2014. április 1., kedd

Ó, te jó ég! Akkor ki is az angyal? part I. – Az álom

Sziasztok!
Látom az előző rész nem sok mindenkinek nyerte el a tetszését, bár bevallom őszintén gondolkoztam is, hogy feltegyem e...
Boldog április elsejét - avagy bolondok napját - mindenkinek! Remélem mindenki követett el egy kis csínyt (mi a frászt hoztuk az infótanárra és négy évfolyamnyi diák ment ki az udvarra). :)
Na, jó nem is húzom az időt, jó olvasást!
--------------------------------------------------------------------

Hajnali hatkor ébredtem. Nem is inkább felriadtam. Az aranyos álomkép egy véget nem érő zuhanással ért véget egyik pillanatról a másikra. Nekem mindig fura álmaim vannak, vagy csak mindig hülyén emlékszek rá vissza? Ez számomra az a kérdés, amit sohasem tudok majd megválaszolni.
Egy hasonló szobában voltam, mint amilyen Damon démonvilági hálószobája. A sötétszürke falak többsége feketének tűnt, mert a sötétítő nagy részben takarta az ablakból beszűrődő vöröses fényt. A padlón varázslatokkal teli könyvek hevertek, a parketta rései közé egy kicsi tőr volt beállítva. Egy kis fa íróasztalon néhány zsebkendő hevert, mellette egy levél. Kicsit a papír fölé hajoltam és beleolvastam. Búcsúlevél volt, az írás kissé elmaszatolódott a könnyektől.
Oldalra kaptam a fejem, arra, amerről halk szipogást hallottam. Egy kisfiú sírt az ágyban, és megtévesztésig hasonlított Damonre. Várjunk csak! Hiszen ez ő volt, csak fiatalon! Legalább tíz évvel mentem vissza az időben. Felhúzta a lábait és a térdére hajtotta a fejét. Szepegése visszhangzott a kis szobában. Lassan odamentem hozzá. Felnézett és azonnal ráült az arcára a rémület. A sírás és a démonalak miatt is vörös szeme kikerekedett, száját rémült kiáltásra nyitotta, majd becsukta. Vagy érezte, hogy démonvadász vagyok, vagy… miért is volt kiengedve a fehér szárnyam? A lehető legtávolabb húzódott tőlem. Az ágya legvégéig hátrált, onnan viszont nem tudott tovább menni, mert a fal megakadályozta ebben. Rettegve figyelte minden mozdulatom. Már akkor riadtan zárta össze a szemét és húzta be a nyakát, amikor csak hangosabban vettem a levegőt. Öt percig álltam ott némán, végül aztán elég bátorságot merített, hogy feltegyen egy rövid kérdést. A szempillái alól nézett fel rám.
- Ki vagy? – szólalt meg. Vékony hangja beremegett a visszafojtott sírástól és a rémülettől.
- Bailey vagyok. Te pedig Damon, ugye? – kérdeztem, mert biztos akartam lenni benne. Meglepődött. Szemöldöke magasra felszökött, a könnyei is elapadtak. Tátogott egy kicsit, majd dadogva nyögött ki pár újabb szót. Az embergyerekeknek ilyenkor megfordul a fejében, hogy biztosan varázslat, de hogy ő mit gondolhatott az rejtély.
- H…h…honnan t…tudod a ne…nevem?
- Csak tudom – mosolyogtam rá. Elővettem a legbarátságosabb, a legangyalibb vigyorom. Már nem félt. Annyira. Kicsit közelebb húzódott, de még kissé remegtek a kezei.
- Angyal vagy? – nézett fel rám és lehúzott maga mellé. A kis tenyerei közé fogta a kezem félrebillentett fejjel figyelte a csuklómon lévő ezüstkarkötőt, amire egy indaminta volt gravíroztatva. Bólogattam, ő pedig az oldalamba fúrta az arcát. Önkéntelenül is eszembe jutott a tizenhat éves Damon kisfiús arca, mikor játszom, hogy dühös vagyok rá. Igen, kétségtelen, hogy ő volt az.
- Nem szólsz apukádnak, hogy itt voltam – kérdeztem. Mosolyogva megrázta a fejét. Kérdőn figyelte a szárnyaim. Kitéptem egy tollat és a kezébe adtam. Megforgatta az ujjai közt és hatalmas barna szemekkel nézett fel rám. Mikor is lett újból mélybarna a tekintete? – Miért sírtál?
- Anya elment a Démonvilágból – gyűlt könny a szemébe ismét. Megöleltem. Szipogva bújt oda hozzám. – Bárcsak ne ide születtem volna. Vagy bárcsak az emberek világába laknék.
- Ki tudja egyszer talán így lesz – simítottam végig a hátát. A fejét cirógattam, az ölemben ülve szép lassan elaludt. Lefektettem és betakartam. A tollat a párnája mellé raktam.
- Viszlát – suttogtam…
Itt riadtam fel hirtelen egy hosszú zuhanás után. Lihegve dőltem vissza a párnámra. Azzal a zuhanással az álom végén… nem tudom, hogy hogyan kerültem egy szakadékba a tíz évvel ez előtti múltból. Bár tudtam, hogy az is csak egy álom volt, de olyannyira valóságosnak hatott. Legalább két percig nézem a plafont, majd az oldalamra feküdtem, hogy szembe legyek az ablakommal. Néztem a Napot, amint lassan a fák lombja fölé emelkedik, ezzel narancssárga fényárba borítva a szobát.
Mellettem Damon rezzent fel, nagy levegőket véve próbálta nyugtatni magát, talán ő is egy zuhanással ébredt. Nem vette észre, hogy nem aludtam, mivel az előbb már átfordultam az oldalamra és csak a hátam láthatta. Egy hatalmasat sóhajtott és végigsimította a hátam. Beleborzongtam az érintésébe. Éreztem, hogy egy szárnyformát rajzolt a lapockámra az ujjával. Átölelte a derekam, mire felé fordultam. A tenyerébe támasztotta a fejét, szája sarka halványan felfelé görbült. Újra abba a barna szempárba ütköztem, mint amibe néhány perccel korábban az álmomban. A keze a csípőmön pihent, miközben lassan végigmért a sötét tekintetével.
- Már először tudtam, hogy láttalak valahol – suttogta, közben egy kicsit megrázta a fejét. Beleharapott a szája sarkába, de még mindig pajkos mosolyra volt húzódva az ajka. Keze feljebb siklott az arcomra és hátrasimította a hajam. Kissé lehajtotta a fejét és megint csak a szempillái alól pillantott fel.
Csak egy „mi?” kérdést bírtam tátogni. Honnan voltam neki ismerős? Akkor mikor meglátott a börtönben ezért segített? Vagy inkább kire emlékeztettem? Jaj, Damon válaszolj már! De ha nem teszed, akkor őrlődjek, mert nem tudod befejezni a mondatod? A homlokom ráncolva gondolkoztam.
- Ha látnád az arcod! Akkor elmondom. Neked talán álomnak tűnt, de tényleg ott voltál kiskoromban a szobámban és megvigasztaltál – mosolygott, közben végighúzta az ujját a karomon, a mozdulatot követte a tekintetével. Szóval mégsem volt álom. Már megint ez történik! Ez, hogy azt hiszem, hogy álom, de a végén kiderül, hogy minden valóság. Ki tudja, hogy hány ilyen illúzióm van még.
Régebben, talán pár hete álmodtam olyat, hogy Damon előttem térdelt az ágyamon mögötte pedig hatalmas, vakítóan fehér szárnyak terültek el. Tekintete rémült volt, én is megijedtem még akkor is, ha csak a fantáziám szüleménye volt. Aztán mikor felkeltem körülöttem mindenhol fehér tollak hevertek. A végén csak kiderült, hogy a párnám beakadt az ágyamból kiálló szögbe és elszakadt. Tollakat pedig még két nappal később is találtam a hajamban.
Utána talán egy-két héttel ez előtt, ha csak pár percre is, de az álomképben Justin volt szénfekete szárnyakkal és szomorú tekintettel. És azok nem a démonvadászok szárnyai voltak. Az őt körülvevő bú és csalódottság arra utalt, hogy bukott angyal. De szerencsére ez tényleg csak álom volt. Ebben azért voltam biztos, mert másnap pofon vert a szárnyával. Véletlen volt, de pofon vert.
Megráztam a fejem és visszatértem a valóságba.
- Tényleg álomnak tűnt. De mégis hogy?
- Nem tudom, de köszönöm – mondta és megcsókolt. A szívem azonnal kétszer olyan gyorsan kezdett verni, amint az ajkai az enyémhez értek. Közelebb húzott magához. A tarkómra csúszott a keze és beletúrt a hajamba. Mikor már alig volt levegőm, elhúzódott. – Köszönöm, hogy segítettél hinni a jóban… – suttogta. Átöleltem, azonban lassan eltolt magától. Kérdezni akart valamit, csak nem tudta megfogalmazni. Végül valami teljesen más dolgot mondott.
- Lemegyünk reggelizni?
- Ezen gondolkoztál ennyit? – nevettem. Egy kicsit elpirult, azonban ő is röhögött. Halkan lementünk. Egy-egy pirítóst ettünk, mellé narancslét.
- Khm, Damon ezt nézd – hívtam oda magamhoz. A kezemben a narancslé dobozát tartottam. – Narancsízű üdítőital. Növényi összetevők: szőlő- és almaaroma, barackrost. Hol van ebből a narancs? – kérdeztem miután felolvastam, ami szemet ütött.
- Azt ne kérdezd – rázta meg a fejét.
Ezután a narancsnélküli narancslés sztori után mindenféléről beszélgettünk. Vegyes az érdeklődési körünk és sok mindenben nem is értünk egyet. Halkan nevettünk meg minden. Szalvétával dobálóztunk, fogadtunk, hogy nem bírja a fején egyensúlyozni az üvegpoharat. Épphogy elbírta kapni, mielőtt földet ért volna az a fránya pohár. Azzal a lendülettel visszatette a szekrénybe, míg én csak kuncogtam rajta. Lekönyökölt velem szembe a pultra és a kezébe vette egy megpucolt narancsot. A héját pedig nekem dobta. Fujtatva pöccintettem vissza.
Fél nyolc körül a nénikém és a bácsikám elmentek munkába, mi pedig sétálni az erdőbe. Jó volt a fák között lézengeni. A friss levegő, a madarak csiripelése. Végighúztam az ujjaim a bokrok levelein, amit a mellettem baktató fiú mosolyogva nézett. A tó mellett telepedtünk le. Rengeteget nevettünk a régi emlékeken.
- Aranyos voltál kiskorodban – vigyorogtam. Megforgatta a szemét és hanyatt dőlt az avarban.
-  Biztosan te is az voltál, bár Jus azt mondta, hogy akkor is maga voltál az ördög.
- Emlékeztess, hogy nyírjam ki azt a hazug barmot – fortyogtam. Tehetetlenül megrázta a fejét. Megfogtam egy kavicsot és akkora erővel dobtam, hogy a túlpartig elkacsázott. A szemöldöke az egekig szökött.
- Te meg emlékeztess, hogy nevezzelek be egy kacsázó-versenyre, jó? – saccolgatta, hogy mennyit ugorhatott a kis kavics. Sacperkábé húszat. Ja, megnyerném a kacsázó-versenyt.
Hirtelen Damon arca fájdalmas grimaszba rándult. A kezeit a vállához kapta és összegörnyedt. Szemeit szorosan összeszorította, fogai közül halk sziszegést hallatott.
- Mi a baj? – ugrottam mellé. Ijedten kémleltem az arcát, közben a hátát néztem, hogy mi lehet a baja.
- Nem tudom. Rohadtul fáj a vállam – nyöszörögte. A szülinapomon fájt ugyanígy a vállam, mint neki. Lehet, hogy az, amire gondolok? Lehet, hogy ő is egy közülünk… – Bailey mi ez az egész?
- Fogalmam sincs – tettem a kezem a lapockájára. Ha abbamarad a fájdalom, akkor Damon is… angyal…? De mégis hogyan? Tudtommal az anyja és az apja is démon. A húga is az. De akkor miért?
Elmormoltam a varázsigét. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Sőt egy halvány mosoly is kiült az ajkaira. Két kézzel beletúrt a hajába, majd felpillantott rám. Nem nyugtattam nagyon meg, tekintve, hogy tudtam, még nincs vége. Meg akartam érinteni a lapockáit, hogy biztos minden rendben van e, de akkor minden izma megfeszült. Vállait hátrahúzta, gerince egy pillanatra ívbe feszült. Némán tűrte a kínt, de az arckifejezése elárulta, hogy szíve szerint felordítana. Ez a fájdalom már nem tartott sokáig. Csak addig, míg egy fekete angyalszárny jelent meg mögötte…

1 megjegyzés: