2014. március 25., kedd

Szerlemi háromszög, avagy: egy átok vagy Josh

Meghozam az új fejezetet. A blog átlépte a kicsivel több, mint 2000 oldalmegjelenítést, amit a komikkal és a tetszikkel egyben köszönök! Na, jó nem is húzom az időt...
------------------------------------------------

Van olyan, aki fel szokta tenni magának a következő kérdést: engem üldöz a balszerencse? Mert én igen. Mert Josh sorozatosan átkozza a napjaim. És az átok itt szó szerint értetendő. Én magam mindigis szerencsétlennek tartottam, de azért nem ennyire, mint az elmúlt napokban. Vajon milyen büntetést kapnék, ha megölnék egy nefilt? Lényegtelen. Szóval, hogy hogyan is kezdődött az úgymond „elátkozott” napom?
Nagyon rosszul voltam reggel. Hányingerem volt, fájt a fejem, na meg mindenem. Émelyegtem. Az unokatestvérem fütyülve sétált el a szobám ajtaja előtt, de mivel nyitva találta így benézett. Azonnal összevonta a szemöldökét és belépett, mikor meglátta a falfehér arcom. A szemem alatt hatalmas karikák lehettek, a szám pedig ki volt száradva. A torkom kapart mikor nyelni próbáltam, a hasam pedig rettenetes görcsölt. Mintha a megfázást, az influenzát és… és mintha minden betegséget összecsaptunk volna. De láz nem volt, ami a legtöbb betegség velejárója. Innen gondoltam, hogy ez nem sima megfázás. Sőt, ehhez semmi köze nem volt halandóbetegségeknek, ez valami mágikusabb.
- Hé, minden rendben? – kérdezte. Csak a fejemet ráztam, mert féltem, ha megszólalok, akkor kijön a vacsora. A kezét a fejemre rakta. Nem volt lázam, ami őt is meglepte. Nyáron nem tudtam könnyen megfázni, mert este se volt hidegebb húsz foknál, de ha mégis sikerült, akkor tényleg szerencsétlen vagyok.
Leült az ágyam szélére és az ajkát harapdálva törte a fejét. A homlokát ráncolva emelte az égnek a tekintetét, majd rém nézett.
- Hányinger, fejfájás, émelygés, de emellé még mindened fáj és sajog – gondolkozott. – Vesztél össze valakivel? – szegezte nekem a kérdését. Ezeket meg honnan tudta? Az már más kérdés, de hogy mi köze volt, hogy összevesztem e valakivel…
- Ez rontás – lépett be Damon. Sötétbarna haja kócosan hullott a homlokába. Egyik kezével megdörzsölte az arcát és letelepedett az unokatesóm mellé, aki helyeslően bólogatott.
- Ja. Na, akkor veszekedtél valakivel mostanság? – kérdezte újból.
„Szerinted? Kivel veszhettem össze?” – szántam nekik a gondolatot.
- Mit tudjuk mi? – vágtak tehetetlen fejet. Széttárták a kezük, hogy jelezzék: tényleg fogalmuk sincs róla.
„Segítek: gyűlölöm, ő szeret. Na vajon ki lehet?” – foglaltam versbe. Felvilágosodtak, majd elkomorodtak. Mindketten nem épp szép szavakat dünnyögtek, egyik angyal-, másik démon-nyelven.
- Josh – morogták egyszerre. Egymásra néztek és felálltak.
„Igen mióta összevesztünk tegnapelőtt azóta fáradt vagyok, és sorozatban üldöz a balszerencse” – világosítottam fel őket. Folyamatosan bólogattak, amikor kipanaszoltam magam. Damon odalépett hozzám és egy csókot nyomott a homlokomra, majd azt mondta, hogy megoldják. Kíváncsi voltam, hogy hogyan. Mindketten elmentek a saját szobájukba, pár pillanattal később pedig már a lépcsőn futottak le, utána meg a bejárati ajtót maguk mögött bevágva távoztak.
Mikor úgy éreztem nem dobom ki a rókát, akkor lassan felkeltem, majd felöltöztem. Tényleg lassan mozogtam, mert legalább fél órába telt csak az, hogy a rövidnadrágon felvegyem. A hajam lassú mozdulatokkal fésültem ki, az arcom pedig hideg vízzel megmostam. A fekete karikák a szemem alatt kicsit halványabbak lettek, de még mindig erőteljesen látszottak. Nem akartam az alapozóval vacakolni, így hagytam a szépítkezést. Kissé begörnyedve járkáltam a szobámban és kerestem a vászoncipőm, ami az ágy alatt volt, így sajgó végtagokkal, de kipecáztam a bútor alól. Ismét kiterültem az ágyon, a takaróm magamra húztam. Az oldalamra fordultam és kinéztem a ragyogó napsütésbe az ablakon át.
Ebben a pillanatban beszélgetést hallottam lentről. Szerencsére nem kiabálást, hanem csendes beszédet. De nem csak kettőjükét, hanem Josh-ét is. Felültem, hogy biztos legyek abban, hogy ők azok, de nem tévedtem. Lerúgtam a takaróm és halkan odalopóztam a lépcső tetejéhez. Nekitámaszkodtam a falnak és kissé lelestem. A bejárat előtt álltak mind a hárman, a lakótársaim nekem háttal, míg Josh pont, hogy velem szemben. Így láttam a sunyi mosolyát. Na, pont az ilyenek miatt nem fogom sohasem szeretni őt. Karba tette a kezét, zöld szeme képmutatóan villogott. Utálom ezt a srácot, és nem érdekel, hogy milyen büntetést kapok, de egy napon meg fogom ölni!
- Miért kellett Bailey-re rontást raknod? – kérdezte Damon és fél vállal nekidőlt a falnak. Izmai megfeszültek, de visszafogta a dühét.
- Mert nem érti meg – válaszolt egyszerűen. Hárman meredtünk rá értetlen fejjel.
- Mégis mit? – tudakolta Jus kissé flegma hangnemmel.
- Hogy melletted csak szomorúság éri – szegezte a válaszát a szerelmemnek. Szerencsére mindkét barátomnak nyugodt a személyisége. Vettek egy mély levegőt és úgy fogtak bele újra a beszédbe.
- Csak vedd le róla a rontást – kérte a démoni őrangyalom (azaz Justin). A mutató- és a hüvelykujjával megdörzsölte az orrnyergét és ismét felnézett a zöld szemekbe.
- Miért is? – húzta az idegeink a vendég. Josh a kiborulás határára lökte a két fiút.
- Te ezt komolyan kérdezed?!
- Van egy ajánlatom. Te – mutatott Damonre, aki azonnal kihúzta magát és a fülét kezdte hegyezni. – Lelépsz – felelte gúnyosan. Tudta, hogy bármit megtenne értem. A barátom lehajtotta a fejét, láthatóan elgondolkozott, de mikor felnézett Josh arcára kiült a tipikus „nyertem” vigyora. De én ezt nem hagytam. Sőt a rosszullét lassan elmúlt, ahogy a beszélgetést hallgattam. Fordított arányosságban változott a düh és a hányinger.
- Nem! – kiáltottam és leszaladtam. A barátaim és nemkívánatos személy közé álltam. – Josh ebből nem eszel! És nem tudom, hogy milyen rontást ˝szórtál˝ rám – rajzoltam idézőjelet a levegőbe. –, de elég gyenge volt – mondtam csípősen. Szeme kikerekedett, a mögöttem állók meg hangos röhögésbe kezdtek. Josh tekintete szikrát szórt, majd az ajtót bevágva ment el. A másik két fiú a könnyeit törölgetve görnyedt össze, olyan egy perc után viszont komolyan néztek rám. Tudtam, hogy meg kéne magyaráznom, hogy mitől lettem hirtelen jól, de én magam sem tudtam.
- Hogy csináltad?
- Mégis mit?
- Fél órája még beszélni se tudtál – nevetett erőltetetten az unokatesóm. Láttam rajta, hogy ezt ő sem értette.
- Csak végighallgattam a beszélgetéseteket, marha dühös lettem Josh-ra és ennyi.
- A düh – csettintett Damon. A homlokunk ráncolva fordultunk felé. – Az átkoknak a düh kulcsa.
- Mi? – kérdeztük értetlenül. Bosszúsan felsóhajtott (amolyan "istenem, ezek semmit sem tudnak" sóhajnak tűnt) és magyarázni kezdett.
- A rontás a dühre épül. Ha valakit nagyon gyűlölünk, Josh például engem, akkor egy megfelelő fekete mágia segítségével átkot tudunk küldeni az utált személyre vagy egy rokonára, szerettére - mutatott magára, majd ránk. Feltette a mutatóujját, jelezve, hogy most jön a lényeg. – De! Ha az elátkozott személy szívből gyűlöli azt, aki az átkot küldte rá, akkor az átok valahogy visszafordul és így semleges lesz. És hogy valaki megtörjön egy rontást, az elég ritka, mivel a legtöbben sajnáltatják maguk, hogy „úristen, mi történik velem” – dramatizálta túl, mire felnevettem.
- Jó tudni, hogy vannak kivételek – somolyogtam. Átkarolta a vállam és egy puszit nyomott a homlokomra. Féloldalasan mosolygott le rám. Ekkorra már a mostohatestvérem felrohant. Új nevet találtam ki Justinnak. Justin Matt Casanova Ride. Egy angyal nem szokott ennyi csajt hülyíteni.
Tíz perc múlva már kettesben sétáltunk az utcán. Az ujjait az enyémre kulcsolta, ekkor már nevettünk a fél órával az előtti jeleneteken, hogy simán megtörtem egy átkot. Az egyik sarkon ismerős hangokat hallottunk.
- Esküszöm, megölöm!
- Helyben ölöm meg Josh-t – mérgelődik Mark. A másik hang forrása pedig Jake. Mindkettőjük vállán sporttáska lógott. Persze, reggelente el szoktak menni a városi sportpályára néhány osztálytársunkkal amerikai focizni. Meglepődve néztünk szembe egymással. Mark eszmélt fel először.
- Bailey jól vagy?
- Igen. Az volt a kulcsa, hogy utálom Josh-t szóval… – vontam meg a vállam. Párszor elmondták, hogyha szembe jön velük az a szemét, akkor nem ússza meg szárazon (persze nem ilyen finoman fogalmaztak). A mellettem állóra néztem, miközben a másik két fiú hangosan szitkozódott, ő meg vissza rám. Megforgatta a szemét, majd rájuk szólt, hogy értjük. Ekkor bekukultak, de szerintem magukba még jó pár dolognak elhordták Josh-t. Megértem.
Ezután mindenki ment a maga útjára. Mi tovább sétáltunk. Elrángattam a fagyishoz, mivel tudtam, hogy otthon hagyta a pénztárcáját, így fizettem mielőtt elővarázsolhatta volna. Csak kuncogva rázta a fejét, mikor kislányosan ugrálva mentem oda hozzá a két kezemben egy-egy fagyival. Átnyújtottam neki a vaníliás jégkrémet, amit somolyogva fogadott el. Átölelte a vállam és folytattuk az utunk a fák közt, a járkáló emberek előtt.
A parkban leültünk egy padra és csak néztük egymást. Rákönyökölt a pad háttámlájára és a kezébe támasztotta az arcát, mélybarna szeme kedvesen csillogott. Nem kellettek a szavak, anélkül is megértettük egymást (szó szerint). Elég jól elcsevegtünk mindenféléről, többek közt varázslatokról, hogy az elején, hogyan viseltem a démonvadászlétet, és hogy ő miket csinált addig míg nem találkoztunk. Végül átváltottunk szóbeli beszélgetésre. Ekkor egy nagyon érdekes (számomra legalábbis érdekes volt) dologba kezdett bele:
- Te tudod ki volt a Démonvilág legnagyobb árulója? – vonta fel fél szemöldökét, mire megráztam a fejem. – Simán beköpte az angyaloknak a király tervét, hogy hol akarja megtámadni az Angyalvilágban lévő palotát. – mesélte, én pedig úgy hallgattam, mint egy kisgyerek a mesét.
- És kiderült, hogy ki?
- Nem, csak azt, hogy valaki szépen elárulta a hazáját – merengett el egy pillanatra. – Elég érdekesen festhetett, hogy démonként beállított az Angyalok Tanácsa elé, hogy a Démonkirály meg fogja őket támadni – nevetett. Én is vele kuncogtam. Mikor mosolyogva nézett félre leesett.
- Te köpted be a Démonvilágot mi?
- Ja, és apám a mai napig töri a fejét, hogy ki lehetett – röhögött még hangosabban. A fejem csóválva kulcsoltam össze az ujjaink. – És ezt mind tizenhárom éves fejjel tettem meg.
 - A kis egoista – löktem meg a vállát, ami miatt magához húzott és belecsókolt a nyakamba. Önkéntelenül is felnevettem.
A velünk szembe lévő ülőhelyen egy utcai zenész kezdett bele a zenéjébe. Amint ránéztem rögtön felismertem egy gyerekkori barátom Willt. Bár két év telt el mióta utoljára találkoztunk, mégis könnyen felismertem a csuklóján lévő fakarkötőről, amit kiskorától fogva viselt. Egy egészen jó és egészen rossz emlék fűzött hozzá. A jón a mai napig elmosolyodok, mikor visszaemlékszek rá.

- Szia Will – szaladtam oda hozzá egy doboz csokival a kezemben. Lehuppantam mellé és átnyújtottam a csokit. Remegő kezekkel vette el az ajándékot és meglepődve kapta rám a fejét. – Boldog szülinapot! – köszöntöttem fel.
- Köszi – pirult el. Nem mert felnézni rám, ami miatt rámosolyogtam és adtam neki egy puszit, mire még pirosabb lett.
-  Hé, Will mi vagy te paprika? – futott hozzánk Justin és lerogyott mellénk, közben mindvégig kérdőn nézte a srácot. Kuncogva löktem meg az unokatesóm, aki csak vigyorgott a haverja kinézetén.
- Nem – motyogta zavartan, és ha lehet még vörösebb lett az arca…

És most a rossz, amivel az egész barátságunk romba dőlt:

Tíz évesek voltunk. Will még mindig a jó barátom, bár már sokkal markánsabb lett a személysége. Hirtelen egy először viccesnek tűnő kérdést tett fel.
- Bailey lennél a barátnőm? – kérdezte magabiztos arccal. Már nyoma sem volt a félénk kisfiúnak, akit első osztályban megismertem. Az akkor még suta, piszkosszőke hajú, szeplős kissrác alig mert megszólalni, Justinnal csak nagy nehezen húztunk ki belőle egy ’sziát’.
- Mi? Te most ugye csak viccelsz? – nevettem. De a komoly arcát látva lehervadt az arcomról a mosoly.
- Nem viccelek. Na, leszel a barátnőm?
- Khm… Sajnálom, de én még nem szeretnék barátot – vakargattam a tarkóm. Reménykedőn néztem fel rá, hogy hátha csak viccelődött, de nem.
- Jó. Ha már engem elutasítasz, akkor kívánom, hogy senki mellett ne légy boldog! – kiabálta le a fejem. Azonnal sírva fakadtam.

Ahogy észrevettem ő is felismert. Megakadt a szeme rajtam, arca kissé meglepettre váltott, de rögtön át is váltott kárörvendőre. Tekintete a mellettem ülő fiúra tévedt. Egy megvető pillantást küldött felém. Kösz. Egy kis fintor ült ki az arcomra, ami a barátom figyelmét sem kerülte el. A szememmel Will felé intettem, aki bár a gitárját figyelte, de tudtam, hogy szemmel tart minket.
„Egy régi barát” – sóhajtottam. – „Vagy inkább egy volt udvarló.”
Ekkor Damon felnevetett. Ajkát a homlokomhoz nyomta és elmosolyodott. Válla végig rázkódott, halk kuncogás tört fel a torkából.
„Szegény te! Hogy neked mennyien uuuudvarolnak” – szólalt meg a fejemben a szórakozott hangja. Az utolsó szót dalolva húzta el.
A „te jó ég” arckifejezésemmel temettem az arcom a kezembe, amin még jobban nevetni kezdett. Hogy kikkel áldott meg a sors! Két hülye sráccal is. Az egyik kiröhög a bénaságaimért, a másik meg az angyal bőrbe bújt ördög.  De egyikük nélkül sem tudnám elképzelni az életem. Főleg az előbbi nélkül, aki hatalmas barna szemekkel nézett rám, közben kisfiúsan vigyorgott.
- Damon megyünk? – kérdeztem.
- Persze – mosolygott. Megfogta a kezem és beszélgetve indultunk el. Egy játszótér felé kezdtem húzni, ami miatt elvigyorodott. Leültem a hintára ő pedig mellém állt és nekidőlt a hintát tartó fának. Összefonta a mellkasán a kezeit és a fejét csóválva nézte, amint visszamentem oviba. Remekül elszórakoztam, Damont pedig elszórakoztattam. Elsétált pár métert, majd velem szemben megfordult és úgy fotózott le. Majd visszajött mellém és elkapta a játékot tartó láncot, ezzel megállította a szórakozásom. Lebiggyesztettem az ajkaim és kiskutyaszemekkel néztem rá. De csak egy puszit kaptam, majd kirángatott a hintából.
- Naaa – nyöszörögtem. De csak maga mellé rántott és átölelte a vállam.
- Ha veszek neked még egy fagyit nősz tíz évet? – nyomott egy puszit a fejem búbjára. Hevesen bólogatni kezdtem. – Sejtettem.

***

Amint hazaértünk a kertbe vettük az irányt. Leültünk a lépcsőre és halkan beszélgetni kezdtünk. Akkor eszméltünk fel, mikor Justin lepattant közénk.
- Na, mizu? – vigyorgott.
- A mostohahúgod visszafejlődött tíz évvel – forgatta a szemét Damon. Szúrósan néztem rá. – De az alapján, amit most mutat, szerintem már újból tizenhat éves – kapta el rólam a tekintetét, mikor egy pillanatra beintettem neki. Jus felvont szemöldökkel pillantott hol rám, hol rá.
- Sziasztok! – rontottak be Jenny-ék. Kisebb szívrohamot kaptunk. Ijedten nevetve köszöntünk vissza. Jen mellém, Kristy pedig a barátom mellé ült le. Az unokatesóm bement egy kis üdítőért.
- Csak én kaptam szívrohamot, vagy te is – suttogta nekem Damon.
- Nem vagy egyedül – válaszoltam. Kristy-ék elmeséltek mindent, ami ma vagy az elmúlt napokban történt. Egek! Hogy ezek mennyit bírnak beszélni! Mikor elmentek fáradtan néztük egymásra. Szerintem nem csak én vesztettem el ott a fonalat, hogy „Képzeljétek…”. Egek (megint)!
Justin a teraszon feküdt ki, mi pedig leültünk a fűre.
- Egész jó idő van – motyogta az unokatesóm félálomban. Ki tudja, lehet, hogy ezt már álmában mondta. Damonnel mindketten elterültünk a földön. Egymással szemben feküdtünk és néztük a másikat.
- Ugye tudod, hogy most tök szép a szemed – suttogta visszafojtott nevetéssel.
- Te is kómás fejjel mondod ezt vagy…
- Lehet – röhögött. Egy mélyet sóhajtott és elkezdte nézni a fölöttünk elhúzó felhőket. – Né’ annak gitár alakja van – mutatott fel az egyikre, amit én csak egy pacának láttam. Ismét a másikra néztünk és egyszerre tört ki belőlünk a vihogás.
- Pofa be! – morogta Justin. Magunkba fojtottuk az ismét kitörni készülő kacajt. Damon átölelte a derekam és megcsókolt. Még most is belepirultam. Elmosolyodott, majd közelebb húzott magához. Egy kis délutáni alvás ránk fért a mai kis átokmegtörés után.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Bocsi hogy még csak most írok, de most tudtam befejezni az olvasását.
    Nagyon jó lett, és én is meg tudnám fojtani Josht egy kanál vízben, úgyhogy hajrá NŐERŐ.Nagyon kérlek siess a kövivel :D

    VálaszTörlés