2014. augusztus 13., szerda

Lehetetlennek tűnő feladat(ok)

Sziasztok!
Egy kis késéssel, de itt az új fejezet, remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást kívánok mindenkinek!
---------------------------------------------------

Day 3
Reggel egyedül és betakarva keltem. Kicsit szomorúan konstáltam, hogy Damon nem maradt velem, de gyorsan túltettem magam rajta. Eszembe jutott, hogy már három napja játszom azt, hogy Josh barátnője vagyok és napról napra jobban utálom a vele eltöltött időt. Már az első nap gondoltam rá, hogy lefejelem a padot, mikor óra után odajött hozzám, ó hogy miért nem tettem meg? Besétáltam a fürdőmbe és zuhanyozni kezdtem. Ezután előkapartam a már rég nem használt hajvasalóm és kivasaltam a hullámos tincseim. Ezután felkaptam a tegnap már előkészített ruhát. Felemeltem a táskám és leszaladtam a lépcsőn. A két fiú lent ült a nappaliban. Mikor letrappoltam felém néztek. Jus egy kék-fehér flanelinget viselt, ami alá egy fehér hosszúujjút vett fel, meg a szokásos bővebb szárú farmerét és egy ugyanolyan kék deszkás cipőt, mint az inge. Damon szintén egy kék inget, alatta egy egyszerű fehér rövidujjút viselt, az ing fölé egy fekte baseball dzsekit húzott. Haját simán az ujjaival félrefésülte a szeméből.
- Már meg is reggeliztetek? – kérdeztem. Erre a választ Jus korgó hasa adta meg.
- Csak megvártunk – válaszolt a másik. Még volt fél óránk az indulásig. Besétáltunk az ebédlőbe, viszonylag frissen és szélesen mosolyogva. Clare néni és Dave bácsi meg is lepődött. Pillanatok alatt elpusztítottam az elém tett rántottát és a narancslevet, majd a kézfejemmel megtöröltem a szám és felvigyorogtam a többiekre. Mikor még mindig volt időnk a suli menés előtt, leültünk a kanapéra. Hirtelen eszembe jutott, hogy mit ígértem tegnap este Damonnek, bár lehetetlennek tűnő feladatnak láttam, de egy próbát megért.
- Emlékszel azt mondtam, hogyha nem leszek álmos megpróbálom rád adni a szemüvegem – fordultam felé. Szeme kikerekedett a meglepődöttségtől, mikor levettem az említett szemüveget.
- Én meg azt mondtam, hogy ne – hárított. Hátrahőkölt és segítségkérően nézett Jusra, aki felrohant az emeletre.
- Nem, azt mondtad, hogy azt próbáljam meg. És én megpróbálom – vigyorogtam. Azonnal ott termettem előtte és beleültem az ölébe, és megpróbáltam mindkét kezét lefogni egyszerre. A fejét persze mindig elfordította. Egy ideig veszekedtünk, de végül sikerült ráadnom. Hogy hogyan? Egyszerűen megcsókoltam, mire lemeredt és ezt felhasználva az orrára csúsztattam a szemüveget, ami miatt dühösen meredt rám, de egy újabb csókkal sikerült egy titkolni próbált mosolyt csalnom az arcára. Jus pedig a fejére nyomott egy fekete kalapot. Meg kell mondjam remekül állt rajta, bármennyire is tagadta. Huhú, ki fog csinálni minket. Készítettem egy gyors fotót és visszavettem a szemcsit. Azzal a lendülettel a sapkával előbb az unokatesóm, majd az én fejemre csapott rá. 

- Au! – mondtuk egyszerre.
- Megérdemeltétek – mosolygott és büntetésül megcsikizte a hasam, mire összerándultam és hátrébb ugrottam egyenest a földre, de nem zavart, mert menekülni akartam előle. Viszont megfogta a bokám és visszahúzott. Kösz, felmosó lettem… A nénikém és a bácsikám a háttérben felnevettek, mire Damon felbátorodva egy párnát dobott az unokatesómnak.
- Kösz a támogatást – fintorgott Justin flegmán és visszadobta a párnát egyenest a kezeimbe, mire képen csaptam vele a barátom, aki a kezét védekezésképp maga elé emelte.
- Viszont ha nem akartok elkésni, akkor induljatok – közölte a nénikém. Az órára kaptuk a fejünk. Szokás szerint először én, majd ők vették a suli felé az irányt. Az iskolába beérve összefutottam Josh-sal, aki eléggé meglepődött, mikor meglátott, alig jutott szóhoz. Hál istennek nulladik órája volt, így nem jött ma is elém.
- Szia! Tegnap Jus nagyon hirtelen rántott be – köszönt, kissé furán méregetett, főleg a pólón, a karkötőn és a szemüvegen akadt fenn. Szeme egy kérdésről árulkodott: mi történt veled?
