2014. augusztus 4., hétfő

Újabb meglepetés

Sziasztok!
Visszatértem, és sajnálom, hogy csak most hozom, de tegnap nem maradt rá időm. Nos, remélem mindenkinek jól telt az elmúlt egy hét. Amúgy köszönöm a kommenteket és a tetszikeket az előző részhez, a blog nézettsége pedig túllépte a 6600-at, aminek nagyon örülök! Remélem tetszeni fog a rész. :)
Jó olvasást kívánok!
-------------------------------------------------

Arra ébredtem, hogy a fejem nekikoccant az üvegnek. A homlokom dörzsölgetve néztem le. Alattam a már jól ismert amerikai táj, New York, képét pillantottam meg. Elmosolyodtam és az arcom az üvegnek nyomva bámultam le a hatalmas épületekre, a munkába siető emberekre. A barátom felé fordultam, aki viszont még nagyban húzta a lóbőrt. Az osztályfőnökök és a kísérőtanárok kezdtek el kántálni, hogy ébresztő, hamarosan leszállunk. Óvatosan felkeltettem Damont; álmosan nyitotta ki a szemét. Először szerintem nem is derengett neki, hogy hol van. Összevont szemöldökkel pásztázta körbe a teret, majd a tekintetét ismét rám emelte. Szeme tágra nyílt, minden bizonnyal ráébredt tartózkodása helyére. Pislogott néhányat, majd rám emelte mélybarna íriszeit. Odahajoltam hozzá és egy puszit nyomtam a szájára.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rá. Az ő szája is felfelé görbült, majd nyújtózkodva kezdett beszélni, de a szavak között hallottam a csigolyái ropogását.
- Kösz, hogy felébresztettél, mert épp a börtönben voltam kifeszítve a Démonvilágban – ásított. Majd visszahunyta a szemét, láthatóan mérlegelte, hogy visszaaludjon-e. Elnevettem magam, mire az ébren maradás mellett döntött. – Bár, talán ha tovább álmodom, akkor jössz és kiszabadítasz – gondolkozott el, minden bizonnyal azon a januári napon törte a fejét, amikor kihoztam a börtönből, azon a napon, amikor a kettőnk sztorija hivatalosan is elkezdődött. Oké, nem pont azon a napon kezdődött, hanem kicsit előbb, de akkor ismertem meg igazán.
***
Alig fél órával később már a csomagjainkon ülve vártuk a buszt, hogy hazavigyen. Pontosabban a sulihoz vitt, onnan pedig mindenki úgy ment haza, ahogy akart. Páran már elég türelmetlenek voltak, ami annyit jelentett, hogy folyamatosan fel-alá járkáltak. Erre a viselkedésre az unokatesóm a következőképpen válaszolt:
- Bailey, volnál szíves letenni a hátsód valahová, mert már nagyon idegesítesz – meredt rám. Kiöltöttem rá a nyelvem, mire kifakadt. – Damon csinálj valamit a barátnőddel!
Erre a barátom megadta a maga válaszát, miszerint csak akkor mondja Jus, hogy „csinálj valamit a barátnőddel” mikor idegesítem vagy valami hasonló, amúgy meg, ha valami olyat cselekszem, ami neki is tetszik, akkor az ő kis unokahúga vagyok. Erre mindhárman felnevettünk, de továbbra sem szándékoztam abbahagyni a járkálást, ami az unokabátyám az idegesség és a felrobbanás határához lökte. Napszemüvegét lejjebb tolta az orrán, a pillantásával gyilkolni lehetett volna, ajkai sarkában gunyoros fintor ült. Hirtelen viszont megrántotta a csuklóm, mire leestem ő és Damon közé. Megcsóváltam a fejem és megnéztem a telefonomon az időt.
Az autóbusz pontosan nyolcra jött. Örömujjongásban törtünk ki, mikor megláttuk a kétemeletes járművet. Mindenki felcuccolt és leült, próbáltunk betelni Amerika látványával. Ahogy elhúztunk a hatalmas felhőkarcolók mellett, akarva akaratlanul, de az óriási fák jutottak eszembe, amik az erdőben voltak. New York, fél-egy óra múlva pedig Boston… otthon, édes otthon, hazaértünk!
Az utat végigröhögtük. Csak úgy repültek a táborban elhangzott poénok, párbeszédek, „emlékszel…” szóval kezdődő mondatok. Ezerrel ment a képek átküldése másoknak, vagy épp a videók mutogatása a sok ökörségről. Feltérdeltem az ülésre és a busz hátuljába is elnéztem, ahol szokatlanul csendes volt minden. Ennek is volt oka: a fél társaság kidőlt. Az állam az ülés háttámlájának támasztottam és lepillantottam az unokatesómra, aki fején a fejhallgatójával (amiből minimum 100 decibellel üvöltött a zene) bámulta az elsuhanó tájat, mellette Mark csukott szemmel relaxált.
Egyszer csak megálltunk egy akadálypálya szerűségnél. Mindenki kerek szemekkel bámult ki az ablakokon. Dróton kellett végigcsúszni, két méter magasan, egymástól másfél méter távolságban lévő farönkökön kellett ugrálni. Jesszus! Na, ugye ezt nem gondolják komolyan?! – futott át az agyamon.
- Na, ezt nem – hallottam magam fölül a mostohatestvérem hangját. Rá emeltem a tekintetem. A fejét csóválta, közben idegesen rágta az alsó ajkát. Ez az ajakrágás valami családi szokás lehet, mivel én is ezt csináltam. Addig a barátom ingerülten rágózott. Minden bizonnyal az ő fejében is az volt, mint minden más diákéban itt a buszon: erre nem fognak rávenni, ha belehalnak is.
- Egy kis meglepetés – mosolyogtak a tanárok a hatvan riadt gyerekre. Ez meglepetés?! Ez kínzás! A fiúkat elküldték egy katonaira emlékeztető részre, még mi maradhattunk a könnyebben. A karabinerrel vacakoltam a legtöbbet. Sajnos volt olyan akinek nem sikerült átjutnia ezen az égbe épített akadálypályán. Szegény Jenny sírva fogódzkodott a fémkötélbe, ami megtartotta a levegőben, mivel megcsúszott és zuhant egy métert, míg végül megállt az acélsodrony miatt. Végül már a tesója is sírt, mert aggódott miatta. Természetesen nekem kellett letámogatnom Kristy-t a pályáról, átkönyörögtem a farudakon, átkísértem egy kötélhálón, egészen a kalandpálya végét jelentő drótkötélpályáig. Lecsúszott, majd az ikertestvéréhez sietett.
Átnéztem a kicsit (sokkal) durvább pályához, ahová a fiúknak kellett menni. Néhányan remegő kezekkel, lábakkal sétáltak végig egy-egy függőhídon. Vicces volt nézni, ahogy néhányan nyüszítve hátrálnak meg a liánok láttán, pedig le úgysem esnének, más szóval sérülés kizárva. Az önérzetük viszont csorbát szenvedett néhányuknak, mert nem mertek végigmenni elsőre… se másodikra… se harmadikra. De a negyedik nekifutásra általában sikerült. Legtöbbször. Na, most nem a srácok parázása a lényeg, hanem a náluk lévő akadályok: 70°-os fából tákolt lejtőn fölmenni kötél segítségével, ugyanúgy hidak, kötelek és ehhez hasonlók tarkították a pályát. Megpillantottam Justint egy jó öt méter magasságban lévő kis fára szerelt pihenőn. Ő viszont megpillantotta a következő feladatot. Kerek szemekkel kezdte hajtogatni, hogy „nem, na ezt nem”. Gyáva. Hogy min ijedt be. Azon, hogy egy két centiméter átmérőjű dróton kellett volna végigsétálnia. Mögötte a barátom megunta várakozást és kikerülte, majd miután biztosította a karabinert, és egy gúnyos mosoly után Jus felé, elindult. Pillanatok alatt átért, majd a ledöbbent haverja előtt poénból meghajolt, majd csettintett, ezzel jelezve, hogy „na, ezt csináld utánam”. Több se kellett neki, elindult megfujtani Damont, aki persze már húzott is el onnan. A pálya végén vártam őket. Az utolsó feladat az volt, hogy úgymond át kellett fogódzkodni a drótkötélpályáig, úgy, mint egy majom. Figyeltem Damont. miközben átjött, alig észrevehetően, de remegett a keze, szerintem örült, mikor átért. Villámgyorsan lecsúszott, majd elém pattant. Egy puszit akart adni az arcomra, de a fejünkön lévő sisakok összekoccantak. Nevetve vettem le a fejemről a sárga műanyagsisakot. Ő is követte a példám, majd magához húzott.
