2014. július 6., vasárnap

Édes bosszú

Sziasztok!
Sajnálom, hogy csak ilyen sokára bírtam hozni a részt, de táborban voltam. De remélem, hogy tetszeni fog, szóval jó olvasást kívánok!
-------------------------------------------

KO-ként ébredtem. Az első, ami megfordult a fejemben, hogy hány nap telt el mióta elaludtam. Úgy éreztem magam, mint Csipkerózsika, miután felébredt a 100 éves álomból. Sőt a többiek már kint voltak és ott ordítoztak. Hallottam a barátaim hangos röhögését: Jenny sikítozását, Jake kárörvendő vihogását, Justin és Mark kiabálását. Ki akartam menni hozzájuk, de az ágy nem engedett. Egyszer csak valaki végigsimította a hátam, majd az arcomhoz hajolt és egy puszit nyomott rá. Forró lehelete megcsapta a bőröm, ami miatt megrázkódtam.
 - Két perce kiabálnak a tanárok, hogy ébresztő – suttogta a fülembe Damon. Erre a párnába fejeltem és azt motyogtam, hogy nem akarok felkelni. – De David és a többi fiú még húzza a lóbőrt – mosolygott. Rápillantottam. Haját szépen rendbe szedte, láthatóan jobban kialudta magát, mint előző este. Egy fehér pólót és a tegnapi farmerjét viselte. Fekete bakancsa még csupa sár volt a tegnapi kirándulás után.
Felültem és megöleltem, szorosan a karjaiba zárt. Lehunytam a szemem és a mellkasába fúrtam az orrom. – Vissza ne aludj nekem – rázott meg gyengén. Megcsóváltam a fejem.
- Még öt perc – dünnyögtem. Álbosszúsan felsóhajtott, majd kuncogni kezdett. Elhalkult, néhány pillanattal később vészjósló hangon szólalt meg.
- Esküszöm, beviszlek a hideg zuhany alá, ha nem kelsz fel most – nyomott egy puszit az arcomra. Nem érdekelt, tovább akartam aludni. Felsóhajtott ismét, a térdem és a hátam alá nyúlt és felkapott. Azonnal kiment minden álmosság a szememből, szerintem pont ez akarta elérni. Bár még a fürdő közelében sem jártunk, de a bőrömön azonnal éreztem a jéghideg vizet, a fejemben pedig hallottam a kárörvendő nevetését. Fütyörészve indult a mosdó felé. A vállán akartam átmászni, de szorosan fogta a csípőm, én meg a hátát vertem. Belekönyököltem a bordái közé, de mintha csak egy tollpihével ütögettem volna. Továbbra is zavartalanul ment a kijelölt célja felé.
- Ne-ne-ne! Tegyél le te idióta! Damon egy démon vagy! – sikítottam nevetve, mire megfordult és az ágyikóhoz ment. De én tovább sikoltoztam és fészkelődtem. Röhögve visszahuppant az ágyra (velem a kezében) és eldőlt rajta. A derekára ültem, mire elmosolyodott és egy fájdalmas nyögés kíséretében megdörzsölte azt a helyet, ahová a legnagyobbat sóztam.
- Na, most már felkelsz? – hevesen bólogatni kezdtem. A két kezét a feje alá húzta és lehunyta szemét. Egy gyors puszit adtam az arcára és felpattantam. Kikaptam egy farmert és egy ujjatlan ruhát a bőröndömből és a fürdőnkbe vettem az irányt. Gyorsan letusoltam, megfésülködtem és felöltöztem. Kicsit felébredtem a hideg víztől, jól is esett a tegnapi hosszú túra után. Kirohantam a fürdőszobából és felkaptam a cipőmet. A fekete sportcipőm megpróbáltam megszabadítani a sártól, bár nem sok sikerrel. A hajam hajmosás híján összekötöttem.
Damon az ajtóban támaszkodott és mosolyogva figyelte a kapkodásom. Mikor látta, hogy őt figyelem kivette a kezét a pulcsija zsebéből és egy csokit dobott a kezembe.
- Ez meg honnan szedted? – néztem meg az édességet. Snickers. A kedvencem. Azonnal felbontottam és enni kezdtem, mert majd’ megpusztultam az éhségtől.
- Khm, tegnap este a fiúk belógtak a büfébe – húzta el a száját zavartan.
- A tanárok nem megtiltották… várj nem azt mondtad, hogy belógtak? – kérdeztem enyhe gyanakvással. Szája sarka halványan fölfelé görbült, kissé behúzta a nyakát. Erre a reakcióra karba tettem a kezem és kérdőn felvontam a szemöldököm. Ezek idióták! A tanárok nyomatékosan a szánkba rágták, hogy be ne merjük tenni a lábunk oda, mert csúnyán kikapunk. Erre éjszaka belógnak. A másik kérdés az az, hogy mégis hogyan?! Hiszen biztosan nem hagyták nyitva az ajtaját.
