2014. június 1., vasárnap

Indulás!

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, bár nem vagyok vele megelégedve meg hosszú is lett... Remélem azért elnyeri a tetszéseteket. :) Az előző fejezethez köszönöm a 7 tetszik-et és a kommentet, na meg az új rendszeres olvasót!
---------------------------------------

Az indulás napja! Reggel még az ébresztő órák (Damon és Jus) előtt kipattant a szemem, és mivel a telefonjuk jelzésére nem reagáltak, így kivételesen az én kezem által kelhettek. A mostohatesóm matracostul borítottam le, mivel a szép szóra (és a csúnyára se) reagált. Damont kissé másképp ébrezgettem. Leültem mellé az ágyra és az arcát cirógattam, mire kisfiús mosolyra húzódott a szája, majd kissé megráztam a vállát, a reakciója egy halk morgás volt. Egy kis csókot nyomtam a szájára, a következő pillanatban már a meglepett tekintetét figyeltem. Rámosolyogtam és felálltam volna, de visszarántott és úgy ölelt magához, mintha egy játék mackó lennék, néhány pillanat múlva már horkolt is. De mivel nem szokott horkolni, így hamar nevetni kezdtem és ő is követte a példám. A „mennyi az idő” kérdésre a válasz nem igazán tetszett neki így: lelökött, megfordult és aludt volna tovább, de a hátára ugrottam, ami miatt fájdalmasan felnyögött. Elvette maga mellől a kispárnáját és hozzám vágta. Semmit nem ért el vele csak azt, hogy előrehajoltam és a lapockáira könyököltem.
A „mikor hagysz békén” kérdésére sem volt épp ínyére a válaszom. A soha talán nem volt túl elővigyázatos visszafelelés. Hirtelen olyan mozdulatot tett, amitől leestem róla, ő pedig fölém kerekedett. Vigyorogva kacsintott és leszállt rólam. Már majdnem kilépett az ajtón, mikor hozzá vágtam a párnáját. A válla fölött hátrasandított rám. Kislányos mosolyt villantottam felé. Határozott léptekkel indult meg az irányomba. Egy éles sikkantás kíséretében a fejemre húztam a takarót és összegömbölyödtem alatta. Lehuppant az ágyra, a fejem mellett két oldalt besüppedt az ágy. Lassan elhúztam a szemem elől a pokrócot. Egyik szemöldökét felvonta, szája sarkában gunyoros mosoly ült. Megforgatta a sötét szemeit, majd felült. A szekrényéhez lépett és kinyitotta.
- Várod már a „tizen-istentudja-hány” órás utat? – kérdezte, miközben kivett egy fekete pólót és ledobta mellém az ágyra. Én is ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Ja, bár mikor legutóbb ültem repülőn, azt hányózacskóval a szám előtt töltöttem. És akkor csak az óceánon repültünk át és nem az óceánon meg egy kontinensen… szinte.
 Ekkor egy farmer landolt a bal oldalamnál. Megperdült és odasétált elém, leguggolt, majd mélyen a szemembe nézett.
- Tuti nem leszel rosszul, mivel egy angyal nem lehet tériszonyos.
- Akkor én kivételt képezek, akárcsak az „angyalok minden nyelven beszélnek” állításnál is - morogtam Megcsóválta a fejét és egy puszit nyomott a homlokomra.
***
New York-ból indultunk délután négykor. Elvileg, bár fél öt volt, mikor felszállt a gép. De addig leadtuk a csomagjaink és becsekkoltunk. Már csak a felszállásra vártunk. Unatkozva ültünk vagy éppen álltunk az információs pult előtt. A fiúk egymást dobálták galacsinokkal, mi lányok a reptéri székeken ülve olvastuk az újságokat, amiket magunkkal hoztunk.
Hirtelen Damon ült le mellém. Megpuszilta az arcom és kivette a fülemből az egyik fülhallgatóm és belehallgatott a zenébe, ami éppen ment. Az arckifejezéséből ítélve tetszett neki a zene, amit hallgattam.
