2014. március 1., szombat

Egy "átlagos" délután

Nos újabb fejezettel jelentkezem. Inkább mondanám epizódnak, mint résznek, tekintve, hogy csak hirtelen ötlet (hogy matekórán miről jutott eszembe azt nem tudom) miatt írtam meg. Az előző fejezethet pedig köszönöm a 3 komit és az 5 tetsziket.
------------------------------------------------------


Szemmagasságba emeltem a pisztolyt és megcéloztam az előttem álló démont, ez esetben Damont. Felvont szemöldökkel vártam a reakcióját, de csak kajánul vigyorgott. Kattant a kakas, a mutatóujjam a ravaszra helyeztem. Továbbra is ott állt, vörös szemei szórakozottan bámultak. Fekete denevérszárnyait meg-megrebbentette, ezzel kisebb száraz porfelhőt kavart maga körül.
Az erdő zajai abban a pillanatban elcsendesedtek, mikor idehozott a tóhoz, majd átváltozott. Rögtön a kezembe vettem a pisztolyom és rá szegeztem. De a drága démon csak nekidőlt egy fának és hanyag testtartással szemlélte amint bénázok. Hát igen, nincs rá jobb szó.
- Lősz már? Nincs kedven egy örökkévalóságig itt állni és várni, hogy meghúzd végre az a hülye ravaszt – ásított egy nagyot. Hát ez felnyomta bennem a pumpát. Ismét megcéloztam.
- Még egy ilyen beszólás és puszta kézzel fujtalak meg – fenyegettem, mire jóízűen felnevetett. A visszaszólásával viszont betelt a pohár:
- Szeretném én az látni!
Lőttem. De a golyó a fába csapódott, ő eltűnt. Vagy nyolcszor körbefordultam a tengelyem körül, de sehol nem láttam. Hirtelen viszont megragadta a csuklóm, amiben a stukker volt és úgy fordította, hogy ha meghúzná a ravaszt, akkor az agyvelőm bánná. Az államhoz érő hideg fémcső miatt megborzongtam. A másik kezével a másik karom fogta le. Sehogy nem bírtam szabadulni. Mégis milyen démonvadász vagyok én, ha egy másodperc alatt fegyverez és fog le egy démon? A fülemhez hajolt és halkan duruzsolt bele:
- Ha ez élesben lett volna a te már hulla lennél.
- Engedj el – próbáltam kitépni a kezem a markából. Ujjai csak még jobban fonódtak a kézfejemre, felszisszentem, mikor már fájt a szorítás.
- Élesben sem kérheted, hogy engedjen el, mert szinte holtbiztos, hogy kinyír – mondta határozottan.
- Damon ez már fáj – nyögtem a könnyeimmel küszködve, majd kapálózni kezdtem a lábaimmal.
- Hajjaj, éles helyzetben már rég bénító-varázslatot alkalmaztak volna rád – csóválta a fejét csalódottan.
- Ha még egyszer azt mondod, hogy „éles helyzetben” vagy bármilyen szinonimáját, akkor olyan helyen rúglak meg, ahol nagyon fog fájni – sziszegtem. Ezzel csak azt értem el, hogy a fülembe kuncogott. – Szemét! – fortyogtam. Majd felvillant a fejem fölött egy villanykörte. A jobb lábamra helyeztem a súlyom, a ballal viszont kirúgtam Damon alól az egyik lábát. Mikor elveszítette az egyensúlyát kissé engedett a szorításán, így kibírtam tépni magam. Megpördültem és gúnyos mosollyal néztem a földön elterült fiút. A tarkóját dörzsölgetve ült föl, közben a válla rázkódott a röhögéstől. Ismét rá szegeztem a fegyvert. Kérdőn nézett fel a sárgán és rózsaszínen megvillanó szemeimbe. Újból kattant a kakas, a ravaszra helyeztem az ujjam. És lőttem. Felszisszent, mikor a játékpisztolyból kilőtt műanyaggolyó a mellkasához ért, majd lepattant róla. Odadobtam mellé a „stukkert”, majd a csuklómra vándorolt a tekintetem, ahol halványan látszódott az ujjai helye. Kissé déja vou érzésem lett. Így kezdődött az egész kis kalandunk még télen.
Ekkor óvatosan megfogta a kezem és lehúzott maga mellé. Szorosan hozzábújtam, miközben ő az általa okozott kis sebet nézi.
- Bocsánat, nem akartam durva lenni – motyogta, miközben lágyan simogatta a fájó pontot. Felemeltem a fejem, egyenest a mélybarna szemeiben vesztem el. Mikor is változott vissza? Nem is vettem észre. Lényegtelen, mert az a fontos, hogy vele vagyok. – Amúgy neked még a szádba sem lehet rágni a szavakat. Bé-ní-tó-va-rázs-lat – szótagolta. – Itt adtam a tippet, de meg egy olyan cselhez folyamodtál, amivel csak a…
- Bénákat lehet kiütni – böktem meg a mellkasát. Gúnyosan bazsalygott.
- De vicces valaki – húzta össze a szemét. – Legközelebb nem fogok ám segíteni. Két okból. Egy: hogy bukó vagy; és kettő: akár nyolcszor is elmondhatnám a megfelelő mágiát, te akkor sem értenéd meg – csóválta a fejét. Durcásan meredtem rá, majd kiöltöttem rá a nyelvem. – A viselkedésed alapján simán letagadhatsz a korodból tíz évet – nevetett és átölelt.