- Végigvitted a nektek kijelölt pályát? – ült le egy padra. Bólintottam és a drótkötélpálya felé kaptam a fejem, mivel valaki kiabálni kezdett.
- Érkezem! – ordított Jus, amin felröhögtünk. Mikor a lába viszont a talajhoz ért… gyönyörűen előre esett, majd azzal a lendülettel fel is pattant. – Jól vagyok – nézett körbe egy kínos grimasz kíséretében, hogy ki látta. Végül leszedte a karabinert a drótról és odajött hozzánk. Felült a haverja mellé a pad háttámlájára és mindketten rám néztek. – Volt olyan, aki nem csinálta végig?
- Jen, de ezt ne nagyon hozzátok fel előtte – húztam be a nyakam. Megértően bólintottak és a mi pályánk irányába néztek, amerről az említett lány, a tesója és a pasija sétáltak csigatempóban felénk. Jenny még mindig hüppögött, még a padnál is hallottuk.
- Szóval ezért rohant el Jake olyan gyorsan – ébredt rá Damon, miközben őket bámulta. Majd a kezében tartott sisakra tévedt a tekintete és azt kezdte az ujjai közt forgatni.
- Helyesbítés: ezért rohant végig a pályán. Úgy látom volt motivációja, hogy végigmenjen ezen a halálhídon – mutatott a csupán egy vaskötélből álló „hídra”. Megforgattam a szemem, és elvigyorodtam azon, hogy az a kép megvan, mikor remegő lábakkal és „ne nézz le” mantrával totyogott át a túloldalra. – Bár motivációm az nekem is volt – fordult a barátom felé, aki lassan kezdte behúzni a nyakát. – Kinyírni téged! Mi a franc volt az a meghajlás, meg az „ezt csináld utánam” nézés? – vonta kérdőre. Kék szeme szikrákat szórt, szerintem ezekkel a szikrákkal akár tüzet is lehetett volna gyújtani. Az égnek emeltem a tekintetem és csak három szó jutott eszembe: már megint kezdik. Ezek ketten jó barátok, mégis nem bírják ki egy napig se, hogy egymás torkának ne ugorjanak. Pont én mondom ezt mikor velem is ugyanezt csinálják. Nem baj, így szép az élet. Az enyém legalábbis így az.
- Átjutottál nem? Ha nem megyek előre, még mindig ott dekkolna a fél osztály – csattant fel a másik. Meguntam, ha nem lépek közbe a végén tényleg veszekedtek volna. Ezt a következők miatt tudom:
- Fiúk ne már – sóhajtottam fel és közéjük ültem. Mindketten bevágták a durcit, egymásra se akartak nézni. Átöleltem a nyakukat és nyösztetni kezdtem őket arról, hogy nem hat, hanem tizenhat évesek legyenek. Ezt mindketten kikérték maguknak, plusz a mostohatesóm még azt is hozzátette, hogy ő már tizenhét éves. Viszont ekkor mondott Damon valami olyat, ami miatt én is kicsit dühös lettem rá.
- Egy kicsit sem vettem még észre, hogy tizenhét éves lennél, folyton olyan gyerekes vagy – fintorgott. Szerintem ezek ketten egymásnak ugrottak volna, ha nem jelenik meg Jen, Kristy és Jake. Az utóbbi azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. És természetesen engem vont kérdőre. Elmagyaráztam, hogy honnan jutottunk el a (Jenny szavaival élve) öri hariig. Jake igazat adott nekem, hogy úgy viselkednek, mint egy elsős osztályos. De ezek ketten még ekkor is pufogtak, ne már, hogy ezen vesszenek össze.
A csönd már kezdett kínos lenni, mikor a tanárok hangját hallottunk, hogy lehet falat mászni, meg íjászkodni. Azonnal kaptam az alkalmon és eljöttem a kereszttűzből. Elvettem egy íjat és egy nyilat, majd a céltábla elé álltam olyan öt-hat méterre. Az oktató elmagyarázta, hogy hogyan csináljam. Jól megfeszítettem a húrt, majd elengedtem, a nyílvessző végigsüvített a levegőn, majd a céltábla szélébe fúródott. A második próbálkozásra még közelebb került a középponthoz, de a harmadik alkalommal viszont nagyon mellé lőttem. A számat elhúzva adtam tovább az íjat. Leültem egy szalmabálára és néztem, hogy a többiek hogyan csinálják. Voltak jók és rosszak is. Justint és Damont a tömeg két szélén találtam meg. Először az unokatesómhoz mentem, aki már akkor nemmel válaszolt, mikor még semmit sem mondtam. Széttárt karral mentem oda a barátomhoz, aki ugyancsak így küldött el. Jó, én feladtam, majd otthon megbékítem őket.
***
Mikor visszaestünk az ülésekbe mindenki fáradtan sóhajtott fel. Na, ez jó kis nap volt, azzal ellentétben, hogy hogyan ellenkeztünk. De talán mégis jobb lett volna, ha nem megyünk be ebbe a kalandparkba.
- Ah, bakker – sóhajtott fel Jake mögöttünk. – Ha ezen még egyszer végig kéne mennem.
Bólogatni kezdtünk. Az út további részét beszélgetéssel töltöttük, bár én kicsit haragudtam Damonre, hiszen ő bántotta meg Just, de nem akar tőle bocsánatot kérni. A könyörgő nézésemre nem reagált, viszont mikor már ez nézés átváltott csúnyába felcsattant.
- Most meg mi van? – a válaszom egyértelműen az volt, hogy kérjen tőle bocsánatot, de csak fujtatott. És még a lányok haragtartók, pff! Mérgesen fordultam az ablak felé és nem foglalkoztam többet vele. Öt óra körül mát otthon estünk be az ajtón. Megöleltem a nénikémet és a bácsikámat, akik szintén észrevették a két fiú között a szikrákat. Természetesen ők is engem vontak kérdőre, hogy mi történt. Egyiküknek sem adtak igazat, de nem is mondták, hogy hazugság, amit a másik állít. Azt kérték, hogy mindketten kérjenek bocsánatot, de egyik sem engedett.
Leültették őket az asztalhoz, persze nem néztek egymásra, egyik az ablakon nézett ki, másik a sütőt bámulta. A nénikém csípőre tett kézzel állt eléjük, mire mindketten rá emelték a tekintetüket. Én könyörgőn pillantottam hol az egyikre, hol a másikra.
- Minek kérnék bocsánatot?! – szólalt meg Justin. Clare néni rászólt, hogy ne kezdje. – Minek kérnék bocsánatot, hiszen egy démon vagy, aki szétcseszi az ember családját!
- Justin! – szóltunk rá Dave bácsival duóban.
- Sose gondoltam volna, hogy az egyetlen húgom pont egy magadfajtával kezd randevúzni. Amikor januárban idejöttél csak reméltem, hogy megmarad köztetek ez a nem-is-szólunk-egymáshoz viszony. Sajnos csalódnom kellett. Próbáltam nem mutatni, hogy mennyire nem örülök nektek, de elég nehéz volt. Őszintén örültem, mikor eltűntél és reméltem, hogy nem jössz vissza. Mikor kettőnk közül kellett választania a börtönben, engem választott, mert a család az első. Utána nyáron újra visszajöttél, Bailey-t megint az életveszély fenyegette, hála annak, hogy megpróbált megmenteni. És ez az életveszély nem egyszer volt, mivel apád, a Démonkirály célja az, hogy kinyírja az unokahúgom! Gondolom azért, hogy visszamenj. És az, hogy többlelkűvé váltál… nem sokaknak van ekkora mázlija. De csak két kérdés. Miért az én családom? Miért az én unokahúgom? Annyi őrangyalcsalád van még, de neked pont Bailey kellett? Talán most tényleg gyerekes vagyok, de már elegem van – fejezte be. A mondandója közben már sírni kezdtem, mire a bácsikám megölelt, viszont Damonnek egy arcizma se rezzent, csak bámult Jusra.
- Egy magamfajtával? Kösz, ez jól esett – húzta kínos vigyorra a száját. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam, mert beleszerettem valakibe, akivel már az előtt is szót váltottam, mielőtt a nevemet tudta volna. Hát mit ne mondjak elég jól mutattad, hogy nem vagy dühös. Amúgy azt, hogy visszajöjjek én sem terveztem, pont ezért mondtam akkor Bailey-nek, hogy nem szeretem. Igen, a legtöbbeknek a család az első, én is tudom. Pont ezért kértem meg őt, hogy még csak meg se forduljon a fejében, hogy engem válasszon. Nekem sosem volt igazi családom. Anyám fogta magát és elment. A húgommal alig találkoztam az elmúlt években. Az apám gyűlöl. Nekem a szerelem volt per van per lesz az első, de tudtam, hogy nektek a család. Amúgy ha nem vagyok ott a táborban, akkor az a démon száz százalék, hogy megöli, mivel az a fejvadász a többlelkűekre és vadászokra volt specializálódva. Az, hogy utána megmentett… nem kértem tőle, magától cselekedett – itt rám pillantott. Beleharapott az alsó ajkába, majd vett egy mély levegőt. – Nem azért akarja apám megölni, mert itt vagyok. Kicsit sem érdekli, hogy itt vagyok vagy máshol. Azért akarja az unokahúgod halálát, mert ő le tudja győzni a legerősebb démonokat is. És addig kell cselekedni, amíg nem bírja használni a teljes erejét. Igen, többlelkűvé váltam, nem tehetek róla. Nem szándékosan „választottam” a te családod, ez pusztán… így jött össze. Hogy miért Bailey? Ennek sem tudom az okát. Az angyalok és a démonok is érzik, hogy ki számukra a nagy Ő. Én éreztem… érzem…
- Szóval egy megérzés miatt döntöttél úgy, hogy belé leszel szerelmes? – vonta kérdőre Jus.
- Nem csak amiatt. Tetszett a stílusa, a viselkedése, hogy bármikor ki mer állni a szeretteiért - mosolyodott el halványan. Megtöröltem a szemem és visszasomolyogtam rá. Ekkor az unokatesómra nézett. – Ha akarod, most azonnal eltűnök. Csak egy szavadba kerül, marasztalni sem kell…
Erre Justin már nem szólt semmit. Lehunytam a szemem és azt kívántam, hogy a mostohabátyám ne mondja, hogy tűnés. Hál istennek nem szólt semmit. Damon kikerült minket és kiment a hátsó ajtón. Jusra pillantottam, aki megbocsájtást kérő szemekkel meredt rám. Csak némán megfordultam és a barátom után mentem. Kint ült a terasz lépcsőjén, a térdére könyökölve bámulta az eget.
- Menj be, megfázol. Elég hideg van – mondta halkan, de egy pillanatra se nézett rám. Megcsóváltam a fejem és odamentem hozzá. Fekete szemében ragyogtak a csillagok fényei, emellett tükröződtek benne az érzelmei. Az ölébe ültem, majd szorosan megöleltem. A nyakhajlatomba fúrta az arcát és vett egy mély levegőt. – Szeretlek – suttogta. Lágyan cirógatta az oldalam, ajkai a bőröm kényeztették.
Csalódtam Justinban. Egyszerre ejtett át mindenkit. Én azt hittem, hogy jó haverja Damonnek, de csak elviselte miattam. Szerintem ez legjobban Damonnek esett rosszul, hiszen a barátjának tartotta őt. Damon mondta az is, hogy neki nincs igazi családja, minket tart annak. Ezzel a mai nappal szerinte minden reménye odaveszett, hogy valaha őszinte kapcsolata legyen velünk, hogy a családunk tagja legyen. A saját fogadott testvére, az én fogadott bátyám vert át így minket… Ennyi hónapon át hazudott és megjátszotta, hogy jól érzi magát velünk. Ennyire még sosem árultak el…
***
Reggel, mikor felkeltem, azon törtem a fejem, hogy hogyan békíthetném ki őket. Lefelé menet benéztem Damonhoz, de sehol nem volt. Gyorsan lerohantam és körbenéztem a házban, de ott sem találtam. Végül kimentem. Justin a hintaágyon ült és nézett maga elé.
- Jus, hol van Damon?
- Elment. Azt mondta a család az első – nézett fel rám. Könnyekbe törtem ki a szavak hallatán. Odaléptem hozzá és ököllel kezdtem verni a mellkasát, közben azt kiabáltam, hogy ez az ő hibája meg hogy gyűlölöm. Megtörten rám meredve hagyta, hogy bántsam. Öt percen át püföltem, majd rá emeltem a tekintetem. Vonásai kezdtek elhomályosulni, minden örvényleni kezdett körülöttem. Szédülni kezdtem, majd sikítva kértem az Istent, hogy fejezze be. A fejem a kezeim közé szorítottam és térdre estem. Valahonnan a távolból hangokat hallottam, a vállam mintha áramütés érte volna. A homály eltűnt körülem helyét egy szakadék vette át, lábánál éles sziklák álltak ki a földből, köztük vad tenger hullámzott, én oda zuhantam. De ekkor valaki karjai a derekam köré fonódtak, erős karok tartottak meg és emeltek az ég felé, szemem sarkából éjfekete, bár sötétkéken ragyogó tollakat láttam mellettünk lassan ereszkedni a föld felé. Puha ajkak értek a vállamhoz. Szorosan átöleltem a nyakát és a nevét kezdtem folyamatosan suttogni. Csak egy mondat jutott az eszembe: Damon, az én angyali démonom. Halkan kezdett kuncogni a fülembe és egy csókot lehelt az ajkaimra. Ekkor a tollak eltűntek az érintése semmivé lett. Zuhanni kezdtem lefelé, de már sikítani se marad időm, teljes feketeség vett körül. Ismét áramütés érte a vállam, az ő hangja szólalt meg a gondolataim között: ébredj, kicsim, a repülésnek vége. De ezt a mondatot is lassan elnyelte a sötétség…
QQQ
- Hé, kicsim ébresztő, leszállunk – rázta meg valaki gyengéden a vállam. Az arcomhoz ért az ajka és megismételte az előbbi mondatát. Felpattant a szemem és körülnéztem. A szívem majd kiugrott a helyéről a levegőt kapkodva vigyorodtam el a látottakon. A repülőben voltunk, alattunk New York látképe húzódott. Csak álmodtam? Akkor a fiúk nem vesztek össze. A gondolat örömében megöletem a barátom, aki értetlenül nézett az unokatesómra. Ő csak széttárta a karját, majd gondolt egyet és mutatta, hogy bekattantam. Damon még mindig azon gondolkozott, hogy mi ez a kirohanásom, de megsimogatta a fejem, majd visszanyomott az ülésembe. Megcirógatta az arcom és mondta, hogy tíz percen belül már a földön leszünk, bólogattam, mint az autókban lévő bólogatós kutyák, de a gondolataim az álmom körül keringtek.
Végül is persze, hogy álom volt, mivel nem egy dolog tűnt fel, ami biztosan nem lehetett valóság. Például a busz hátuljában lévő csend. Ott sosincs csend, pont ez az oka, hogy a rosszabbak mindig oda akarnak ülni. A másik nem annyira feltűnő mégis, aki figyeli az észrevette volna, hogy Damon haja az álomban az ellenkező oldalra volt fésülve, mikor ő általában csak az ujjaival a jobb oldalra igazítja, emellett Jus szeme zöldeskék volt, mikor általában égkék, ha szomorú, akkor pedig szürkéskék. Meg Justin sosem tart magában ilyen hosszú időn át számára fontos dolgokat, kivéve az őrangyalsága eltitkolását, ami az én érdekemben volt, amíg át nem változtam. Meg a srácok nem mondanának ilyet egymásra, még akkor sem, mikor szörnyen összevesznek (bár erre sosem volt sok esély). Hozzá tenném azt is, hogy nem az ő stílusuk a sima nem-mel való lekoptatás.
Mikor leszálltunk a gépről, Justin nyakába ugrottam, aki rögtön azt kérdezte, hogy mit szívtam. Csak nevetve mondogattam, hogy „csak álom volt, csak álom volt”. Egyszerűen nem akartam elengedni, még csak belegondolni is rossz volt, hogy összevesszenek. Megfogta a vállam és eltolt magától, majd közölte, hogy otthon kiörülöm magam. De előtte még egyszer átkaroltam, ekkor már halkan nevetve simogatta meg a hátam és szorongatott meg. Azt suttogta a fülembe, hogy találjam meg a bőröndjeink. Bólintottam és a csomagjaim keresésére indultam. Három egyforma sporttáska került a kezem útjába, mire e három közül kiválasztottam, hogy melyik ez enyém, majd Damon táskája után ugrottam, ami pont akkor ment el előttem a futószalagon. A lendülettől sikeresen ráestem arra a szalagra, a következő pillanatban pedig a Monster energiaitalos matricával díszített fekete bőrönd felé kaptam, majd leugrottam.
- Félek megzakkant – hallottam mögülem az unokatesóm hangját. Mondatában érezhető volt a szórakozottság.
- Félek, igazad van – válaszolt a barátom. Mikor megfordultam mögöttem voltak, még mindig összevont szemöldökkel követték a mozdulataim. A kezükbe nyomtam a cuccaikat, mire gyanakvóan összenéztek. Megforgattam a szemem és karon ragadtam őket, majd az osztályfőnökünk felé kezdtem húzni a srácokat. Mikor megálltam ők nekem ütköztek, és természetesen kiterültem a többiek előtt a padlón. Lindsey és Annabella kárörvendő vihogásba kezdett, de Josh egy pillantással elhallgattatta őket. Ekkor örültem, hogy belém van esve. Könnyek szöktek a szemembe, mikor a bokám sajogni kezdett. Mr. Anderson rögtön odapattant, hogy felsegítsen, de csak legyintettem, hogy mindjárt felállok én magamtól is. Igazából csak nem akartam, hogy lássa, amint a bedagadt, kissé be is lilult bokám egy pillanat alatt áll vissza a régi formájára. Damon leguggolt mellém és megcirógatta az arcom, szájáról leolvastam a kérdését: jól vagy? Bólintottam és megmasszíroztam a sérült testrészem. A tenyerét óvatosan a bokámhoz helyezte, hüvelykujjával lassan végigsimította a csontot. Ujjbegyéből lágy fehér fény sugárzott, amit úgy nem lehetett könnyen észrevenni. A fájdalom lassan elmúlt, hál’ istennek rá is bírtam állni. Hálásan tekintettem rá, majd körbenéztem. Jus egy puszit nyomott a fejemre, mikor látta, hogy jól vagyok. Mosolyogva hagytam, hogy átölelje a derekam és magához húzzon. Na, Boston, mindjárt ott vagyunk! De most már tényleg mindjárt ott vagyunk.
A busz befutott, mi pedig örömujjongásban törtünk ki (csakúgy, mint álmomban, de ez az osztályunk megszokott tetszéskifejezése volt). Bepakoltuk a táskákat az ülések alatt lévő csomagtartókba, majd felcsörtettünk és elfoglaltuk az helyeket. Gondoltam egyet és eldőltem az ülésemen, hogy a fejem Damon ölében legyen. Az egyik lábam lelógattam, a másikat pedig a falnak támasztottam. Meglepett szemekkel pillantott le rám és kérdőre vont a helyválasztásommal kapcsolatban. Csak vigyorogtam rá, mint a vadalma, mire a sötét szemek ellágyultak. Kisimította a hajam a homlokomból, majd egy csókot nyomott rá.
„Csak hogy tudd: ezért tűröm el, hogy ezt csinálod, mert aranyos vagy mikor így mosolyogsz, és mert szeretlek” – suttogta a gondolataim közt. Még jobban somolyogtam. – „Nagyon kényelmesen élsz te” – nevetett fel halkan.
Nagy kerek szemekkel pillantottam rá, mikor vett egy mély levegőt és a tájat kezdte nézni. Azt suttogta, hogy lassan hazaérünk. Igaza volt, már Boston külvárosában voltunk. Felültem és kibámultam az ablakon. Kisebb-nagyobb családi házak húztak el mellettünk. Átölelte a derekam és magához húzott.
***
Amint beléptem a házba elöntött a boldogság, ami még akkor is tartott, mikor a fiúk kérdőre vontak az örömkiakadásommal kapcsolatban. Tömören elmondtam nekik az álmom, amit végül úgy reagáltak le, hogy a helyemben ők is örültek volna, majd magukhoz öleltek. Szorosan átöleltem a nénikém és a bácsikám is, akik utánam a fiúkkal tették ugyanezt, ők viszont kevésbé viselték jól a szeretgetést. Clare néni szorításában egyre idegesebben mosolyogtak, amin viszont a bácsikámmal jól szórakoztunk. Mikor elszakadtak tőle rám pillantottak, mintha az én hibám lett volna, hogy kiölelték belőlük a szuszt. Megcsóváltam a fejem és elvittem a sporttáskám a szobámba, majd visszasétáltam a konyhába, ahol a fiúk már egymással szemben ülve beszélgettek, mikor leértem mindketten felém kapták a fejük. Elmosolyodtak, majd a mellettük lévő hely felé intettek. Na, mégis hogyan üljek le az asztal két oldalára egyszerre. A srácok egymásra néztek, mindketten szórakozott, álmérges pillantásokat lövelltek a másikra. Végül gondoltam egyet és az egyik széket az asztalfőhöz húztam, így mindkettejük mellett ültem egyszerre. Széles vigyorral jutalmazták az ötletem. A nénikém elénk rakott egy-egy nagy hamburgert, mire mindhármunknak felcsillant a szeme. A keze mögött kuncogott, mikor elkezdtük megenni a félfejnyi hamburgert.
Egyszerre néztünk fel az ebédünkből. A fiúknak elég volt egy pillantást vetniük rám, már dőltek a röhögéstől. A barátom elvett egy szalvétát a konyhapultról és elém húzta a székét, majd elkezdte letörölni az orromról a szószt, mire fülig pirultam. E miatt Jus csak még jobban rákezdett a hahotázásra. Damon folytatta az arcom tisztogatását: egyaránt törölt le szószt a járomcsontomról, meg az államról. Mikor befejezte, átvettem tőle a szalvétát és végighúztam azt a szája sarkánál. Halványan elmosolyodott, de mikor kidobni készültem a papírtörlőt megszólalt:
- Szerintem még szükséged lesz rá – vigyorodott el a mostohabátyámmal egyetemben. Kiöltöttem rájuk a nyelvem és visszaültem a kajám elé. Ott folytattam ahol abbahagytam. Simán benyomtam az óriási burgert, mint egy vérbeli amcsi, viszont a fiúk alig bírták lenyomni a torkukon. Az angyali démonomnak csak kóla segítségével sikerült leküldenie a hambit, mert különben biztosan megfulladt volna. Az őrangyalom pedig legalább háromszor állt meg a falatozás közben, hogy megbizonyosodjon, nem jön vissza, amit eddig lenyelt. Végül mindenki hasa tele lett, már mozdulni is alig akartunk, de a nappaliig elvánszorogtunk, hogy ne legyünk útban.

Levágtuk magunk a kanapéra és tévézni kezdtünk. Kezdtem azt érezni, hogy oldalra dőlök, ezt akkor hittem el, mikor a fejem a mostohabátyám vállára került, aki Damonre vetett egy pillantást, ő pedig megnézte, hogy alszom e, majd nemet intett a fejével és megcirógatta az arcom, majd visszafordult a film felé. Felhúztam a kanapéra a lábaim, az egyik kezem a fejem alá tettem. Éreztem, hogy Jus feje lassan az enyémre billen. Kidőlt. A ma lesérült lábam hátranyújtottam, de rájöttem, hogy Damon ott van, azonban mikor visszahúztam volna a bokámra tette a kezét és halkan kérdezte, hogy nem fáj-e már. A szabad kezemmel megfogtam az övét, minden bizonnyal ezt nemnek vette, mert kissé megkönnyebbülten felsóhajtott. Odahajolt hozzám és egy puszit lehelt az arcomra, majd az állát a vállamon kezdte pihentetni. Lehunyta a szemét, pillanatok alatt a mosoly az arcán elhalványodott, légzése lelassult.  Feje lassan lentebb csúszott a derekamra, karjával átölelte a csípőm. Koradélután a srácokat aludni látni ritka alkalom. Én is engedtem az álmosság csábításának. Végre kialudhatjuk magunk, ha már a táborban ez nem sikerült. Végül is kit vihar, kit bagoly akadályozott meg az alvásban. De várjunk…! Valami szöget ütött a fejemben: holnap suli!

2 megjegyzés:

  1. Szia!!
    Remélem jól érezted magad a kis kiruccanásodon és igen jól telt a hét csak hiányoztál a blogoddal együtt!!!!
    A rész az nagyon nagyon tetszett!! Az elején azonnal gondoltam hogy ez nem a valóság!!!!
    A betűtípus elárult!!!!!!
    Hamar hozd a kövit!!!!!!!
    Puszika!

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Köszi, nekem jól telt, csak sok volt az eső még külföldön is...
    Nem tudtam, hogy kinek fog feltűnni, hogy más a betűtípus, de örülök, hogy te észrevetted, pont ezért lett az elején megváltoztatva. Ígérem megpróbálom minél hamarabb hozni a következő rész, de addig is további jó nyári szünetet, puszi! ;-*

    VálaszTörlés