2014. május 3., szombat

Egy világ omlott össze bennem

Sziasztok!
Meghoztam a frisset, remélem elnyeri a tetszéseteket :)
Jó olvasást kívánok!
-----------------------------------------------

Otthon tértem magamhoz. Felhúztam a lábaim és átkaroltam őket, az államat a térdemre raktam. Újra könnyek szöktek a szemembe.
Hogy történhetett ez? Egy napon néztem végig a szüleim és a barátom halálát. az utóbbit pedig az én saját hibámból. Miért is mozdultam meg? Ha lehunytam a szemem rögtön felvillant előttem az a kép, az mikor az tőr a szívébe fúródott. A saját apja képes volt megölni… Ennyire szívtelen még egy démon sem lehet. Justin jött be, a szomorúságtól szürke szemekkel. Leült mellém, mire megöleltem. Itt eltört a mécses, mire még szorosabban ölelt magához. Lágyan simogatta a hajam és kissé ringatott. Egy puszit nyomott a homlokomra és lassan eltolt magától, a könnyes szemeimbe nézve még jobban letörtnek látszott.
- Az én hibám – sírtam keservesen. – Előbb-utóbb minden szerettem elvesztem – temettem az arcom a vállába. Halkan próbált csitítgatni, bár nem sokat segített. Az agyamban megjelent egy kép, ahogy a démonok meghalnak: fekete füstté válnak és eltűnnek. Még ha többlelkű is volt, akkor is egy speciális tőrrel próbálták megölni.
- Ugyan – nyugtatott. –, rám mindig számíthatsz. Figyelj – nézett a szemembe, írisze mélyén egy kis reményt véltem felfedezni. – Damon még életben van, de annak is a peremén. Azzal, hogy megpróbáltad meggyógyítani kissé visszább rugdostad erről a peremről. Szóval reménykedjünk – ölelt meg újra. Próbálta nem mutatni a fájdalmát, hogy ne törjön le még jobban, a szeme viszont minden elárult. – A tanárok meg úgy tudják, hogy családi dolgaink vannak.  – mondta, mire bólintottam. A mellkasába fúrtam az arcom és lehunytam a szemhéjaim, az elmémben megjelent Damon kedves, mosolygós arca. Az, ahogy a kezébe támasztott állal görnyedt a törikönyv fölé, mert egyszerűen nem tudta megtanulni azokat az idióta évszámokat. Az, amikor vizesen ült a tóban, közben átkokat szórt rám, mert megint belöktem. Meg mikor a foci-válogató után odajött hozzám és kíváncsian várta arra kérdésre a válaszom, miszerint hogy játszott. Az agyamba vésődtek azok a pillanatok is, mikor a karjaival szorosan átölelt, ahogy édesen mosolygott, mielőtt megcsókolt. Még volt remény, de már hiányzott, hogy ott legyen mellettem.
Éreztem, hogy Jus lefektetett és betakart. Átadtam magam az álomnak, aminek egyik főszereplője Damon volt…
Az első találkozásunk álmodtam meg egy kicsit másképpen. Vagyis többek közt ezt is megálmodtam. Hogy honnan tudtam, hogy az első találkozás volt? Mert akkor minden bizonnyal felismert volna. Mintha a múltban valami másképp lett volna, így a jövő is másképpen történt meg. Épp Jake-kel vadásztam a Démonvilágban, a kiszemelt démonok is előttünk voltak, viszont ráléptem egy régi csontra, ami eltört és persze az áldozatok is meghallották. A lány, akit ki kellett volna nyírnom elmenekült, de Jake sikerrel járt. Gyorsan le kellett lépnünk, mert egyre több démon jött a gyilkosság helyszínére. Csak egy pillanatra néztem vissza, ami nagy hibának viszonyult, mert valaki nekilökött a falnak, ujjait a nyakam köré fonta. Megpróbáltam leszedni a kezét a torkomról, de nem sikerült, hanem csak még inkább közelebb kerültem a fulladásos veszélyhez.
- Ugyanolyan élvezettel foglak most kinyírni, mint a másik vadász is az én haverom. Kölcsön kenyér visszajár – vigyorodott el gonoszan. Ezeket a mondatokat démonnyelven mondta, de mintha nem tudta volna, hogy értem. Vörös szemébe belehullott a majdnem fekete haja, tenyere majdnem teljesen elszorította eközben a légcsövem. Egy nagyot nyeltem, mire még gonoszabban mosolygott. Egy pisztolyt emelt a halántékomhoz, mire becsuktam a szemem, de ahelyett, hogy lelőtt volna a következő pillanatban már egy zöld mezőn voltam, fölöttem a zafírkék éggel. A horizont előtt hatalmas, a távolság miatt lilásnak tűnő hegyek húzódtak. Valahol messze egy erdő is volt. Mögöttem valaki jókedvűen dudorászott. Megperdültem, a földön pedig megpillantottam a barátom, lehunyt szemmel, a két keze a feje alatt pihent.
- There’s a big big love in the air – énekelte most már hangosan is. Önkéntelenül felnevettem, mire mosolyogva kinyitotta a szemét. - There's a big, big love everywhere, It's the way that you make me feel, got me down for real, got me down for real, real love – fejezte be a dal refrénjét. Majd felült. – Na, mizu? – vigyorgott kisfiúsan. A szemem kikerekedett. A homlokomra csaptam, elszámoltam tízig, csak ezután akadtam ki.
- Mizu?! Hallod majdnem megöltek! – ordítottam. Csak megvonta a vállát és lehúzott maga mellé, közben azt mondogatta, hogy nyugi már. Én viszont nem nyugodtam meg. Tovább hadartam, amit egy idő után megunt és befogta a szám. Tenyere továbbra is számon volt, de maga felé fordította az arcom és közelebb hajolt.
- Tartogatok még meglepetéseket – suttogta a fülembe, mire remegés futott végig rajtam. - Wheel keep moving till the break of down, skinny jeans cut like an indiscretion short term love, girl, is not my thing, I'm for good, I'll be your possession – folytatta a szám éneklését, minden szót egyenest nekem szánva. Mélyen belenézett a szemembe. -  Four on the floor, I want more and nothing's gonna stop the way I feel On the floor I want more, 4, 3, 2, 1… There's a big, big love in the air… - halkult el a hangja és lassan megcsókolt. A szívem a torkomba ugrott és átöleltem a nyakát, ő pedig eldöntött a földön, elszakad az ajkaimtól és a nyakam hintette be kis csókokkal. Hirtelen befejezte és felnézett rám. – Ideje felkelni – simította meg az arcom…
Ébredés után elmentem sétálni. Sötét volt kint, de már nem esett az eső, sőt majdnem felszáradtak a tócsák. A hűs levegő kissé kitisztította az elmém, de ahhoz nem eléggé, hogy ne legyek annyira szomorú. Próbáltam nem sírni, de néha legördült egy-egy könnycsepp. Egy ligeten a parkban leültem a lépcsőre és gondolkozni kezdtem. Ha én nem akarok visszamenni a múltba, akkor most nem lenne ez. De ha nem tesszük meg, akkor én se lennék. Újra elgondolkoztam a régi emlékeken. Jókon és rosszakon egyaránt. Némelyik mosolyt csalt az arcomra, néhány pedig elszomorított. Pedig ez a nap is olyan jónak indult. A tesitől a délutáni tanulásig. Ha nem rágódnék mindig a múlton, akkor… már megint ide lyukadtam ki.
- Na, mi van, eddig tartott a nagy la mure? – lépett elém Will, hátán a gitárjával. Kócos haja a homlokába hullt, de némelyik tincs egyenest a mélyen ülő mogyoróbarna szemébe lógott. Megrántotta a vállán a gitártok vállpántját.
- Nem éppen – bámultam a földet. Tekintete az arcom fürkészte, majd leült mellém.
- Mondd el – lökött meg a vállával, amivel egy kisebb mosolyt csalt az arcomra. Emlékszem, régen is mindig ezzel a mozdulattal ösztökélt arra, hogy kitálaljak neki meg Justinnak a gondjaimról. Azután jött a „legyél a barátnőm” veszekedés…
- El se hinnéd – töröltem le a könnyeim. Végül is mit mondjak? Ha ember, akkor maximum idiótának néz.
- Sok mindent elhiszek.
- Ezt talán nem – kötözködtem. Látszólag elgondolkozott egy pillanatra, majd felcsillant a szeme.
- Na, ha te elmondod a te furcsa sztorid, én az enyém – alkudozott.
- Előbb te – mondtam. Vett egy mély levegőt és benntartotta.
- Na, jó… – fújta ki. – Kiderült, hogy őrangyal vagyok – hadarta. Azonnal felkaptam a fejem. – Tudom őrülten hangzik, de… Na, most te jössz.
- Jó, de az kicsit hosszabb lesz. Szóval én démonvadász vagyok, a barátom pedig démon… nem is… ő is démonvadász, vagyis hát augusztusig démon volt, de most már többlelkű, mint én… na, a lényeg az, hogy visszamentünk a múltba megmenteni a kiskori önmagam, különben… most nem lennék itt. És a barátom múltbéli apja megpróbálta megölni. Most élet és halál közt van – mondtam el az én „titkom”.
- Huh, hát ez… - nem talált megfelelő szót.
- Hihetetlen igaz? De nekem mennem kell – álltam fel, majd teleportáltam a házunk elé, beléptem és felszaladtam. Benéztem Damon szobájába, tényleg ott volt és lélegzett is, csak… nem mosolygott, nem csókolt meg, nem viccelődött. Csak ott feküdt, arca kifejezéstelen volt.
- Bailey – suttogta a nevem a bácsikám. Kisebb szívrohamot hozott rám azzal, hogy a semmiből jött elő. Szomorúan nézett hol rám, hol pedig az ágyon fekvő barátomra. Ő is magához ölelt, mire megint könnyezni kezdtem. – Bejöhetsz. Én elmegyek aludni – ásított, mire bólintottam és beléptem. Leültem az ágya mellé, az oldalán feküdt, a mellkasa be volt kötve. Nekidőltem a heverőnek és az arcát figyeltem. Egyszerűen nem tudtam lehunyni a szemem. Ráraktam az egyik kezem az övére, mire reflexszerűen megfogta. Szempillája megrebbent, de nem ébredt fel. Némán imádkoztam, hogy minden rendben legyen. Csak ezt az egyet kértem.
- Szeretlek – suttogtam. Megpusziltam az arcát és aludni próbáltam. Két óra próbálkozás után végül tényleg elnyomott az álom.
***
Hajnali öt óra körül lehetett. Aludtam úgy öt-hat órát vagy kevesebbet. Felnéztem Damonre. Még mindig nem kelt fel, de még legalább lélegzett. Reméltem, hogy ez után már lassan felkel, az állapota pedig javulni fog. Vettem egy mély levegőt. Még mindig fogtuk egymás kezét, óvatosan kihúztam az ujjai közül a kézfejem, de tényleg óvatosan tettem, mivel alig akar elengedni, amin kissé elmosolyodtam. Behunytam a szemem, szinte azonnal emlékképeket láttam. Ahogy nevetünk, belökjük egymást a vízbe, amikor szinte halálra csikiztek. Az ujjam végighúztam a kötésen, mire még ájultan is fájdalmas arcot vágott. Halk sziszegés hagyta el a száját, mire elkaptam a kezem, ő pedig megnyugodott, de továbbra sem tért magához. A következő pillanatban viszont halkan a nevem nyöszörögte, mire ismét megfogtam a kezét, de rájöttem, hogy csak álmában beszélt.
Fél órával később már imádkoztam azért, hogy keljen fel. És ezek a kéréseim meghallgatásra találtak. Minden izma megfeszült és homlokráncolva kinyitotta a szemét. Tekintete kissé ködös volt, többször is lehunyta néhány pillanatra, majd rám meredt. Elmosolyodtam, de ő nem. A száját összeszorítva ült fel és nekidőlt a falnak, vett pár mély levegőt, majd a tekintetét ismét rám szegezte. Egy ideig méregetett, majd értetlenül megszólalt:
- Bocsánat, de te ki vagy? – kérdezte. Ezzel a kérdéssel egy világ omlott össze bennem. Istenem… Amnézia, vagy… Annyi dolog történt, mire együtt lehettünk, nehogy már elfelejtsen mindent! Ököllel az ágy keretére csaptam. Néhány könnycsepp lefolyt az arcomon.
- Basszus – suttogtam szomorúan. Elengedtem a kezét és lehajtottam a fejem, majd az ágy szélére ültem és gondolkozni kezdtem. Nem lehet, hogy elfelejtett. Nem lehet, hogy minden kiesett. Hisz, az, hogy elfelejtett, nem garantálja azt, hogy továbbra is szeretni fog. A levegőt szakadozva fújtam ki és megfogtam a nyakamban lógó nyaklánc medálját.
Hirtelen magához rántott és megcsókolt. Karjai szorosan körém fonódtak, először azt sem tudtam, hogy mi történt. Ajkai lágyan érintették az enyémet, ahol az ujjai hozzám értek, ott a bőröm lángokban állt. Én csak hatalmas szemekkel hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akart. Oké, pontosítás: meg se bírtam moccanni a meglepettségtől. Két csók közt valamit a fülembe suttogott:
- Bevetted – nevetett és ajkait ismét az enyémnek nyomta. Akkora kő esett le a szívemről, hogy már elrepültem. Átöleltem vigyázva a sebére. Ő viszont ezzel mit sem törődve szorított magához. Én nem bántam. Megsimogatta a hátam és egy kis puszit nyomott a vállamra, mire még szorosabban öleltem.
- Te idióta barom, ezt ne csináld többet – mondtam halkan, mire felnevetett ismét. Szabad utat adtam a könnyeimnek, amit ő is észrevett, tenyere a gerincem mentén vándorolt föl-le. – Azt hittem, hogy elveszítelek – sírtam.
- Tőlem nem lehet olyan könnyen megszabadulni – tolt el egy kicsit magától, majd folytatta. – Reménykedtem, hogy te leszel itt, mikor felkelek – súgta, miközben a tenyeremre kis köröket rajzolt. Elmosolyodtam.
- Te is ott voltál mikor én voltam ilyen helyzetben – néztem fel rá. Széles vigyor terült el az arcán. A kezem végighúztam a mellkasán lévő kötésen, most már nem szisszent fel, viszont az éreztem, hogy szíve hevesen vert. Mély levegőket vett, majd magához ölelt. Eldőltünk az ágyon. Szorosan hozzábújtam, közben ő lágyan simogatta az oldalam. Keze a fejem alatt pihent. Úgy ahogy voltunk, elaludtunk.
Lépésekre ébredtem. Lassan nyitottam ki a szemem, a fejem valaki ölében pihent. Felnéztem a lágy mélybarna szemekbe, mire szélesen elmosolyodott, felnyúltam és megsimogattam az arcát. Nagy szempillái szépen keretezték félig lehunyt szemét, miközben megfogta a kezem és egy puszit nyomott rá. Felültem és nekidőltem a falnak. Damon vállára hajtottam a fejem, aki az ölében tartott takaró szélét morzsolgatta, közben szüntelenül vigyorgott.
- Áh, Damon! De jó téged ébren látni – nyitott be Clare néni. Kezében egy kis tálcán két pohár tea és tányérokon két-két szendvics. Emellett a másik kezében meglóbálta a fertőtlenítő sprayt, amit a mellettem ülő fiú egy fájdalmas grimasszal reagált le. A legutóbb, mikor az a gyógyszer a közelébe került a Démonvilágból hoztam ki, azon belül is egy börtönből. Hát, nem fűződhetnek hozzá jó élmények. Visszatérve a nénikémre, aki a reggelinket, meg a fertőtlenítőt letette a szobában lévő íróasztalra, majd megállt velünk szemben és kedvesen mosolyogva tudakolta a barátom hogylétét. – Hogy vagy?
- Köszönöm, már sokkal jobban – nevetett a fiú is. A srác rám nézett, miután a nénikém kiment. – Segítesz felkelni. Ne tudd meg, hogy ülőhelyzetbe milyen sokáig tartott feltornázni magam – mondta, mire felröhögtem. Megfogtam a kezét és felhúztam az ágyról. Kivett a szekrényből egy fekete inget meg egy sötétkék farmert és gyorsan felvette. Kezdtem kétségbe vonni, hogy Damon Salvatore és Damon Falls két különböző ember. De hát a keresztnevük ugyanaz. Meg a viselkedésük is: párszor bunkók, de akik fontosak számukra, azokért kiállnak.
Az asztalra néztem, ahol megpillantottam a fertőtlenítőt. Elkaptam a karját, mivel már majdnem kislisszolt az ajtón. Lelöktem az ágyra, mire morcos arccal összefonta mellkasán a karját, ezzel is védve a sebet. Felkaptam a sprayt és ráültem a lábára.
- Ne duzzogj, hanem engedd, hogy lefertőtlenítsem a sebet. Igaz, hogy gyorsabban gyógyulunk, mint az emberek, de ugyanúgy elfertőződhet a seb – oktattam ki, amit csak egy gúnyos mozdulatsorral illetett: fintorgott, miközben a kezével mutogatta, hogy beszélek. Visszakézből tarkón vágtam.
- Hé, nem verjük a beteget! – fogta meg a csuklóm.
- Az előbbi hozzászólásod után nem úgy látom, hogy szenvednél – böktem mellkasba, mire felszisszent. – Na, látod, ha hagytad volna, hogy használjam ezt a hülye fertőtlenítőt, akkor most nem fájna – mondtam, mire szúrósan nézett rám. Végül megforgatta a szemét és hagyta, hogy kezeljem a sebét.
- Nem fájna?! Ez jobban fáj, mint mikor megböktél – sziszegte, mikor ráfújtam a gyógyszert a vágásra. Visszatekertem a gézt és a „bátorságáért” egy puszit adtam az arcára.
Ekkor viszont benyitott valaki. Egy világosbarna fej jelent meg az ajtóban.
- Damon! Hál’ istennek – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Justin. A két fiú összepacsizott. Hát ők így örültek.
Lementünk reggelizni, vagyis levittük az ebédlőbe a kaját, amit Clare néni felhozott. Megint jókat nevettünk együtt, Damon bármennyire is sérült le, mégis jól elhülyült Jussal. Bár a kis „játékuk” után takaríthattam fel a zabpelyhet a földről, amit ők csak mosolyogva néztek. Véletlenül se segítettek.
Reggeli után Jus sétálni, én és Damon pedig a szobáinkba mentünk. A nénikém és a bácsikám már elment dolgozni. Odaléptem a könyvespolcomhoz és végighúztam az ujjam a könyvek gerincein. A kezembe akadt egy régi sárkányos történet. Tűzkönny. A régi kedvencem. Leültem az ágyamra és nosztalgiázni kezdtem.
Fél tizenegy felé bementem Damon szobájába. Halkan bekopogtam és beléptem a pár négyzetméterek szobácskába. Ott ült az ágyon lehajtott fejjel, ujjai közt a bőrkarkötőjét babrálta. Odasétáltam mellé és lehajoltam, hogy a szemünk egy magasságba legyen.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Jus elmesélte, hogy mit mondtál tegnap. Hogy előbb-utóbb minden szeretted elveszted. Figyelj, az én hibám, hogy téged megtámadnak meg ha a családod is bántják. Talán jobb lenne ha – kezdte el mondani azt, amit nagyon nem szerettem volna hallani. Szorosan lehunytam a szemem és imádkoztam, hogy ne azt mondja. – elmennék – fejezte be.
- Damon kérlek ne! – öleltem meg. Az ölébe ültem, a vállai fölött karoltam át. – Már te is a családom tagja vagy. És ha elmész, az olyan, mintha elveszítenélek – motyogtam a vállába. Már nagyon közel álltam a síráshoz, de tartottam magam. Átölelt és az állát a fejemnek támasztotta. – Kérlek, ne menj el…
- Bailey – simította végig a hajam. Könnyes szemekkel néztem fel rá. A két keze közé fogta az arcom. – Én csak nem akarom, hogy szenvedj – suttogta. Hüvelykujjával letörölte a könnyeim. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Tenyere az arcomról a tarkómra csúszott és tőlem elszakadva megölelt.
- Nem akarom, hogy elmenj – súgtam a fülébe. Ujjaimmal a mellkasán lévő kötést simogattam. Reménykedve meredtem a mélybarna szemekbe.
- Nem fogok – mosolygott. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A vállának támasztottam a homlokom. Ő felemelte a fejem és adott egy puha csókot, majd az orrával megbökte az arcom és a szemével az ajtó felé intett, ahol egy vigyorgó fejet pillantottam meg. Nem is zavartatva magát lépett be. Elsétált előttünk, unottan nekidőlt az íróasztalnak és a kezébe vette a fertőtlenítő sprayt, majd elolvasta rajta a kínai nyelvű használati utasítást. Majd visszatette és ráng emelte a kék tekintetét.
- Látom nagyon szerelmesek vagytok – mosolygott és felült az asztalra.  – Damon mit is beszéltünk meg pár napja? – vigyorgott gonoszan. Már ekkor tudtam, hogy futni kéne. Felpattantam a barátom öléből és már szökkentem is a szabadulásom jelentő ajtó felé. Damon utánam kapott, Jus pedig megfogta a lábam.
- Tó – vágták rá egyszerre.
Ficánkoltam, rángattam a lábam, ütöttem. Semmi nem használt. Mikor kinyitották az ajtót megcsapta az arcom a hideg levegő. Pedig tegnap még harminc fok volt! Végül feladtam és összefont karokkal és befogott szájjal vártam, hogy letegyenek. Mikor megláttam a tavat már félni kezdtem. Nehogy bevágjanak már! Most semmit sem tettem ellenük!
- Marhák – morogtam.
- Damon fogd le – engedte le Justin a lábam. Azonnal elkezdtem volna szaladni, de megfékezett ebben. Zabosan álltam mögöttem a barátommal és néztem, ahogy az unokatesóm visszaszalad a házunkhoz valamiért. Damon szép lassan elengedett. Pont erre vártam. De elinalni nem bírtam, mert amint léptem egyet megfogta a csuklóm és magához rántott. Ajkait az enyémen éreztem, az egyik kezével még mindig az enyémet fogta a másikkal pedig az arcomat simította végig. Az én jobb kézfejem a mellkasán pihent. Néhány másodperc múlva már egymás szemébe bírtunk nézni. Barna tincseim a fülem mögé tűrte és még egy rövidebb csókot adott. Puha ajkát a homlokomhoz nyomta és magához ölelt. Az ingjébe kapaszkodtam bele és beszívtam az illatát.
- There’s a big big love in the air – suttogta a fülembe, mire felnéztem.
- Álmomba ezt ének… teeee – böktem meg a mellkasát, mire elvigyorodott. – Mit kerestél az álmomban Falls?
- Jól akartam szórakozni – vihogta el magát.
- Az álom első felével a frászt hoztad rám. Azzal, hogy majdnem lelőttél… - kezdtem, de a tényleg értetlen fejét látva abbahagytam. Fogalma sem volt, hogy ezt álmodtam. Elhúztam a szám. Legyintettem, hogy hagyjuk, de kíváncsi volt, így belekezdtem. – Nos, az volt, hogy Jake-kel vadásztam, de a lány, akit meg kellett volna ölnöm az elmenekült, mert ráléptem egy csontra, de Jake sikerrel járt. Utána megjelentél te, meg akartál ölni, mert kinyírtuk a haverod. Aztán mielőtt lőttél volna a rétre kerültem, amit meg kell kérdeznek, hogy hol van, mert tetszett az a hely – mosolyogtam bele a végébe a sztorinak. Látszott, hogy gondolkozott, majd megvonta a vállát.
- Oké, őszintén bevallom nem Bailey-t akartam ide kirángatni – lépett ki Jus a fák közül, kezében egy varázskönyvvel. – Inkább téged – bökött Damon felé, akinek felszaladt a szemöldöke.
- Engem? Mégis miért?
- Nos, ha már angyal lettél, akkor tanulj meg az angyalszárnyaiddal is repülni… - vigyorgott az unokatesóm, ami miatt a másik srác szúrósan nézett rá. – Tanulj pár varázslatot. És ha már Bailey is itt van, akkor neki is tanítok valamit.
- Te akarsz tanár lenni? Még a saját erőddel sem vagy tisztába – röhögtem ki.
- Kuss! – intézett el egy szóval. Vettem egy jó mély levegőt, ismét elszámoltam tízig, már szóra nyitottam a szám és:
- Justin Matt Ride, egyszerűen idióta vagy – sóhajtottam, mire a következő pillanatban egy fehéren izzó labda repült el a fejem felett. Damon rémülten ugrott arrébb. Tátogva kezdett hadonászni, végül csak legyintett egyet.
- A francba, túl magasra céloztam – csettintett bosszúsan Justin. Egy hirtelen mozdulattal nekiugrottam. Hátraesett, én pedig a mellkasán ülve ordítottam és püföltem. A kezeit az arca elé húzta. Mikor abbahagytam félve pislogott fel rám. – Damon, szedd le rólam a csajod – suttogta kétségbeesetten, amin a barátom és én is jóízűen nevettünk. Damon finoman megfogta a kezem és felhúzott. A következő pillanatban mérgesen fujtatott egyet, mivel a kezében megjelent egy fotó egy démonról. Intett egyet és teleportált.
Az unokatesómra néztem és felé nyúltam, mire behúzta a nyakát, de mikor a hajából szedtem ki egy levelet elcsodálkozott. Nem értettem miért, hiszen én nem csak püfölni szoktam. Odaléptem hozzá és egy puszit nyomtam az arcára, ő pedig szorosan magához ölelt.
- Hát, ma elmarad a tanítás – mosolyogtam és a mellkasába fúrtam az arcom.
- Tudod, hogy megijedtem mikor ott láttalak a padlón. Először azt hittem, hogy meghaltál – mondta hirtelen. Először nem értettem miről beszél, de utána leesett. A tegnapról. – Egy világ omlott össze bennem, azt hittem, hogy elvesztettem az egyetlen unokahúgom.
- De Beth és…
- Áh, azok cafkák! Te vagy az egyetlen unokahúgom és a testvérem is egyben – tolt el kissé magától. Szeme szomorúan csillogott, magamhoz húztam. – Ígérd meg, hogy sohasem nyiffansz ki - suttogta a hajamba.

- Ígérem – néztem fel rá és felé nyújtottam a kisujjam. Ő is az övét és kezet ráztunk. A sokadik ilyen ígéretünk, de ezt biztos, hogy be fogom tartani.

3 megjegyzés:

  1. Ajj,istenem!!! Egyszerűen fantasztikusan írsz!! *-* És ez nagyon izgi volt!! ;) Komolyan én el is sírtam magam!!! ^.^ Egyszerűen nagyon nagyon jóóó!!! *-* ^.^ Kérlek nagyon siess a kövivel!!!! ♥♡♥♡

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! :) Ígérem megpróbálom minél hamarabb hozni a következő részt!

    VálaszTörlés
  3. A szentségit te lány ! Jól átvertél sírok és nevetek egyszerre ! Még nem is olvastam tovább de ezt le kellet írnom. *fanforewer* :D

    VálaszTörlés