***

- Hé, mit szólnál, ha elmennénk a strandra – szólalt meg olyan fél órával később. Mosolyogva biccentettem és felálltam, majd őt is felhúztam. A kezébe vette a játékpisztolyt és eljátszotta, hogy lelő. Szóra sem méltattam, viszont mikor éles fegyver csattanása ütötte meg a fülem rögtön lebuktam. A fejem felett süvítve hasított el a lövedék, majd a fába fúródott, sőt azon is áthaladt. Meglepetten pördültem meg, hogy megnézzem Damonnek nem lett e semmi baja.
Baja, ugyan! Ott állt, kedvesen mosolygott, a bal kezében a játékfegyver, míg a jobban egy igazi stukker csillant meg. Megfordult a fejemben, hogy elfutok, mert mégsem jófiú, de amit ekkor mondott az nagyon felhúzott:
- EMBER, TE AZ EDZÉS MIATT NYÍRSZ KI MAJDNEM?! – ordítottam úgy, hogy az erdő is beleremegett.

***

Azért lőtt fejbe kis híján, hogy edzünk? Hát én kinyírom az fix. Legalábbis ezt gondoltam az első percekben. Utána újra a kisfiús Damon állt mellettem, bocsánatkérő tekintettel, kezében egy elővarázsolt lila liliommal, a kedvenc virágommal. Elvettem tőle a növényt és a hajamba tűztem és minden szó nélkül tovább mentem. Végig mögöttem kullogott, viszont a kertünk szélénél hátranéztem rá. Odaléptem hozzá és egy kis csókot nyomtam a szájára, majd bementem a házba. Az ajtón belül ismét visszasandítottam a barátomra, aki egy ideig csak bámult előre, hogy mi történt, majd megkönnyebbülte sóhajtott, hogy nem haragszok. Eléggé lelombozza, ha úgy hiszi, hogy mérges vagyok rá.
Otthon öt perc alatt öltöztünk át, majd indultunk a partra. A vállamon lévő táskába pakoltam bele a kaját és az üdítőt, meg a törölközőket. Damon csendben sétált mellettem, de egy pillanatra sem engedte el a kezem. Viszont mikor a strand bejáratához értünk…
- Hogy az a…! – torkán akadt a szó, mikor meglátta azt a tömérdek embert. Az előttünk elterülő tengerparton egy négyzetméternyi hely sem volt. Ekkora csődületet még sehol a büdös életben nem láttam. Elszörnyülködve vizslattam, hogy néhányak még a szűk helyekre is lerakják a cuccaik, majd mennek a vízbe.
- Ja-ja – bólogattam. Beletúrt a hajába, majd lábujjhegyre állva, a nyakát nyújtogatva keresett egy üresebb placcot. Persze, hogy nem talált. Bocsánatkérően nézett rám, de csak legyintettem. Megpillantottam egy parti büfét és a kezét megragadva kezdtem húzni egy üres helyre. Egy másodperccel értünk oda hamarabb, mint a másik pár. Lihegve mosolygott rám. Ez a gyorsétterem is fullos volt, szóval szerencse kérdése lehetett, hogy találtunk helyet. A napszemüvegem a fejem búbjára toltam, mire ő is ezt tette.
Mikor a pincér odalépett hozzánk még meg sem fordult a fejemben, hogy mit rendeljek ő már meg adta nekem a választ. Eperfagyit csokiöntettel. Szélesen vigyorogtam, ő pedig rázkódó vállal figyelte a boldog fejemet.
- Mi történt veled New Yorkban? – kérdeztem hirtelen. Megvonta a vállát és belekezdett a mesélésbe:
- Nem sok. Néha besegítettem démonvadászoknak. Tudtat, hogy a Démonvilági szülővárosom és New York ugyanaz a város, csak két más dimenzióban? – vonta fel fél szemöldökét.
- Hát fejben mindenképp egymáshoz hasonlítottam a kettőt. Miért, találkoztál az embervilági önmagaddal? – nevettem. A kínos mosolya láttán leesett. – Oh, és mennyire hasonlítottatok?
- Öhm, hát… - vakargatta a tarkóját. – El tudsz engem képzelni természetes hidrogénszőke hajjal és marhára világoskék szemmel? – kérdezett vissza. Elég érdekes fejet vághattam, de nem állt össze a fejemben a kép. Pedig elég vizuális alkat vagyok.
- Ő, bocs de ez nem megy – húztam el a szám. – És a srác rájött, hogy hasonlítotok?
- Csak azt mondta az apja, hogy emlékeztetem valakire. Az már nem esett le nekik, hogy kire – mondta, miközben a bőrkarkötőjét piszkálta.
Pár percen belül kihozták a rendelésünk. Összefutott a nyál a számban mikor megpillantottam a rózsaszín édességet. A kezembe kaptam egy kis kanalat és hozzáláttam. A mennyekben jártam már az első falatnál. Ez a legfinomabb kaja a világon! Damonre pillantottam, aki elmerengve bámult előre. Előtte csak egy pohár víz hevert. Félrebillentettem a fejem és a bal kezemmel csettintettem az arca előtt. Azonnal feleszmélt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, utána kínos mosolyt villantott rám.
- Minden oké? – kérdeztem. Válaszul csak bólintott. Gondoltam egyet és odatoltam elé a maradék jégkrémet. Összevont szemöldökkel meredt hol az édességre hol rám. – Addig nem megyünk el, amíg nem eszed meg! – mondtam határozottan. Hogy még nagyobb legyen a tekintélyem kihúztam magam és keresztbe raktam a karom. Hangosan felnevetett, majd a kezébe vette a kanalat, de nem kezdett enni, hanem az ujjai közt forgatta, közben pedig szórakozott arckifejezéssel nézett rám.
- Amúgy milyen volt az úgymond „ikertesód”? – vigyorogtam.
- Hogy is mondjam… tökéletes ellentétem. Főként a belső tulajdonságai. Egyet kivéve – mondta, miközben bele-bele kóstolt a fagyiba.
- Azaz kedves volt meg okos? – vihogtam gonoszan. Szúrósan pillantott fel.
Ezt még megjárod – tátogta. Nevetve borultam le az asztalra. A két karommal eltakartam az arcom, de a vállam rángását nem tudtam csillapítani.
- Oké, te vagy a kedves – vallottam be végül.
- És az okos hol marad?
- Valahol ott van New Yorkban? – röhögtem. Cettegve csóválta a fejét, majd intett a pincérnek. Gyanús volt, hogy nem úgy reagált, ahogy azt én vártam. Miután fizettünk felálltunk és tovább sétáltunk a part mentén. Ha már csak egy kicsit is felém nézett rögtön elugrottam, mert féltem, hogy valamit csinál velem. Élvezte a helyzetet. És ez szemmel látható volt. Szemében ott égett a diadalittas mámor. Addig én szinte rettegtem, hogy mivel és mikor akar bosszút állni. Habár nekem kellett volna bosszút állnom, mivel alig egy órával az előtt majdnem lelőtt.
- Nyugi már – rántott oda magához. Átölelte a vállam és egy kis csókot nyomott a halántékomra. Nem nagyon nyugtatott meg. Őt ismerve korántsem tudta le így a kis beszólásom. Hirtelen pirosas fény villant fel körülöttem. Hangosan felsikítottam és a szám elé kaptam a kezem. Összeszorított szemekkel és remegő térdekkel (szinte hallottam, mikor összekoccannak a csontjaim) álltam a homokban. Halk kuncogás ütötte meg a fülem, ami arra késztetett, hogy kinyissam végre a szemem. Az óceán illatához egy ismerős, bár csak egyszer látott part társult. A másik oldalamon hatalmas épületek magasodtak. A légzésem végre lelassult, a szívem végre nem háromezret ütött percenként. Hátrafordultam a barátomhoz. Vállon ütöttem, mire fájdalmasan felnyögött. Hátrált pár lépést és körbenézett. Kacsintott egyet és ismételten egy piros fény kíséretében eltűnt.
„Aztán nehogy lelépj, amíg meg nem találod azt, ami miatt idehoztalak” – visszhangzott a fejemben a hangja. Eszem ágában sem volt lelépni. Annyira hülye azért nem vagyok. Megkeresem Damon hasonmását, bár ahogy a városra sandítottam… elment tőle a kedvem, tekintve, hogy New York többmilliós lakosságú.
- Hé, kiscsaj egyedül vagy? – szólaltak meg mögöttem. A hang ismerős volt, de mégsem. Megpördültem, mire szembe kerültem Damonnel. Avagy nem is, mivel durván világosszőke haja volt, és rikítóan kék szeme. De amúgy ugyanúgy néztek ki. A hasonmásról jutott eszembe, vajon Damonben és a bátyjában mennyi lenne a közös tulajdonság?