- De igen, úgyhogy ne nagyon mutogasd a többiek előtt – ragadta meg a kezem váratlanul. Kihúzott a faházból egészen a többiekig, akik az egyik asztalnál ültek a házikók között. Jen és Jake az asztalon ültek, a lány felhúzott lábain pihentette az állát, míg a fiú átölelte a vállát. Mark szintén az asztalon lopta a napot, de ő hanyattfeküdt rajta, felkarjával a szemét eltakarva beszélgetett Jussal, aki azonnal felkapta a fejét, mikor becsuktuk magunk mögött az ajtót. Láthatóan azonnal letörtebb lett.
- Ah – sóhajtott fel bosszúsan. Már tudtam, hogy nem arra számított, ahogy kijöttem. – Reméltem, hogy bedobod a hideg zuhany alá – nyafogott. Keresztbe rakott kézzel és felvont szemöldökkel néztem rá. Szívem szerint Kínáig röpítettem volna… vagy az Antarktiszig. – Most miért nézel így? Ti is leöntöttetek hideg vízzel – emelte védekezésképpen a kezét maga elé. Damon megpróbálta a kuncogását köhögéssé formálni, elég bénán. Végül halkan nevetve fordult el.
- Aha, persze – mondtam szarkasztikusan. Odasétáltam a többiek mellé és leültem a padra. Justin „jó” unokatestvér módjára átkarolta a vállam. Néhány pillanattal később Damon is lehuppant mellém. – Mizu? – motyogtam.
- Semmi. Eddig is ilyen kukák voltunk. Veletek történt valami mikor felszívódtatok tegnap este? – kérdezte Mark, végre elvette a szeme elől a karját, de a tekintetében ekkor sunyi fény villant.
„Hitessük el velük, hogy külön-külön mentünk sétálni, mielőtt hülye történeteken kezdenek agyalni” – mondta gondolatban a barátom. Egy pillanatra néztem rá, de elkaptam a kacsintását.
- Bailey is eltűnt estére? – mondta ezt úgy Damon, mintha tényleg nem találkoztunk volna egymással tegnap éjszaka. Talán elmehetne a színjátszó-körbe, mert elég hiteles volt.
- Nem együtt sétálgattatok? – kapkodta a fejét köztünk Kristy. Látszólag biztos volt benne, hogy a barátommal töltöttem az estét. Öh, ez csak nekem volt kétértelmű?
- Nem – ráztam a fejem. Lehunytam a szemem és megjelent előttem a barlang képe, a milliónyi tündérrel, miktől a víz kéken fénylett.
- Akkor mindegy – vontak vállat. Mi sunyiban egymásra mosolyogtunk. Hatalmas hiba volt. – Na, halljuk mit csináltatok együtt – kérdezték. Minden szempár ránk szegeződött.
- Az előbb mondtuk, hogy külön voltunk – vágtuk rá kissé felháborodottan.
- Aha, egy pillanatra el is hittük, de a mosoly leleplezett – vigyorgott az unokatesóm. Sóhajtottunk egy nagyot és szűkszavúan válaszoltunk.
- Csak elmentünk egy barlangba a közelben – vontam vállat. Jake előkapta a farzsebébe gyűrt térképet a tábor tíz kilométeres körzetéről. Mindenki fölé hajolt.
- A legközelebbi barlang a tegnapi tónál van – vágta rá kapásból. Lebuktunk! Behúztunk a nyakunk és próbáltuk elkerülni a haverjaink tekinteteit.
- Na és?
- Mit kerestetek ott?
- Eszünkbe jutott a múlt – mondtam drámaian. A legtöbben egy „ezt nem hiszem el” sóhajt hallattak. Mark a homlokára csapott és az égnek emelte a tekintetét.
- Shakespeare, az igazat – mondta unottan Jake. Hah, az igazat mondtam! Nem hiszik el! Ez sértő. Nem szoktam hazudni nekik… khm… sokszor, de ezúttal az igazat mondtam.
- Ez az igazság – felelte kelletlenül Damon. Mindenki felvont szemöldökkel meredt ránk. De a mostohatesóm főleg rám, majd egy kicsit szúrós pillantást vetett a barátomra. Ő a legrosszabb eshetőségre gondolt, bár ennyire ismerhetne mindkettőnket. Damon mintha érezte volna, hogy mire gondolok kissé vörös arccal fordult felém.
Indultam volna az ebédlőbe, de valaki átkarolta a vállam. Felnéztem a gyanakvó világoskék szemekbe, amikbe világosbarna tincsek lógtak.
- Vesd be azt a „hogyha a szemedbe nézek, akkor csak igazat tudok mondani” varázsigét, akkor mindent kiszedhetsz belőlem – motyogtam, mire bólintott. Az első kérdése egyértelműen a hol voltunk tegnap este lett. – Egy barlangnál a tegnapi tó mellett – a második: mit csináltunk. – Ott összefutottunk Leilával, Damon anyjával, ő megmutatta nekünk a rég elfeledett emlékeink. Ezután hazajöttünk – mondtam. Látszólag megkönnyebbült, hogy nem léptük át azt a határt, amit ő húzott meg Damon és köztem. Legalábbis örül, hogy egy ideig még nem is fogjuk átlépni, mert félő, hogy akkor a barátomat ki fogja nyírni.
A tanárok reggelire hívása mentett meg a további kérdésektől. De a lányok még odasúgták, hogy „majd elmondod”. Akkor nem úszom meg tőlük se.
A reggeli (rántotta) után mindenki kapott egy óra szabadfoglalkozást. A lányokkal szépen megszívattuk Lindsey-t, mikor bement a fürdőbe. Mivel az ajtó kifelé nyílik, így elé toltuk a szobában található asztalt, mi is és a fiúk is ráültünk. A fürdőszobából meg csak teleportálással tudott volna kijönni, de mivel Melody ember, így nem akarta lebuktatni magát… meg a varázslatot. Így csak dörömbölt az ajtón, mi meg röhögtünk rajta. Mint az őrült úgy ordított. Eközben persze a bejárati ajtót is figyeltük, így mikor jött az ofőnk, akkor gyorsan elszedtük az asztalt és kiugrottunk az ablakon, tehát Lindsey-t kicsit idiótának nézte a tanár úr. Majd kikukkantott az ablakon, de mi a lehető legmesszebbről intettünk neki vissza. Dühösen vágta be az ablakot.
Ezután újra hegyet másztunk. De most egy másik csúcsot pécéztek ki nekünk. Ami MÉG magasabban van, mint a tegnapi. Mikor a tanárok mutatták a térképen, az első, amit néztünk az a magassági szám volt. A fiúk álla leesett, a lányok pedig lerogytak a padra. Próbáltuk meggyőzni kísérőinket, hogy ott talán medvék is lehetnek, hiszen Erdélyben vannak, de nem hatottuk meg őket. Lerogytam a házunk lépcsőjére és sopánkodva néztem amint mindenki más dühösen bemegy a házába azzal az elhatározással, hogy onnan őt nem bírják kirobbantani, de ez a terv fuccsba ment, mert ennyire nem bírtunk ellenállni. Bár tízszer annyian voltunk, mint a kísérőink, de náluk volt valami, ami meghátráltatásra kényszerített: intők sorozata.
Váratlanul valaki levágta mellém a táskáját. Melody is hasonló életkedvvel ült mellettem, mint én. Nem is csodálom, a tegnapi túra után… De amit észrevettem, hogy a fiúkat figyelte, közülük is Justint. Valószínűleg érezte magán a tekintetem, mert felém pillantott és mikor meglátta az arckifejezésem, hát fülig pirult és azt dadogta, hogy el ne merjem mondani Justinnak. Bólintottam, hogy rendben. Látszólag megkönnyebbült, de a pirosság csak nem akart eltűnni az arcáról. Hagyta, hogy a haja az arcába hulljon, ezzel eltakarva a zavarát. Bementem a házunkba a táskámért, amibe gyorsan beledobtam némi innivalót, kaját és egy esőkabátot, eltévedés esetére pedig egy zseblámpát, na meg a telefonom. Begyűrtem egy pulcsit is a többi cucc közé. Gyorsan a vállamra kaptam és kimentem, ahol a többiek már gyülekeztek, Kristy a nyakát nyújtogatva keresett és mikor észrevett vadul kalimpálni kezdett. Átfurakodtam az osztálytársaim illetve az évfolyamtársaim csoportjain, egészen a barátainkhoz.
A másik osztály osztályfőnöke felállt az egyik asztal tetejére (nekünk bezzeg mondták, hogy ezt ne csináljuk) és elmondta, hogy álljunk párokba és lehetőleg (pff, ugye ezt nem gondolták komolyan) maradjunk is úgy. Utána még hadovált valamit arról, hogy ne maradjunk le, meg hogy ne hangoskodjunk, és hogy ne szemeteljünk. Ebből a négy kitételből egy teljesült, mégpedig az utolsó. Fáradtan hajtottam le a fejem, pedig még el sem indultunk.
Mindenki pufogva követte a tanárokat. Most egy másik ösvényen mentünk, pont az ellenkező irányba, mint tegnap. Itt az út fokozatosan emelkedett az előző napi túrával ellentétben (lásd a 70°-os emelkedőt), de sokkal hosszabb volt. Bár az erdő bámulásával telt az idő. De én voltam az egyetlen, aki ezt csinálta, mivel mellettem Melody zenét hallgatott, mögöttem Jenny és Kristy halkan beszélgettek, őmögöttük pedig a fiúk négyen egymás mellett hangosan röhögtek. Ők zárták a két osztály sorát, bár fél óra múlva már fél kilométer volt köztünk, így az ofőnk kicsit leordította a fejük, majd egy-egy lány mellé állította őket, hátha akkor már tudják szedni a lábuk. Alig egy méterre tőlem Justin baktatott, arcáról le lehetett olvasni, hogy a pokolba kívánja ezt a túrát. Hát, ja, egy kicsit túl sok a hegymászás, kicsit túl kevés alvás. Hátranéztem és jót mosolyogtam a párok felállásán. Jen mellett Mark, Melody mellett Jake, Kristy mellett pedig Damon állt. Mindhárom fiú zenét hallgatott, néhányuk a fejére húzta a kapucniját, arckifejezésük azt sugározta, hogy ki fogják nyírni a tanárokat.
Amint felértünk a hegycsúcsra ledőltünk az árnyékba. Jenny végigfeküdt egy kisebb sziklán, de hangosan sikítva pattant fel, mikor a feje közelében egy cuki gyíkot pillantott meg. A kőre tettem a kezem, mire a kisállat a tenyerembe mászott. Melody meg is jegyezte, hogy engem nagyon szeretnek az állatok, mire kínosan somolyogva bólintottam. Van oka, amiért ennyire szeretnek. Megsimogattam a kis gyíkot, majd visszatettem a sziklára, pár másodpercen belül már ott sem volt.
- Ah, dög meleg vaaaan – nyafogott Kristy, közben megpróbálta kibontani a vizes palackját. Természetesen nem sikerült neki, így mikor Mark megunta, kinyitotta neki. Egyet értettünk a barátnőm kijelentésével.
- Ennyi erővel miért nem júliusban mentünk hegyet mászni – hörpintettem ki az utolsó kortyot is az üvegemből. Mikor láttam, hogy kifogyott, bosszúsan sóhajtottam fel, majd visszaraktam a táskámba.
- Mert mire felértünk volna a tanárokat megsütöttük volna a napon. De ennek is meg lesz a böjtje – vigyorgott gonoszan Jake. Összedörzsölte a tenyerét, majd körülnézett és megakadt a szeme az osztályunk fiúcsapatán. – Egy pillanat, segédeket keresek – pattant fel, határozott léptekkel indult feléjük. Fáradtan tekintettünk utána, majd összenéztünk. Egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Egek! Ez egy idióta.
- Tessék – nyújtott át Damon egy kis dobozos kólát. Felvont szemöldökkel néztem rá, majd a felajánlott tárgyra. Tudtam, hogy honnan szedte, nem is akartam elfogadni, de az szomjúság erősebbnek bizonyult.
- Mit csórtak még el? – vettem el.
- Áh, tíz ilyet a kezembe nyomtak, ha esetleg ők lebuknak, nálam legyen – vont vállat mosolyogva és belekortyolt az ő kólájába. Már épp kinyitottam volna az üdítőt, amikor egy tanár pont előttünk sétált el. Én magam mögé rejtettem, Damon pedig gyorsan belenyomta a táskájába a már majdnem üres fémdobozt. Angyalian vigyorogtunk a kísérőre, aki mosolyogva nézett ránk és tovább ment. Végig követtük a szemünkkel, majd mikor elég messze került újra előkaptuk a frissítőket. A gyomrom sikított a hideg üdítőért. Épp csak kinyitottam, de a fele lespriccelt. Az arcom, a hajam, a fölsőm teljesen elázott és ragadt. Elfintorodva ittam ki a maradékot, majd dühösen néztem a mellettem röhögő fiúra, aki már levegőért kapkodott.
- Teee! – lendítettem meg a kezem, hogy tarkón vágjam, de elkapta a csuklóm és magához rántott. A karját csapkodva panaszkodtam. – Aj, most miattad csupa ragacs vagyok – ütögettem, néhol már olyan erősen, hogy a vihogásba egy fájdalmas nyögés is került. – És még sampont se hoztam, hogy kibírjam mosni a hajamból – duzzogtam.
Egy zsepivel letörölte az arcom és a hajamról is óvatosan felitatta az üdítőt. Nem sokat segített, mivel még mindig ragadtam. A rovarok is kezdtek gyűlni a cukros ital miatt. Savanyú mosolyt villantottam rá. Kuncogott egy sort majd fél kézzel átölelte a derekam, a másik karjával pedig megtámaszkodott maga mögött. Állát a vállamnak támasztotta és kiskutyaszemekkel nézett fel rám.
- Tényleg dühös vagy? – kérdezte a hangjában egy kis kétségbeeséssel. Justinnak igaza volt, tényleg elmehettem volna a színjátszó körbe… én is. Lehorgasztottam a fejem és a földet tanulmányoztam, bár nem sok kellett, hogy gúnyosan mosolyogni kezdjek. – Bocsi – suttogta a fülembe, miközben az ujjával megsimította az arcom. A szemem sarkából rá pillantottam, arcán egyszerre volt egy kis kétségbeesés, letörtség, emellett egy kis gyanú is. Felé fordultam és egy gyors csókot adtam a szájára. Lemeredt, és csak pislogott, mint hal a szatyorban.
- Bevetted – hunytam le az egyik szemem, miközben a mutató és a középső ujjamat kinyújtottam. Felháborodottan meredt rám, szeme a dühtől vöröses lett (amitől egy kicsit meg is ijedtem), majd…
- Hé! – nevetett fel. Ezzel kicsit megkönnyebbültem. – Jól van ez megérdemeltem. Duplán is – mondta. Felém nyújtott egy szénsavmentes ásványvizet, amit önelégülten mosolyogva fogadtam el. Pillanatok alatt tűntettem el a palack tartalmának a felét, mire kikapta a kezemből, mondván, hogy neki kell még víz. Erre sípcsonton rúgtam, mire felszisszent, majd fejbe vágott az üveggel. Ki akartam csavarni a kezéből a tárgyat, de megzavartak a mozdulatsorban.
- Bailey mi lett veled a fejedre borult a kóla? – jött elénk Jus, mögötte nem sokkal Mark, tőle pár méterrel lemaradva Jake, akinek az arcán ördögi kifejezés ült.
- Valahogy úgy – sandítottam a mellettem ülő fiúra, aki erre behúzta a nyakát, de ismét fejbe vágott. Némán elküldtem a… „nemmondomkihova” városába. – Na, Jake, beszállnak Davidék? – néztem a felénk tartó szőke fiút. Már távolról bólogatni kezdett.
- Óh, a beszállnak enyhe kifejezés – vigyorgott gonoszan. A maradék három fiú is összenézett, mind vészjósló félmosolyra húzták a szájukat. – Mondjuk úgy, hogy a tanárok holnap estig nem fognak kijönni a szobából. Valahogy le kell foglalnunk a tanárokat, míg megcsinálják a csapdát – bólintottunk.
David, Liam és Martin, meg Ty és TJ pillanatokon belül előttünk állt, várták a választunk a tervvel kapcsolatban. Mindegyikőjük szemében a bosszúvágy csillogott, meg akartak fizetni a két hegyre fel menetért, meg a két bátorságpróbáért, emellett a saras éjszakai túráért. Justin első kérdése az volt hozzájuk, hogy miben tudnak segíteni. Elmondták, hogy foglaljuk le valamivel hosszabb ideig a tanárokat. Később kiderült, hogy lefoglalni se kellett őket.
***
- Indulunk vissza! – kiabálták a nevelőink olyan fél órával később. Nulla életkedvvel keltünk fel. Damon a fülembe suttogta, hogy csak estig bírjam ki a tanárokat, onnantól minden patent lesz. Mosolyogva bólintottam, mire ujjait az enyémre kulcsolta és egy puszit nyomott a fejemre. Ám a következő pillanatban Oliver szaladt át közöttünk, emiatt kénytelek voltunk elengedni egymás kezét. Hallottam, amint a barátom morogva elküldi a fenébe. Van rá oka. Vajon mennyire büntetik, ha megölünk egy bukottat?
Amint visszaértünk a táborba a tancsikat letámadták a táborhely vezetői valamivel. Elég dühösnek tűntek, szóval 99% az esélye, hogy megtudták a büféből való tolvajlásunkat. Mi beslisszoltunk a faházakba. Mindenki lerogyott az ágyára, majd végigdőltünk rajta. Éreztem, hogy a zsebemben megrezdült a telefonom. Damon küldte, azt kérdezte, hogy nálunk is mindenki kidőlt e. Naná…
- Gyerekek kijönni! – ordították ingerülten a tanáraink. Upsz, ez nem hangzik jól. Kinyitjuk az ajtót és kilesünk. Mindegyik felnőttnek paprikapiros lett a feje a méregtől. Félek rájöttek a büfés sztorira. – A tábor vezetősége most mondta nekünk, hogy a büfében, ahova megtiltottuk, hogy bemenjetek… – tette hozzá az osztályfőnökünk. – jó pár csoki, üdítő, nassolnivaló eltűnt. Valami hozzáfűznivaló, esetleg tettes? – síri csendben voltunk. Azt hiszem, ez után nem szívesen látnak minket a románok. Beparancsoltak minket a szobáinkba, hogy még csak véletlenül se bírjuk elrejteni a nasikat. Mindenki szép lassan bement a házába, mintha semmiről nem tudnának. Bár a másik osztály és a mi osztályunk kisebb része tényleg nem tudott semmit. Mi megszívattuk Lindsey-t, hogy a bőröndjébe raktunk (vagy inkább teleportáltunk) egy kólát és egy csokit. És mint kiderült ezeknek a büfés kajáknak a csomagolásán rá van ragasztva a tábor logója így letagadni se tudta. A maradékot megoldottuk: láthatatlanná tettük vagy a ház alá rejtettük, szintén varázslattal (mikor Melody nem figyelt). De sssh!
- Higgye el Mr. Anderson, énnálam biztos nem talál semmit – jött be Lindsey mögötte az osztályfőnökünkkel. Megforgattuk a szemünk és a pokolba kívántuk ezt a hárpiát. Habár egy hárpiával szívesebben lettem volna egy szobában, mint ezzel a rinyagéppel. Mikor meglátott hozzátette. – Rájuk viszont nem fogadnék – mondta miközben kihúzta az ágy alól a számkombinációs (mi nem tudtuk volna belerakni, mivel zárva volt) bőröndjét és kinyitotta. Az az önelégült vigyor abban a pillanatban lehervadt, mikor meglátta a kajákat, szeme szikrát kezdett szórni. A tanár felvont szemöldökkel nézett rá.
- Nálad nem találunk semmit? – kérdezte szarkasztikusan. A tanár megigazított az orrán a szemüvegét.
- De… de… - dadogott, majd ránk pillantott, éppen a nevetést próbáltuk visszafojtani. Jenny egy köhögésbe fojtotta a röhögést. – biztos ők rakták bele! – mutatott ránk.
- Lindsey – kezdte Mr. Anderson. – A táskád számkombinációs, nem hiszem, hogy pont az figyelték, hogy mi a kód. Megvan az egyik tettes. Miss. Patrick kérem, jöjjön – húzta maga után a lányt, aki értetlenül ballagott mögötte. Amint kiléptek és hallottuk, hogy elmennek felröhögtünk. Összepacsiztunk és kiültünk a teraszra, szemmel követtük, ahogy végignézik az összes házat, néhányan láthatóan megkönnyebbültek, mikor nem találtak semmit. ˝Letartóztatták˝ még Josh-t és Olivert, akik csak néztek maguk elé, láthatóan nem értették, hogy miért. Akárcsak Lindsey! Haha!
A fiúk kárörvendő vigyorát megérte látni. Percenként néztek össze és kuncogták el maguk. Megértem, én is ezt tenném/tettem a helyükbe. Damon leült velem háttal, a gerincünk egymásnak döntöttük. Átöleltem a térdeim és hátramosolyogtam rá. Karját a térdének támasztotta, másik kezével hátranyúlt és megsimítottam a vállam.
Ekkor szólt be Justin, hogy legyünk már kevésbé nyálasak, de ez nem nekünk, hanem Jenny-nek és Jake-nek szólt, akik épp egymást falták. Kristy fintorogva fordult el a tesójától. Mark úgyszintén a haverjától. Hallottam, hogy a barátom és az unokatesóm mögöttem kuncogtak. Megforgattam a kezem és kicsit hátradőltem, mire valaki megtámasztotta a hátam a kezével. Hátradöntöttem a fejem és egy kék szempárba botlottam. Vigyorogva kacsintott rám a tulajdonosuk.
Alig egy óra múlva vacsora várt minket. Nem volt nagy szám, csak saláta, virsli meg gyümölcs. És hogy mit kaptak a ˝tettesek˝? Nos, egy hatalmas lecseszést és egy osztályfőnöki figyelmeztetőt. Hát jót röhögtünk rajtuk, mikor vacsora előtt kikényszerítettek egy bocsánatkérést a táborvezetők felé, bár ők épp nem voltak ebben a csínyben (vagy miben) benne.
A vacsorához hozzáfűznivaló. Jus megdobált szederrel, ami miatt a fehér pólóm szinte batikolt hatású lila lett. Eközben Damon csak nevető szemekkel nézett, közben egy salátalevelet rágcsált. Majd mikor meguntam a mostohabátyám szórakozását egy naranccsal dobtam fejbe, mire olyan hangosan jajdult, fel, hogy az egész ebédlő ránk meredt. Ő csak hebegett valamit arról, hogy semmi baj, majd egyre lentebb süllyedt az asztal alá, de a szeme azt üzente nekem, hogy még nincs vége a csatánknak.
Mindez után mindenki kiült a házak közötti padokhoz, illetve a házak lépcsőjéhez. Miközben a barátnőimmel beszélgettem a körülöttem lévő vérszívó szörnyetegeket (most nem Josh-ra, Lindsey-re és Oliverre gondoltam, hanem a szúnyogokra) csapkodtam, mert szó szerint engem pécéztek ki maguknak. Ők is. Erre Melody talált megoldást. Körbefújta magunkat szúnyog és kullancsriasztóval (szuku-val), ami miatt egy percig köhögtem, majd kijelentettem, hogy ez nem a vérszívó dögöket tartja távol, hanem a levegőt a tüdőmtől. Ők dőltek a röhögéstől, körülöttem viszont még mindig rovarriasztó-felhő lebegett a levegőben.
Hirtelen az egyik tanár kezdett egy megafonba beszélni, mire mindenki ráfigyelt.

- Jól van. Ma este fél tízkor – mikor? Értetlenül néztünk össze. Megint éjszakai hegymászás? – takarodó. Fiúk, nem átjárni – mutattak a harminc srácra. Igen, csak harmincan voltak. De mivel ez két osztály összes létszámának a fele, így annyira nem is kevés. Viszont a mondata befejezésénél mindenkinek leesett az álla. – Még van… – nézték meg az óráikat, mi pedig a telefonjainkat. – …másfél órátok. És a zuhanyzást még tíz… – komolyan minek akarnak ilyen korán ágyba dugni? Hát abból nem esznek. Csak menjenek be a szobáikba, és ha David és a többiek elintézték, akkor számunkra szabad a pálya, ők pedig raboskodhatnak egy ideig. – …előtt intézzétek el – mindenki úgy nézett, mint Gülüke az Esti mesékben. Szóval azt várják, hogy tök korán feküdjünk le. A fiúk pedig nem tudnak minket szórakoztatni. Szóval tényleg kíváncsi voltam, hogy kész volt e csapda. A nyakamat nyújtogatva kerestem a megfelelő embert.
- David – rántottam meg a pulcsija ujját. Azonnal felém pördült arcára széles vigyor ült ki, mikor meglátott. – Hogy áll a csapda?
- Minket néztek elsőnek, Liam és Martin mindent megcsinált. Az ablakot leragasztottunk az ajtóra meg olyan ragasztót tettek, hogy ha valami hozzáér azonnal odaragad, de a levegőn nem szilárdul meg – vigyorgott ég mindig. A második mondata hallatán gondolkozóba estem. Olyan ragasztó, ami csak akkor szárad meg, hogyha valami hozzáragadt? Ilyen létezik?
- Oké – gondoltam el magamban az előbb mondottaknak a valószínűségét. – Akkor holnap estig…
- Ki se jönnek – csapott bele a kezembe. Már ment volna vissza a haverjaihoz, de lyukat ütött a fejembe egy gondolat.
- Várj-várj – állítottam meg. Meglepődve fordult újra felém, de a szája sarkában még mindig kedves mosoly ült. – És kijönni majd hogy fognak? – kérdeztem. Ekkor egy löttyöt, ami ragyogó zafírkéken világított, húzott elő a zsebéből. Megforgatta az ujjai között, a lében mintha valamik úszkáltak volna, jobban megnézve kis kristálydarabkáknak tűnő micsodák voltak. Egy pillanattal később az üvegcse füstté vált.
- Egy varázslóban bízhatsz – kacsintott. Elballagott egészen a haverjaihoz.
- Justin! – kiabáltam az unokatesómnak, közben még mindig David után néztem.
- He’? – nézett rám öt méterrel távolabbról. Intettem, hogy jöjjön. Pillanatok alatt mellettem termett, minden bizonnyal fogalma se volt arról, hogy mit akarok.
- Tudtad, hogy David varázsló? – súgtam neki. Azonnal sejtelmes vigyor ül ki az arcára.
- Szerinted létezik olyan ragasztó, amit használtak? – vonta fel a szemöldökét. Megráztam a fejem. És ekkor lepotty’! – Leesett? – mosolygott.
- Szóval tudja, hogy mik vagyunk.
- Engem biztos, mivel tavaly ősszel azzal állított oda elém, hogy bűzlik rólam, hogy őrangyal vagyok, de rólad meg gondolhatja, hogy tudod, hogy mi vagyok, még ha ember is lennél, mivel az angyalságot az ember rokonoknak is el szokták mondani, és vagy elhiszi vagy nem – mondta olyan bonyolultan, mint David az előbb a ragasztót. Kértem egy pillanatot és magamban újra elmondtam a mondatát, végül, mikor eltagoltam alanyra, állítmányra és egyébre akkor megértettem. Bólintottam egyet, mire odahajolt hozzám és egy puszit nyomott a fejemre, majd odarohant néhány fiúhoz footballozni. Odasétáltam Damonhoz, aki rögtön édesen kezdett somolyogni, mikor meglátott. Ekkor vettem észre, hogy néhány román diákkal beszélgetett, a lányok láthatóan olvadoztak tőle. Hallottam róla, hogy a démonoknak és az angyaloknak különleges vonzereje van. Én ebből is kivételt képezek, ellentétben a barátommal és az unokatesómmal. De visszatérve a román lányokra… a pillantások, amiket felém küldtek, egyértelműen a „rohadj meg, hogy megkaptad őt” pillantások voltak. Lindsey-től meg a csicskáitől még elnézem, de tőlük már kevésbé, hiszen nem is ismernek. Na, mindegy ez az élet rendje… pff. Damon megfogta a kezem és sorban bemutatta a beszélgetőtársait, de eközben egy pillanatra sem engedett el, ami az egyik lánynak is feltűnt és ha lehet még csúnyábban nézett rám.
Még egy fél órát beszélgettünk, próbáltam kerülni a gyűlölködő pillantásokat. Mikor a tanárok fél tízkor rikácsolni kezdtek, bosszúsan felsóhajtott. Odahajolt és lágyan megcsókolt.
- Ne csukjátok be az ablakot – suttogta mosolyogva. Megpusziltam és bementem a szobánkba. Gyorsan letusoltam és átvettem a pizsim. Ledőltem a pihe puha ágyba és elővettem az egyik könyvem, majd lámpafényben olvasni kezdtem. Nem nagyon haladtam a Fallen című könyvvel, de már kívülről fújtam, hogy mi fog történni benne. Eközben a lányok is elfoglalták maguk: ki újságot nézegetett, ki körmöt festett, ki pedig valamit nézett a telefonján. Éreztem, amint megrezdült a zsebemben a telefonom. Clare néni kérdezte, hogy mi újság velünk. Gyorsan leírtam, hogy voltunk hegyet mászni kétszer is, éjszakai túránk is volt, emellett külföldiek verték lapossá a srácokat a soccerben. A válasza az volt, hogy ha még egyszer legyőzik őket, akkor Justin próbáljon nem az ellenfelek anyanyelvén visszakiabálni nem épp szépeket… mármint, hogy ezt mondjam már meg neki. Meglesz!
Fél tizenegy körül benézett az egyik felügyelőtanár is. Azonnal kinyomtuk a telefonokat, mikor nyalt az ajtó és alvást színleltünk. A tanárnő alaposan megnézte, hogy tényleg alszunk e, a lebukást a fal felé fordulással oldottuk meg.
Mivel nyitva volt az ablak így kintről minden hang beszűrődött. Öt percenként valaki elment a faház mögött. Járőröztek, hogy biztosan alszunk e. Ennyire nem bízni a diákjaikban… Pff. De egyszer több lépést is hallottunk egyszerre. Halk pisszegésre és egy másnak mondott „kuss legyen/fogd már be lepénylesőd, te idióta” mondatokra lettem figyelmes. Odalopakodtam az ablakhoz és halkan elhúztam a függönyt. Mind a négy fiú ott volt és minden kis hangra felkapták a fejük, térdnadrágban és pulcsiban álltak az ablakunk alatt. Mark „mi van már, engedj be” pillantást vetett rám a kapucnija alól. A szememmel intettem, hogy jöjjenek be. Damon mászott be utoljára. Lindsey láthatóan reménykedett, hogy a srác odamegy hozzá, de sajna összetörtük a vágyait. Ledőlt mellém az ágyra és átölelte a vállam. Mivel nagyon, de nagyon halkan kellett beszélgetni, így én Damonnel, a többiek pedig együtt vitattak, meg akármit. A fiúk Melody térfelén, a lányok Jenny takaróján ültek. Mivel lámpát nem mertünk használni így ki a tapintására, ki a sötétben látás képességére hagyatkozott. Míg én az elsőbe, addig a barátom az utóbbiba tartozott. Fejét a párnámra hajtotta és odahúzott magához.
Mivel alig láttam így a haja teljesen feketének tűnt akárcsak a szeme, bár abban halványan, de vörösen fénylő pöttyöket pillantottam meg. Meg amúgy is milyen démon vagyok, hogy nem látok a sötétben?! A jobb kezével óvatosan átkarolta a vállam, még a ballal a hullámos tincseimmel szórakozott. Én betűket, számokat, formákat rajzolgattam a mellkasára, közben próbáltunk egymás szemébe nézni. Odahajolt hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra, majd a fejemben a hangja szólalt meg.
„Hogy sikerült Lindsey-t gyanúba keverni?” – kérdezte. Kicsit gonoszul elmosolyodtam. Hát, öhm…
„ Egyszerűen belevarázsoltam a bőröndjébe a csokit meg a kólát. A maradékot pedig profi módon láthatatlanná tettem. Oh, erről jut eszembe, kérsz gumicukrot?” – húztam ki a hátam mögül a zacskót, mire halkan felnevetett, de rögtön be is fogtam a száját, mire abba kuncogott tovább. Az a szám elé raktam a mutatóujjam, ő csak próbált nagy levegőket venni, de némelyikbe még így is belevihogott. De megvonta a vállát és megpróbált úgy belenyúlni az édesség csomagolásába, hogy ne nagyon csörögjön. Nem igazán sikerült.
- Bailey, léci idedobsz egy olyan csomagot – suttogta hangosabban Kristy. Gyorsan előhúztam egy másikat is, majd meglendítettem és csak reménykedtem, hogy jó felé dobom. Egy ˝jól˝ irányzott dobással fejbe találtam az unokatesóm.
- Basszus – mordult fel. Azonnal befogta a száját. Csak az árulta el, hogy röhög, hogy rángott a válla. A három fiú néma nevetéssel díjazta a dobásom, a lányok meg megpróbálták hangkiadás nélkül kinyitni a csomagolást. Végül egy manikűrollóval sikerült kibontani az édességet. Én Damon mellkasába fúrva az arcom kuncogtam. Ő csak átölelt, de az arcán lévő vigyor elárulta, hogy remekül szórakozik.


Olyan éjfél magasságában David rontott be. Egyszerűen csak ennyit mondott: „a tanárok a csapdában, oh, és a román diákok egy kisebb bulit tartanak a tábor melletti tisztáson”. Egyszerre pattantunk fel és mentünk ki. Gyorsan megtaláltuk őket, csak a zene hangját kellett követni. Nem hangosan, de elkezdtünk bulizni. A lányokkal körbe álltunk és táncolni kezdtünk, tőlünk pár méterre a fiúk ökörködtek. Jó kis éjszaka elébe néztünk…

1 megjegyzés: