2014. május 24., szombat

Készülődés a köbön

Sziasztok!
Végre megjött a jóidő! És köszöntöm az új rendszeres olvasót is! A részhez nincs igazán hozzáfűzni valóm, szóval jó olvasást.
-------------------------------------------

Az utóbbi egy és fél hét abból állt, hogy suliba mentünk illetve készülődtünk az utazásra.
Hát Erdélyt már mindenki várta, és Daviddel is megértettük, hogy Egyiptom kicsit messze van Romániától. Kábé egy hétig győzködtük, mire elhitte, hogy a gízai piramisok Afrikában vannak. Szegény földrajz tanár kiakadt. Meg a töri tanár is. Meg az osztályfőnök is. Igazából a félrebeszélését Damon és Kevin unta meg, ezért egy földrajzi atlasszal vágták fejbe, majd a képébe nyomták Egyiptom, majd Európa térképét.
De hogy mi is történt az elmúlt másfél héten emellett a földrajzi baki mellett? Háááát… hétfőn mindenki a szokásos „bár leégne ez az épület” gondolattal lépdelt a suli felé. Mint minden hétfőn.
Aznap minden remekül ment. Lindsey, Josh és Oliver a lehető legmesszebb elkerült minket. Bár ebben közre játszott az is, ha az öt méteres körzetünkbe kerültek, akkor gyilkos pillantást vetettünk rájuk. Azzal a lendülettel sarkon fordultak és inkább a másik irányba mentek. Egyszer már az a történelemterem ajtajában is majdnem inkább menekülőre fogták, de a tanár mögöttük állt így kénytelenek voltak bejönni. Töriből újabb röpdolgozatot írtunk. Mivel röpdolgozat volt, így az osztály kilencven százaléka leblokkolt. Kiosztotta a teszteket. Egyszerű volt, bár ahogy észrevettem többen lemeredve bámulták a kérdéseket. Jézusom, egy kérdés és négy lehetséges válasz! Ebből egyet nem nehéz kiválasztani, ha legalább egyszer elolvastad a tankönyvet!
Tesióra és a kötélmászás. Kristy idegesen nézett fel a hosszú kötélre, aminek a tetején egy kolomp volt. Könyörögve nézett a tanárnőre, aki egy határozott mozdulattal intett felfelé, mire a lány felnyögött és megpróbálta magát felhúzni. Egy méter meg volt. A kettő is. Öt méternél megállt, még volt három a tetejéig. A testvére kiabált neki, hogy hajrá. De ő… se fel, se le. Összeszorított szemmel függeszkedett, közben remegett. Mrs. Sky mondta, hogy jöjjön le, mire csak a fejét rázta. A következő pillanatban pedig nem lemászott, hanem szó szerint lecsúszott. A szám elé kaptam a kezem, majd odafutottam a barátnőmhöz, aki könnyezve ült a kötél alatt lévő szivacsmatracon. A tenyereit szépen lehorzsolta, emellé el is sírta magát. A tanárnő megkérte Damont, hogy kísérje el a gyengélkedőbe.
Ha már Damonnál tartunk. Mikor Mrs. Sky mondta, hogy kötelet mászunk és kérdezte, hogy ki az első, akkor Damonon kívül mindenki hátrált egy lépést a tornasorban. Rekordidő alatt mászott fel és jött le. Pár másodperc híján suli-rekordot döntött. Ezután már többen próbálkoztak, köztük én is. Akik féltek vagy egyszerűen nem akartak azok maradtak utoljára.
Kristy az óra végén jött vissza, továbbra is könnyezett, a tenyere be volt kötve. A barátom betámogatta és leültette az egyik székre a nézőtéren. Odalépett hozzám és mosolyogva megforgatta a szemét, ebből tudtam, hogy Kristy végigbömbölte, mire lefertőtlenítették a kezét, pedig tudja, hogy pár percen, ne adj isten pár órán belül úgy is begyógyul a horzsolása.

A délután pedig rengeteg, de rengeteg röhögéssel telt. A két fiú egymás szekálta. Tankönyvekkel püfölték egymást, ami miatt én nem tudtam tőlük tanulni, hanem röhögtem rajtuk.
Elmentünk fagyizni meg sétálni. A barátom ismer: még meg se szólaltam a fagylaltárusnál, már mondta, hogy nekem egy eperfagyit adjon. Összekulcsolta az ujjaink és elkezdett húzni valamerre. A Boston Common and Public Garden közepén lévő tó fölött egy híd ívelt át. Erre mentünk fel. Megálltam és a távolba néztem. A kezembe lévő tölcsér maradékát ettem meg, mikor a két oldalam mellett támaszkodott neki valaki a híd korlátjának. A vállamnak támasztotta az állát és a velünk szemben lévő épületeket figyelte, amik lassan borultak árnyékba, ahogy a Nap egyre jobban eltűnt mögöttük a horizonton. Az ég alja vörösbe és narancssárgába borult. A felhők alja bíborszínben pompázott, míg az égbolt másik fele már sötétkékbe hajlott. A többemeletes házak sötétszürkébe váltottak, viszont a tavon meg-megcsillant a Nap utolsó fénye. Elmosolyodtam és a barátom mellkasának dőltem, aki a hasamnál összefonta az ujjait és megpuszilta a vállam.
Rendeztünk házimozit is, bár a film kiválasztása tovább tartott, mint maga mozizás. Egymás szeme előtt legyezgettük a CD-ket rejtő tokot, közben pedig magyaráztunk.
Sokat tanultunk, amit nem igazán szerettünk. De végül is ki szeret tanulni? Oké, én úgy negyven százalékban, de csak akkor, ha értem is azt, amit veszünk.
***
És most pedig jöjjön a pakolás, pakolás, pakolás és még több pakolás. Hétfőn erdélyi kirándulás! Huh, egymást segítettük a bőröndök behúzásában. Annyi dolog volt a papírra írva, hogy a hajszárítót, törölközőt, tusfürdőt, és ilyen egyéb dolgokat már bele kellett préselni! De a cipőket és papucsokat csak kézipoggyászba bírtuk belerakni. Nos, a bőröndök cipzárjának behúzása elég vicces volt, mert magamtól nem sikerült volna. A bezárás lépései:
·         belegyömöszölök mindent, ami belefér
·         Ráülök, és úgy próbálom behúzni – nem sikerül
·         ráültetem a fiúkat – szintén nem sikerül
·         gondolkozok, végül dühösen ráugrok – sikeresen összepréseltem mindent, úgy hogy még pár cuccot mellé bírtam rakni
Míg a fiúknál:
·         belegyömöszölnek mindent
·         ráülök, és addig feszítem a cipzárt, még be nem bírom húzni
Nekik gyorsan ment. Hozzám képest legalábbis. Vigyorogva figyelték a szenvedésem, ami miatt néha fújtam rájuk. Szúrósan pillantottam a barátomra, aki azonnal kapcsolt, de nem segített. Ugyanezt eljátszottam az unokatesómmal is.
A piros bőröndöm végül sikerült összecsuknom, de szükségem volt még egy nagyobb hátitáskára vagy sporttáskára is, amibe az egyéb dolgokat raktam, mivel a másikba még a ruhák is nehezen fértek el. A nénikémtől elkunyiztam az összecsukható, kis hajszárítóját, amit addig is tök praktikusnak tartottam. Bár a listán nem szerepelt, de egy zseblámpát és tartalék elemet is elraktam, emellé a telefonom töltőjét is. Fogkefe, fogkrém, dezodor, tusfürdő… meg sok egyéb más.
Hirtelen valaki lepattant mellém, ami miatt felsikítottam és hozzávágtam a kezemben lévő tárgyat, ami a telefonom volt. Sziszegve dörzsölgette a fejét, amit eltaláltam. Justin összehúzta a szemöldökét és mogorván nézett rám, amiatt, hogy majdnem leütöttem. Emlékeztettem, hogy csak majdnem. Megforgatta a szemét és az után kezdett kíváncsiskodni, hogy hogy állok a pakolással. Bár az arca érdeklődő volt, a tekintete mégis mást árult el.
- Mi szeretnél? – kérdeztem.
- Megszívatni Damont, már olyan rég láttam, ahogy beég – vette könyörgőre. Volt benne valami. Ő általában segítkezik és nem játssza az áldozatot. Vigyorogva bólintottam, mire a mostohatesóm felpattant és a kezét nyújtotta, amit el is fogadtam. Halkan mentünk a barátom szobájának ajtajához, ami félig nyitva találtunk. Jus belesett és mutogatta, hogy nincs ott, pedig nem látta kijönni, és ha démont kellett volna vadásznia, akkor szólt volna.
Beléptünk. A bőröndje az ágyán volt, mellette még egy sporttáska, meg egy hátizsák hevert. De ő maga sehol nem volt. Ekkor bevágódott mögöttünk az ajtó. Megpördültünk és meglepve vettük tudomásul, hogy Damon végig az ajtó mögött rejtőzött. Gúnyosan mosolygott közben nekidőlt a falnak.
- Minden egyes szót hallottam arról, hogy meg akartok szívatni, mivel ott álltam Bailey ajtaja mellett – vigyorodott el gonoszan. Idegesen nyeltünk egyet. – Mit is terveztetek ellenem? – tette fel a kérdés.
- Spontánok akartunk lenni – nyögte ki Jus, mire a másik lassan bólogatott. Nem hitt nekünk, pedig egy perc alatt mit találhattunk volna ki.
- Van egy ajánlatom. Verseny. Ha ti győztök, akkor a következő egy évben bármikor megviccelhettek, anélkül, hogy kinyírnálak titeket, ha viszont én győzök, akkor ugyanez fordítva. A verseny kettő az egy ellen – mutatott először ránk, majd magára. – Oh, és angyalszárnnyal repülünk! – tette hozzá.
- Veszíteni akarsz? – szólalt fel hirtelen a mostohatesóm. Csettintett egyet, mire mind a hárman a hátsókertünkben találtuk magunk kinyitott angyalszárnyakkal. Egymás mellé álltunk, lehetőleg egyvonalban. Köröztem egyet a vállammal, készen álltam. A két fiú is ugyanezt tette.
- Felkészülni – mondta Damon.
- Vigyázz – folytatta Justin.
- RAJT! – kiáltottam és egy hatalmasat csaptam a szárnyaimmal.
Just már az első másodpercekben lehagytuk, mire dühösen kiabált utánunk, vagyis Damon után, nekem pedig azt ordította, hogy ne merjek veszíteni, mert kifiléz. Szinte fej-fej mellett haladtunk.
- Még ötven méter! – kiáltotta oda. Bólintottam és megpróbáltam még gyorsabban haladni. Egy fél méterrel győzött… Bailey! Leszálltam a fék közé és örömtáncot lejtettem. A barátom elszontyolodva fonta össze a mellkasán a két kezét. Odaléptem hozzá és egy puszit akartam adni neki, de elfordult és tovább pukkadt.
- Maradjon köztünk. Inkább szívatlak meg én, minthogy átadjam ezt az örömöt Justinnak – fúrtam az arcom a hátába, miután hátulról átöleltem. Ahol a lapockája és a szárny csontja összeér ott még puhák a tollak, így azok csiklandozták az arcom.
- De szeretsz te engem – vigyorgott gúnyosan, majd újra bepukkadt.
- Igen, szeretlek – adtam egy puszit az arcára és a házunk felé kezdtem tolni. Továbbra is durcás képet vágott, de közben arra ment amerre akartam. Mikor végre sikerült hazarugdosnom a hátsóját, akkor rögtön letámadott a mostohatesóm, avagy a világ leglassabb angyala. Hát a verseny végeredményét illetőleg hazudtam. A döntetlen szó hallatán teljesen letört lett. Akkor tényleg meg akarta szívatni Damont, aki az őrangyal reakciója miatt felfüggesztette a pukkadást és elnevette magát.

- Ja, döntetlen volt! – vigyorgott szélesen az angyali démonom, miközben átölelte a vállam. Ó, most már döntetlen, mikor nyertem és felajánlottam a döntetlent, akkor meg duzzogott. Bár elbírnék igazodni rajta!

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Most találtam rá a blogodra, és nagyon tetszik! Remélem hamar hozod a kövit, bár ahogy láttam, elég gyakran hozol fejezetet. :)

    VálaszTörlés