2014. március 12., szerda

Hatalmas viharok

Nos meghoztam az új fejezetet. Köszönöm az előző részhez a kommenteket. :) Viszonylag hosszúra sikeredett, szóval remélem tetszeni fog.
------------------------------------------------

Damonnek dőlve ébredtem a kanapén. Fejem a mellkasán pihent, mindkét karommal szorosan öleltem át a derekát. Egyik keze a csípőmön nyugodott, míg a másikat a feje alá húzta. Kissé oldalra néztem. Justin is édesen aludt. Az ablakon csak gyér fény jött be. Ilyen korán lett volna? Halkan felálltam és felmentem a szobámba. Vigyáztam, hogy lehetőleg ne reccsenjen meg alattam a lépcső. Átöltöztem, és újra lementem. Az óra hajnali fél hatot mutatott. Hú, ilyen korán (magamtól) még soha nem keltem fel. A két fiú még az igazak álmát aludta, mikor kimentem a teraszra, ami pont kelet felé nézett. Már kissé pirkadt. Az ég sötétkékből lilába, majd narancssárgába váltott. A Nap elérte a horizontot. Sugarai átsütöttek a hátsókertben álló nagy almafánkon, körülöttem egy-egy pontot megvilágítva. Azonnal éreztem, hogy kezd felmelegedni a levegő.
- Szép nem? – zökkentett ki Damon a gondolataimból. Sötét szemében tükröződött a Nap narancssárgás fénye, a haja is világosabbnak hatott a reggeli tündöklésben. Ahogy a fény körberagyogta sokkal inkább tűnt angyalnak mintsem démonnak.
- De, csodás. Ilyen korán még sose ébredtem – mosolyogtam. Az ő szája is mosolyra húzódott, miközben leült mellém. A kezébe támasztotta az állát és az eget kémlelte. Eközben a másik keze megtalálta a kézfejem, ujjai az enyémre kulcsolódtak. Halványan elpirultam.
A zsebemben megrezdült a telóm, de nem nagyon izgatott. Egy pillanatra abbahagyta, de pár pillanattal később újból próbálkozott a hívogató. Tudtam ki az, biztos hogy arról akar kérdezni, hogy mit csináltam tegnap a parkban egy számára idegen sráccal.
- Nem akarod felvenni? – nevetett.
- Nem, mert egy: ki az a marha, aki hajnali hatkor keres; kettő: van sejtésem, hogy ki hív; három: imádom úgy idegesíteni a nem kívánatos személyeket, hogy nem veszem fel a telót – az utolsó okra kitört belőle a röhögés.
- Neked aztán vannak indokaid – húzott magához. Kacagva öleltem át. Egy puszit adott a számra. – Gyerünk reggelizni.
- Rendben – húztam fel őt is. Hátra néztem rá, és mintha a Nap fénye aranyló angyalszárnyakat rajzolt volna mögé, de amint pislantottam csak a kérdő tekintetét láttam. Halkan kinyitottam a hátsó ajtót és bementünk az ebédlőbe. Egy nagy tál palacsinta mellett egy üzenetet találtunk:

Srácok!
Bailey és Damon amíg kint voltatok addig minket behívtak a munkába.
Háromfelé osszátok!
 
Nos, akkor Just is fel kellett ébreszteni, de nem a szokványos módon. Ez úgymond szokás, hogy ha felébresztünk valakit, akkor azt ne csak felrázzuk. Így már volt olyan, hogy lelöktük egymást matracostól az ágyról, esetleg hideg vizes zuhannyal ébresztettük fel a másikat. Csupa ilyesmi.
- Akkor keltsük fel az unokatesóm is – engedtem egy pohár jéghideg vizet. Ördögi mosoly ült mindkettőnk arcára. Halkan odamentünk és… Ráöntöttem! Úgy felpattant, mintha bolha csípte volna meg. Megrázta a fejét, de a víz nemigen jött le róla
- Mégis mi a… fenét csináltok!? – ordította nevetve.
