2014. március 22., szombat

"Kedves" kis család


Ha ezt a délutánt Josh és Lindsey tönkretette, és marha szörnyűnek gondoltam, emellé Damon kissé kibukott, de végül megnyugtattam, akkor jöjjön a hidegzuhany, mert igenis lehetett rosszabb az aznap…
A másodunokatesómék (Clare néni testvérének a gyerekei), a szüleik és a nénikém anyja jött el hozzánk. A két másodunokatesóm kényes és mindemellett gazdag, na meg persze teljes értékű őrangyal. Még csak egyszer találkoztam velük, de már akkor se voltak túl szimpatikusak.
Olyan nyolc éves lehettem, mikor először eljöttek hozzánk. Hogy az idegeim már akkor is kivoltak tőlük az biztos. Például fogták a játékaim és kijelentették, hogy az az övék. Justinnal nem győztük elrejteni a plüssöket. Szó szerint ordítottak, mint a sakál, mikor nem találták az általuk kiválasztott játékokat. A nagyi persze melléjük állt, hogy miért nem hagyjuk őket játszani velük. Ekkor láttam utoljára a kedvenc babám, de a játéknyulam, ami a mai napig megvan, azt nem adtam oda nekik. Aznap reméltem, hogy soha többé nem futok össze velük. Háhá, csak reméltem…
Mikor beléptek rögtön tudtuk, hogy a mai napnak sem lesz jó vége. Jus elfintorodott mellettünk és inkább a telefonján lévő képeket tanulmányozta. Courtney az idősebb, hosszú világosbarna hajjal és kék szemmel, Elizabeth pedig a fiatalabb, vörösesbarna rövidebb loknikkal és szintén kék szemmel. Mindketten divatos ruhákat viseltek, kezükben pedig a legújabb érintős telefont tartották. A „hiperszupermenő” sarujukban tipegtek oda hozzánk. Bár tény, hogy Lindsey számomra a fő ribi, de ők rögtön mögötte álltak. Ha nem is kinézetre, de viselkedésre biztosan. A nyávogó hangjukat még csak-csak el lehetett viselni, de mikor ugyanezzel a hanglejtéssel vinnyognak azt már nem.
- Sziasztok! – mondták ezt úgy, mintha egy hatalmas ajándék lenne, hogy egyáltalán köszöntek nekünk. Elkeseredetten néztünk össze. A nénikém próbálta kedvesen odairányítani őket hozzánk, de az ő arcáról is hasonló érzelmeket bírtam leolvasni, mint a miénkről.
Úgy vonszolták oda maguk, mintha ez egy divatfotózás lenne. Egyenes, karótnyelt hát, magabiztosan felszegett fej, a válluk fölött pedig tökéletesen egyszerre dobták át a hajuk. Uram Isten, ez nem a Victoria’s Secret!
- Sziasztok – mondtuk unottan, közben fel sem néztünk a telefonjainkból. Felvont szemöldökkel meredtek ránk. A homlokunk ráncolva pillantottunk egymásra, majd rájuk. – Mi van? – kérdeztük flegmán. Kikerekedett a szemük és sértődötten válaszoltak a kérdésre kérdéssel.
- Khm, hova ülhetnénk le?
- A földre – bunkózott Justin. Igen, ő a démon és Damon az angyal. Én meg a kettő között. Habár, ha úgy nézzük, akkor egyikünket se lehet általánosságba jónak vagy rossznak nevezni. Az unokatesóm az alapbeállított bunkó, de ha segítség kell, akkor azonnal ugrik, hogy megvigasztaljon. Damon viszont eredetileg kedves, de ha kell, akkor minden szó nélkül megvéd, esetleg durván visszaszól. Én pedig szintén ilyen tulajdonságokkal rendelkezem
- Szeretnéd mi? – vágtak egy erőltetett mosolyt. Meg se moccantunk. Igen, ott van a föld, üljenek le oda! Vagy a terasz lépcsőjére, ha már mi elfoglaltuk a hintaágyat.
- Egy pillanat és jövünk. Srácok gyertek – ragadtam karon a mellettem ülő fiúkat.
- Jó, ha már bementek hoznátok vizet? Szobahőmérsékletű legyen, két jéggel és egy citromkarikával.
- Persze – válaszoltam ezer wattos mosollyal. Amint beértünk módosítottam: – Soha.
A rejtekre mentünk, ott jól el tudtunk lenni. Felmásztunk a padlás lépcsőjén és felültünk a főgerendára. A lábunkat lóbálva halkan beszélgettünk. Mikor Justin telója rezegni kezdett Damonnel rögtön megforgattuk a szemünk. Vigyorogva nyomta meg a ’fogadás’ gombot.
- Hé, sajnálom, amit ma délután mondtam – motyogta a barátom a fülembe. – Igaz, hogy féltékeny vagyok, mert ti angyalok lehettek, de ha választani kéne az angyalság és köztetek nem lenne kérdés, hogy mit választok – suttogta, mire elmosolyodtam. – Téged ismerve rosszra gondoltál, szóval elmondom, hogy titeket választanálak – kuncogta. A könyökömmel mellkasba vertem. Halkan kuncogott és fél kézzel átölelt.
Hallottam, hogy kopogtattak az ajtómon. Na, meg nyafogni az a két libát. Szóval kész felüdülés volt ott lenni a padláson. Viszont arra nem számítottam, hogy talán a gardróbomba is benéznek. Sőt még a rejtekbe is. Csak a szerencsének volt köszönhető, hogy nem láttak meg. Huh! Viszont volt egy meglepi is, amit csak akkor tudtunk meg, mikor kelletlenül lesomfordáltunk a nappaliba. A nénikém anyukája is itt volt. Nem hívhatom nagyinak, mivel nem a nagymamám. És ezt ő mondta. Köszönöm a kedvességet.
- Bailey, Justin, Damon gyertek! – kiabálta Clare néni. Akarva-akaratlan de lementünk. Fintorogva másztunk le a padlásról és indultunk le a földszintre. De jó, ott ült a „nem-nagyi”, a kíngörcsök és a családjuk, pontosabban csak az apjuk. De ok még mindig nem volt rá. A szülinap miatt biztos nem (én január, Dave bácsi március, Jus június, Clare néni szeptember). Akkor meg? A számat harapdálva pillantottam felváltva a mellettem álló fiúkra, akik közül az egyiket nagyon méregették, és a mostohaszüleimre. Mindenki tanácstalanul meredt előre. Alig észrevehetően megszorítottam Damon kezét, aki a szeme sarkából rám nézett és biccentett, hogy nincs baj.
- Nos, azért jöttünk össze, mert a családnak új tagja lett – mondta a ˝nagyi˝, közben gúnyosan rám nézett. Emlékszem, mikor engem fogadtak örökbe a nénikémék, akkor kiabált, hogy ez volt életük legnagyobb hülyesége. Korcsnak nevezett, ami akkor persze nem értettem.
- Kicsoda? – ekkor betoppant a libák anyukája mellette egy hét éves kislány. Sötétszőke haja a szemébe lógott, ezzel eltakarva a kerek arcocskája nagy részét.  Néhány kisebb seb volt a karján és a vállán is. Karmolás szerűek voltak, így tudtam, hogy egy lidérc támadta meg.
- Nem olyan rég ölték meg a szüleit a démonok – itt felém és Damon felé egy szúrós pillantást vetett, ami miatt a földre kaptuk a tekintetünk. Clare néni száját egy halk, de figyelmeztető „anya” szó hagyta el. – És árván maradt. Az én drága lányomék pedig örökbe fogadták. Elég erős őrangyal lesz belőle, mivel már ilyen hamar elbírjuk kezdeni a felkészítését. – mosolygott a kislányra. Aha, szóval tényleg angyal. – Így én leszek a nagyija – simogatta meg az arcát. Ugyanaz történt a kiscsajjal is, mint velem, csak az a különbség, hogy én démonvadász vagyok. Ez rasszizmus varázslény szinten.
- És ezt nekünk miért is kellett bejelenteni? – kérdezte a bácsikám, közben rám nézett. Ugyanarra gondolhatott, mint én.
- Mert ő nem démon. Nem egy korcs, hanem egy fajtatiszta angyal – mondta az egyik plázacica. Nekem szánta, de ez fájt. A szemem azonnal megtelt könnyel. Lehajtottam a fejem és hagytam, hogy a sós cseppek az arcomon végigfolyva a parkettára hulljanak. Szóval csak mert démonvadász vagyok egyben „korcs” is vagyok. De ha nem lennének démonvadászok, akkor kik mentenék meg a „fajtatiszta” hátsójukat. A barátom megölelt és simogatni kezdte a hajam. Szipogva bújtam oda hozzá, mire még szorosabban fonta körém a karjait. Halkan csitítgatott.
- Tessék? – kérdezte Justin, közben a keze ökölbe szorult, tekintete dühösbe váltott. Írisze világoskékből sötétszürke lett, arcára ideges grimasz ült ki.
- Most miért, ő egy démon sarja. Nem egy tisztavérű angyal. Mivel az apja is egy ilyen izé… démonvadász volt, az anyja pedig egy istenverte démon – magyarázta a másikjuk. Ezek a szavak egyre jobban fájtak. Az, hogy engem piszkáltak még oké volt… de hogy a szüleimet becsmérelték az már több a soknál. Feszültem szorítottam a barátom pólóját, aki nem szólt egy szót se, de tudtam, ha még egy számomra vagy a szüleim számára sértő szót mondanak, akkor nem fél kimutatni, hogy mi is valójában.
- Elég! – kiáltotta el magát a nénikém. Még sohasem kiabált így. Még akkor sem, mikor Justinnal nagyon rossz fát tettünk a tűzre. – Ha még egyszer… ilyet mertek mondani Mary-re vagy Gabe-re, azt nagyon meg fogjátok bánni – sziszegte dühösen. – Bailey nem démon és nem is egyszerű démonvadász. Nem. Ő erősebb, mint bármelyik őrangyal vagy démon az egész Földön, sőt a három világban – mondta. Három világ: Menny, Föld, a démonok dimenziói, amiket egynek veszünk. Egy nagyot sóhajtottam. Damon kissé eltolt magától ezzel biztatva, hogy mutassam meg, hogy mi is vagyok. Félőn néztem fel rá, mert tudom, hogy féltékeny az őrangyalságomra, de csak biztatóan elmosolyodott. A konyhában volt elég hely így ki tudtam nyitni a szárnyam. Először a mélylila színében, majd pedig egyre halványabb szürkében pompázott, míg végül teljesen fehér nem lett. Rengeteg leesett állal találtam magam szembe. Léptem egy kicsit hátra, mire valaki végigsimította a hófehér tollaim. A büszkén csillogó feketésbarna szemek mélyedtek bele az én sötétkék íriszembe. Mögém állt és a derekamon nyugtatta a kezeit.
- Bailey egy többlelkű. Erősebb, mint bármelyik démon. És ezt tapasztalatból mondom – szólalt meg Damon. Rámosolyogtam és megöleltem. Oké, párszor már sikerült legyőznöm, de ő sokkal többször nyert a velem szembeni harcban. Élesben is csak egy csókkal sikerült lefegyvereznem, de az száz százalékosan bevállt.
- Többlelkű? – kérdezték a felnőttek (kivéve a nénikém és a bácsikám). A lányok láthatóan megsértődtek, hogy erősebb voltam náluk, „pedigree-s” angyaloknál.
- És én erről miért is nem tudok – fortyant fel a nem-nagyi. Szőke, kicsit őszes haja szanaszét állt ezzel keretezve az idegbeteg arckifejezését.
- Ha figyeltél volna, akkor tudnád. Tizenhárom éve mondtuk, hogy többlelkű, de szerintem te leragadtál ott, hogy Mary démon volt – mondta teljes nyugodtsággal Dave bácsi. Damon ismét biztatóan rám mosolygott. Egy puszit nyomott az arcomra és hagyta, hogy kis híján megfujtsam azzal, hogy a nyaka köré fontam a karom.
- Várj-várj! – szólt közbe Courney és Beth apja. – Hogy értetted, hogy tapasztalatból tudod? – kérdezte az engem ölelő fiútól. Tekintete megtelt félelemmel, mikor ráébredt, hogy ki állt előtte. – Várjunk csak! A neved Damon. És akkor te vagy a démonherceg – halkult el a hangja. Az említett személy felsóhajtott jelezve, hogy igen, ő az. Ezután majdnem mindenki tekintete az összekulcsolt kezünkre és az arcomhoz érő ajkára tévedt. Megkaptuk a szemrehányásokat, hogy „árulók vagyunk” meg „a démonok királyának fiával nagy hülyeség barátkozni”, bla-bla-bla... Csendben hallgattuk ezt. Végül megszólaltunk:
- Nem érdekel! – itt betelt a pohár és jól leordították a fejünk. A sértésáradat után jött a néma dühöngés, pusztán a tekintetükkel próbáltak megölni minket. De én akkor is csak a barátom vállára hajtott fejjel figyeltem a padlót. Majd elmentek. Hát ma elég sok mindenkit bántottak meg. Szótlanul álltunk egymás mellett. Az unokatesóm a fal mellett vesztegelve morgott nem túl szép dolgokat, ami miatt a bácsikám egy kisebb nyaklevest adott neki, mi ketten pedig még mindig ugyanott voltunk, ahol a veszekedés előtt.
- Bocsi, hogy látnod kellett ezt – suttogtam Damonnek. Megrázta a fejét és a fülem tövére nyomott egy puszit.
- Semmi baj – súgta. – Nektek ebben hányszor volt részed? – kérdezte.
- Hál’ égnek csak egyszer – válaszolt helyettem az Jus, közben megforgatta a szemét. – De szerintem nem lesz már több látogatás részükről – nevetett fáradtan. Mi is elkezdtünk röhögni, de kb. öt másodperc után már az is túl nehéznek bizonyult. Fáradtak voltunk. Fura, pedig a délután egy részét átaludtuk, vagy ha nem is, de pihentünk. És ekkor fél kilenc volt. Leültünk a kanapéra és álmosan meredtünk a tévére, amiben egy béna vígjáték ment. Damon unalmában a hajamat csavargatta én pedig a bőrkarkötőjét piszkálgattam. Emiatt az unalom miatt újra egymásra borulva aludtunk el.
Arra kezdtem el felébredni, hogy az óra éjfélt ütött. Mellettem mindkét fiú mocorogni kezdett. Valaki végigsimította az arcom, majd felült.
- Felviszed? – hallottam Justin suttogását. Egy visszafogott „ühüm” volt a válasz. Mindketten felálltak, majd egyikük a lépcső felé veszi az irányt. A másik srác a térdem és a hátam alá nyúlva emelt fel. Nagyon halkan vitt fel és óvatosan letett az ágyamra. De mielőtt betakart volna kinyitottam a szemem. Meglepődve nézett rám. Legyintettem, mire elmosolyodott és megcsókolt. A nyaka közé fontam a kezem, mire megszólalt:
- Jó éjt! – adott egy puszit a számra.
- Jó éjt! – viszonoztam. Valahogy sikerült elszakadnia tőlem és kiment. Felálltam és átvettem a pizsim. Gyorsan fogat mostam és visszafeküdtem. A párnámba fúrtam az arcom, majd vigyorogva aludtam el, mikor eszembe jutott, hogy Lindsey milyen hátast dobott a mai napon.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon jó lett a rész, mint mindig. A legjobban az tetszett, mikor kissé bepipult a csaj, és elküldött mind nemkívánatos személyt a halálba (finoman szólva)
    Remélem hamar lesz kövi :D

    VálaszTörlés
  2. Igen, nagyon jó lett ez a rész is!!! ;) Minél hamarabb a köviiitt!! :) ;) *-* ♥♡♥♡

    VálaszTörlés