- Igen. A mai szülinapról volt szó – mentettem ki magam. Nem kérdezett, csak bólintott. A töri terembe érve levágtam magam a padomba és még utoljára átnéztem a leckét. Untam az angliai történelmet. Alig pár perc múlva a másik két fiú is betoppant a terembe, a szemük azonnal megakadt rajtam, mindkettejük ajka óvatos mosolyra húzódott. Mikor Damon elment mellettem felnéztem rá. Kacsintott egyet és ledobott egy papírt a padomra. Josh odajött hozzám és mosolyogva felült a padomra, de eközben egy szúrós pillantást vetett Damonre, akinek sajna nem láttam a reakcióját, de őt ismerve vagy a szemét forgatta, vagy beintett neki. De mivel Jus nem nevetett fel, így minden bizonnyal az előbbi történt. A papírt a tenyerembe zártam, hogy a „barátom” ne vegye észre. Szerencsére Josh-t kihívták a haverjai, Lindsey pedig becsengőig nem szokott bejönni, így bírtam a srácokkal beszélgetni, de először is a levelet néztem meg: ma tanárszívatás, varázslattal. Ez nem is Damon, de nem is Justin írása volt. Hátrafordultam magyarázatért.
- Képzeljétek valaki ˝véletlenül˝ eltűntette a töritanár óratervét – röhögött Justin. De ez a ritka gonosz nevetése volt. – És mint tudjuk, azt se tudja, hogy előző órán mit tanított a jegyzetei nélkül – súgta, mire felröhögtünk már mi is. – Liam írta, hogy járjon körbe az osztály… öhm… varázsrészlegén, de főleg Damonre, mint démonra számít. Egy kis paranormális tevékenység – pislogott kérlelőn az említettre, aki egy „argh” fujtatással fordult inkább felém. Ez köztudott: nem szereti használni a démonerejét.
- Na, és Josh hogy fogadta a stílusváltásod? – kérdezte Damon, ezzel is terelve a témát, mire Jus beletörődően sóhajtott. De utána az állát a tenyerébe támasztva kezdett ő is figyelni, láthatóan kíváncsi volt a válaszomra.
- Hát elég érdekesen nézett – mondtam oda-oda pillantva az ajtóra.
- Paranoiás vagy? – vigyorgott a mostohatesóm.
- Habár nem lenne jó, ha lebuknánk – állt ki mellettem az angyali démonom. Az ilyenek miatt kapta meg az angyali jelzőt. Ekkor belépett Oliver. Azonnal előrefordultunk, de ezzel nem csaphattuk be, tudtuk, hogy sejt valamit. Én visszaborultam a könyvem fölé, Jus a telefonján szórakozott, Damon pedig egy tollal foglalta el magát, minden bizonnyal firkálgatott. Lassan a többiek is beszállingóztak. Végül a csengőkor betoppant a tanár is, Mrs. Smith.
- Nos, sajnos eltűnt az óratervem és így nem tudtam előre készülni. Így a vetítőn nézünk egy történelmi filmet. Ti választhattok – mondta egy hangúan.
- 300 – vágták rá kapásból a fiúk. Nem hiszem, hogy ismernek többet. Liam és Martin nem egyszer pillantott könyörgően a mögöttem ülőre, de a reakciójuk miatt úgy sejtem, hogy nemet mondott.
A film közben Damonnel folyamatosan beszéltünk, persze magunkban. A fiúk halkan végigszinkronizálták az egészet, ha már nem lesz szellemjárás az osztályteremben. Persze Mrs. Smith nem hallott semmit belőle. A lányok pedig látványosan unatkoztak. Akik hátul ültek azok bírtak telefonozni, meg minden, míg, akik elöl foglalták el a helyük évelején azok most megszívták. Így Josh és Lindsey is.
„Hé, kicsit szórakozzunk is? Úgy nem buli, hogy többen is tudják, hogy mire készülünk” – küldte felém Damon a gondolatait. A vállam fölött rá pillantok.
„Ezt hogy érted?” – ráncoltam a szemöldököm. Akkor mégis elvállalja a szellemjárást, csak nem mondja meg a többieknek?
„Megmutatom a démonképességek egyetlen jó oldalát. Egy kis paranormális jelenség” – mondta gúnyosan. – „De ez az első és utolsó alkalom, hogy ezt csinálom!”
„Oké, szólj a fiúknak is, de Jenny-éknek ne. De csak Jus-nak, Jake-nek és Marknak. Kíváncsi vagyok a többiek reakciójára, akik még nem kerültek démoni erő közelébe” – adtam ki az utasítást.
„Démoni erő?” – búgta sejtelmesen, a hangja bármennyire is a gondolataim között szólt, a mosolygás érezhető volt benne. – „Oké!” – kiáltotta, legalább három percig nem szólalt újra meg. Jake alig bírta visszafogni a röhögést. Gondoltam, hogy beleegyezett.
„Jó, benne vannak. Most pedig segíts! Enyém a kivetítő, tiéd meg a…” – gondolkozott.
„Enyém egy-két leesett tárgy” – mosolyogtam kajánul. Ekkor rövid időre, de hangosan bereccsent a film. Mindenki felkapta a fejét. Kristy félve nyöszörgött, a tesója semmivel sem kevésbé félve, de nyugtatni próbálta, majd odasúgta nekem, hogy egy szellem van itt? Nem válaszoltam, mire kissé még jobban pánikolt.
- Basszus, de rég csináltam ezt – morogta az orra alatt Damon. A vállam fölött ismét rá lestem. Szemét résnyire húzta, mégis láttam, hogy az írisze halvány vörös fényben dereng, ujjával mintha valami rúnát, vagy mit, rajzolt volna a pad lapjára, ami csak néhány pillanatig volt látható.
Josh felénk fordult, összehúzott szemmel meredt a démonomra, aki lehunyta a szemét, hogy más ne vegye észre szemének világító vörösségét. De mivel Josh nefil, így gyanította, hogy egy démon műveli ezt és az első gyanúsítottat tartotta szemmel. De Damon fogait összeszorítva koncentrált. Továbbpróbálkozott. Ekkor már másodpercekre is elment kép. Őszintén szólva meglepett az ereje, én tudok lebegtetni, teleportálni tárgyakat, de hogy elektromos cuccokkal szórakozzak így… ahogy észrevettem elég nagy koncentráció és sok energia kell hozzá. Energiám az van, de koncentrálóképességem már kevésbé. Az ajtót sikerült bezárnom, ez még nem tartozik a bonyolult feladatok közé. A tanárnő többször is rávágott a vetítőre. Az elmémmel lelöktem a naplót a földre. Erre már mindenki megijed, mivel az asztal közepén volt. Hátrasandítok Jake-re és a többiekre. A fiúk a röhögést próbálják leplezni. A mellettem lévő három lány pedig megmozdulni se mert, mind kerek szemekkel bámultak előre, sütött róluk a félelem.
- Talán az árammal van valami – mondta Mrs. Smith és elindult az ajtóhoz. Az árammal? Attól esett le a könyv is? Erre szerintem rájött, mikor nem tudta kinyitni az ajtót. Hátradőltem, mire valaki a fülembe suttogott és végigsimította a hátam:
- Hát ez jól sikerült – elmosolyodtam. Egyesek megpróbálták elhúzni a függönyt, de megakadályoztam. Még jobban beparázott mindenki. Ezt Damon még fokozta, mikor az egyik szekrény ajtaját lassan ki-be hajtogatta. Szegén Melody-t a sírás határára kergettük, mert a kis szekrény pont mellette volt, szerencsére Jus szerzett nála egy jó pontot, mert elkezdte vigasztalni. Nem sokkal később mindent visszaállítottunk a régi kerékvágásba. Az ajtót újra ki lehetett nyitni, a film is ment tovább. Az egész osztály értetlenül nézett körbe. Valaki megpróbálta kinyitni az ajtót. Sikerült is neki. Még más a függönnyel tett kísérletet. Szintén siker. Ez még nagyobb tudatlanságot okozott, viszont mindenki kezdett megnyugodni. Kicsöngő.
Csendben sétáltunk a tornateremhez. Mellettem Josh baktatott, ujjait az enyémre kulcsolta. De vártam a pénteket. Hirtelen megfogta a csuklóm és berántott a sportszerraktárba. Finoman nekinyomott a falnak és ijesztően közel hajolt hozzám.
- Mi ez a hirtelen stílusválás? – mondta kissé ingerülten. Ál-értetlenül néztem rá a szemüveg mögül, majd félresöpörtem egy egyenes tincset az arcomból.
- Miért zavar? – kérdeztem. Sóhajtott egy kicsit és félre pillantott, ezzel elárulva magát végleg előttem. Nagyon is zavarja az új fiús stílusom.
- Nem… ch… Kicsit – masszírozta a halántékát. A bennem lévő kisördög cigánykereket hányva röhögött, míg az angyalka csak szolidan, de kárörvendően mosolygott, kívülről viszont csak azt látta, amint összevont szemöldökkel nézek rá.
- Miért? – tudakoltam, bár tudom a választ. Felém nézett és egy hirtelen mozdulattal megcsókolt. Ledermedtem. Ő sokkal erőszakosabban tapasztotta ajkait az enyémre. Damon pedig sokkal óvatosabb volt, mégis több érzelmet adott bele. Ekkor kinyílt az ajtó és ki állt ott? Naná, hogy Damon, aki csak tátogott, majd habogott valamit egy labdáról és a szemét elkapva rólunk bement a szertárba. Csak idegesen néztem utána.
Ne mááá’! – ordítottam magamban. Finoman eltoltam, bár szívem szerint ellöktem volna Josh-t.
- Mindjárt csöngetnek – találtam kibúvót. Csendben követett. Beléptem az öltözőbe, ahol hallottam, hogy Lindsey egy srácról áradozott. Csak nem épp Damonról. Megálltam a szekrények takarásában és hallgatóztam. Mikor a külsejét írta le már akkor leesett, hogy kiről beszél, egy srácról a másik osztályból.
- Hogy hívják? – kérdezte az egyik lány.
- Castiel – felelte. Gúnyosan elmosolyodtam. Úgy csináltam, mintha most jönnék be. Nem zavarta, folytatta. – Új diák viszonylag. Tavasszal költöztek ide még év végén, de nem akart csupán egy hónapot itt tölteni, inkább megvárta a következő szemesztert, addig meg magán tanuló volt. A húga a mi osztályunkba fog járni. Amúgy a srácnál már többször is próbálkoztam, de eddig nem mutatott nagy érdeklődést, de ha talán szingli lennék, akkor… - mosolygott. Aha, szóval mikor „együtt volt” Damonnel, akkor próbálkozott be Castielnél. Enyje-benyje, Lindsey! Ekkor viszont felém fordult.  – Na, Bailey. Milyen Josh-sal az élet?
- Közöd – vágtam rá. Résnyire szűkült szemmel méregetett. Végül kiviharzott. Gyorsan átöltöztem és összekötöttem a hajam. Befutottam a tornaterembe és odasétáltam a lányokhoz.
- Rendben üljetek le. Nem tudom, hogy hányan tudjátok, de jön egy új diák hozzátok. Nem olyan rég költöztek ide Spanyolországból, a bátyja ide jár, de ő eddig magántanuló volt. Szeretném neki megmutatni, hogy milyen egy testnevelés óra itt – mondta. – Rose, kérlek, gyere be – hívta. Egy szőkésbarna hajú, szürkéskék szemű lány sétált oda a tanárnő mellé. Egy rövid harang alakú szoknyát és egy pánt nélküli pólót viselt, emellé magassarkút. – Ülj le egy padra – mondta a tanárnő.
Nagyon hasonlított Castielre, akiről már régebben észrevettem, hogy Damon tökéletes ellentéte. Emellett arra is felfigyeltem már, hogy néha elég utálkozó pillantásokat vetettek egymásra, mintha ellenségek lennének, pedig még egymással beszélni is alig láttam őket. Apropó Damon! Kicsit berágott a csók miatt ezért nem mellém, hanem egy kicsit odébb foglalt helyet a tornaterem padlóján, ami nem csak nekem tűnt fel, hanem Justinnak is, aki köztünk ült, ide-oda kapkodta a fejét köztünk, majd meglepetten pislogott előre, szinte láttam a kérdőjelet a feje felett.
A biztonság kedvéért nem azt játszottuk, amit tegnap. Most egyszerű röplabda volt a terítéken. Alkottunk öt négyfős és kettő ötfős csapatot. A tanárnő akaratlanul is a kezünkre játszott. A mi csapatunkban volt Damon, Justin, Melody és én. Ellenfélnek Lindsey-t, Josh-t, Olivert és Zorát állította be. Gúnyosan mosolyogtam a velem szemben álló Lindsey-re. Mi nyertünk. Sokkal.
Angol. A tanár egy elég érdekes feladatot adott. Másnapra keresnünk egy olyan dalt, ami a legjobban illett az érzéseinkhez jelen pillanatban. Oh, istenem… A többi millió dal közül egyet. Bakker! Mindenki hasonlóképpen reagált erre a lehetetlennek tűnő feladatra.
***
Otthon gondolkozni kezdtem. Jus, most biztos azt mondta volna, hogy: gondolkozni, te? Kizárt! Főképp a ma történteken, a dalon, amit meg kéne keresni, Rose-on és Josh-on, meg persze Lindsey-n. Úgy vettem észre, hogy nem igazán tetszett neki az új stílusom. Haladok.
Estefelé a fiúk elém álltak. Unottan néztem fel rájuk a könyvemből. Mindkettőjükön széles a vigyor díszelgett.
- Ha a tóba akartok bevágni, emlékezzetek arra, hogy azt mondtam: akkor kinyírlak titeket – mondtam fel se nézve.
- Nem találod, ki, hogy mit hallottunk az öltözőben – mosolyogtak. Na, ez érdekes. Felemeltem a fejem és figyeltem. Jus az asztalra támaszkodott és kissé fölém hajolt, majd folytatta. – Josh, a drága jó lélek… – kezdte Justin ˝kedvesen˝ a jellemzést. – …mit mondott ma, azt, hogy van az a csinos új lány, azt hiszem Castiel testvére, és lehet, hogy szakít veled, mert úgy megváltoztál meg ő nem így képzelte el a veled járást, meg bla-bla-bla – játszotta túl a szerepét. A tenyerembe temettem az arcom és vihogtam. Méghozzá gonoszan. Sikerrel járt a tervünk.
- Akkor már ketten vannak. Lindsey pont ugyanígy áradozott Castielről, de nem mondta ki biztosan, hogy dob téged – néztem fel Damonre, aki még mindig szomorúan és kissé dühösen nézett rám. – És… - kezdtem, de félbeszakított.
- Már ez is bíztató – vágta le magát a fotelba. Féltékeny még úgy is, hogy tudja, őt szeretem. Elmosolyodtam és a kanapéhoz mentem. Az unokatesóm mellém dobta le magát.
- Reménykedjük, hogy ennek a kis ki szeret kit afférnak lassan vége – ölelt magához fél kézzel. Mindketten felnevettünk, Damon csak mosolygott, ami az unokatesómnak is feltűnt. De mikor rákérdezett a válasz csak egy „semmi bajom” volt. – Film? – kérdezte végül. Bólintottunk és felrohantunk.
A párnámat ijedten szorítom magamhoz. A Paranormal Activity-t nézzük. 2:1-re leszavaztuk Justint. A mostohabátyám ágyán fekve néztem a tévét, a két srác pedig a két oldalamon ült. A barátom még mindig duzzogott. Mikor meguntam odahajoltam hozzá és egy puszit nyomtam az arcára, mire felém fordította a fejét és kérdőn felvonta a szemöldökét, semmilyen érzelem nem tükröződött rajta. Mintha azt kérdezte volna, hogy mi van már. Lebiggyesztettem az alsó ajkam és szomorúan fordultam újra a film felé. Nem én csókoltam meg Josh-t, hanem ő engem. Amúgy ennyi erővel én is lehettem volna dühös rá, hiszen ő sem egyszer csókolta meg előttem Lindsey-t, mármint Lindsey őt. Ez már részletkérdés. Az unokatesóm értetlenül nézett felénk.
- Mintha hallottam volna valamit – mondták a tévében. Pont a legijesztőbb résznél tartottunk, mikor csengettek. Mindhárman összerezzentünk, illetve egy kicsit megugrottunk. Az unokatesóm kezébe volt a popcorn, amit sikeresen ki is szórt. Damon szúrósan nézett rá, majd kisöpörte a hajából a pattogatott kukoricát, a legnagyobb meglepetésemre pedig az enyémből is kiszedett néhány darabot. Felálltam és kinéztem az ablakon. Jus szobájából pont jól ráláttunk a bejáratra. Feléjük fordultam és nyugodt hangon közöltem:
- Csak Josh – hatásszünet. – Josh?! – fordultam vissza hirtelen, mikor tudatosult bennem, hogy ki állt ott. De igen. Tényleg ő állt az ajtónál, türelmetlenül nézegette az ablakokat és a telefonját. Mikor felém nézett elbújtam a függöny mögé. Nem mentünk ajtót nyitni. Emlékeztem, hogy azt mondtam, hogy Clare néninek a szülinapját ünnepeljük. Ekkor a telefonom is csörögni kezdett. Damon a kezébe vette, majd az égnek emelte a tekintetét és egy nem túl szép dolgot motyogott az orra alatt démonnyelven.
- Valaki kételkedni kezdett – nyújtotta oda, hangjából csöpögött a gúny, szemében még több harag keletkezett. Idegesen nyelt egyet, mikor kivettem a kezéből a telefont.
- Lehet, hogy szagot fogott – mondtam és megnyomtam a fogadás gombot. – Igen? – szóltam bele.
- Szia! Nem azt mondtad, hogy szülinapot ünnepeltek? – támadott le azonnal.
- De. Miért? – kérdeztem.
- Nos, azért, mert nem vagytok otthon és… - kezdte, de közbevágtam.
- Étteremről hallottál – közöltem csípősen.
- Nos, először én is azt, hittem, de ha elfelejtetted volna, az apukám a nénikéd és a bácsikád főnöke és ma az éjszakai műszakot is elvállalták. Szóval még nem is érhettek haza. De ti se vagytok itthon, különben tényleg hol vagy? – kérdezte kissé dühösen. A francba, Dave bácsi tényleg említette, hogy ma később érnek haza, basszus. Ökölbe szorítottam a kezem és csak meredtem előre, majd idegesen megszólaltam.
- Nos, semmi közöd hozzá, de ha annyira tudni akarod elmentem sétálni, a fiúk meg a közeli kosárpályán vannak – és kinyomtam. Rá alig öt másodpercre egy üzenet érkezett tőle: „A házatok előtt megvárlak – Josh”. A jó édes… Jó lenyugodtam. Dühösen vágtam a telefonom az ágyra, amire Damon tekintete is kissé megenyhült.
- Na, mi az?
- Megvárja, míg hazaérek. Most úgy kell kijutnom a házból, hogy ne vegye észre – sóhajtottam.
- Bailey. Repülés vagy teleport válassz – adott lehetőségeket az unokatesóm.
- Szerintem az erkélyről el tudsz repülni a következő sarokra, de úgy hogy nem kerülsz csettintésre valaki elé. És onnan elsétálsz a ház elé – motyogta Damon. Bólintottam és a szobám felé irányítottam a lépteim. Ahogy mondták elrepültem a következő kereszteződésig. Szerencsére senki sem látott meg. Unottan lépkedtem a fiú felé.
- Gyors voltál – mosolygott.
- Nem mentem messze – válaszoltam egykedvűen.
- Nos, van egy nyaklánc, amit szeretném, ha hordanál – mondta és kinyitotta az ékszer dobozát. Egy ezüstláncon egy ötágú csillag alakú medál, amiben egy hatalmas óarany színű kő volt. Nagyon szép, de számomra mégis bajt sugallt. Mintha fekete aura lengte volna körbe az ékszert, kirázott hideg is, mikor a kezembe adta, hogy megnézzem. Megforgattam az ujjaim között. Éreztem, hogy a Damontől kapott nyakláncot kicsatolta, majd a pulcsim zsebébe ejtette, kivette a kezemből a tőle kapott ajándékot.

„Bailey ne vedd fel!”
 „Fekete mágia ül rajta!” – kiáltották a srácok odabentről. Már majdnem a nyakamba rakta, mikor hirtelen megszólaltam és felé fordultam.
- Mi lenne, ha a bálra venném fel? Ahhoz a ruhához úgyis illik – mosolyogtam. És bedőlt.
- Rendben – terült el széles vigyor az arcán. Átvettem a nyakláncot és gyorsan megpusziltam, elléptem volna, de megához ölelt. Felnéztem a házunkra, ott is Justin ablakára, ahol a két lakótársam figyelt. Még az utcáról is láttam, hogy a barátom szeme vörös a dühtől. Eltoltam magamtól Josh-t. Már majdnem beléptem mikor megragadott.