- Felébresztünk – válaszolta Damon egyszerűen.
- De miért nem a szokásos, és miért reggel hatkor????kiabált.
- Így viccesebb. És palacsinta a reggeli – mondtam. Azonnal a konyhába vettük az irányt. Elfoglaltam a helyem az egyik széken a konyhasziget nappali felöli oldalán. A két srác meg mellettem. Szemmértékkel szétosztottam a palacsintát, majd ugrottam is a juharszirupért. Justin olyan szerencsés volt, hogy a szirup dobozának teteje leesett és a fél üveg ráborult a palacsintájára. Olyan cifra káromkodást még a világ nem hallott. Nevetve ettük meg a reggelit, bár az unokatesómé tocsogott a juharszirupban.

***

Amikor Clare néni és Dave bácsi még estére se értek haza kicsit kezdtünk aggódni. Hol lehetnek? Erre a kérdésre egy üzenet volt a válasz: „Bent kell maradnunk. Nagyon elmaradtunk a papírmunkákkal”. Hát ez remek. Este tíz körül Jus kidőlt. Damonnel a szobámban ültünk, amikor hirtelen elment az áram.
- Mi a…? – pattantunk fel. Megkerestem a sötétben a telóm és felnyitottam a laptopom. Így lett egy kisebb fényforrásunk. De ez sem segített sokat. Justin meg felszívódott. Pontosabban segített Jake-nek (őrangyal képesség kellett). Ezt az ajtaján lévő post-itről tudtuk meg, mivel szóban szólni luxus.
- Úgy látom az egész utcában nincs áram. Talán az egész kerületben – nézett ki az ablakon Damon. Kissé hátrahőkölt, mikor hirtelen egy villám villant fel az égbolton. A fák leveleit rendesen tépázta az orkánerejű szél. A zuhogó esőben alig láttuk a szomszéd házakat, és mivel az utcai lámpák se égtek, így teljes volt a sötétség kint is, csak úgy, mint bent. Sóhajtva figyelte tovább az ablakon túli vihart.
- De jó – motyogtam. Láttam, hogy halványan elmosolyodott. A telefonom ebben a pillanatban csörögni kezdett. Unottan húztam ki a zsebemből. Mikor megláttam a nevet már egyből tudtam, hogy mit akar kérdezni.
- Halló? – szóltam bele.
- Szia Bailey, Justin vagyok. Csak Jake utcájában ment el az áram, vagy nálunk is? – kérdezte az unokatesóm azt, amit gondoltam. A barátom az ablak melletti falna dőlve figyelte a kinti tájat, de a szeme sarkából továbbra is szemmel tartott.
- Itt is. Haza bírsz jönni vagy ott maradsz?
- Ha gyalog megyek, egy villanyoszlopot fejelek le. Ha repülök, egy fát vagy belém csap a villám. Melyik a jobb? – nevetett. Halkan kuncogtam, mire Damon felém kapta a fejét és némán tátogott: „Mi az?”. Legyintettem, hogy nem érdekes.
- Vaaaaaaagy – szólt bele (gondolom) Jake – Addig Jus itt marad, még vissza nem jön az áram. Nekünk is van vendégszobánk. Addig ti meg kettesben lehettek – mondta. Éreztem, hogy mosolyog. Esetleg valami olyan járt a fejében, ami igenis pirulást igényelt volna. Szinte láttam őket, ahogy kajánul vigyorognak.
- Ja, ez jó ötlet – válaszoltunk egyszerre az unokatesómmal. Közben égővörös arccal pillantottam a barátom felé, aki minden bizonnyal hallotta, amit Jake mondott, (mivel az az idióta beleordított a telefonba) mert ő is kissé pirosas fejjel sandított rám. Köhögtem egy kicsit és beleszóltam a készülékbe.
- Oké, viszlát – köszöntünk el hárman. Még mindig tulipiros arccal nyomtam ki a hívást. A zsebem mélyére süllyesztettem a telefont.
