2014. május 11., vasárnap

A féltestvérem családja

Sziasztok!
Meghoztam az új fejezetet, remélem elnyeri minden tetszését, bár elég rövid lett.
--------------------------

Az ujjaim törögetve néztem hátra, ahol az unokatesóm, a barátom és a mostohaszüleim álltak. Mellettem Hiro állt a száját rágva és várta a jelem, hogy csöngethet. Damon és Jus biztatóan elmosolyodtak, mire vettem egy mély levegőt és bólintottam. A féltestvérem lassan nyúlt a csengő felé, de hozzá sem ért, mikor kinyílt az ajtó és egy a negyvenes évei elején járó nő nyitotta ki az ajtót. Hosszú aranybarna haja lágy hullámokban omlott a vállára, mogyoróbarna szeme kedvesen csillogott. Őrangyal. Ez az egy szó jutott eszembe. Mögötte megjelent egy alig hét éves kislány és a szoknyájába fogódzkodott. Kiköpött anyja volt, csak kicsiben. Hiro lehajolt, mire a lány szorosan megölelte, de közben engem figyelt a nagy barna szemeivel. Hosszú barna haja az arcát verdeste miközben elengedte a testvérét és megpördült.
- Gyertek be – invitált a házba a nő. Beleharaptam az ajkamba és hátrapillantottam a barátomra, aki Jus válla fölött átnézett és bólintott. Félve léptem be a hatalmas házba. A vékony kabátom a kezembe fogtam, közben körülnéztem.
Az előtérben és a nappaliban és az ebédlőben is a bézs és a barna színek uralkodtak, míg a konyhában a sárgásabb, illetve a csontszínek. A nappaliban két nagy kanapé és egy fotel volt a kis üveg kávézóasztal körül, a falnál pedig egy tévé állt egy világosbarna szekrényen. A bézs szőnyeg szép kontrasztot adott azzal a barna fával bevont fallal, amelyikbe a kandalló volt beépítve. A fém díszek szépen mutattak a világos színek mellett, kicsit modern hangulatba hozták a lakást. Az emeletre egy vörösesbarnára festett lépcső vezetett. Nekem jobbra egy zongora is helyet kapott, aminek a tetején képek sorakoztak. A falon családi fotók, oklevelek, festmények díszelegtek. Velem szemben egy fehér könyvespolc volt, ami szinte roskadozott a rajta lévő sok könyvtől. A konyhából kellemes süteményillat áradt, enyhe szúrós fűszerszaggal keveredve.
A hátam mögül hangos koppanás hallatszott. Damon rémülten nézte, hogy mi akadályozta meg a házba való belépést. Ismét megpróbálkozott, de egy láthatatlan erő csakugyan kívül tartotta. Tehetetlenül széttárta a karját.
- A csúnya démonok nem jöhetnek be – lépett elé a kislány, látszólag tudta, hogy amíg az ajtón belül van, addig nem eshet baja. De vajon honnan szedte, hogy Damon egy démon… vagyis többek közt démon. Minden bizonnyal tudott az erejéről.
- Bailey! – nézett kétségbeesetten. Mélybarna szemeiben egy kis szomorúság csillogott.
- Nos, igen. A démonok nem léphetnek be ide, főleg a királyi család nem – nevetett Hiro mostohaapja, aki már ránézésre is japán származásúnak tűnt, emellett szintén őrangyalnak.
- De én nem sima démon vagyok, hanem többlelkű! Bailey, kérlek! – nézett nagy őzikeszemekkel. Elhúztam a szám, hogy nem tudok mit tenni. Ekkör viszont megértett valamit, mert arcára kiült a „ne már” fintora, a szemét pedig lehunyta. – Királyi család, ezt nem hiszem el – csettintett bosszúsan, ami miatt Justin szépen kiröhögte. – Amint kiteszed abból a házból a lábad kicsinállak – fenyegette a barátom az unokatesóm, aki csak kárörvendő vigyorral lépett közelebb az ajtóhoz, arca alig pár milliméterre volt a védőburok szélétől.
- Egyszerűen haza teleportálok – vigyorgott.
- Oda be tudok menni – mosolyodott el a másik is.
- Megoldom én, hogy a teraszon tudj csak aludni.– dörzsölte össze a kezét ördögien, amin Damon kiakadt. – Adios baromarc – tette hozzá halkabban és mellé intett is egyet. Belenéztem Damon gondolataiba… hát fejben már megfujtotta Justint.
- Már elnézést, de kettőnk közül ő a démon! – mutatott a mostohatesómra, aki gonoszan felnevetett. Hiro mostohaszülei a nénikémmel és a bácsikámmal egyetemben szintén röhögött a szerencsétlen barátomon. A jó benyomás megvolt. Mosolyogva léptem oda a szomorúan néző démonhoz, de mielőtt kimehettem volna az ajtón a kislány megállított.
- Bántani fog – pillantott fel rám a nagy barna szemeivel. Leguggoltam elé és megsimogattam az arcát. – A csúnya démonok mindenkit bántanak, az angyalok mondták – felnéztem a démonomra, aki hasonló tekintettel meredt rám. Feketés írisze az enyémbe mélyedt, kezét nekinyomta a láthatatlan buroknak, fejét kissé oldalra billentette. Azok az őzikeszemek a gyengéim.
- Ugyan, nem fog – ráztam meg a fejem és kiléptem. Damon nagyokat pislogva, alsó ajkát lebiggyesztve várta, hogy mit csinálok. – És tudod, hogy miért nem bánt? – kérdeztem a lánytól, aki megrázta a fejét. Az előttem álló fiú elmosolyodott. Egy mondatra számított, ami így szólt volna, hogy „mert szeret”. Egy lépéssel közelebb jött, ami miatt Hiro húga kissé megrettent, tényleg azt hitte, hogy most bántani fog. De előbújt belőlem a kisördög, belőlem, pedig Damont hitte ördögnek. – Mert gyáva – vihogtam és visszaugrottam a védelmet adó ajtóba, mire Damon lefejelte a házat védő burkot. Kellett neki utánam ugrania, bár ez egy reflex azoknál, aki nálunk lakik. Elterült a teraszon, de hamar összeszedte magát. Gyorsan felpattant és közelebb lépett.
- Teeee – vigyorodott el, miközben nekidőlt a burok falának. Kacsintottam egyet és odamentem a nevető féltestvéremhez. A nevelőszülei beinvitáltak a nappaliba és leültünk a kanapékra. A húga leült mellém, és ha jól vettem észre eléggé megkedvelt. Nagy barna szemekkel nézett rám, majd a karomba kapaszkodott. Nevetgélve mondta el, hogy nagyon bátor vagyok, hogy szembeszálltam vele.
Hiro nevelőcsaládja alapbeállított őrangyalcsalád. A mostohaanyja, Paige, rendkívül kedves és figyelmes, bármit megtesz, hogy hamar feloldódjunk. A mostohaapja, Daisuke, mint jól tippeltem japán származású, de itt született Bostonban. Sokat kérdeztek rólunk és persze mi is róluk. Mint kiderült hasonló korúak, mint a nénikémék, szóval majdnem hatvan évre vannak az első tényleges őrangyalszereptől, amikor is hozzárendelik őket egy halandóhoz, hogy megvédjék valamilyen szinten őket.
- Szóval többlelkű vagy – mosolygott Paige, miközben egy pohár üdítőt nyújtott át.
- Igen, szóval egyelőre tuti nem nyiffanok ki – mondtam félénken. Az unokatesóm a könyökével meglökte a karom, mire rá pillantottam.
- Nem nyiffanhatsz ki, mert megígérted – morogta. A vállára hajtottam a fejem, mire megölelt.
- Hiro a veszekedések helyett ti is lehetnétek ilyen nyugodtak – mutatott ránk Daisuke.
- Hohó, csak egy marakodásuk kell megnézni egy életre elég volt belőlük – szólt közbe Dave bácsi, mire Justin kiöltötte rá a nyelvét. – Justin! – mondta kissé fenyegetően, mire a fia kisfiúsan elmosolyodott. A bácsikám csak megforgatta a szemét. Jus a fejemnek támasztotta az állát és átkarolt.
- Bailey, a pasid jól megszívta – suttogta, mire hangosan felnevettem. Éreztem, hogy rángott a válla, nem is csodáltam.
„Kösz, hogy kiröhögtök” – szólalt meg a fejemben egy gúnyos hang. Megjelent a fejemben, ahogy a terasz szélén ül, közben a nyitott ajtón keresztül hallgatja, ahogy jót mulatunk rajta.
- Na, valaki annyira unatkozik, hogy hallgatózzon – suttogta szórakozottan a mostohatesóm. Kuncogtam egy kicsit… oké szó szerint lefordultam az ágyról.
Úgy egy óra plusz tízpercnyi beszélgetés után kintről dudorászást hallottunk, később halk éneklést. Lágy és dallamos volt. Hirtelen a kislány, aki az Odett névre hallgatott, felpattant és kirohant az ajtón, közben az kiabálta, hogy ismeri ezt a dalt. Leült a barátom mellé, aki csukott szemmel énekelt tovább. Kiléptem és Damon mögé álltam. Vicces volt nézni, ahogy az angyallányka és a démonsrác együtt énekelget egy dalt, amiről fogalmam sem volt, hogy ki énekelte. Pedig Odett azt mondogatta, hogy Damon bántani fog, ne menjek ki, erre…
Elmosolyodtam és hátranéztem, ahol a nénikémék, Justin, Hiro és az ő nevelőszülei álltak. Mindenki nevetett. A démonom hátravetette a fejét és felnézett rám. Bár neki fejjel lefelé voltam. Hiro a húga mellé sétált és leguggolt, mire a kislány a nyaka köré fonta a karját. Damon is ölelésre tárta a karját, közben hatalmas őzikeszemeket meresztett rám. Hirtelen beugrott az a kép, mikor álmomban visszamentem az időben és meglátogattam az alig hat éves Damont. Megráztam a fejem, mire lebiggyesztette az alsó ajkát. Hallottam, hogy valaki fütyülgetve lépett hozzám közelebb, mire megfordultam. Jus egy kicsit lökött rajtam, mire a barátom ölében értem földet. A felnőttek hangosan röhögtek rajtam. Az angyali démonom kuncogva nézett a szemembe és egy puszit nyomott a homlokomra. Megpróbálkoztam a felállással, de a következő pillanatban Odett szorított magához, mire a szülők még inkább nevetni kezdtek. Egy puszit nyomtam a feje búbjára, mire egy ragyogó mosolyt villantott rám. A következő pillanatban valaki (na vajon ki) elkezdte csiklandozni az oldalam, amibe Odett is beszállt. Csak azt vettem észre, hogy már nem a teraszon, hanem a füvön fetrengtem. Sikongatva próbáltam védekezni, de kettő az egy ellen nem volt éppen fair játék.
- Ki száll be a csikizzük addig Bailey-t, míg már nem kap levegőt játékba? – vigyorgott Damon, mire Hiro és Justin is feltette a kezét. Egy „ne” sikítással ültem fel. Odett az ölembe ült és megölelt.
- Ne bántsuk már – mosolygott. Hálát adtam az égnek, hogy egy hét éves érettebben viselkedett, mint a tizenhét illetve a tizennyolc évesek. Szúrósan néztem a barátomra, mire az csak megvonogatta a szemöldökét. Elhúztam a torkom előtt a mutatóujjam, mire csak gúnyosan bólogatott. A jobb kezemmel felé legyintettem, de elkapta a csuklóm és nem eresztett. A szabadulásom érdekében a rúgásom egy olyan helyre céloztam, ahol a találat nagyon fájt volna. Mit ne mondjak elengedett, és kissé be is sértődött.
Megsimítottam a kislány haját, aki felfedezte a nyakamba lógó nyakláncot. Alaposan megnézte és rákérdezett, hogy kitől kaptam. Mosolyogva írtam körül Damont, de még csak véletlenül sem említettem, hogy ő az. A leírás végeztével odafordult a démonomhoz, alias Damonhoz, és nevetve mondta, hogy a srác, akitől a nyakláncot kaptam hasonlít rá, de én még hozzá tettem, hogy az bizonyos fiú sokkal okosabb. Ő csak kikérte ezt a véleményt magának és egyes szám harmadik személyben kezdett beszélni magáról:
- Tényleg, sokkal okosabb? A régebbi elmondásod alapján jól is csókol – vigyorodott el. Megforgattam a szemem. Új nevet találtam ki neki: Mr. Egoizmus.
- Én ilyet nem mondtam, viszont add már át neki, hogy visszavehetne az egójából – böktem meg a mellkasát. Széles vigyor lett az óvatos mosolyból.
- Tudja ám, hogy az egójával együtt szereted – röhögött ő is, mint mindenki más, kivéve Odett, aki elvesztette a fonalat. Csak pislogott összevont szemöldökkel. Nem esett le neki, hogy Damontől kaptam a medált.
Ahhoz a nyaklánchoz egy remek délután fűz. Bármennyire is a frászt hozták rám azzal, hogy eltűntek, de mikor Damon a nyakamba rakta a medált, majd megcsókolt, az fantasztikus érzés volt.
- Jaj, de félreinformálták! – húztam el a szám. A szemei összeszűkültek, de ez ellentmondott a szórakozott somolygásának. A kislány kiszállt az ölemből és a bátyához lépett, hogy mondja el neki a párbeszédünk lényegét, mert nem érti. Eközben a barátom viszont bosszút állt az utolsó mondatomért, mivel megragadta a karom, magához rántott és megint csiklandozni kezdett. Mikor már levegőt alig kaptam abbahagyta. Ajkát az arcomhoz nyomta, kezei szorosan körém fonódtak. Még mindig remegtem a csikizéstől, amit ő vigyorogva reagált le. Ekkor Odett is megvilágosodott. De egy valamit még mindig nem értett, amin ezután egész nap röhögtünk:

- De akkor miért beszélt magáról első szám harmadik személyben?

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon ari lett. Imádtam :D Remélem hamar jön az új rész :D

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! Megpróbálom minél hamarabb hozni a következő részt!

    VálaszTörlés