- De, elfelejtetted mondani, hogy mért hazudtad, hogy szülinapoztok – nézett komoran.
- Mivel pár napja még úgy volt – bontottam ki a kezem a szorításából. Becsuktam az ajtót és eldobtam a nyakláncot a lépcső felé. Damon azonnal elkapta. A kezében a kő feketévé változott.
- Mitől lett… - dadogtunk az unokatesómmal.
- A királyi család kezében megmutatkozik milyen is valójában a kő. Teli van fekete mágiával – emelte szemmagasságba a medált, majd megforgatta az ujjai között.
- Szerintetek tudatosan adta ezt? – kérdeztem. Főként a barátomtól vártam választ.
- Ilyen nyaklánc emberhez csak úgy kerülhet, hogy alkut köt egy démonnal a lelkéért cserébe. Némelyikbe szerelem, a másikba gazdagság, a harmadikba népszerűség varázslat lett küldve. Mivel nefilimek nem köthetnek alkukat démonokkal, így minden bizonnyal a Démonvilágból hozta. Ami úgymond illegális az angyaloknak és leszármazottaiknak. Ebben szerelem mágia rejtőzik, amit ha felveszel, akkor egészen addig szerelmes leszel belé és mindenben hallgatni fogsz rá, míg valaki le nem veszi. Cseles, de bűzlik a fekete mágiától – motyogta. A most már fekete követ kivette a medálból és a tenyerébe fogta, majd az öklét összezárva összeroppantotta azt. A drágakő fekete füstként folyt ki az ujjai között. Damon rám emelte a tekintetét, szeme még mindig kicsit pirosas árnyalatú volt a dühtől.
- Rengeteg szabályt megsértett. Rontás, fekete mágia, sőt a Démonvilágba csak démonvadászok mehetnek és őrangyalok is csak kísérőként, vagy ha elrabolják őket. Így egyszer nálam is rezgett a léc – húzta el a száját Justin, utána beleütött a falba, hogy levezesse a feszültségét. – Még egy ilyen húzás, és nem érdekel ha megbukom, de megölöm őt. Az én unokahúgommal senki ne szórakozzon.
Megsimítottam a vállát, mire felém fordult és megölelt, éreztem, amint az izmai remegnek a visszafojtott méregtől. Leülünk a kanapéra és magunkba mélyedve néztünk ki a fejünkből. Viszont nekem hirtelen valami teljesen más ugrott be.
- Hé, nem kéne megcsinálni az angol leckét? – kérdeztem. Azonnal beszaladtunk a szobáinkba. Felnyitottam a laptopom és keresgélni kezdtem a YouTube-on. Kábé másfél óráig néztem bele a videókba, hallgattam bele a számokba, míg végül megtaláltam a tökéletes dalt.
Gyorsan leírtam a dalszövegét.


Lala, lalalala, lala, lalala
I like your smile (Tetszik a mosolyod)
I like your vibe (Tetszik a hangulatod)
I like your style (Tetszik a stílusod)
But that's not why I love you (De nem ezért szeretlek)
And I, I like the way, you're such a star (És én, én így szeretlek, te ilyen csillag vagy)
But that's not why I love you, hey (De nem ezért szeretlek, hé)
Do you feel, do you feel me, do you feel what I feel too (Érzed?, érzel engem, érzed, amit érzek)
Do you need, do you need me, do you need me-e-e (Szükséged van, szükséged van rám, szükséged van rám)
You're so beautiful (Annyira gyönyörű vagy)
But that's not why I love you (De nem ezért szeretlek)
I'm not sure you know (Nem vagyok benne biztos, hogy tudod)
That the reason I love you, is you (Hogy ez az oka annak, hogy szeretlek, téged)
Being you, just you (téged, csak téged)
Yea the reason I love you (Igen, szeretlek)
Is all that we've been through (Mindazért, amin már keresztülmentünk)
And that's why I love you (Ez az, amiért szeretlek)
Lala, lalalala, lala, lalala
I like the way you misbehave (Szeretem, ahogy viselkedsz)
When we get wasted (Amikor elkapnak minket)
But that's not why I love you (De nem ezért szeretlek)
And how you keep your cool when I am complicated (És hogy nyugodt maradsz, mikor feldúlt vagyok)
But that's not why I love you, hey (De nem ezért szeretlek, hé)
Do you feel, do you feel me, do you feel what I feel too (Érzed?, érzel engem, érzed, amit érzek)
Do you need, do you need me, do you need me-e-e (Szükséged van, szükséged van rám, szükséged van rám)
You're so beautiful (Annyira gyönyörű vagy)
But that's not why I love you  (De nem ezért szeretlek)
And I'm not sure you know (ÉS nem vagyok benne biztos, hogy tudod)
That the reason I love you, is you (Hogy ez az oka annak, hogy szeretlek, téged)
Being you, just you (téged, csak téged)
Yea the reason I love you (Igen, szeretlek)
Is all that we've been through (Mindazért, amin már keresztülmentünk)
And that's why I love you (Ez az, amiért szeretlek)
Yeaaah
Ohhhh, ohhhh
Even though we didn't make it through (És annak ellenére, hogy nem sikerült végigcsinálnunk)
I am always here for you (Én mindig itt leszek neked)
yea-a-a
You're so beautiful (Annyira gyönyörű vagy)
But that's not why I love you (De nem ezért szeretlek)
I'm not sure you know (Nem vagyok benne biztos, hogy tudod)
That the reason I love you, is you (Hogy ez az oka annak, hogy szeretlek, téged)
Being you, just you (téged, csak téged)
Yea the reason I love you (Igen, szeretlek)
Is all that we've been through (Mindazért, amin már keresztülmentünk)
And that's why I love you (Ez az, amiért szeretlek)
La la, la la la la (oh ohhh)
La la, la la la la (that's why I love you)
La la, la la la la (oh ohhh)
La la, la la la la (that's why I love you)


Szerintem szép dal. Oké. Az angol lecke kész! Elégedetten dőltem hátra a székemben és nyújtózkodtam egy nagyot, majd lecsaptam a laptopom tetejét. Felkeltem és körbenéztem a lakótársaimnál. Justin szintén a laptopjára tapadt.
- Nem igaz – fejelte le a billentyűzetet, ami így elég értelmetlen szöveget adott ki. Valami ehhez hasonlót: ”hkefiehvi”. Vagy még nagyobb hülyeséget. Ki tudja már. Ezután Damonhoz néztem át. Az ágyán feküdt kezében a telefonjával. A fülében neki is fülhallgató volt. Be akartam hozzá menni, de inkább békén hagytam, mert szerintem még mindig kicsit dühös volt. Lementem. Elkészítettem a vacsorám (este fél kilenckor) és leültem a kanapéra. A tévét nézve kezdtem enni a szendvicsem és magamban dúdolgattam a választott dalt.
- Szia Avril hol van Bailey? – ugrott le a lépcsőről Justin. Vágtam egy grimaszt és tovább néztem a tévét.
- Kólát? – vágta le magát mellém. A szájában kárörvendő mosoly jelent meg. Mégis mit tervezel?
- Tőletek nem fogadok el ilyet – álltam fel. A vigyor továbbra is ott volt az arcán. Szerintem számított erre a válaszra. Kivettem egy dobozos üdítőt a hűtőből. Visszasétáltam a nappaliba. Megpróbálta elfojtani kitörő röhögést. Már majdnem kinyitottam, mikor felé fordítottam és így őt spriccelte le. Felnevettem és futni kezdtem. Feltéptem az ajtót és rohantam kifelé. A mostohatesóm a nyomomba szegődött. Hát elég érdekes látványt nyújthattunk. Egy kólával leöntött fiú kerget egy röhögő lányt. Csak egy tömbkört futottunk. Lihegve támaszkodtunk a falnak és közben folyamatosan nevettem. Már fájt a rekeszizmom. Ekkor Damon robogott le. Amint meglátott rögtön összevonta a szemöldökét és látszott rajta, hogy azon gondolkozott, biztos megkérdezze-e.
- Találtál dalt? – kérdeztük.
- Igen. De vagy százat végighallgattam mire meglett – sóhajtott és leült a lépcsőre. – Nálatok?
- Megvan – vágtuk rá. A kíváncsisága végül győzött.
- Futottatok vagy mi? – nézett végig rajtunk.
- Iiigen, ez a kis ördögi angyal leöntött kólával – mutatott rám.
- Legközelebb ne vigyorogj és akkor nem öntelek le. Amúgy te vagy az ördögi angyal és nem én – vágtam rá. Felnéztem a másik fiúra. A keze mögé próbálta rejteni az arcát, de mivel a válla az rángott, látszott, hogy nagyon nevet.
- Na, én megyek hajat mosni – sóhajtott Jus. Lehajtottam a fejem és kárörvendően elmosolyodtam. Miután az unokatesóm felrobogott én a barátomra néztem, aki ismét kifejezéstelen arccal meredt rám.
- Milyen dalt találtál? – kérdeztem félénken. Csak megrántotta a vállát, de ezzel a mozdulattal mintha azt mondta volna, hogy mi közöm hozzá. Összehúzott szemmel meredtem rá. Most komolyan berágott? Elvileg a „dühös-vagyok-rád” színjáték csak a sulira irányul! Elkaptam róla a tekintetem és némán indultam a lépcső felé, mikor mellé értem, csak akkor szólaltam meg. – Még mindig szeretlek – suttogtam, de nem reagált, ami nagyon rosszul esett. Fölfelé pislogtam, hogy nehogy lecsorduljanak az első könnycseppek. Remegő ajkakkal sétáltam fel, de nem a saját szobámba, hanem Justinéba, aki csurom vizes hajjal lépett ki a fürdőből. Meglepetten pislogott, mikor meglátott. Odalépett hozzám és megölelt. Nem akartam sírni, de néhány könnycsepp így is lecsordult, mikor megkérdezte, hogy mi történt alig bírtam megszólalni.
- Damon haragszik rám, mert Josh megcsókolt, de annyira meglepődtem, hogy nem löktem el magamtól, ő meg pont akkor lépett be a szertárba és most biztosan az hiszi, hogy én már nem is szeretem, pedig ez nincs így – hadartam, majd elcsuklott a hangom és eltört a mécses. Halkan kezdett csitítani. Leültünk az ágyra, de azonnal visszabújtam az ölelésébe. Lágyan ringatott egy kicsit, majd eltolt magától, hogy a szemébe bírjak nézni.