- Hé, emlékszel még a Végső állomásra. Na, remélem velünk nem történik meg, ami velük - suttogta a szabad fülembe. Végigfutott a hátamon a hideg, mikor eszembe jutott, hogy mi történt abban a filmben. Bármit, csak azt ne!
- Eddig pont nem eszembe se volt. Kösz, hogy emlékeztetsz – vigyorogtam rá gúnyosan, majd a fejére csaptam az újságommal. Szomorú arcot villantott rám, de a szeme más érzésekről árulkodott. A vállára hajtottam a fejem és tovább nézegettem az újságom.
Annabella Trusskot, a másik tizenegyedik osztályból, lépkedett oda hozzánk és egy pillanat alatt kikapta a kezemből a magazint. Diadalittas vigyorral állt tovább. Damon állt volna fel, hogy utána menjen, de megfogtam a kezét, jelezve, hogy inkább ne, mivel a csaj unokatesója szemben állt velünk és minket figyelt. Csak a szememmel intettem a srác felé, mire azonnal megértette és inkább visszaült mellém.
Majd mikor a hangosbemondó bemondta, hogy indul a gépünk felkaptuk a kézipoggyászaink és elindultunk a géphez. A kis sporttáskámat és a hátizsákom a vállamra kaptam és a többiek után futottam. Hirtelen valaki leemelte a vállamról a sporttáskát. Meglepve néztem az unokatesómra, akinek volt annyi esze, hogy nem sporttáskát, hanem egy kisebb bőröndöt hozott, aminek persze kerekei voltak és húzni is lehetett. Mosolyogva haladtam mellette a majd’ harminc méteres vasjármű felé. Kicsit megtorpantam a bejáratánál, de mikor Damon hátrafordult, hogy megnézze, hogy hol maradtam és felém nyújtotta a kezét. Kicsit félve, de felmentem, majd a barátommal ledobtuk magunk egy szimpatikus helyre. Kinéztem az ablakon, elém tárult a felszállópálya. Figyeltem, ahogy az angyali démonom felpakolta a kézipoggyászaink a tartóba a fejünk felett. Ledobta magát mellém, és ujjait az enyémre kulcsolta, aminek a látványa miatt elmosolyodtam.
Hát, a kis csapatunk ülésrendje a következő: én ültem az ablak felől, mellettem Damon. Mellettünk Jake, Jenny és Kristy, mögöttük pedig Mark, Justin és Melody.
Kissé hangosak voltunk. Csak egy kicsit! Liam és Martin már ekkor megkezdte a rendbontást, amit a telefonokból szóló zene csak tetézett. Csak egy bökkenő volt: rajtunk kívül még kábé hatvan ember volt a repülőn. Melody és Jus halkan beszélgettek, Mark az előtte ülőt (Jake-et) piszkálta, aki ezt megelégelte, hátrafordult és egy jó nagyot csapott a haverja fejére. Jenny és Kristy álmosan meredtek maguk elé.
Lenézem az ablakból és csak a távolodó tájat láttam. Azonnal visszafordultam. Éreztem, hogy az arcomból minden szín kiment, csak meredten bámultam előre. Mégis milyen angyal vagyok, ha húsz méternél magasabban félek? Inkább ne is válaszoljanak.
- Csak nem félsz – ölelt át a barátom. A gúnyos vigyorát le sem lehet törölni az arcáról, miközben kicsit előrébb hajolt, hogy lásson. Nyeltem egy nagyot és egy nyöszörgés után megszólaltam.
- Ááá, csak kicsit van tériszonyom – néztem rémülten magam elé. Meredt rám egy ideig, majd:
- Egy tériszonyos angyal. Ilyet sem hallottam még – röhögött. Az arcát a tenyerébe temette, a háta rázkódott a vihogástól. A könyökömmel oldalba ütöttem. Erre csak még jobban elkezdett nevetni. De ez semmi volt ahhoz képest, amit a többiek csaptak: a tanárok nem győztek odamenni ahhoz, akinek a hangja már megütötte a hangosságmérőt. Bár, amint elmentek az egy méteres körzetből azonnal belekezdtek az ordibálásba. Szerintem a többi ember már nagyon várja, hogy leszálljunk. Az átszállás Londonban lesz az éjszaka közepén, szóval városnézés lefújva. Talán visszafelé.
- Figyu, kihasználom ezt a hangzavart és elmondom a kis tervünket, hogy lerázzuk a ˝nem kívánatos személyeket˝ – suttogta a fülembe. Érdeklődve néztem rá, mire folytatta. – Nos, az a tervünk, hogy te ráveszed Josh-t, hogy megcsókoljon. Én „véletlen” meglátom és „szakítunk”. Majd „összejövünk” velük még az álarcosbál előtt. A bálon pedig koppannak – a vigyor az arcomon egyre gonoszabb lett, miközben mondta. A szeme vörösen csillant meg és rám kacsintott. – Ha jól sejtem benne vagy.
- Oh, igen – bólintottam. A tenyerem dörzsölve folytattam a mondani valóm. – Josh szűrét élvezet lesz kirakni. Meg röhögni rajtuk minden nap végén – mosolyogtam gúnyosan.
- Ja-ja – csapott bele a kezembe. A vállára hajtottam a fejem és magam elé képzeltem Josh értetlen arcát mikor majd kivágom. Már előre láttam, ahogy a zöld szeme kikerekedik, szemöldökét összevonja, száját elképedten eltátja. Na, jó! Most aztán előbújt belőlem a kisördög.
A tizenkét órás út nagyon, de nagyon hosszúnak tűnt. Éjfél lehetett, mikor leszálltunk Londonban és vártuk a másik gépet. Szinte állva elaludtam, Damon és Jus pofozott fel néha, hogy ébresztő. Mikor újból a kényelmes ülésen ülhettem, szinte azonnal az álomvilágba ugrottam. Hajnalban (mivel délután négykor indultunk) álmosan kinyitottam a szemem. A fejem Damon vállán pihent, a fiú lehajtott fejjel, maga előtt összefont karral aludt. Visszahajtottam a fejem és megpróbáltam újra elszunnyadni. Nem tudom mennyi idő múlva valaki megsimogatta az arcom.
- Ébresztő kicsim – suttogta a fülembe. Morogtam valamit és a vállába fúrtam az orrom. Megcirógatta a járomcsontom. – Mindjárt leszállunk.
- Még öt perc – nyöszörögtem.  Halkan felnevetett és szájon puszilt. Azonnal kipattant a szemem.
- Tudtam, hogy beválik – mosolygott gonoszan. A fejére ütöttem. – Au! Ez mire volt jó.
- Reméltem, hogy kisebbre tudom ütni az egódat. Ízlések és pofonok – vontam vállat. Erre Jus is felnevetett a mellettem helyet foglalt sráccal egyetemben. Én felvont szemöldökkel néztem rájuk.
„Két idióta” – gondoltam.
„Hé, ez…”
„…sértő” – vágták rá azonnal.
- Megkezdjük a leszállást – hallottuk a rádiókból. – Kérjük üléseiket állítsák függőleges helyzetbe és kapcsolják be a biztonsági öveiket. Köszönjük, hogy velünk utaztak!
Kinéztem az ablakon. Valami csodálatos látványtárult a szemem elé. Erdőségek, néhol kisebb faluk, városok. A templomok tornyai kimagasodnak a házak közül, a tetejükön lévő kereszteken megcsillantak a hajnal első fényei. A Nap még nem teljesen kelt fel, ezért még világítottak a városkák fényei.
Ránéztem Damonre. Ő is az ablakon figyelt kifelé, szemében tükröződött az ablakon bevilágító vöröses fény. Mikor észrevette, hogy nézem elmosolyodott. Egy puszit adott az arcomra és az állát a vállamra támasztotta, így visszafordított engem a csodás látvány felé.
Néhány perccel később már kezdenek ébredezni a városok, egyre több autó haladt el az utakon, a gyalogosok és a biciklisek is megszaporodtak. A Nap is egyre feljebb kúszott a horizont peremétől. Ahogy a gép egyre lejjebb ment, úgy lett egyre szebb a kilátás is, a fákat szinte már el lehetett különíteni egymástól. Most már láttam egy tavat is, de nem az egészet, csak azt, hogy valami megcsillant a fák közt. Jobbra nézve egy nagyobb város került a látószögembe. Azt hiszem Bukarest volt a neve.
A következő napokat egy nemzeti parkban, direkt diákoknak épített táborban fogjuk tölteni. Elviekben négy, vagy a mi esetünkben 5+1 fős szobákban alszunk. Szóval mi négyen, plusz Lindsey meg egy olasz lány. Nos, ő úgy kerül hozzánk, hogy tőlük elvettünk egy négyfős házat, hogy mi is elférjünk. Összesen három csoport lesz ott. A miénk, az olasz és egy román diákcsoport lesz ott. Szóval két olasz diák jön hozzánk, kettő meg a hazaiakhoz.
- Jól van gyerekek! – állt meg az osztályfőnök a gép közepénél, mikor leszálltunk. – A reptértől két busz visz minket a táborhelyre, de két napig nem csak mi leszünk, hanem olasz diákokkal is osztoznunk kell, mint tudjátok. Tegye fel a kezét, akik öten vannak egy szobában – nyújtogatta a nyakát. Én, Damon, Jus, Jen és még a többiek feltették a kezük – Jó, hozzátok egy olasz gyerek lesz berakva, de csak egy éjszakáról lesz szó, rendben? Jó, csak ennyit szerettem volna – Ment vissza a helyére és ő is elkezdte leszedni a kézipoggyászait.
Fél óra múlva sikeresen összeszedtük a maradék cuccunk is. Valahogy a buszba is sikerült bepasszírozni a csomagokat, bár volt pár táska, amit az ülésekhez kellett lerakni. Fáradtan rogytunk le az helyeinkre. Mindenki az ablak mögött elsuhanó tájat nézte, közben azon volt, hogy el ne aludjon.
- Fa, fa, fa, ház, fa, fa, fa, őz, fa, fa, medve, fa, fa – sorolta Jake unottan, de az egyikre felkapta fejét – Medve?! – nézett hátra, mivel az utolsó ülésen ült. Mindenki felé kapta a tekintetét. A legtöbben gúnyosan meredtek rá.
- Medve? – kérdeztük kórusba.
- Eskü! – tette fel a jobb kezét, a balt pedig a szívére. A tanárunk fejét csóválva állt a busz közepére. Előbb megmasszírozta az orrnyergét, csak utána szólalt meg.
- Jake, az nem medve volt, hanem egy farönk – mondta, mire hangos röhögésben törtünk ki. A fiú hatalmasra nyílt szemmel fejelte le az előtte lévő ülés háttámláját. Majd morgott valamit arról, hogy pedig mindig is szeretett volna medvét látni. Jus rávágta, hogy majd menjen be az erdőbe, méghozzá jó mélyre, mert akkor biztosan összefut eggyel.
- Na, Jake, milyen a suli egyik nagymenőjének beégni? – fordult hátra Damon. Erre Jake beintett neki egyet. Mindenki szakad a röhögéstől.
- Mr. Crawford! – szólt rá dühösen a tanár. A srác kisfiúsan felmosolygott rá. – Nem hat meg – tolta feljebb az orrán a szemüvegét. A fiú savanyú ábrázattal dőlt hátra az ülésen. Átölelte a barátnője vállát és egy puszit nyomott a homlokára. Mark, Justin, Kristy és Melody is megforgatta a szemét. Na, ja, a szinglik.
Damonnel hátrafordultunk és rátérdeltünk az ülésre. A leghátulra bezsúfolódott hat barátunk fáradtan nézett ránk. Kristy és Melody laposakat pislogva pillantottak ránk, Jenny Jake vállán aludt, a mostohabátyám lehajtott fejjel nézett előre, a harmadik fiú pedig a halántékát az üvegnek döntötte.
- Valaki cserél velem helyet – kérdezte Mark. Csak a fejünket ráztuk. Elfintorodott és morcosan szólalt meg újra. – Akkor pukkadjatok meg – támasztotta megint a fejét az ablaknak, kicsit erősebben, mint kellett volna. – Aucs! – masszírozta a homlokát. Visszaültünk. Most én ültem a kis folyosó felé, így ki tudtam nézni a többiekre. Mögöttünk, mint már mondtam Jus, Jake, Jen, Kristy, Melody és Mark volt bezsúfolódva. Mellettünk a túloldalt Vanessa és Millie beszélgetett halkan. Előttünk viszont… Ordított mindenki, mint a nem is tudom mi! Felraktam a fülhallgatóm és max.-ra vettem. Mellettem Damon ugyanezt tette. Háromnegyed óra múlva lebírtam olvasni a tanár szájáról, hogy megérkeztünk. Kirántottam a fülemből a fülhallgatót. Megkocogtattam Damon vállát, mire felém nézett. Kivette a fülest.
- Megjöttünk – mosolyogtam. Kinézett az ablakon, majd hátrafordult. Mögöttünk mindenki kidőlt. A tanár már ébresztette volna fel őket, amikor közbe szóltunk.
- Majd mi felkeltjük őket, ha már mindenki lement – vigyorogtunk. A tanár úr nem kérdezett, hanem visszafordult. Öt perc múlva letöltöttünk egy heavy metal zenét és a hangot teljesen felvettük. Kicsi kellett, hogy el ne röhögjem magam, azt is Damon akadályozta meg, mikor az ajkába harapva mögém állt, egyik kezével befogta a szám, másikkal pedig azt a kézfejem, amiben a telefon volt, közben belecsókolt a hajamba.
- Három, kettő, egy – tátogtuk. Benyomtam, és valami ultrahangosan elindult. Justin és Mark összefejelt, Jen és Kristy felsikított, Jake pedig újra lefejelte az ülést. Melody még a bogarászásunk alatt felkelt, szóval ő már rég lent volt a többiekkel.
- Idióták! – ordították. Azonnal futni kezdtünk. Rohanva kaptuk fel a bőröndjeink és sprinteltünk tovább a faházaknál gyülekező csoporthoz.
- Rendben – kiáltotta a másik 11. osztály ofője. – A kulcsokat az osztályfőnököktől kapjátok meg. Minden csapatból jöjjön ide egy gyerek.
Naná, hogy engem küldtek oda. Bár majdnem összenyomtak, de megkaparintottam a kis fémkulcsot, amit egy fa kulcstartó díszelgett, ebbe volt belevésve a házacskánk száma. A tizenhármas. Balszerencse lesz vajon, bár én nem vagyok babonás? Odamentünk a kis lakáshoz, amit a földtől cölöpök emeltek meg, egy falépcsőn mehettünk fel az ajtóhoz. A fiúk pont a szomszédunkba kerültek.
- Cső szomszédok. Olyan jó lesz öt vagy hat éjszakát egy házban eltölteni Oliverrel – jöttek oda hozzánk.
- Helló idióta szomszédok – intettünk oda. Felnevettek. Damon odalépett hozzám és átölelte a vállam. Jake Jenny-vel tette ugyanezt.
- Szobára – mutatott Justin a házikókra. Mosolyogva ráztuk a fejünk. A barátom egy gyors csókot adott és elment a csomagjaihoz. Kinyitottam az ajtót és beléptem. Szuper ágyak, mini tévé, hűtő, szekrény és egy asztal, két székkel. Azonnal elfoglaltam az egyik emeletes ágy alját. Jen és Kristy peresze egymás fölé, illetve alá költöztek az emeletes ágyban. Kristy-é a felső, még Jenny-é az alsó emelet. Szegény Melody meg Lindsey-vel osztozik. Elnyúlok a fekhelyen. De mindenki más is. Öt perc múlva megjött az olasz lány. Basszus! Kiköpött Lindsey. Hosszú szőke haj, kék szem, rózsás arc. Mint egy topp modell. Egy világoskék, ejtett vállú, kábé combközépig érő pólót és egy fekete csőfarmert viselt szintén világoskék tornacipővel. Haját lazán összekötötte, világos tekintetét sötét szemceruzával és szempillaspirállal emelte ki.
- Sziasztok, Maria vagyok – mondta enyhe olasz akcentussal, de teljesen folyékonyan.
- Szia – köszöntünk egyszerre. Kicsit félénk arckifejezéssel lépett be, maga mögött a bőröndjét húzva. A mi szőkeségünk azonnal fölpattant, hogy köszöntse.
- Én Lindsey vagyok, ők ott Jennifer és Kristina – mutatta be őket, de nem a becenevükön. – Ő ott Melody, és ő meg Bailey – intett felénk a fejével.
- Már bocsi, hogy így közbeszólok, de én simán Jenny vagyok, ő meg egyszerűen Kristy – szólt közbe Jen. De mintha meg se hallotta volna, folytatta.
- És láttál itt olyan srácot, aki tetszik? – kérdezte. Na, a lényegre tért.
- Igen. A ti csapatotokkal jött. Amikor jöttem be akkor láttam a szomszéd háznál – mondta széles mosollyal. Ez már rosszat sejtet. – Egy sötétbarna hajú, sötétbarna, talán fekete szemű fiú. Elég helyes… – erre a szobában lévő összes amcsi felkapta a fejét. Kerek szemekkel néztünk össze, majd vissza az olaszra, aki csak nagy értetlenül pislogott.
- Oh, te biztos Damonre gondolsz – nevetett Lindsey. Ez meg még rosszabbat sejtetett. – Aki nem mellesleg az ittlévők egyikének pasija.
- Kié? – nézett kérdőn. Melody már majdnem megszólalt, hogy Damon és én egy pár vagyunk, amikor Lindsey közbevágott.
- Az enyém – mosolygott rám gonoszan.
„Úgysem hinné el, hogy Damon a te pasid. Csak megvédtelek a beégéstől” – hallottam meg a fejemben a „kedves” üzenetét. Ökölbe szorítottam a kezem, majd kinyújtottam az ujjaim. Nem fogok bedurvulni, pedig megérdemelné.
- Hű, mekkora szád van, de csak hazugság jön ki belőle – mondtam kínos mosollyal az ütés helyett.
- Oh, ne is figyelj rá – legyintett. Vonallá préseltem a szám. – Ő is szerelmes belé és kissé féltékeny – mondta magas hangon, mire Maria felnevetett. A lány tekintetében valami megcsillant. Mintha nemigen hinné el a mi drága Lindsey-nk dumáját. Nem is csodálom, mivel nem túl hihetően színészkedik.
- Bemutatnád? – nézett rá. Hú, na, most mi lesz? Ördögi vigyor ült ki az én és a barátnőim arcára is.
- Damont? – bámult ijedten. Erre a másik (és mi is) bólogatni kezdett.
- Igen, ha annyira jársz vele, mutasd be – vonogatta a szemöldökét Jen. Lindsey a száját rágja idegességében. A szemembe nézett, de mikor megvonogattam a szemöldököm, akkor elkapta a tekintetét. Itt felálltam és kimentem. Bentről még hallottam egy „oké, gyertek”-et. Gyorsan átfutottam és benyitottam a srácokhoz.
- Lindsey szívatás lesz – húztam gonosz vigyorra a szám. Bent csak a mi baráti társaságunk (azaz Olivert nem találtam ott) volt. Így lesz könnyű beégetni a hazudozót. Úgy csináljuk mintha valami nagyon vicceset mondtunk volna. A fiúk mutogatták, hogy üljek le a barátom mellé, aki ujjait az enyémre kulcsolta. Ekkor kopogtak be a többiek.
- Igen? – szólt ki Mark. Mivel elég feltűnően röhögött, így Jake szépen oldalba vágta, így a vihogást nyöszörgés váltotta fel.
- Bejöhetünk – hallottunk kintről egy elég pánikos hangot. Jus kacsintott egyet.
