csak egy kicsit szid le, hogy máskor jobban gondoljam át a dolgaim. Ezért – nyomtam egy puszit az arcára, mire halványan elmosolyodott. – Amúgy a mai napot nem fogom egyhamar elfelejteni, de örülök, hogy még időben jöttél.

- Még egyszer sajnálom – adott egy hosszú csókot. – Ígérem, sosem hagylak többé egyedül, mindig meg foglak menteni ha kell…

7 megjegyzés:

  1. Sziia!
    Hát először is: imádtam ezt a részt!!
    Te jó ég! Szegény Bailey,annyira sajnálom h keveset foglalkoznak vele a barátnői. Átérzem a helyzetét.(mivel velem is ez volt a helyzet) Na mindegy mégegyszer elmondom hogy fantasztikus lett és siess a kövivel.
    Ui.: ami a sulit illeti: csak én érzem úgy mintha már 2 hónapja járnék???

    Puszi,legújabb olvasód Réka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett. Ami Bailey helyzetét illeti velem is volt ilyen. Becsszó sietek a következő résszel! :)
      U.I: nem csak te érzed így, én is hasonlóan vagyok vele :D

      Törlés
    2. Igen...a suli teljesen kikészít. Nem csak a tanulásban de ezzel barátnősdivel is. Ez a rész olyan mint az én életem. Vagyis nálunk is jött új lány és csak vele foglalkoznak. De remélem ez változni fog. Szóval újraolvastam és közben meg is hallgattam a Skillet számot. Hát egy-két mondatnál a sírás kerülgetett(a lelki állapotom miatt) DE a lényeg: még mindig fantasztikus az egész sztori!:)

      Ui.:nos az egyik sulis feladatban kitalált képregényt kellett rajzolni és én a te sztoridat csináltam meg,remélem nem baj!!

      Réka

      Törlés
    3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    4. Szia!
      Igen, az új osztálytársas élmény velem is megtörtént tavaly... meg tavalyelőtt.
      Remélem nálatok is változni a fog a helyzet, mert általában szokott. És még mindig örülök, hogy tetszik a sztori :)
      U.I: Dehogy baj, sőt örülök neki! :)
      Puszi

      Törlés
  2. Szióka!
    Nem tudok újat mondani ez is fantasztikus lett mint a többi!
    Hát, sajnos velem is ez történt a suliban de szerencsére ott vannak a fiúk akik beszélgetnek még velem!
    Siess a kövivel.
    Puszi:Dia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Úgy tűnik ilyesmi mindenkivel történik, de ilyenkor lehet jó társaságokat találni (tapasztalatból mondom).
      A következő részt pedig jobb esetben holnap (péntek) este rosszabb esetben pedig szombat délelőtt vagy koradélután hozom, a legrosszabb eshetőség pedig szombat este (ezek a közbejövő dolgoktól függnek), de megpróbálom pénteken hozni. :)
      Puszi

      Törlés