- Beszélek Damonnel, jó? – mondta. Már elkezdtem volna ellenkezni, de elhallgattatott, majd felállt. Hallottam a lépteit a lépcsőn, ekkor mentem át a saját szobámba. Gyorsan letusoltam és fogat mostam. Pont az ajtómnál voltam, mikor meghallottam Damon mondatának második felét. Egy nevet mondott az elején, de pont az nem hallottam, lényeg, hogy „ey”-re végződött a név.
- …ey-t gyűlölöm, egyszerűen utálok vele lenni. A másik az, hogy kényszerből, de már nem fogom sokáig bírni.
- Szóval, akkor ez az oka, hogy szinte nem is szólsz hozzá? – vonta kérdőre Justin. A hangjában hallottam, hogy mosolyog. Mosolyog! Akiről beszélnek, ahhoz nem szól, de az a bökkenő, hogy hozzám sem szól. Az én nevem is „-ey”-re végződik. Akkor lehet, hogy rólam beszéltek? Lerogytam az ágyamra és csak néztem magam elé. Talán félreértem, de nekem úgy jön le, hogy én vagyok a beszélgetés tárgya. Valaki bekopogott. Jus kívánt jó éjszakát. Csak rámosolyogtam és tovább néztem a kezeim.
Kényszerből? Utál? Gyűlöl? Fokozni lehet még? – Ezekkel a gondolatokkal aludtam el…
Álmomban valaki megcsókolt. Azonnal tudtam, hogy Damon az, mire elmosolyodtam. Az arcom finoman megbökte az orrával és halkan suttogni kezdett:
- Hé, ébresztő! Nem akarom, hogy addig elaludj, amíg nem tisztázzuk a dolgokat – ekkor felpattant a szemem. Nem álom volt, Damon tényleg fölém hajolt, ajka pár centire volt csupán az enyémtől. Kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, szája sarkában halvány mosoly bújt meg. – Szóval azt hiszed mérges vagyok rád?
- Te mondtad, hogy gyűlölsz és utálsz velem lenni, mert kényszerből kell – hajtottam le a fejem, de az állam alá nyúlt és maga felé fordította az arcom.
- Kicsim, ezt hol hallottad? – szomorodott el.
- Te mondtad, mikor beszélgettél Justinnal.
- Mi?! Akkor Lindsey-ről, arról a rib… kurv… cédá… - kereste a szavakat, de sértésen kívül semmi más nem jutott eszébe. – Lényegtelen, arról a meghatározatlan állatfajról beszéltem, aminek az egyik egyede a Lindsey nevet viseli. Őt gyűlölöm, ővele utálok lenni, őhozzá nem szólok!
- De hozzám se szólsz! Innen gondoltam, hogy mérges vagy rám – pillantottam félre. Egy mélyet sóhajtott.
- Bevallom egy kicsit féltékeny és dühös lettem, mert a szertárban isten tudja, hogy mit csinált volna veled Josh. Ma délután a fekete mágiával teletömött medál miatt voltam pipa végig. Sajnálom, ha ezt kissé félreértetted – lehelt egy csókot az ajkaimra. Magamhoz öleltem. Kérte, hogy menjek bentebb, mire befeküdt mellém. Puszit nyomott a homlokomra és megcirógatta az arcom. Rámosolyogtam. – Nem is értem, hogy miből gondoltad, hogy rólad beszélünk – csóválta meg a fejét.
- Az hogy nem a teljes nevet hallottam csak, hogy a név „ey”-re végződik – motyogtam. Legnagyobb meglepetésemre felnevetett.

- És neked csak a saját neved jutott eszedbe, Bailey? Istenem, kicsim, még millió egy név végződik erre a két betűre, többek közt a Lindsey is. Buta vagy – pöccintette meg az orrom játékosan, mire rácsaptam a kezére. – Én is még mindig szeretlek – duruzsolta a fülembe, mire haloványan elpirultam. Hátat fordítottam neki, mire átölelte a derekam és magához húzott. Hátam a mellkasához préselődött, orrát a hajamba fúrta. Néhány percen belül elaludt, de szorítása egy pillanatra se gyengült. Lehunytam a szemem és most már tényleg aludni akartam.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Tudom, hogy már nagyon rég írtam komit, de megvan rá a pontos okom. Szóval nagyon sajnálom, de most bizi bepótolom.
    1.) Nagyon, de nagyon jó lett a rész. Imádtam az egészet leginkább a végét.
    2.) Már iszonyatosan várom a folytatást :D

    Ui.: Siess vele kérlek

    Puszika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Semmi baj, van ilyen. :) Köszönöm a dicséretet, a részt pedig még hétvégén, vagy az előtt hozom, ígérem!
      puszi

      Törlés
  2. Szióka!
    Nem tudtam hamarabb írni sajnos de most fogok!
    Na, szóval a rész nagyon nagyon tetszett siess a kövivel!!!!
    További kellemes napot/napokat!
    Puszika!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nos, így utólag is köszönöm, most már kint van a következő rész is :)

      Törlés