- Na? – lépett mellém Damon.
- Jus nem tud hazajönni/repülni. Szóval van olyan érzésem, hogy reggelig nem látjuk – mondtam, miközben leültem az ágyamra. A barátom meg mellém. Fél kézzel átölelt és egy hosszú csókot adott. Hüvelykujjával a vállam simogatta, ajkát a halántékomhoz nyomta.
- Átöltözök. Most semmi értelme, hogy azt mondjam, hogy fordulj el – nevettem.
- Nem is kell. Megpróbálok én is eljutni a szobámig – állt fel. De már az első lépésnél belerúgott valamibe. – Au, mi a fene volt ez?
- Fogalmam sincs. Amúgy te nem látsz sötétben? –A választ megkaptam egy újabb fájdalmas nyöszörgés képében, néhány pillanattal később pedig a homlokára csapott. Persze, hogy lát még a vaksötétben is. Ki tapogattam a párnám alól a pizsim, amit magamra is kaptam. A nappali ruhám (szerintem) beledobtam a szennyesbe, habár nem vagyok benne biztos. Lefeküdtem az ágyra és kinéztem az ablakon. A kocsik fényébe láttam, hogy baromira fújt a szél. Jó pár ág letört a fákról, és talán egy-két tetőcserép is a földön végezte. Egy halk koppanást hallottam a másik szobából, de Damont ismerve tuti, hogy felesett valamiben. Felültem, majd felegyenesedtem. Kitapogattam az ágyam szélét. Léptem egyet és azonnal összefejeltem valakivel.
- Ú, bocsi – „néztem” rá rémülten. Bár csak a körvonalát láttam, mert a laptopom sikeresen lemerült és a telefonom is közel állt hozzá.
- Semmi baj – nyögte.
- Minden oké? – simítottam végig az arcát.
- Ja, most reménykedem, hogy összeforr az orrnyergem – mondta, mire mindketten felnevettünk. A nevetése idegennek tűnt, de csak annak tudtam be, hogy ő is kissé meg volt ijedve a vihartól.
- Még egyszer bocs.
- Még egyszer semmi baj – fogta meg a kezem. Ujjai szorosan rákulcsolódtak a csuklómra, ami miatt értetlenül pillantottam fel rá. Az egyik villám fényében megláttam az előttem álló alakot. Ha csak egy pillanatra is, de az nem Damon volt. Vagyis az ő alakját vette fel, de nem ő. A villám fényében megláthatjuk a démonok valódi alakját. És a barátomnak nincs ördögszarva és egy hege, ami átfut a fél arcán. Se hegyes fogai, se éles karmai.
- Damon! – kiáltottam. Az ajtó felé futottam, de pechemre pont mögötte volt. Könnyű szerrel elkapott. Egy kést szorított a torkomhoz és befogta a szám, de mivel ismertem egy csomó varázsigét, így az egyiket elmormoltam, mire a fejét fogva lépett el tőlem. Kb., mint a Vámpírnaplókban, amikor Bonnie a vámpírokra valamilyen mágiát küld és a fejét fogva összeesik. Kiértem, a kulcsot kikaptam a zárból és kívülről bezártam. A barátom szobája felé vettem az irányt. Egy újabb villanásnál megláttam a földön fekve. Kicsivel mellette egy marék por. Két démon volt?
- Damon – suttogtam. Letérdeltem mellé. A keze mellett egy kés csillant meg. Felismertem: egy démonölő kés, de nem démonvadász-fegyver. Nehezen lélegzett, de első látásra semmi komoly sérülése nem volt.
Mit csináljak? – gondoltam kétségbeesve. Hallottam, ahogy halkan felnyögött. A halvány fényben láttam, hogy a szeme felpattant. Olyan hirtelen ugrott fel, hogy én is hátraestem. Ijedt tekintettel meredt rám. Kitapogatta a padlón fekvő tőrt és a markába szorította.
- Nyugi csak én vagyok – nyugtattam. Újabb villám. Neki is és nekem is a démonalakunk jelent meg egy pillanatra. A levegőt megnyugodva fújta ki. Eldobta magától a kést és az arcát a kezébe temette. Majd az ujjai végigszántották a haját, ezután pedig felnézett rám.
- Bocs, hogy nem hittem elsőre, csak az előbb felvette az alakod egy másik démon és. Megöltem, de valahogy eltalált a varázslata és elájultam.
- Velem is pont ez történt csak az én démonom még él.
- Hol van? – kérdezte.
- A szobámba van bezárva – bólintott és segített felállni. Biztatóan megszorította a kezem. Ellépett tőlem, a markában megjelent a pisztolya, szeme pirosas árnyalatot vett fel. Démonvadásszá alakultan és elindulunk a helység felé. Elfordítottam a kulcsot, az ajtó halk kattanással kinyílt. Bent a démon gúnyos mosollyal és a kezében egy tűzgömbbel várt, egy pillanat alatt felénk dobta. A szárnyam magunk elé húztam. Az elviselhetetlen fájdalom ebben a pillanatban ért el. Éreztem, hogy a tollaim kissé megégnek, sercegnek. Persze ez nem érdekelt, támadtunk. Én kevésbé mozogtam gyorsan, így Damon próbált végezni vele. A sérülés miatt könnyen sebezhető voltam, amit az ellenség ki is használt. Mögém teleportált, leszorította a kezeim és a torkomhoz szegezett egy tőrt. A szárnyaim a két oldalamon lógtak, miközben maga elé húzott pajzsként.
- Damon, az apád arra utasított, hogy öljem meg a lányt, ha nem jössz vissza. Viszont ha visszatérsz hozzánk, akkor életben hagyom – mondta monoton hangon.
- És azt várod, hogy ezt el is higgyem mi? – húzta gúnyos vigyorra a száját Damon. Még jobban nyomta a torkomhoz a kés hegyét a démon.
„Lőj!” – kiáltottam gondolatban Damonnek, aki meglepetten meredt rám – „Csak lőj már!”
A kakas csattant, az ujját a ravaszra helyezte, majd összeszorította a szemét és lőtt. Ebben a pillanatban teljes erőmből rátapostam a fogvatartóm lábára, aki felkiáltott és elengedett. A golyó pedig egyenest a szíve helyére fúródott. A szörny porrá vált. A lábaim összecsuklottak alattam és a földre estem. Átöleltem a lábszáraim, a fejem pedig a térdemre támasztottam. Az összeszorított fogaimon keresztül fújtam ki a levegőt.
- Bailey jól vagy? – térdelt le elém. A rémült vörös tekintete az arcomról a szárnyamra tévedt. – Úristen! – suttogta. A lehető legóvatosabban hozzáért a vérző szárnyamhoz. Még így is felszisszentem. Összeszorítottam a szemeim és a szám is.
- Damon… Ez nagyon fáj – küszködtem a könnyeimmel.
- Megölöm apám, ha meglátom – fujtatott dühösen. Az ujjait levette a sebről. – Bailey tudsz olyan gyógyító mágiát, amivel nagyobb sebeket lehet begyógyítani? – kérdezte. Bólintottam, és elsuttogtam neki. A kezét újra visszahelyezte a fájó pontra, mire ismét felszisszentem; elmondta a varázslatot. A seb összehúzódott, új tollak nőttek ki a régi sérültek helyére. Megvártam még teljesen begyógyult.
- Köszönöm – öleltem meg, közben visszaváltoztam. Amint ez megtörtént megéreztem, hogy ennek nyoma marad. Az, hogy elengedtem a lapockámba hatalmas fájdalmat küldött. Ezt már nem tettem szóvá. Leültünk az ágyra, majd elterültünk rajta.
Tizenegy óra. Háttal fekszek neki, a lapockám körül simogatta a hátam. Felkönyökölt és fölém hajolt. Meleg lehelete megcsapta az arcom.
- Még mindig fáj a hátad? – kérdezte.
- Honnan…?
- Amikor elengedtél láttam az arckifejezésed. Elég fájdalmas grimaszt vágtál – mondta. Már egy kicsit kisebb fájdalommal fordultam felé. Megcsókolt és átölelt. A fejem a mellkasának döntöttem.
- Mégis hogy került ide ez a démon? – kérdeztem. Megcsóválta a fejét és egy puszit adott a fejemre. A homlokunk egymáshoz támasztottuk és így néztünk egymás szemébe (már amennyire bírtunk). A kezével átölelte a derekam. Így aludtunk el.

***

Reggel kótyagos fejjel ébredtem, velem szemben Damon nyugodtan alvó arcát pillantottam meg. A fejem alá gyűrtem egy egyik párnám és lehunytam a szemem, hogy még egy kicsit szundíthassak. De a hirtelen ajtócsapásra mindketten felpattanunk. Justin csurom vizesen trappolt felfelé a lépcsőn. Már szóra nyitottuk a szánk, amikor is megelőzött:
- Ne is kérdezzétek! – majd bevágta az ajtaját. Hát, aki szakadó esőben indul haza az így jár. Mi pedig szakadtunk a röhögéstől. Rázkódó vállal mentünk le reggelizni is. Épp ekkor lépett be az ajtón Clare néni és Dave bácsi.
- Jól láttunk, hogy Justin a zubogó esőben sétál haza? – kérdezték, miközben felfelé mutattak az mostohatesóm szobája felé. Nevetve bólintottunk. Pár perc múlva az unokatesóm jön le, most már száraz ruhában. A haja még egy kicsit nyirkos volt, de az nem zavarta.
- Sajnálom, hogy csak ma reggel jöttünk haza, de a tegnapi áramszünet miatt a biztonsági rendszer kicsit meghibásodott és nem bírtunk kijönni – kuncogtak. Még Jus is elnevette magát pedig szinte füstölgött, amikor hazajött.
Dúdolgatva ettem a müzlim, közben pedig figyeltem a mellettem ökörködő két srácot. Kis papírgalacsinokkal amerikai fociztak. Damon sikeresen nekipöccintette Justin szemének a papírt, aki ezután sűrűn pislogva próbálta meg ugyanezt, de mindig mellélőtt. Addig élveztem a kis játékukat, amíg nem az én kajámban landolt a galacsin. Akkor viszont fogtam magam és én is beszálltam. Direktbe mindkettőjüknek az arcát céloztam, amit nem annyira torelálltak.
Reggeli után újra a teraszon ültünk mind a hárman. Bámultuk a tócsákat, a zuhogó esőt, stb.. A barátom unottan rugdosta a lépcső vizes léceit, közben néha ásított egy nagyot. Jus kiterült a teraszon és zenét hallgatott, amit halkan és nagyon hamisan énekelt.
- Álljon már el ez a nem mondom ki milyen eső – motyogta Damon. Hát senki sem szereti a zivatarokat. A karjaim ráraktam a térdemre, és ráhajtottam a fejem. Álmos voltam. Az unokatesóm is felült és kinyomta a zenét. Hirtelen egy villám hasított el pont előttünk. Hál’ istennek nem érte el a földet, de három ijedt pillantásra bőven elég volt.
- Uram isten! – meredt maga elé a két fiú. Azonnal berohantunk. Remegő lábakkal dőltünk neki az ajtónak.
- Mégis kit akarnak odafent megsütni? – próbáltam elviccelni. De ez csak egy kis mosolyra volt jó.
- Minden rendben? Nagyon gyorsan szaladtatok be – nézett ki a szobájukból a bácsikám. Nem szóltunk, csak bólintottunk. Felmentünk a szobáinkba. Hát még ilyet se láttunk. Kis híján felnyársal egy villám. Hirtelen a telefonom megrezzent a zsebemben. Meg se néztem, hogy ki, csak felvettem.
- Halló? – szóltam bele. Hatalmas hiba volt.
- Bailey végre felvetted – sóhajtott egy nagyot Josh. Már ki akartam nyomni, mikor újra megszólalt. – Már napok óta hívogatlak, de sosem hívtál vissza.
- Bocsi sok dolgom volt – mondtam unottan. Hazudtam, mint a vízfolyás, de amiről ő nem tud az nem fáj neki.  – De miért hívtál?
- Csak mert eltűntél a táborból és Jake-ék azt mondták semmit nem tudnak rólad. Gondolom hazudtak. Igaz? – faggatott. Na, most mit mondjak – gondoltam. „Ja, bocsi, hogy nem hívtalak, de visszajött a szerelmem, lelőttek a démonvadászok, majd kiderült, hogy él a féltestvérem, tegnap meg egy démon a házamban akart megölni”. Nem, ez nem lenne túl jó.
- Hahó, még itt vagy? – zökkentett ki. Ingerült volt, tisztán hallottam.
- Bocs le kell tennem – próbáltam levakarni. De nem vette az adást.
- Bailey ne! – mondta határozottan. Hangja még mindig ideges, de határozott volt. Tudtam, ha lerakom, akkor személyesen fogja elmondani, amit akar.
- Mi van még? – kérdeztem félénken.
- Tegnapelőtt láttalak egy sráccal. Csak ajánlanám, hogy tartsd magad távol tőle. Én nem bízok benne és szerintem te se tedd, csak bajt hozhat – ezt mire érthette? Nem is találkoztak még tudtommal.
- Mégis miért? – tudakoltam.
- Úgy sem hinnél nekem. És nem adom fel, hogy belém szeress. Viszlát – rakta le. A könnyeimmel küszködve tettem le a telefont. Sose fogom szeretni – döntöttem el. Szerintem elég, hogy én és a barátaim bíznak Damonben. Kopogtak.
- Hé, minden oké? – ölelt meg a barátom. Leült az ágyra, majd hagytam, hogy az ölébe húzzon. A mellkasára hajtottam a fejem.
- Persze – töröltem le a könnyeim. Szorosan magához szorított, ezt követően pedig felemelte az állam és mélyen a szemembe nézett.
- Na, még egyszer megkérdezem. Minden oké? Ki hívott?
- Josh volt. Azt mondta, hogy bármit megtesz, hogy szerelmes legyek belé. És azt mondta, hogy ne bízzak benned. Ti már találkoztatok?
- Nem – vonta össze a szemöldökét. – És honnan veszi, hogy ne bízz bennem?
- Nem tudom, de azt mondta, hogy tartsam távol magam tőled. Megkérdeztem, hogy miért és az mondta úgysem hinnék neki. Talán tudja, hogy démon vagy?
- Nem tudom. Azt hogy démon vagyok csak az angyalok és a nef… - ekkor elharapta mondatot. – Érezted néha, hogy Josh másabb?
- Kicsit. Miért? – szipogtam.
- Mert lehet, hogy ő egy nefilim – sóhajtotta – És az angyalok és démonok sarjai, ha valakibe beleszeretnek, akkor küzdenek is érte. De ha viszonozzák, akkor a halálukig együtt lehetnek.
- Ez velünk is így van? – kérdeztem. Egy halovány mosollyal együtt bólintott. – Akkor mi sokáig együtt leszünk – csókoltam meg. Lágyan visszacsókolt. Beletúrtam a hajába és még jobban húztam magamhoz. Levegőhiány miatt húzódtunk el egy kicsit. Folytattuk is volna a smárolást, ha nem süt éles fény a szemembe. Az ablakra pillantottam. Már nem szakadt, sőt kisütött a nap! Hurrá!
- Végre nem esik – nevetett. Megsimogatta az arcom, közben kedvesen mosolygott. – Elmegyünk sétálni? – vigyorogva mondtam igent. Kézen ragadott és felhúzott. Röhögve futottam utána. Felvettem a magasszárú tornacsukám, meg a pulcsim és kiszökdeltem az ajtón. A vizes füvön majdnem elcsúsztam, de hál’ istennek elkapott. Belecsókolt a nyakamba és kuncogva suttogott a fülembe.
- Te kis béna – segített fel. Mosolyogva löktem meg. Összekulcsoltuk az ujjaink és vaktában elindultunk valamerre. A pocsolyákon autók, biciklisek gázoltak át, némelyik minket is lecsapott.
A parkban alig lézengtek. Akik ott voltak azok is csak a futók. A Nap már kezdte felszárítani a tócsákat, a levegő nagyon felfrissült, nem volt fülledt, se szmogos. Innen az erdőbe mentünk. Megálltunk a mi kis privát helyünknél, a tónál. Elmerengve néztem a fodrozódó víztükröt, aminek a felszínére néha-néha feljött egy-két hal vagy béka. Damon hátulról átkarolt, fejét a vállamon pihentette. Megsimítottam a karját, mire szembefordított magával. A tekintete mélyen az enyémbe fonódott. Kezével közbeölelte a derekam, én pedig vállán nyugtattam a tenyerem. Ajkai az enyémre tapadtak. A szívem hevesen kezdett verni, a gyomrom a görcsben állt, miközben ott álltunk.
- Szeretlek – suttogta.
- Szeretlek – mondtam én is. Összetámasztottuk a homlokunk.
„Hát nem hallgattál rám” – hallottam a gondolatot. Kissé elszakadtam a barátomtól és idegesen körbenéztem.  Az amúgy is magas pulzusom ekkor még magasabbra ugrott.
- Hallottad? – súgtam oda neki.
- Igen – válaszolt halkan. A fejét ide oda kapkodta, látszólag minden kis hangra odafigyelt.
- Bailey – lépett elő a gondolat gazdája. Smaragdzöld szemei dühösen meredtek a mögöttem álló srácra. – Miért nem hallgattál rám? – kérdezte komolyan, de gúnyos mosollyal. Újabb esőfelhő érkezett egy személy formájában.
- Josh?
- Igen Bailey, én vagyok. És akár hiszed, akár nem elmondom. A te drágalátos barátod nem az, akinek hiszed. Nem ember…
- Tudom – mondtam. A Barátomig hátráltam, aki a derekamra helyezte a kezét és gyanakvóan méregette Josh-t.
- Nem, nem tudod. Ő egy démon. Várj mit mondtál? – eszmélt fel.
- Azt, hogy tudom. Tudom, hogy ő egy démon – léptem felé – És azért nem zavar, mert én sem vagyok ember.
- Mi? – nézett kérdőn.
- Nem vagyok ember. Démonvadász vagyok.
- De még ha démonvadász is vagy, az ő életében csak egy kis pontnak tűnsz. Én viszont akár ötszáz évig is élhetek. Ahogy te is.
- Nem hiszem, hogy csak egy kispontnak tűnnék az életében, ha nem vagyok halandó. Plusz: nagy mák kell, hogy megérd a százhuszonegyedik szülinapod, mivel nefilim vagy – vágtam rá. A szeme még az eddiginél is jobban kikerekedett. Tátogott egy kicsit végül egy szót nyögött ki.
- Tessék?
- Bailey egy többlelkű démonvadász – szólalt meg a mellettem álló fiú is. Josh szinte felnyársalta a szemével. A két srác közelebb lépett egymáshoz. Damon felkészült, hogy ha kell, akkor megvédjen esetleg magát védje, a másik pedig az esetleges támadásra állt készen.
- De ha démonvadász vagy miért nem ölöd meg?! – kiáltotta. Rezzenéstelen arccal tűrtem az ordítását. A bajtársam az utolsó két szó miatt gúnyosan elröhögte magát, fejét csóválva meredt maga elé a földre.
- Miért ölnék meg egy védettséget élvező démont, akit nem mellesleg szeretek – mondtam őszintén. A barátom a válla fölött átnézett és egy halvány mosolyt villantott rám. Josh erőltetetten felnevetett.
- Persze – húzta össze a szemét. Hátat fordított és kinyitotta a szárnyát. Szárnyfesztávolsági feleakkora volt, mint az enyém, de a tollai még fényesebben ragyogtak. Kis pehelytollak táncot jártak körülötte, mikor szomorúan visszanézett, majd elrepült. Kicsit dühösen fújtattam egyet, a nyomaték kedvéért dobbantottam is egyet a lábammal, a karjaim keresztbe fontam a mellkasom előtt. Damon szorosan magához húzott. Állát a fejem búbján pihentette, közben én a vállába fúrtam az arcom.
- Ez a séta kissé rossz ötlet volt – mondta. Hangja kissé bánatos volt, de örült, hogy csak ennyi történt, nem kellett démon ölni, mint előző éjszaka.
- Lehet, de az egészet ő rontotta el – motyogtam. Josh már annyi mindent cseszett el nekem az elmúlt évben. Nagyon „hálás” vagyok neki ezért. Csak jöjjön már rá, hogy nem én vagyok az igazi és lépjen le. Ennyi!
Habár elég régóta udvarolgatott, de ez csak szilveszterkor esett le. Valentin-napkor is adott virágot, csokit; szülinapomkor is mindig felköszöntött. Ha kellett ugyanúgy megvédett, mint Justin, mindig kedves volt velem. De én csak barátként tekintettem, tekintek és tekinteni fogok rá.
Viszont Damonnál minden más volt. Már az első pillanatban éreztem valamit iránta, de az számomra ismeretlen volt, mert sosem voltam igazán szerelmes még. Még akkor is szerettem, mikor megbántott, átvert (habár az az apja volt az ő alakjában), megmondta, hogy sosem szeretett. Még ilyenkor is azt kívántam, hogy bárcsak ott lenne velem és megölelne, megcsókolna. Utáltam magam emiatt, utáltam, hogy mindenki sajnált. Utáltam, hogy nem akartam nélküle élni. És mikor visszajött az felrobbantotta bennem a boldogságbombát. Az öröm olyan nekem, mint egyféle drog. Sosem elég. Milyen szóval is lehetne leírni ezt? Oh, megvan! Eufória. Örülök, hogy ott van mellettem, ha kell. Örülök, hogy mindig segít, hogy mindig mosolyog. Örülök, hogy olyan sok dolgot tudunk kettesben és a barátainkkal is együtt csinálni.
Az ébresztett fel a gondolkozásból, ahogy az említett személy a nyakamba csókolt. Kérdőn nézett rám, de az ajkai csibészes vigyorra húzódtak. Na, ja. A negatívumait nem soroltam fel ennek a srácnak. Kínzásban (az én esetemben csiklandozásban), más kárán röhögésben, és „illegális” gondolatolvasásban profi. De szerencséjére a rengeteg más jó tulajdonsága mellett ez a pár rossz eltörpül.
Megforgattam a szemem és egy puszit nyomtam az arcára.
Otthon elég… semmilyenek voltunk. Néma csöndben néztük a tévében lévő legalább harminc éves műsort. Kábé, mint a zombik olyanok lehettünk. Ezt Jus szóvá is tette:
- Mi történt?
- Josh történt. Elmondtuk neki, hogy többlelkű vagyok.
- Mi? És hogy fogadta?
- Mivel nefilim, egész jól – mondta a másik fiú. A mostohatesóm kitágult pupillákkal nézett.
- Hogy mi van? – ezután mindent elmondtunk neki szóról szóra, és később a nénikéméknek is. Bár miután kinyögtük, hogy nefil vagy öt percig eredtek ránk kerek szemekkel, de végül be bírtuk fejezni a mesénk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése