2014. június 22., vasárnap

A barlang

Sziasztok!
Sajnálom, az ígértnél egy kicsit később hoztam a fejezetet, de csak most jutott rá idő. Remélem elnyeri a tetszéseteket, szóval jó olvasást kívánok!
---------------------------------------------

Reggel a faházban ébredtem, még mindenki aludt. Jenny a párnáját szorosan magához ölelve motyogott álmában, Melody és Kristy pedig a fülledt levegő miatt a takarót félig lerúgva terültek ki az ágyon. Lindsey szemtakaróban és selyempizsiben, feküdt fenn az emeletes ágy tetején. Benyúltam a párnám alá és kihúztam a telefonom, ami szerint még nyolc óra se volt. Megbizonyosodtam, hogy Melody biztosan aludt és kivarázsoltam a bőröndömből egy rövidnadrágot és egy Rolling Stones logó mintás pólót. Be teleportáltam magam a fürdőszobába. A lehető leghalkabban átöltöztem és fogat mostam. Csendesen kimentem a bejárati ajtón, némán behúztam magam mögött az ajtót és ügyeltem rá, hogy semmilyen zajt se csapjak. De mikor megfordultam kisebb szívrohamot kaptam. A házunk előtt Justin állt gúnyos mosollyal az arcán. Szakadt térdnadrágot, koszos tornacsukát, pólót és rá felvett piros inget viselt. A Rolling Stones logós pólóval pedig összeöltöztünk. Előbb a saját, majd a másik pólójára néztünk, miután megnyugodtam és elmúlt a kisebb sokk.
- Talán azzal kellett volna ijesztgetnem téged, hogy csupán mögéd állok – röhögött. Egy grimaszt vágtam és leültem az egyik faasztalhoz a négyből. Az unokatesóm pedig mellém. Felkönyökölt az asztallapra és rám emelte a világoskék tekintetét. Volt benne valami, amit eddig ritkán láttam. Zavar? Talán szerelem? Esetleg félelem?
- Mikor akarod meghódítani Melody-t – kérdeztem, mire felkapta a fejét. Felháborodott fejet vágott és…
- Mi? – kérdezte viccesen magas hangon. Ha, lebukott! Kínos arckifejezés ült ki rá, tudta, hogy ezzel elárulta magát. Hebegett-habogott egy kicsit, és inkább befogta.
- Ugyan, Jus! Látszik rajtatok. És illetek is egymáshoz – mosolyogtam. Felvonta a szemöldökét és elnevette magát. Somolyogva nézett rám, arcáról eltűnt a zavar.
- Felcsaptál kerítőnek – ölelt meg. Átkaroltam a derekát, mire egy puszit nyomott a fejemre. – Amúgy nem is lennél rossz hozzá. Ha te nem mondod Jake-nek, hogy mit csináljon, most nem lennének együtt Jenny-vel.
- Hát, ja – vigyorogtam. Mögöttünk egy ajtó nyílt ki. Damon farmerben és rövid ujjúban és bakancsban, kócos hajjal állt az ajtóban. Talán ez a frizura még jobban állt neki. Szemeit alig bírta nyitva tartani, haja még kicsit vizes volt a reggeli zuhanyzástól. Megdörzsölte a szemét, majd a fejét az ajtófélfának döntötte.
- ’Reggelt Damon. Gondolom jót aludtál – nevetett Justin, belebokszoltam a karjába, hogy ne legyen már bunkó. A másik srác egy gúnyos grimaszt vágott, és mögénk sétált, majd rákönyökölt a pad háttámlájára.
- Igen jót aludtam. Egész éjszaka egy bagoly huhogását hallgattam – masszírozta az orrnyergét, mire az unokatesóm még az előbbinél is hangosabban röhögni kezdett. Damon megforgatta a szemét és lehajolt egy gyors csókot adni a számra.
Néhány perc múlva a tanárok ébresztőt fújtak; körbenéztünk. Mindenki morogva battyogott ki a faházából, a legtöbben még kócosan, karikás szemekkel néztek maguk elé. Besétáltunk az ebédlőbe. Az asztalok egymás mellett három sorban voltak elrendezve. A jobb oldalon egy nyolc és két négyszemélyes asztal, ugyanez a balon is, középen pedig egy hosszú. Kint a teraszon is voltak négyszemélyes ülőhelyek. Mi már tegnap este is a bal oldali nyolcast foglaltuk el, ami egy hatalmas üvegablak mellett volt.
A látóhatárt egy hegy szűkítette le, ami mögül lassan emelkedett fel a Nap, aranyszínűre festve a környező területeket, köztük a faházakat is. Az ebédlő falán szarvasagancsok, agyag- és porcelántányérok sorakoztak szögekre akasztva. Az asztallapokon színes műanyagterítő, azon pedig különböző színű műanyagpoharak és tányérok voltak téve, rajta a reggelivel.
A szemünk kikerekedet, amint megláttuk a kaját. Palacsinta! A konyások az mondták valami Gundel palacsinta. Csokival és porcukorral volt leöntve. Leültünk a tegnapi asztalhoz. Leraktuk magunk elé a tányért és enni kezdtünk. Hmmm! Egyszerűen isteni volt! Dió, mazsola és éreztem egy kis rumaromát (vagy rumot) is. Mindenki jóízűen falatozott. A tányérokat nem is kellett elmosni úgy megettünk mindent róla.
Reggeli után mindenki ment a maga útjára, a fiúk footballozni, a lányok pedig újságokat olvasni. Én körülnéztem a tábor területén. Kíváncsian nézelődtem a házak közt. Mint már mondtam a házak bejáratai egymással szemben voltak, de két ilyen házsor volt. Egy sorban öt ház volt, így összesen húsz faház állt az erdő közepén, plusz elvileg a kőházban is lehettek szobák.
A mi házsorunk mögött volt egy kis pálya, ahol a fiúk szórakoztak. Lindsey és a csatlósai az ablakban szárítgatták a körmeiket és közben sztársrácokról csipogtak, de a szemüket az osztálytársaikon tartották és a számukra tökéleteseket válogatták ki. Jenny, a tesója és Melody a házunk tövében ücsörögtek és szurkoltak a barátainknak, közben nagyokat nevettek, mikor harmadik próbálkozásra se bírtak belerúgni a labdába. Hát, ja, tekintve, hogy Bostonban nem igazán szoktunk footballozni. Nem is csoda, hogy az olasz, majd a román fiúk is laposra verték őket. Lihegve dőltek ki a földön, közben eszeveszettül röhögtek. Előkaptam a telefonom és ezt kihagyhatatlan pillanatot megörökítettem, amit sajna a barátom észrevett és mutogatta, hogy töröljem ki. Csak a fejem ráztam. Felkelt és elindult felém. A kezét nyújtotta a telefonért, de azt magamhoz szorítottam és futni kezdtem. Vagy ötször futottuk körbe a tábort, mire kifáradt, de az utolsó pillanatban elkapott és magával rántott a földre. Aki volt a focipályán az szakadt a röhögéstől. De a telefont még mindig nem adtam oda neki, így feladta.
- Damon, béna vagy! – röhögött az unokatesóm, mire a sértett majdnem beintett neki, de mikor látta, hogy jön egy tanár inkább leengedte a kezét és átölelte a vállam. Emellé a fülembe suttogta, hogy akkor is megszerzi a telefont. Gúnyosan rámosolyogtam, de mögötte megláttam Lindsey gyilkos pillantását. Még mindig nem tudom, hogy mitől utált meg ennyire (attól eltekintve, hogy Damon a barátom). Felpattantam és mosolyogva sétáltam tovább, közben leporoltam magam. Mikor elhaladtam az unokatesóm mellett, jól összekócoltam a haját, mire dühösen rám kiáltott, de mikor tarkón találta egy focilabda, akkor a legjobb haverjára támadt.
Kiderült, hogy volt egy kis patak is az erdő szélén. És egy kis híd is a táborhoz tartozott. Leültem a folyócska partjára és néztem a vizet. Leveleket indítottam útjára a csermelyen és néztem, hogy hol akad el vagy éppen bemegy-e a fák közé az erdőbe. Ezután a Damontől kapott nyakláncot nézegettem.
Észrevettem, hogy onnan egész jól beláttam a tábort. Figyeltem a házak környékét, láttam a röplabda- és focipályát is. Legtöbben a röplabdapályán voltak, és ott nézték Lindsey-t meg a csatlósait, akik manikűrözés után sportolni akartak, persze jó mély dekoltázsú trikóban, meg marka kicsit rövidnadrágban. A fiúkat meg nem láttam, gondolom egymást kergették, mivel őket ismerve öt perc alatt idegelték ki egymást.
Olyan öt perc múlva a ˝rinyagép˝ (Lindsey) jött oda. Reménykedtem, hogy elesik a magassarkújában, de a szerencse nem állt mellettem. Felálltam és a szemébe néztem.
- Hallottam, hogy ezt a nyakláncot Damontől kaptad – mondta ál-mosolyogva. Rosszat sejtetett ez a mondata. Egy mozdulattal letépte a nyakamból. A szemem kikerekedett a mozdulattól. A nyakam hátsó része, csak néhány pillanattal később kezdett fájni. Megforgatta az ujjai közt, arcára kisebb fintor ült ki.
- Te mégis…?! – már csak azt láttam, hogy eldobja. Az erdőben hangos csobbanással ért földet.
- Ha az enyém nem lehet, akkor a tiéd se – vigyorgott gonoszan. Fölényes mosollyal elvonult. Fátyolos tekintettel indultam a medál keresésére. A patakban kerestem, mivel vízbe esett. A vizes leveleket is feltúrtam, egy rókalyukba is benéztem, aminek a lakója megérezte, hogy mi vagyok és némán figyelte, amint benézek a hajlékára, majd mikor befejeztem egy sajnálkozó tekintet után visszament. A fák gyökerei között is megnéztem, de sehol se volt. Lerogytam az avarba. Ne már, hogy a kedvenc nyakláncom Lindsey miatt veszett el. Szívem szerint egy kanál vízben meg bírnám fujtani azt a lányt… vagy mit.
- Bailey mi a baj? – guggolt le elém Damon. Haja a homlokához és a nyakához tapadt a sok futástól, szeme viszont ijedtségtől csillogott. Az állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Remegő ajkakkal kaptam el róla a tekintetem és arra néztem, amerre az a bizonyos személy ment.
- Lindsey – suttogtam. Keze ökölbe szorult, de mikor megpillantott valamit, akkor óvatosan nyúlt felém.
- Miért ilyen piros a nyakad? – simította végig a kis sebet, ami már kezdett begyógyulni, de még kissé sajogott. Ujjai lágyan simogatták az arcom, de ezzel ellentétben a szeme vörösen izzott a dühtől. Szó szerint.
- Kitépte a nyakamból a tőled kapott nyakláncot, majd eldobta – sóhajtottam. Lassan felhúzott. Szorosan magához ölelt és megpuszilta a homlokom, ujjaim összefontam a lapockája mögött.
- Ne aggódj – simogatta a hátam.
Hangokat hallottunk. Vagyis inkább beszélgetést vagy veszekedést. A hang irányába fordultunk. Alig pár méterre tőlünk volt a mondatok forrása. Odalopózunk egy vastag fához és hallgatózunk. Leguggoltam és kissé kihajoltam, de egy bokor végig takart. Bár egy kisebb neszre felénk fordultak, de nem igazán zavartatták magukat.
- Észrevetted, hogyha bántod Bailey-t csak még közelebb kerül Damonhoz – mondta Oliver, aki fekete ujjatlan pulcsijának kapucniját félig a fejére húzta, zöldes árnyalatú fekete haja csillogott a beszűrődő fényeken. Nagyon látszódott rajta, hogy bukott angyal. Ellenben Josh-t és Lindsey-t első látásra bárki angyalnak nézte volna, de legbelül még Lucifernél is rosszabbak.
- Igen – motyogta a lány. Állát a tenyerébe támasztotta és a térdére könyökölt. Haja eltakarta az arcát, mire Josh bosszúsan felsóhajtott.
- És te mégis folytatod – oltotta le még jobban a lányt a két fiú. A három alak tovább folytatta az eszmecserét, többek közt a terveikről, hogy hogyan válasszanak szét minket, illetve, hogyan jöjjenek össze velünk. Oliver ajánlott fekete mágiákat is, de azt elvetették, mivel az erejüket nem akarják elveszteni (mármint Josh és Lindsey), mivel ha nefilimek vagy egyszerű démonvadászok, azaz nem többlelkűek, használják ezt a mágiafajtát, akkor megvonják az erejüktől őket és egyszerű emberek lesznek. Hirtelen valaki megbökött a lábával, mire visszatértem a jelenbe. Összehúztam a szemem és gyilkos pillantással illette az előttem lévő három főt.
Hú, szívem szerint most mindenkit kinyírtam volna ebből a kis csapatból. Összeszorított fogakkal hallgattam őket. De ahogy elnéztem Damon se volt másképp ezzel. Az állkapcsában minden izom megfeszült, szemét lehunyta és mély levegőket vett. Megvártuk még elmennek, majd előbújtunk.
- Hogy… - haraptam el egy sértést.
- Egyetértek – bólogatott.
- Én visszamegyek és megpróbálom nem megfujtani őket. Jössz? – kérdeztem. Csak megrázta a fejét és lassan sétált az erdőben csordogáló patak felé. Elindultam vissza a táborhoz. Ott bementem a szobánkba és kihoztam egy könyvet, majd olvasni kezdtem. Leültem a házunk lépcsőjére és kinyitottam az olvasmányt. A kedvenc könyvem. A címe Fallen – kitaszítva, ennek a negyedik részébe tette Damon a levelet, én pedig a rajzot. Már a századik oldalnál jártam mikor egy árnyék takarta el a napot. Balszerencsémre ez nem az egyik barátom volt. Josh. Gúnyos vigyor ült ki az arcára.
- Mit akarsz? – kérdeztem nem túl kedvesen, közben pedig lapoztam egyet. Luce végignézett a rengeteg ingyenpezs… Valami megzavarta az olvasást: a hívatlan vendég válasza az előbbi kérdésemre.
- Semmit. Már sétálni se lehet?! – vetette oda ugyanolyan flegmán, mint én. Megforgattam a szemem és tovább olvastam. Hirtelen kirántotta a kezemből a könyvet. Felvont szemöldökkel nézte meg a címet, majd a hátsó borítón lévő szöveget.
- Fallen – olvasta – Paranormális szerelmi történet? – mosolygott gonoszan.
- Add vissza és kopj le – néztem rá dühösen. Röhögve odadobta az ölembe. Idegesen figyeltem, ahogy elmegy – Hogy fordulnál fel – morogtam. Ismét az oldalaknak szenteltem a figyelmem.
…Luce végignézett a rengeteg ingyenpezsgőn, Cam mutatós antik lemezlejátszóján és a fejük felett pörgő diszkógömbön…
***
Egész délelőtt nem láttam Damont. Néha az erdő irányába pillantottam, a fiúkat is megkérdeztem, de ők is ugyanolyan tudatlanok voltak, mint én. Nagy nehezen az olaszoktól és a románoktól is kérdezősködtem, és bár ők nemigen értették, amit mondani akartam, de én értettem őket. Ők se tudtak semmit a barátomról. Reménykedve néztem körül az ebédlőben, hátha ott van, de még ebédre se jött. Egy óra felé már kezdtem aggódni. Így fél kettő körül elindultam megkeresni. De amint kiléptem az ajtón szó szerint beleütköztem. Úgy megkönnyebbültem. Még meg se szólaltam, de már mosolyogva mutatta fel a nyakláncot, amit Lindsey eldobott. Beengedtem a házba.
- Köszönöm – öleltem meg szorosan.
- Ez természetes – tolt el magától. Óvatosan megfordított és a nyakamra rakta a medált. Magához húzott és egy hosszú csókot adott. Beletúrtam a hajába, mire még jobban szorított magához. Levegőhiány miatt váltunk el egymástól. Lehuppantunk az ágyamra és beszélgetni kezdtünk. Egymással szemben ültünk én a falnak, ő pedig az emeletes ágy egyik lábának döntötte a hátát. Hirtelen kopogtak, mire én kisebb szívrohamot kaptam, Damon meg jól kiröhögött. Nevetés közben elfeküdt az ágyon így a feje az ölembe került. Felvont szemöldökkel simítottam ki a haját a homlokából.
- Oh, itt vagytok. Jó, csak hogy nem keressünk titeket feleslegesen – csukta be Kristy az ajtót, mikor meglátott minket. Lenéztem Damonre, aki szórakozott mosollyal pillantott vissza.
- Most nem a Paranormal Activity-ben vagyunk – kacsintott rám. Nekidőltem a ház falának és lehunytam a szemem. A fiú felkelt az ölemből és lágyan megcsókolt. Ujjait végighúzta az arcomon és odaült mellém, mire a vállára hajtottam a fejem. Csendben ülünk egymás mellett. Néha elmosolyodtam egy-egy emléken, amik hirtelen eszembe jutottak. Köztük azon is, mikor januárban magoltattuk vele a törit. Meg mikor dobott egy hátast a hóba. A lelki szemeim előtt megjelent az is, mikor Justinnal egymást tépték.
Hirtelen valaki berontott, mire mindketten összerezzentünk. Lindsey tök idegesen kezdett valamit keresgetni a táskájában. Nem vett észre minket. Közelebb hajoltam volna, de a barátom lágyan visszatartott, közben rávillantottam egy sunyi mosolyt.
„Most nem a Paranormal Activity-ben vagyunk” – mondtam neki gondolatban gúnyosan.
„Ha-ha” – lökött meg. Odapillantottam a lányra. Ha jól láttam egy varázskönyvet vett ki a cuccai közül.
- Most megjárod Bailey – nevetett gonoszan. Nekünk háttal állt, így még mindig nem látott minket - Érzelembűbájok, érzelembűbájok – lapozgatta. A kis…! Egy napra egy gonoszkodás nem elég? – Megvan! Szerelemital – mosolygott. Ledobta a könyvet. – Josh! – szaladt ki. Abban a minutumban felkaptam a varázskönyvet. Damon az ablak felé pillantott, mivel a rosszakaróink már jöttek. Kiugrottunk az ablakon és meghúztuk magunk alatta, de csak pár pillanatig. De bentről még hallottuk:
- Hova lett? Hisz az előbb még itt volt! – kiabálta a lány eszeveszetten. Azonnal futni kezdtünk. Az erdőben volt egy tó. Oda mentünk. Út közben nem győztünk hátranézni, hogy a nyomunkban vannak e. Szerencsére nem volt így. Több fát is kikerültünk, míg végül egy kissé rozoga híd után megálltunk a zöldes színű tavacska előtt. Egymásra sandítottunk, cinkos mosoly húzódott mindkettőnk arcára.
- Kié legyen a megtiszteltetés? – kérdeztem.
- Szabad hölgyem? – nyújtotta felém a kezét. Beleraktam a tenyerébe könyvet. Dobóállásba helyezkedett, jó nagy lendületet vett és egy jól irányzott dobással a tó közepébe dobta. Pár pillanatig még úszott a vízfelszínen, majd lassan lesüllyedt. Összepacsiztunk és elindultunk visszafelé.
Séta közben összefutottunk Lindsey-vel, aki kereste a könyvét, méghozzá mindenhol. A bokorban, a fák tövében. Egy pillanatra rajtunk akadt a tekintete, de mivel nem úgy tűntünk, mint akik öt perce még a tábor terültén voltak így nem gyanakodott ránk. Mire visszaértünk a faházakhoz a tanárok már kitalálták, hogy menjünk el hegyet mászni. Elég nagy ˝kitörő örömmel˝ fogadtuk a hírt.
Még néhány gyereket vissza kellett rángatni a tábor területére. Köztük Lindsey-t is, aki alig akart felhagyni a könyve kutatásával. Könnyezve, de ökölbe szorult kezekkel lépdelt oda Josh-hoz és Oliverhez, hátán egy rózsaszín kistáska virított, színben pont illett a pink körömlakkjához. Vele ellentétben az én hátamon egy kicsit szakadt, sötétkék-szürke hátizsák lógott. A két lakótársam unott képpel állt egymás mellett, közben halkan beszélgettek. Mivel a tekintetük a három rebellis felé többször is villant, majd Damon azt imitálta, hogy eldob valamit, így tudtam, hogy kikről beszélnek. Jus többször is az égnek emelte a tekintetét és az orra alatt morgott valamiket, amit sértéseknek tippeltem. Hirtelen a kék szeme rám villant, egy pillantással közölte, hogy menjek oda. Bólintottam és lassan odalépkedtem hozzájuk. Damon feketés tekintetét magamon éreztem, szája sarka halványan fölfelé kunkorodott.
Elég volt egy pillantást vetnem az ellenséges hármas felé, mire biccentettek. Az emlegetett szamarak teljes testtel felén fordultak. Egy dühös „kopjatok le, parasztok” nézést küldtem feléjük, mire Lindsey szeme összeszűkült, határozott léptekkel indult volna felém, de a két fiú elkapta a karját. Angyalnyelven kiáltott oda nekem egy nem túl szépet, én pedig démonnyelven szóltam vissza. Damon a szája elé kapta a kezét, de egy halk kuncogás mégis feltört belőle. Elfordult, hogy leplezze a szórakozottságát. Természetesen ő értette, hogy mit mondtam, ha az osztályunk nagy része idiótának is nézett minket, a másik kis része pedig egyszerűen nem volt démon, hogy értse a mondatom. Ugyanis a démonvadászok angyalnyelven tudnak csak, mivel az általuk használt varázslatok nagy része ezen a nyelven van. A többlelkűek a származásukból értetődően ismerik mindkét nyelvet.
A barátom szélesen mosolygott rám, ellenben az unokatesómmal, aki összevont szemöldökkel találgatta, hogy mit mondhattam. Végül legyintett és az egyik tanár felé kapta a fejét.
- Na, gyerekek indulhatunk? – kérdezte az osztályfőnökünk. A legtöbben a fejüket rázták, de a válasz kicsit más volt. Bár ez is elég elhalt végű mondat volt.
- Igen…
Lassan elindultunk az ösvényen, amin (szerintem) tegnap mentünk. Az út még mindig csúszott, néhány évfolyamtársam majdnem el is hasalt, csak a szerencsén múlt, hogy tiszták maradtak. Mikor egy olyan részhez értünk, ahol már kevésbé volt sár a legtöbben megnyugodtunk. Lehunytam a szemem és élveztem pár pillanatig a madarak csicsergését. Hirtelen valami kékeset láttam megvillanni a fák között. Felnyújtottam a kezem, mire rászállt valami. Kis karmok fogózkodtak az ujjamba. Lehúztam a valamit. Egy marha aranyos kis madárka volt. Háta türkizkékes, míg hasa narancssárgás. Nagy fekete szemeit rajtam tartotta. Damon és Justin mellém lépett és ők is megnézték a jövevényt. Mikor már a barátaim mind körém gyűltek, az osztálytársaim is kíváncsiak lettek. Mindenki egy egyhangú „WOW” hangot adott ki. Az egyik tanár mondta, hogy ez egy jégmadár volt. A madárka rám nézett és mintha kacsintott volna, majd felrepült és eltűnt az ágak között.
Egy úgy félórányi séta után a kényes libák elkezdtek nyafogni. Fáj a lábam… mikor érünk már oda… nem vinné valaki a táskám… Istenem.
- Bezzeg a plázába elbírnak sétálni – mondta Jake, mikor mára negyedik csaj kérdezte meg, hogy viszi-e a cuccát. Bólintottunk.
Egyszer csak egy kábé 70 fokos emelkedőhöz értünk. Először én álltam meg, majd Damon is belém futott. Elég volt felnéznie, hogy meglássa min képedtem el. Mindenki leesett állal nézte. Ha felmenni fel is bírunk, akkor is lejönni, hogy fogunk?! Megpróbáltunk, egyenként, maximum kettesével felmenni. Néhányan nekifutással próbálkoztak. Mivel az ösvényt növények és gyökerek borítják így fel tudunk kapaszkodni. Mi megvártuk még mindenki felmászik és csak azután indultunk neki a kihívásnak. Ez idő alatt kielemeztük, hogy hol érdemes felkapaszkodni. Mire felértünk mindenki kidőlt. Én és a többiek is leültünk a földre. Damon és a fiúk egy korty vizet se bírtak inni, mert valamin folyton röhögtek. Mi lányok elvoltunk a tíz perc pihenőben, főként azzal mulattuk az időt, hogy szidtuk a tanárokat, akik kitalálták ezt a túrát.
- Indulunk – kiabáltak a tanárok. De jó.
Másfélórányi séta után eljutottunk egy csodálatos (nem túlzok) vízeséshez. Valami bámulatos volt. Mindenki egyszerre mondott egy „váóóóóó”-t. A víz gyönyörű kék volt, meg ahogy a növények közt folyt a víz. Hatalmas, de csodálatos.
- Forrásvíz. Teljesen tiszta – mondták a tanárok. A táskáinkat a fák alatt hagytuk és futva lementünk a partjára. Egytől egyig leültünk és csodáltuk a kék vizet. És olyan dolog történt, ami a tizenegyedik osztályosokra ritka: csendben voltunk! Hurrá! Az állóvizet minden oldalról fák keretezték, bár ott, ahol mi voltunk egy kisebb tisztás is helyet kapott.

- Bailey mosolyogj! – szólított meg Justin oldalról kezében a telefonjával. Egy ezer wattos mosolyt küldtem a kamerának. Aztán mint kiderült nem is az ő telefonja volt, mivel visszadobta Damonnek, aki mögöttem ült törökülésben, fél kezében egy üveges kólát tartott, a másik kezével pedig maga mögött megtámaszkodott, de mikor a teló másfél méterre mellette ért földet, akkor kénytelen volt felkelni.
- Oh, most csináljunk egy olyat, mintha be akarnád lökni Just a vízbe – csatlakozott hozzánk Mark a saját készülékével.
- Áh, belököm én igazából – legyintettem. Az unokatesóm felém kapta a fejét, szeme kikerekedett.
- Ez most komoly?! – nézett rám. Hevesen bólogattam. Gúnyos fintor ült ki az arcára. – Próbáld csak meg.
- Oké – mondom, és egy ujjal meglöktem. Neki ez már elég volt, hogy elvessze az egyensúlyát. De arra nem számítottam, hogy megfogja a karom, ˝ha én, akkor te is˝ stílusban. Szerencsére Jake és Damon utánunk kapott. A barátom gyorsan megragadta a csuklóm és erőteljesen visszarántott, ezzel pedig nekiestem. Éreztem, hogy rázkódik a kuncogástól. Jus és Jake is sikeresen kiterültek, utóbbi felordított, mikor az előbbi rázuhant, és pár pillanaton belül lelökte magáról. Damon a vállamnak támasztotta az állát és mosolyogva figyelte a másik két szenvedő srácot.
- Uh, ez jó kép lett – mutatta felénk a fotós (Mark) a telefonját. Egyszerre röhögtünk fel. Pont akkor kapott le minket, amikor Jus megragadott, illetve a másik két srác értünk ugrott. Szinte dőltünk a nevetéstől. Jen, Kristy és Melody egymásra borulva kacagott, közben a könnyeiket törölgették.
- Figyu Mark – kezdte Justin, egy lépéssel közelebb ment a haverjához. – Ha ezt a képet bármelyik közösségi oldalon meglátom – itt már halkabban folytatta. –, az az ötszáz év sokkal, de sokkal kevesebb lesz.
- Észben tartom – bólogatott rémülten. A nagy nevetés miatt hátradőltem a fűbe. Csukott szemmel feküdtem ott, a szememet eltakartam a kezemmel. Mosolyogva hallgattam a többiek hülyeségeit, a legtöbb az itt készített képekről szólt. Megfogadtuk, hogy csak a többiek által jóváhagyott fotókat tesszük fel a netre, bár nem hiszem, hogy lesz ilyen.
- Hé, Bailey vigyázz! – kiabált valaki. Kipattant a szemem. Egy focilabda (az mégis hogy került ide?) tartott felém az égből. Más csak két méter választott el a tárgytól. Egy gyors mozdulattal feltérdeltem és elkaptam. Ha ember lettem volna, akkor fix, hogy eltöri az orrom. Ilyenkor áldás a gyorsaság. Visszadobtam Nicknek.
- Hű, jók a reflexeid – csodálkozott. Gondolom fejben lefuttatta, hogy a mégis hogyan csinálhattam, hacsak nem állítottam meg az időt.
- Hát igen – nevettem kínosan. Még egyszer rám nézett, majd visszadobta a labdát a többi fiúnak.
- Ugye tudod, hogy egy pillanat alatt keltél fel és kaptad el a labdát. Emberi szem nem is bírta követni a mozdulatot – súgta Justin. Éreztem az élt a hangjában, bár megértem. Ha az emberek nem is látják a szárnyaink, de így lebírjuk buktatni magunk. – Csak egy kicsit tűnt lehetetlennek – nézett kissé dühösen.
- Tudom, de ez reflexszerűen jött. Mint az, ha meglöklek, rántasz magaddal – ráztam a fejem. Megforgatta a szemét és visszafordult a többiekhez, de egy halvány mosoly kiült az arcára az utolsó mondatom hallatán. Jó, tudja mit, legközelebb hagyom, hogy fejen rúgjanak egy bőrlabdával!
Fortyogva ültem a vizet figyelve. Másodszorra már nem szóltak, hogy vigyázz. Így szépen oldalba vágott. Persze láttam, hogy felém jön, de nehogy ˝szándékosan˝ az angyalképességeimmel kivédjem, hogy agyrázkódásom legyen.
- Uh, bocs jól vagy? – kiabált Liam. Legyintettem, hogy nem érdekes. Megvonta a vállát és elugrott Ty elől, aki a nála lévő labda miatt ugrott neki. Még mindig nem értem az amerikai foci szabályait.

- Hé, Bailey nem jössz játszani Felelsz vagy merszet – kérdezte Kristy.
- Most csak néző leszek – fordultam feléjük. Bólintott és elkunyizta Damontől az üres kólásüvegét. – És egyik feladatba se belevenni engem – fenyegettem őket. Felnevettek és belekezdtek a játékba. Az üvegpörgetős verziót csinálták. Pörög-pörög-pörög-megáll. Melody mond, Mark meg csinál. A fiú az égnek emelte a tekintetét, láthatóan fohászkodott, hogy normális dolgot kelljen csinálnia. A lány elmosolyodott.
- Na, Mark felelsz vagy mersz? – kérdezte gonosz tekintettel.
- Valami azt súgja, hogy csatlakozzak Bailey-hez – motyogta, mire elnevettem magam. – De felelek.
- Jóóóóóó… - gondolkozott. Elmélyülve ütögette az alsó ajkát. – Kivel, mikor, hol volt az első csókod?
- Nos, mivel ez Chicagóban volt így biztos nem ismeritek. Két éve, egy Lilly nevű lánnyal – mondta. Csendben bólogattunk. Tényleg! Már teljesen elfelejtettem, hogy Mark tavaly félévkor csatlakozott a mi kis csapatunkhoz, mert addig Chicagóban élt. Olyan, mintha már kiskorunk óta egy csapatot alkotnánk.
Újabb pörgetés. Jus és Damon. A barátom „ezt nem hiszem el” nyöszörgés hallatott.
- Naaaaa, Damon felelsz vagy mersz? – mosolygott a mostohabátyám.
- Merek – válaszolt nyugodtan. Az angyal tekintete egy pillanatra a nem messze lévő osztálytársainkra kalandozott, majd megszólalt.
- Lökd be Lindsey-t a vízbe.
- Szívesen – pattant fel. Hitetlenül elröhögtük magunk. Innen néztük, hogy elhívta a lányt egy olyan részre, ahol a tanárok nem igazán látták. Persze a csaj szélesen mosolygott, nevetett. Bár látszott rajta, hogy meglepte Damon hirtelen közeledése. De ha tudta volna, hogy mi következik… A háttérben Lindsey barátnői vihorásztak és sugdolóztak a kettőst nézve. Ellenben Josh-sal, akinek elég volt egy pillantást vetnie ránk, már tudta, hogy ennek jó vége nem lesz a szövetségesére nézve. Már kiáltott volna a lánynak, mikor egy óvatlan pillanatban Damon bevágta a tóba. Még a fél méteres részére esett. Dühösen nézett a srácra. Olyan hangosan röhögtünk, hogy már a halak is menekültek. A srác vihogva ült vissza.
- Ti mégis mit műveltek?! – kiabálta Lindsey.
- Felelsz vagy merszezünk.
- És melyik idióta mondta, hogy lökj be a vízbe? – kérdezte Damont. Aki megvonta a vállát, miközben merészen nézett a dühös kék szemekbe.
- Nem kellett volna mondani. Előbb-utóbb magamtól is belöktelek volna – vigyorgott és hátradőlt az ölembe. Elnevettem magam.
- Te meg mit röhögsz? – ordította le a fejem a csaj. De nem tudtam abbahagyni. Felálltam és a szemébe néztem. Írisze lilába váltott az idegességtől, ajkait egymáshoz préselte.
- Ezt a nyakláncért kapod – mondtam, és én is belöktem. Szorosan lehunyta a szemét, kiszőkített haja vizesen tapadt össze, ruhája természetesen szétázott.
- Gratulálunk – csaptak a tenyerembe a többiek. Az unokatesóm összeborzolta a hajam gratulálása jeléül. Jenny és Kristy gonosz vihogás kíséretében csináltak egy csomó képet a suli-királynőről. Odamentem Damonhoz, mire fél kézzel átölelte a derekam, orrát a hajamba fúrta. Nevetve mondta, hogy „az én barátnőm”. Igaza van. Ebben hasonlítunk: mindketten szívesen vágjuk be Lindsey-t a tóba. A vállára hajtottam a fejem és gúnyosan mosolyogtam Lindsey-re, aki csupa vizesen mászott ki a tóból. Füstölögve trappolt el a barátnőihez. Végül Justin szólalt meg:
- Hé, emlékeztek megegyeztünk, hogy te – mutatott rám. – Lindsey-t hatástalanítod, te – biccentett Damon felé. – Josh-t, én pedig Olivert. Szerintem viszont legyen mindenki-mindenki ellen – vigyorgott. Helyeslően bólogatni kezdtünk.
Folytattuk a játékot. Ez után Kristy Jake-et szívatta meg azzal, hogy ugorjon bele a tóba. És így a játék végéig csurom vizesen, fogát csikorgatva ült. Kezeit összefonta a mellkasa előtt, szeme dühében lilán fénylett.

- Elindulunk visszafelé! – kiabálták a tanárok, valamikor három óra körül. Nagy nehezen felkeltünk a földről. Magunk mögött hagytuk ezt a gyönyörű helyet. Persze mindenki visszafordult a tó felé és mosolyogva figyelte. Hirtelen Damon megragadta a karom és behúzott egy barlangba. Értetlenül néztem rá, majd mikor vállamnál fogva 180°-ot fordított rajtam elámultam. Ez… ez… ez egyszerűen varázslatos volt! Egy tó volt bent a barlangban, a kövek csodálatos ezüst fénybe burkolóztak. –a vízfelszín alatt kis ezüst és fekete halak úszkáltak. Nem is halak voltak, hanem mások, amikre csak akkor jöttem rá, mikor leguggoltam. Egyszer csak egy olyan, amit halnak néztem, kirepült a vízből egyenest az orrom elé. Egy tündérlány volt, térdig érő ezüst ruhában, úszóhártya szerű átlátszó szárnyakkal. barna, kék melíros haja lazán össze volt fonva és legalább a derekáig lelógott. Félénken intett egyet, így láttam, hogy az ujjai között úszóhártya feszült. Bőre kissé kékes volt. Csodálatos látvány volt, ahogy csilingelő hangon elnevette magát és egy szép ívvel visszarepült a vízbe.
A barátom felé néztem, aki majdnem mellettem guggolt és a fodrozódó vízfelszínt nézte. A szeme most feketének tűnt, amin játszott a vízen megtört kék fény. Ajkai sarkában halvány mosoly ült.
- Mikor találtad? – kérdeztem. Mire rám emelte a tekintetét.

- Még régen – válaszolta és végighúzta az ujját a víztükrön, mire ott néhány csepp a levegőbe emelkedett, majd összeállt, végül pedig egy lepkévé formálódott, ami néhány szárnycsapással felém fordult, de mielőtt elérte volna az arcom elpárolgott.
- Már jártál itt? – bólintott. Valami megcsillant a vízben. Előrébb hajoltam, hogy megnézzem. Egy nyaklánc. Az alakja hasonlított Justin ˝guardian angel˝ feliratos medáljához. Vagy inkább egy dögcédulához. Ugyanolyan láncon függött, mint azok a medálok. De csak egy szó volt rá vésve: ˝demon˝.
- Mi az? – jött mögém. Lassan kivette a kezemből és megnézte. - Ha tudnád, hogy milyen régóta keresem ezt – mosolyodott el halványan.
- A tiéd? – néztem rá.
- Igen. Anyától kaptam a hatodik szülinapomra. Ő mutatta meg ezt a helyet aznap. Jó párszor már jártam itt. De aztán jött apa, aki kicsit sem örült, hogy itt voltunk az embervilágban. Fogta magát és bevágta a láncot a tóba, anyával meg közölte, hogy ne merjen többet a közelünkbe jönni, mert csak „elrontja a démonná nevelésem”. Azóta nem láttam. Se a nyakláncot, se anyát. Hagyott egy levelet, amiben elmondta, hogy egy nap eljön értünk és elvisz a Démonvilágból. De ezt az ígéretet te váltottad nekem valóra – suttogta az utolsó mondatot a fülembe. Kissé eltoltam, mire megláttam a savanyú mosolyát. Szorosan megöleltem, mire kissé vidámabban elnevette magát. Átkarolta a vállam és elindultunk kifelé. Még mindketten visszanéztünk a barlang bejáratánál. Talán csak képzelődtem, de mintha lett volna ott valaki.
Az utolsó gyerekek még utoljára megnézték a tavat így nem csesztek le minket az eltűnés miatt. A hetven fokos lejtőn kis híján legurultam, de attól még jól vagyok. Igaz, hogy öt teljes percig nem éreztem a balkezem, de már minden oké. A nap hátralévő részében mindenki kidőlt. Talán épp ez volt a tanárok terve.
Vacsora után leültünk az asztalokhoz, amik a házak között voltak. Damont pedig vacsoránál láttam utoljára. A többiek is kérdezték, hogy hol van, de választ én sem tudtam adni. Csak megvontam a vállam és reménykedtem, hogy semmi baja nem esett, más esetben rásóztak vadászatot. Gondoltam ezt először, de mikor már legalább másfél órája felszívódott, akkor kissé bepánikoltam. Majd eszembe jutott, hogy mondta, kiszellőzteti a fejét az erdőben.
Így inkább én is elmentem sétálni. Először a közelben lévő tóhoz, ahol Lindsey varázskönyve kisodródott a partra, így az újra visszadobtam. De ahogy elnéztem nem sok minden olvasható ki a varázsigékből. Halkan dúdolgatva egy Green Day dalt mentem az ösvényen, ahol délután haladtunk. Valahogy a barlangnál kötöttem ki. Összevont szemöldökkel bámultam a sziklákat. Fura, nem is emlékeztem, hogy felmentem az emelkedőn. De már majdnem lement a nap. Leültem a bejáratához. Hirtelen hangokat hallottam. Kicsit közelebb hajoltam.

- Itt vagy? – figyeltem meg Damon hangját odalentről. Kicsit ismeretlenül csengett, rideg volt. – Nem lehetett itt véletlenül a nyaklánc… anya.

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon jó lett a rész. A legjobban a parti Lindsey-is jelenet és a barlangos tetszett, azonban a vége az valami fenomenális lett. Már nagyon várom a folytatást :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, nagyon jól esnek a szavaid. :) Most megpróbálom tényleg hamarabb hozni a következő fejezetet, aminek a 1/3-a már kész.

      Törlés
  2. Hááát... Bailey és Damon tényleg hasonlítanak!!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lindsey belökését nézve mindenképp ;)

      Törlés
  3. 8 perc múlva 2016-ot írunk a történeteddel töltöm a szilvesztert :D

    VálaszTörlés