2014. július 20., vasárnap

A meglepetés

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet. Az előzőhöz kicsit kevesebb visszajelzést kaptam, de a kominak nagyon örülök. :) Jó olvasást mindenkinek!
U.I: az első zenét csak azért tettem be, mert tetszik, a második és a harmadik pedig a történetben is "szól".
------------------------------------------


Reggel újra a tanárok keltettek minket. Hangosan nyöszörögve fejeztük ki nemtetszésünket az osztályfőnökünknek, mikor benyitott. Jenny megnézte a telefonján, hogy hány óra, majd belefejelt a párnájába és beleordított. Villámgyorsan felöltöztünk és kisétáltunk. Fapofával mentünk reggelizni. Mindenki azon törte a fejét, hogy miért nem ma este engedték ki a tanárokat. A reggeli bundás kenyér volt. Nyam-nyam… Álmos voltam, de nagyon! Mellém Damon ült le ugyancsak hasonló fejjel, mint az enyém. Úgymond az egész ebédlő savanyú ábrázattal nyámmogott. Hirtelen előttünk landolt egy-egy darab (alig egy falatnyi) csoki. De sokra mentünk vele. Kókuszos volt, így Jus odapasszolta valakinek, mivel allergiás volt rá. Egy ideig forgattam az ujjaim között, majd a pulcsim zsebébe vágtam. A barátom unottan rágcsálta a reggelijét, közben a fejét támasztotta. Megkérdeztem, hogy mi baja, mire azt válaszolta, hogy a pár nappal ezelőtt bagoly visszatért és most szándékosan ott huhogott, ahol ő aludt. Megsimogattam a vállát, mire egy „ettől még nem leszek kevésbé álmos” sóhajt hallatott. Gondoltam egyet és a teája helyére kávét varázsoltam. Felvont szemöldökkel nézett bele a bögrébe, majd lassan inni kezdte. Láthatóan hatott a koffein.
Az egyik tanár megállt az ebédlő közepén, hogy mindenki lássa. Természetesen minden szempár rászegeződött. Megköszörülte a torkát és belekezdett.
- Jól van gyerekek, gondolom tegnap és tegnapelőtt kibuliztátok magatok. Ma estére viszont mi egy meglepetést tartogatunk, amit nem árulhatunk el, szóval ma sehová nem megyünk, magatok fedezzétek fel a környéket. – A mi agyunkig ennyi jutott el: meglepetés. És mi az, hogy nem árulhatják el? Ohó, majd mi rájövünk! Nem vagyunk ám olyanok, akik elől bármit el lehet titkolni! A tanárok ezt nem gondolták végig. Az alakváltóink pár percen belül már rajta is voltak az ügyön.
És tényleg egész nap semmit se csináltattak velünk. Ennek örültünk is, de gyanakodtunk is, mivel a kémeink semmit nem jelentettek egy tanácstalan vállrándításon kívül. Szóval szabadidőnk az volt bőven. Ezért néhány képet is bírtam csinálni, de igazán jó csak néhány lett. Az egyiken Damon állt a kőház falának dőlve és mosolygott. A másikon a fiúk fociztak, a harmadikon pedig a lányok összeölelkezve mosolyogtak, a bónuszfotón pedig megkértük az tanárurat, hogy készítsen a kis csapatunkról egy képet. A többibe valaki mindig belemozdult, hiába mondtam neki, hogy léci figyelj ide, vagy ne mozogjatok már
Az időnk javába hülyültünk. Ebben volt felelsz vagy mersz, röplabda, majd visszamentünk dedóba és Amerikából jöttemet és Manó, manó vigye el-t játszottunk. Az utóbbi már nagyon az unalom és a döglődés határán volt, mert úgy negyedórányi játék után már abba is hagytuk.
Délután már mindenki kezdett kíváncsiskodni, hogy mi lehet az a nagy meglepetés. Figyeltük, sőt kémkedtünk a tanárok után. De semmit nem tudtunk meg. Túl jól titkolóztak, még telefonálni se telefonáltak, nehogy ki bírjuk hallgatni őket. Én láthatatlanná váltam és közvetlen melléjük álltam, de csak az időjárásról beszélgettek. Martin léggyé változott és a szobájukba is berepült, de semmit nem tudott kifigyelni, viszont majdnem lecsapták egy újsággal, ami miatt egy életre berágott a nevelőkre.
***
Miután megebédeltünk Damon felszívódott. Először a házukban kerestem, nem hiába. Olyan édesen aludt, mint egy kisgyerek az óvodában. A párnáját szorosan átölelte, a vékony plédet lerúgta magáról, haja kócosan meredt mindenfele. Elmosolyodtam és már mentem volna ki mikor megszólalt.
- Léci ne menj már el – nyöszörögte. Kicsit felemelte a fejét és a félig nyitott szemeivel nézett rám, amikkel közben álmosan pislogott. Megráztam a fejem és már majdnem kiléptem az ajtón, mikor kiskutyaszemeket kezdett rám mereszteni. Figyelmeztettem, hogy ezzel semmit nem ér el, de a határozottságom megtörni látszott, mikor halványan mosolyogva, de lebiggyesztett ajkakkal billentette oldalra a fejét, emellé még mindig őzikeszemekkel figyelt. Folyamatos „fordulj meg, csukd be az ajtót, menj ki és ne foglalkozz Damonnel” mantra mellett akartam egy lépést hátrálni, de a tekintete még mindig fogva tartotta az enyémet. Végül dühösen rávágtam a térdemre és odasétáltam hozzá, mire fölényes vigyor ült ki az arcára. Szúrós pillantást lövelltem rá és leültem, ő azonnal átölelte fél kézzel a derekam.
- Látom már nem is vagy álmos – morogtam. Kiöltötte rám a nyelvét, mire fintorogtam egyet és látványosan a másik irányba kezdtem nézni. Halkan felnevetett és visszadőlt a párnájára. Mosolyogva fogta a tenyerei közé az kézfejem és felvont szemöldökkel nézett fel rám.
- Ne. Pukkadj. Már – az utolsó szót hosszan elhúzta, kicsit nyafogott is hozzá. – Amúgy is: miért vagy rám dühös, mikor ki is mehettél volna? – ült fel, az állam kényszerrel maga felé fordította. Fapofával bámultam rá, de a kedves arckifejezése lassan megtörte az álcám: elnevettem magam. Odahúzott magához és átölelt. Hirtelen elkezdtem bagolyhangot utánozni, mire dühösen felmordult. – Egy bagoly elég éjszaka, ne kezdd már te is!
Kuncogva dőltem végig az ágyon, a lábam pedig lelógattam a peremén. Lekönyökölt mellém és engem figyelt.  Halkan felsóhajtott, mikor az oldalamra fordultam és pihenni próbáltam. Éreztem, amint a hajam csavargatta, majd fészkelődött egy kicsit végül nyugton maradt. A vállam fölött rá pillantottam, láttam, hogy hátat fordított nekem, minden bizonnyal aludni próbált, ha már este a bagoly nem hagyta. Felhúztam a lábam és lehunytam a szemem…
Hideg víz fröccsent… fröccsent? Egy fenét! Jéghideg víz borult rám. Azonnal felültem. Előttem Justin fütyörészett, mindenhová nézett, csak rám nem, a háta mögé tett kezében egy vödör volt. Damon lassan kelt fel, arcán idegesség tükröződött.
- Justin. Matt. Ride – mondta lassan, emellé dühösen. Hirtelen viszont kisfiús álmosoly ült ki az arcára. – Ez mégis mi a fenére volt jó?! – a hangjában az élt nem lehetett nem észrevenni. Jus megvonta a vállát. – Bailey, gyere nyírjuk ki ezt az idióta barmot – ült ki az arcára gonosz vigyor, mire az unokatesóm védekezőn kapta maga elé a kezét.
- Nem az én ötletem volt, Jake mondta, hogy borítsam rátok – mentette a menthetőt.
- Na persze – állt fel a barátom. Megragadtam a kezét, mire összevont szemöldökkel pillantott rám.
- Igazat mond, ha hazudik, akkor idegesen rágja az alsó ajkát és minden ötödik másodpercben simítja ki a homlokából a haját.
- Mi ez nem is igaz! – csattant fel, de ezután az ajkát kezdte rágni és a haját piszkálni. Damonnel összenéztünk és egyszerre kérdeztük meg, hogy hol van Crawford. Csak a kőház felé mutatott. Határozott léptekkel indultunk a mutatott hely felé, ahonnan Jake már villámsebességgel futott el. Hirtelen viszont hátraesett, néhány pillanattal később megláttam egy nagyon halványan vörösen vibráló, de szinte teljesen átlátszó erőfalat. Szép volt Damon!
Fölé álltunk, mire berezelve kezdett könyörögni, hogy ne bántsuk. Ekkor lépett mellénk Jus, a kezében a vödröt tartotta, ami csurog volt hideg vízzel. Jake korát (és a nemét) meghazudtolva visított fel és rohanni próbált, de megragadtuk a pólóját, mire a harmadik tettestársunk a nyakába öntötte a hideg vizet. Ezután esőtánchoz hasonló mozdulatokat tett, amin jókat röhögtünk, majd megfenyegetett minket, hogy ezt még megbánjuk. Továbbra is rajta nevettünk.
- Szia Vizesfejű – puszilta meg a tomboló Jake arcát Jenny, mire a fiú kissé lenyugodott, majd felkapta a vizet a megszólítását illetően. Ezen ők elveszekedtek egy ideig. Vagyis a srác toporzékolt, mint egy ötéves, a lány pedig jót kuncogott rajta. Jól tette, mi is ezt csináltuk.
***
Vacsora után lementünk egy medencéhez, ami a házak mögött, a focipálya mellett helyezkedett el. Persze nem volt benne víz, de így is jó volt. Lemásztunk és az oldalában ülve beszélgettünk. Mikor már legalább hárman megszomjaztak kiszámoltunk valakit, aki hoz üdítőt. Ez egyszer én voltam. Egy kis segítséggel kimásztam, ami annyit tett, hogy mivel senki sem jelentkezett önként bakot tartani, így ráléptem Mark vállára és felhúztam magam. Bementem a házunkba és láthatóvá varázsoltam a büféből elcsórt ásványvizeket és üdítőket. Gyorsan kislisszoltam, de ekkor futottam össze Annabellával, aki a másik tizenegyedikbe járt. De nem csak véletlen botlottunk egymásba, mivel mikor meglátott, szinte szó szerint elém futott, hogy elállja az utam. Unottam forgattam a szemem, kezemben az üdítőkkel, még ő hátradobta a hosszú aranyszőke haját a válla felett. Szúrós tekintete egyenest rám villant, minden bizonnyal ezzel a pillantással próbálta átszúrni a szívem, de sajnos sutba kell dobnia ezt az álmát, mivel vele ellentétben halhatatlan vagyok. A körömágyát piszkálgatva szólalt meg.
- Csak egy kérdés: mit néz benned egy olyan srác, mint Damon? – ő a második, aki felteszi ezt a kérdést. És neki is ugyanaz a válaszom, mint Lindsey-nek: foglalkozz a saját dolgaiddal… szívem szerint még hozzátenném, hogy ribi, de nem süllyedek le az ő szintjükre.
- Talán baj, hogy van barátom? – kérdeztem. Csak felkapja a fejét. Állkapcsában minden izom megfeszült, ahogy dühösen összeszorította a fogait. Csak gúnyos mosolyra húztam a szám, majd megszólaltam. – Engem nem érdekel, ha attól vagy kiakadva, hogy nem állok a csicskáid mellé a kirakatba! – mondtam nyugodtan. Olyan kerek lett a szeme, mint a hold. A száját meglepetten nyitotta ki, majd egy kis habogás következett, amin remekül szórakoztam. A suli királynőjébe bele bírtam fojtani a szót.
- Te mégis…?
- Viszlát – kerültem ki a meglepett csajt. Felháborodott sóhajtással fordult utánam, amit „felnőttesen” reagáltam le: ördögien felnevettem. Újra lemásztam a többiekhez és megpróbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe. Nemigen sikerült, mivel a lehető legnagyobb marhaságokat mondták egymás után összefüggés nélkül. Tíz perc után sokalltam be.
- Mit hagytam ki? – kérdeztem. Szinte mindenki fáradtan fordult felém.
- Jake most azon gondolkodik, hogy milyen hülyeségeket hallott – mondta Mark. – De már vagy fél órája! És még találgattunk is, hogy mire gondolhat, de ez egy akkora idióta, hogy csettintésre elfelejtette, hogy mit akart mondani! – morogta neki hangosan. A lányok halkan kuncogtak, bár Jen próbálta a keze mögé rejteni a mosolyát, mikor a pasija rámordult.
- Jól van, na, már eszembe jutott. Nos, akkor ezekre válaszoljatok. Ha ma 0 fok volt és holnap kétszer ilyen hideg lesz, hány fok lesz holnap? – vigyorgott. Mindenki felvont szemöldökkel meredt rá, némán, fapofával. A reakciónk láttán kicsit idegesebben folytatta. – A következő: ha az ember fog egy elektromos vezetéket és elkezdi ököllel verni, akkor az áram ütést kap? – mondja a következő marhaságot. Síri csendben figyeltük és hallgattuk. Damon ökölbe szorította a kezét, láthatóan filózott, hogy leüsse ezt az antipoéngyárt, majd kinyújtotta az ujjait, mikor az kézfejére tettem a kezem, hogy ne bántsa már ezt az idiótát. A vállára hajtottam a fejem, mire a fülemhez hajolt és belesuttogta, hogyha Jake még egy ilyen béna „viccet” elmond vagy őt, vagy magát nyírja ki. Szerintem az előbbi felé hajlott. Eközben az előadónk folytatta. – Ha a paradicsom gyümölcs, akkor a ketchup az lekvár? – egyszerre vágtunk értetlen fejet.
- Oké, én meguntam. Most megölöm – állt fel a barátom, mire megragadtam a csuklóját és visszarántottam. Ő morogva fejezte ki a nemtetszését.
- A fejed a gyümölcs, az agyad a lekvár – mordult fel Mark, mire mindenki felröhögött, még a gyilkolást tervező Damon is. A haverunk folytatta. – Ennél még egy csaj is jobb vicceket mond.
- Na persze – vágott gunyoros grimaszt Jake. A fiúk a lányokra, így többek közt rám is, néztek. Innen kezdődött az általunk rendezett stand up comedy. Csatlakozott hozzánk néhány osztálytársunk is. Többek között Josh és Oliver, akik a medence szélén ülve hallgattak minket. Természetes volt, hogy David és a haverjai és jöttek, végül már az osztály nyolcvanöt százaléka ott ült a medencében vagy annak a környékén. Az osztályfőnökünk csinált pár képet rólunk, majd ő is levágódott a fűre. Jó kis osztálydélutánnak néztünk elébe.
***
Este. Már sötétedett, be is borult. A vihar a semmiből jött, de a szél az már nyolc óra körül fújt, mint a bolond. Épp Melody-val tollaslabdáztam (mindig elfújta a szél a labdát, de nekünk pont ekkor jutott az eszünkbe ilyet játszani), mikor elkezdett csöpögni az eső. Felnéztem a szürke égre és egy halk káromkodás hagyta el a szám. Mindenki fedett helyre sietett. Most a fiúkhoz mentünk be, sajnos Josh és Oliver is ott szándékozott tartózkodni. Hogy vágna beléjük a villám! Bár, ha kilöktem (vagy teleportáltam) volna őket az udvarra esetleg a legmagasabb hegy legmagasabb pontjára, akkor minden bizonnyal beléjük csapott volna. De csak ötlet maradt. Sajnos… Az ablakon bámultam kifelé, mikor egy villám cikázott el a fejem fölött. Az unokatesóm is nekidőlt a falnak és kinézett a focipályára.  Mindenhol tócsák voltak, a hamuszürke felhőkből csak úgy ömlött a víz. Rám pillantott és elhúzta a száját. Valószínűleg ugyanarra gondolt, mint én: na, most vajon mi lesz a meglepetéssel? Elmosta az eső.
A többiek felé fordultunk. Mindenki az ágyakon döglött és panaszkodott erre az idióta időjárásra. Egyszer süt a nap, fél óra múlva pedig beborul és esik. Emellé azt találgatták, hogy miért pont most jött a vihar, egész héten dög meleg volt, miért nem akkor szakadt le az ég, mielőtt hegyet másztunk? Kristy erről hangosan nyafogva fejtette ki a véleményét, mire Oliver rászólt, hogy fejezze már be a nyavalygást, őt viszont Justin cseszte le nem épp kedvesen, amin Damon jót nevetett. Itt kezdődött egy kisebb veszekedés, ami közben egyszer csak magamon éreztem Josh tekintetét. Rá emeltem a pillantásom, pillanatokon belül a fejemben szólalt meg a hangja.
„Mit szeretsz te Damonben…” – morogta gondolatban.
„Három” – sóhajtottam.
„Mi három?” – kapta fel a fejét, amit rajtam kívül senki sem vett észre.
„Te vagy a harmadik, aki ezt mondja, csak eddig fordítva volt: Damon mit szeret énbennem” - válaszoltam a kérdésére. Szeméből kiolvastam, hogy Lindsey-re és Annabellára gondol. Bólintottam, mire egy láthatóan szúrós pillantást vetett a házunk felé, ahol az előbb említett két liba és a csicskáik pingálták maguk Barbie-babává.
Körbe pillantottam a hét az egy ellen vitatkozáson. Meguntam és elordítottam magam, hogy pofa be. Egy pillanat alatt lett síri csend. Elégedetten vágtam karba a kezem és húztam fölényes vigyort az arcomra, amin Melody nevette el magát először, majd lassan a többiek is. Justin átkarolta a vállam és magához húzott.
„Pont a határozottságod tetszik a legjobban” – mondta halkan Josh. Próbáltam továbbra is mosolyogni, de ez után a kijelentés után legszívesebben gyilkos pillantást lövelltem volna felé.


Hirtelen hangos zene ütötte meg a fülem. Felkaptam egy, a szék háttámlájára dobott, bőrdzsekit, aminek elvileg nem kellene átáznia, és kimentem a házak közti részre. A fejem fölé emeltem a kabátot, hogy ne ázzak el és a nyakam nyújtogatva néztem a tábor végében lévő híd és patak irányába, ahol volt egy kisebb tisztás, ahol tábortüzet lehetett volna gyújtani. Teljesen elámultam. Discofények, DJ, zene. Nahát! Szóval ez titkolták annyira előlünk. Vigyorogva futottam vissza és kíváncsiságtól meg az izgalomtól dadogva meséltem el a látottakat. A lányok egy pillanat alatt rohantak át a mi házunkba. Korbefordultam a kis szobában, hogy kié a bőrdzseki, legnagyobb meglepetésemre Damon vette ki a kezemből gúnyos somolygás kíséretében. Vigasztalásképp egy puszit nyomta az arcára és a barátnőim után futottam. Bent kicsit nagyobb tömeg volt, mint eddig, de az is hamar feloszlott, mikor a következő mondatot meghallottuk.
- Gyerekek buli ruhát felvenni indul a záróbuli! – kiabálták a megafonba a tanárok. Esőbe bulizzunk? Oké! Minden házból egy hangos kiáltás hallatszott. Egyértelmű volt, hogy örülünk neki.
Felvettem a szürke farmerem és a fekete ujjatlan pólóm. Cipőnek pedig a fekete converse-m gondoltam. A lányok is hasonlóan öltöztek. Smink fölös volt, mert az eső egy pillanat alatt lemosta volna. Ezt Lindsey-nek is próbáltuk elmagyarázni, de nem érdekelte. Csak megvontuk a vállunk és nem foglalkoztunk vele többet. Leengedtem a hajam és futottam kifelé.
Éreztem, hogy zuhog az eső. Felnéztem és kitártam a karom, majd hangosan elénekeltem az éppen szóló dal refrénjét. Nem sokkal mellőlem halk nevetést hallottam. Megpördültem. Damon velem egy időben lépett ki, de csak akkor vettem észre, mikor rajtam kuncogott. Rajta lila ing, ami fölé sötétszürke sportzakót vett és ugyancsak szürke nadrág volt. Hajával nem kezdett sokat, mivel mikor kilépett a fedél alól, azonnal a homlokához és tarkójához tapadtak a tincsei. Fekete, csupa kosz bakancsa megtisztításával se fáradt, mert amint lelépett a lépcsőről rögtön friss kosz került a lábbelire. Odajött hozzám és így ketten indultunk a buli felé. Megfogta a kezem és megpörgetett. Ekkor már úgy szakadt az eső, mintha öntenék. Mindenki úgy nézett ki, mintha ruhában zuhanyoztak volna, de ez zavarta őket a legkevésbé. A tekintetemmel megkerestem a többieket, de mikor megpillantottam őket a nagy tölgyfa alatt táncolni megnyugodtam. Így kezdtünk el bulizni. A zene hangosan üvöltött, azon se csodálkoztam volna, ha az állatok elmenekülnek a tíz kilométeres körzetből. Mivel annyira nem vagyok jó táncos, így táncnak nem is nevezném, amit csináltam. A barátom csak egy faasztalnak dőlve állt és nézett, közben édesen somolygott. Ez volt az a mosoly, ami miatt megint paradicsomhoz kezdtem hasonlítani.
Körbenéztem. Mindenki csuromvizesen táncolt még mindig, láthatóan a vihar volt a lehető legkisebb gondunk. Volt, akit megvilágított a fény, még másokat nem is ismertem fel olyan sötétben álltak. A tanárok esőkabátban ácsorogtak az egyik kis híd mellett. A fiúk gondoltak egyet és megfogták őket és berángatták közénk.
Hirtelen két kar fonódott a derekamra és magához húzott az a valaki. Felnéztem a fekete szemekbe, amiben ragyogtak a disco-fények. Mögötte viszont valami érdekeset pillantottam meg. Bár a szárnyaink láthatatlanok, az eső mégis mintha megállt volna rajtuk. Egy ember optikai csalódásnak gondolta volna, de én tudom, hogy a szárnyunk akkor is ott van, ha úgymond „visszahúzzuk”. Mikor a válla fölött hátrapillantott, hogy megnézze, hogy mit figyelek, elmosolyodott. A válla kissé megmozdult, a cseppek a földre hulltak. A fülemhez hajolt és három szót suttogott a fülembe: engedd el magad. Kissé elléptem tőle és az ég felé fordítottam az arcom, majd felemeltem a kezem. Majd Damonre néztem, aki meglepetésemre olyan mozdulatot csinált, mint a profi táncosok. A meglepett tekintetemre röhögve válaszolt.
- A démonok köztudottan jó táncosok, csak még jobban titkolják.
- Akkor az angyalok meg jó énekesek? – mondtam poénból.
- Eltaláltad, aranyom – kacsintott és magához húzott egy csókra. Elmosolyodtam és átöleltem a nyakát.
A dalok legtöbbjét mindenki szívesen hallgatta. De voltak olyan olyanok, amit csak a lányok (Pl. Selena Gomez – Come & Get it) és olyan is, amit főként a fiúk élveztek (Macklemore & Ryan Lewis - Can't Hold Us feat. Ray Dalton). Egymás után mentek a pörgősebbnél pörgősebb számok. Egy csomó remixet is hallottunk. Amikor néhány lány (értsd Lindsey és a hozzá hasonló plázacicák) odamentek a DJ-hez a kívánságukkal, akkor a zenekeverőnk beleszólt a mikrofonjába.
- Ki szeretne Justin Biebert hallgatni? – erre egyhangú nem volt a válasz. – Bocs lányok, a többség döntött.
Ekkor kiült a barátom és az unokatesóm arcára is a sunyi vigyor. Egymásra néztek és a fedett DJ-pult felé indultak. Értetlenül mentem oda a fa alatt álló barátaimhoz. A tölgy alá nem esett be annyira az eső, talán ez volt az oka, hogy ők nem voltak annyira vizesek. Ismerős dallam szólalt meg, méghozzá azért volt az, mert az a csengőhangom. Hangosan felsikoltottam, mire mindenki felém fordult:


- Linkin Park! – a barátnőim felnevettem. Bár az évfolyamból leginkább a fiúk kiáltottak fel a zene hallatán. A lányok csak morogtak, főként Lindsey fejezte ki a nemtetszését fujogással, mire valaki megdobta sárral, hát szakadtunk a röhögéstől. A két lakótársam visszatért. – Ti intéztétek a zenét, igaz? – öleltem meg őket, mire bólintottak.
- Hát ezt szívesebben berakta, mint a Bieber gyereket – vonta meg a vállát Jus. – Amúgy kérdezte, hogy még mi legyen. A válaszunk, hogy valami rock, azaz talán Linkin Park meg Skillet, esetleg Green Day.
- Hál’ Istennek, már kicsit unom a remixeket. Ugye mondtátok, hogy ne mixelje ezeket? – szólt közbe Jake.
- Miért szerinted ez a dal mixelve van? – mutatott a sátor felé, ahonnan a zenék szóltak. – Hát bulizzunk – nevetett Damon.

Tizenegy óra felé már a tanárok mondták, hogy mindjárt vége, de legalább féltizenkettőig visszakönyörögtük a DJ-t. Viszont akkor már nagyon viharosra állt az idő és a DJ-nek is haza kellett mennie így vége lett. Morogva mentünk a faházakba megszárítkozni.
Átvettük a pizsink és a hajszárítóért veszekedtünk. Kristy kikapta a tesója kezéből, az övéből Melody, én pedig tőle loptam, viszont nálam se volt sokáig. Először Lindsey szerezte meg a jogot, hogy a haját szárazzá varázsolja. És vagy fél órán át vártunk, hogy odaadja. A haja pedig nem letet hosszabb, mint az enyém. És én kb. tíz perc alatt megszárítottam. Nem értem ezeket a dívákat. Egyszerűen borzasztó!
Egy óra volt mire oda jutottunk, hogy odabenn teljes csönd volt és az ágyban feküdtünk. De most jön a vicc az egészben. A ház fala max tíz centi vastag lehet. Kint pedig kopog az eső, a jég, villámlik és dörög az ég. Komolyan már megint csak a démon hiányzik. Kicsit deja vou érzésem van. Megint!
- Hé! – suttogta valaki, mire mindenki felsikított. – Komolyan, nem egy démon jött kinyírni benneteket – nyitott be az ajtón… nos Damon.
- Te csak a magad nevében beszélj. Sőt ne is beszélj, míg a neved pont arra rímel, hogy démon – nyögte ki dühösen Kristy, mire a vendég megforgatta a szemét. – A jó istenit, jöjjenek már be a többiek is – nyöszörögte, mikor megzendült az ég.
- Amúgy is: mi a fenét kerestek is? – kérdezte Jenny.
- Beázott a házunk.
- És miért ide jöttetek? – vonta őket kérdőre Melody.
- Azért mert csak a ti házatokban van hely, mivel nem csak mi jártunk így – morogta Justin és levágta magát a szőke lány mellé, aki rögtön elpirulva hajtotta le a fejét. – Alszunk a padlón is, csak ne zavarjatok el, léci – könyörgött összekulcsolt kezeit az álla alá téve. Felsóhajtottam jelezve, hogy rendben. Sajnos Josh is csak hozzánk bírt bejönni. Damon bedőlt mellém, mire odabújtam hozzá. A fiúk a következőképpen voltak elhelyezve. Jake Jenny mellett, Melody Kristy-hez költözött, így Jus és Mark próbált osztozni a nem túl nagy ágyon. És Lindsey meg Josh is próbálta elosztani a férőhelyet, amin magamban jót nevettem.
Fél órával később már a legtöbben aludtak, még úgy is, hogy jó nagy vihar tombolt kint. De a mellettem fekvő srác és én se tartoztunk bele a legtöbbenbe. Csak feküdtünk egymással szemben, a hidegtől nem vacogva.

- Nem tudsz aludni – suttogta. Megráztam a fejem. Megértően elhúzta a száját, majd a párnámba fúrta az arcát és lehunyta a szemét. – Próbáld meg – motyogta. Odabújtam hozzá és a mellkasra hajtottam a fejem, mire fél kézzel átölelt. – Jó éjt, kicsim – súgta a fülembe…

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon jó lett a rész. Imádtam az egészet, így nem tudok pontosan egy "legkedvencebbet" kiválasztani.
    Siess a kövivel kérlek :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :)
      Megpróbálom minél előbb hozni a kövi rész :)

      Törlés
  2. Szia!!!
    Hát ez a rész eszméletlen jó lett!!!!! Nagyon-nagyon tetszett!!!!!
    Siess a kövivel lécci!!!!!!!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, holnap vagy csütörtökön mindenképp hozom a következő részt. :)

      Törlés