- Persze – kiáltották egyszerre a fiúk. Lindsey lassan benyitott. Eléggé meglepődött, mikor itt talált: szeme kikerekedett, szinte azonnal észrevette, hogy a mellettem ülővel fogjuk egymás kezét. Nem csak ő, hanem Maria is.
- Bailey mit keresel itt? – kérdezte fennhangon. Szinte remegett a dühtől és attól, hogy esetleg lebukik.
- Mi az már az unokatesómhoz és a… - kezdtem, de félbeszakított.
- Tűnés! – kiabált rám. Rezzenéstelen arccal tűrtem. Ekkor szerintem Damon megunta Lindsey képét, magához rántott és megcsókolt. Épp csak hozzá ért az ajka az enyémhez, de máris elnevettem magam.
- Újra megemlítem, de most csak nektek, menjetek szobára – ismételte Justin nevetve. De hogy min röhögött? Hát Lindsey képén. Olyan dühös fejet vágott!
- Te… te… te kis liba – kiabált rám. Megforgatom a szemem és ránéztem. De mielőtt megszólaltam volna a barátom megelőzött.
- Igen Lindsey pont úgy tűnik, hogy te vagy a barátnőm – bólogatott gúnyosan.
- Amúgy nem is mondtál akkora hülyeséget a féltékenységről, mivel mindenki magából indul ki – vontam vállat. A bent lévő összes fiú felnevetett. Damon röhögve magához húzott és egy gyors csókot adott. Megsimogatta az arcom és kacsintott egyet, mélybarna szeme csillogott a jókedvtől. Füstölögve kirohant a hazudozó. Miután bevágta az ajtót, felpattantam. A barátom puszta pillantással talpra állítottam, Mariát pedig közelebb húztam a többiekhez. A lány alsó ajkát rágcsálva, ujjait maga előtt összefonva, emellett pipacsvörösen állt és tanácstalanul nézett rám.
- Maria bemutatom Damont, Justint, Markot és Jake-et – mutattam sorban az összes srácra. – Mindenki, ő itt Maria – mindenki mosolyogva ráköszönt. Mark még bókolt is neki, mire (már ha lehetséges) még pirosabb lett. Az unokatesómra pillantottam, aki azzal a lendülettel egy jókora nyaklevest lekevert neki. Ekkor jött egy kisebb összeszólalkozás, majd egy műveszekedés: elfordították a fejüket és csapkodni kezdték egymást, bár az ütések 75% -a nem ért célba.
- Ezek mit szívtak – hajolt hozzám Damon. Megvontam a vállam és intettem a fejemmel a csajoknak, hogy húzzunk.
- Elhitted, amit Lindsey mondott? – kérdezi Kristy.
- Nem, már az elején tudtam, hogy hazudott – mondta… olaszul. Bár én bólintottam, Jen és a másik két lány értetlenül nézett össze. Ekkor az olasznak is feltűnt, hogy egy kukkot se érthettünk a szavaiból, így korrigált. Bár az akarni (want) helyett ment-et (went) mondott, de eldadogta angolul is. Bólintottunk és tovább mentünk. Leültünk a faházunk előtti terasz lépcsőjére. Hosszú percekig beszélgetünk, aminek a tanárunk vetett véget a megafonjával.
- Rendben! – mondta a hangerősítőbe. – A mai programok: 12:00 - ebéd, 15:00 - csapatjátékok, 18:30 - vacsora, 21:30 - esti túra – fejezte be.  Esti túra? Érdekes lehet. Talán most Jake tényleg lát egy igazi medvét, nem csak egy farönköt.
- Uh, képzeld az egyik osztálytársam azt hitte, hogy egy medvét látott, de kiderült, hogy csak egy fatörzs volt – nevetett Melody. A fejembe látott, vagy mi?
- Tényleg? – kuncogott Maria. Szinte dőltünk a röhögéstől. Még így visszagondolva is vicces volt. – És ki az a vörösesbarna hajú fiú – mutatott Josh felé, aki Oliverrel beszélgetett, szeme többször is rám villant.
- Ő Josh – mondtam enyhe dühvel a hangomban. Tekintetét köztem és a srác közt kapkodta.
- Ha jól veszem észre, nem igazán kedveled – nézett rám. Csak megcsóváltam a fejem. Hát nem. Sőt! Ki nem állhatom. Szerencsére Jen mindent elmagyarázott.
- Josh csak nem érti a nemet. És nem fogja fel, hogy Bailey-nek ott van Damon – bökött felé. Megértően bólogatott. Ekkor megérkeztek a fiúk is. Pontosabban Damon és Justin szó szerint beesett elénk. Jake és Mark jót röhögött és összepacsizott. Emezek ketten durcásan döntötték össze a hátuk és meredtek előre. Mindkettőjük hajából kiszedtem néhány levelet és leporoltam róluk a homokot meg a maradék levelet.
- Na, Falls és Ride pukkad – vihogott Jake. Erre csak megforgatták a szemük.
- Szerintem fogd be, mert be fognak vágni egy tóba és akkor ők fognak belehalni a röhögésbe – figyelmeztettem. Végiggondolta ennek a valószínűségét, majd eljátszotta, ahogy becipzárazza, majd lakatot tesz a szájára.
- Hallod, a lakat kulcsát dobd is el, legalább öt percre elhallgatsz – vihogott Mark, mikor ütőtávolságon kívül ért.
- Mark, fuss – vigyorodott el Damon. Ezután legalább fél órán át néztük, ahogy az a két idióta egymást kergeti meg püföli.
***
Tizenkettőkor a főépületben várakoztunk a kajára. Az ebédlőben gyorsan elfoglaltunk egy nyolcas asztalt. Az evés közben rengeteget röhögtünk. Sőt! Ultra sokat! De remekül szórakoztunk. Jake a ˝desszertet˝ (valami gombócot, vagy dinnyegömböt) kanállal… izé… röpködtette. És az egyik tarkón találta a tanárt. Upsz. Azonnal visszafordult, mintha mi sem történt volna. De mivel voltak nálunk is rosszabbak így először hozzájuk ment.
- Gyerekek – kezdte. A hangjából ítélve szinte biztos volt benne, hogy mi voltunk. – Az előbb valaki a desszerttel tarkón vágott. Nem tudjátok véletlenül, hogy ki lehetett? – kérdezte. Csak a fejünk ráztuk. De nem tágított a felvetésétől egészen a következő mondatig:

- Nem, viszont arról valami a levegőben repült – mondta Melody. De olyan ártatlanul, mintha tényleg nem mi csináltuk volna. Mikor elment felé fordultunk. – Színjátszós voltam – húzta be a nyakát mosolyogva. Felnevettünk és tovább szórakoztunk a magunk módján. Jól van, a kaják már nem repültek. A levegőben. A földön viszont igen. Lindsey az egyik dinnyegömbben (vagy miben) fel is esett. És a tányérja egész tartalma ráborult. Az egész ebédlő először lemeredt, majd egyszerre kezdett bele a röhögésbe. Ő persze rögtön elsírta magát és kirohant. Jó, talán volt egy kis lelkiismeret furdalásom. Egy icipici.

6 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon tetszett ez a fejezet is. Főleg Damon és Bailey buszos ébresztése. A "legkedvesebb", amit valaha is láttam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Tapasztalatból tudom, hogy milyen, ha így ébresztenek fel ;)

      Törlés
    2. Hmm, tényleg? Engem még nem ébresztettek így, de remélem nem is fognak. Neked ki csinálta??

      Törlés
    3. Osztálykiránduláson a fiúk (csak 6-an vannak). Hajnali hatkor hangfalakat (miért is volt náluk?) kötöttek a laptophoz. Innen szerintem kitalálod a folytatást... :)

      Törlés
  2. Szia!
    Nagyon jó lett a rész és már várom a kövit
    Ui.: Nagyon sajnálom, hogy csak most írtam és szerintem az előzőhöz sem, de az is nagyon tetszett : ) :( I'm so sorry

    VálaszTörlés