- I-igen… a-akarom mondani n-nem – hebegtem. Elvigyorodott (még a mosolyuk is egyforma) és lerakta a kezében tartott szörfdeszkát a homokba. Közelebb lépett, mire hátráltam. Próbáltam nem legeltetni a felsőtestén a szemem, mert beugrott, hogy az én Damonom valahonnan figyel, és milyen gáz lenne, ha a hasonmását stírölném.
„Muhahaha” – röhögött rajtam gondolatban. – „Na igen, elfelejtettem volna említeni, hogy ha én beléd vagyok zúgva, akkor minden bizonnyal neki is bejössz? Csak egy gond van…”
Ekkor a hasonmás magához rántott, de szerencsére nem csókolt meg. Furcsa volt látni a rideg kék szemeket ugyanazon az arcon, amin eddig majdnem feketébe hajló íriszek tetszettek a legjobban.
„…hogy nála nincs olyan, hogy udvarlás” – fejezte be a mondatát. Egy halk nyöszörgés, hagyta el a szám, de ez nem tűnt fel senkinek.
- Miért vagy nekem ismerős? És miért van egy ilyen csinos csaj egyedül? – vigyorgott. Mögötte megpillantottam a barátom. Csak leült a homokba és úgy csinált, mintha nem is venne észre. Szélesen mosolygott és egy számot dudorászott. – Egy pillanat. Maradj itt! – adta ki a parancsot a hasonmás és elszaladt.
- Pszt, Damon – szóltam oda neki. Körbepillantott, majd feltolta a szeme elől a napszemüvegét.
Igen, hülye, neked szólok! – gondoltam idegesen.
- Szia Bailey mizu? – intett. Elővettem a „megöllek” tekintetem. Majd mikor láttam visszafelé jönni a srácot inkább már könyörgően meredtem rá. Felsóhajtott és felállt. Mikor a hasonmás a kétméteres körzetembe került odalépett és megcsókolt. Mögülem egy halk szitkozódást hallottam, utána semmit. Gondolom dühösen lelépett. Na, igen, ebben is eltérnek. Az én Damonom nem hagyná annyiban a dolgot és ha kell harcba szállna értem.
- Na, akkor strandolunk? – toltam el magamtól. Elnevette magát és megfogta a kezem, majd kerestünk egy jó helyet a New Yorki tengerparton. Csak úgy mondom, alig voltak. Bezzeg otthon… Leterítettem a törölközőm és Damonhoz is hozzávágtam az övét. Kibújtam a farmeromból és a fölsőmből, várakozón néztem fel a mellettem álló fiúra, aki kicsit elbambult a látványomtól. – Hé! – ütöttem meg a lábát, majd magam elé kaptam a kezem. Egy kicsit megrázta a fejét, majd kajánul elvigyorodott. Leült mellém és belecsókolt a nyakamba. Hatalmasakat pislogva figyelte az arcom, ami kábé egy pipacs árnyalatával vetekedett.
A képére hatalmas vigyor kúszott hirtelen. Egy pillanat alatt kapott fel, ami miatt minden szín kiment az arcomból. Eszeveszettül sikítoztam, így azon sem csodálkoznék, ha ezután 5%-os halláskárosult lenne. Nem is 5, hanem 50%-os. A következő pillanatban már a hideg óceánt éreztem magam körül. Azonnal feljöttem a víz felszínére és prüszkölve simítottam ki a hajam a szememből. Térdig állt a tengerben, közben összegörnyedve röhögött. A liliom kiesett a hajamból és mellettem lebegett. Lila szirmai kiterültek a vízen.
- Ezt visszakapod! – sziszegtem, majd nekirontottam. De elkapta a csuklóm és egy jól irányzott mozdulattal újra megfürödhettem. Fapofával kiköptem a vizet.
Elindult kifelé. Felkeltem és utána futottam. Felugrottam a hátára, a hasánál összekulcsoltam a lábaim és erősen a vállába fogódzkodtam.
- Jól szórakozol? – fordította oldalra a fejét, hogy a szemembe bírjon nézni. Hevesen bólogattam. – Léci szállj le, kezdek elgémberedni – könyörgött. Mikor a lábam a vízbe ért azonnal megpördült. Azzal a lendülettel belöktem, majd elfutottam mellette egészen oda, ahova leraktuk a cuccunk.
- Gondolom ezt most élvezted? – lépkedett oda hozzám. Épp egy üveg kólát öntöttem le a torkomon, közben felmutattam a hüvelykujjam, hogy értse: naná! Megforgatta a szemét és letelepedett mellém.

***

- Szerintem mennünk kéne – simogattam meg Damon haját, akinek a feje az ölemben feküdt. Hagytam volna még pihenni, de már kezdett lemenni a nap és nem nagyon akartam egy idegen városban éjszakázni. Halkan nyöszörgött egy kicsit, majd kinyitotta a szemét, egy nagyot sóhajtott és felült. Nyújtózkodott egyet és felállt, majd a kezét nyújtotta. Felhúzott és azzal a lendülettel megcsókolt.
- Veszek egy kólát, addig maradsz? Egy perc – mondta, mire bólintottam. Egy pillanat alatt tűnt el, de a helyét átvette valaki más. A hasonmása. Vigyorgott, mint a tejbetök. De ez a vigyor olyan volt, mint mikor a Démonkirály vette fel Damon alakját. Gonosz. Odahúzott magához, egyik kezét a hátamon pihentette. Próbáltam eltolni magamtól, az erőm nem használhattam, mivel ember volt.
- Bár hasonlítunk azzal a sráccal, de talán én… - kezdte el mondani, mire még jobban el akartam tolni. A barátomtól kértem segítséget, aki először csak azt hitte viccelek, de mikor már a gondolatbeli hangom ijedtebb volt, mint az eredeti akkor már sietett is hozzám.
Pár pillanattal később megragadta a karom és elrántott. Hátraestem a homokba, és amilyen szerencsétlen vagyok egyenest rá a karomra. Ha nem is eltört, de megzúzódott. Akkor helyben fogalmam sem volt róla.
A két fiú között villámok cikáztak. Mindketten vékony vonallá préselték az ajkuk, a kezük pedig ökölbe szorították. Falls feketés szeme egyre vörösebb árnyalatot vett fel, ami az ellenfelének is feltűnt. Kék tekintetében ijedség és elképedés váltakozott. Egyrészt azért mert egy démon állt előtte és ez neki is leesett. Másrészt viszont rájött, hogy szinte ugyanúgy néznek ki Damonnel. Ennek dadogva adott hangot:
- T-te úgy nézel ki m-mint én – hebegte. Erre egy dühös választ kapott:
- Soká esett le. Hagyd békén Bailey-t!
Most azt a Damon Falls-t láttam, aki bármi áron megvédene. Még akkor is, ha azzá kell válnia, ami utál lenni; démonná. Annyiszor hangoztatta, hogy inkább lenne halandó csak ne az ami. Ilyenkor mindig meggyőztem, hogy ha nem lenne démonherceg, akkor sosem találkoztunk volna, de ha mégis, akkor lemondanék az angyalságomról. Mivel le lehet. Elvesztem minden erőm, visszavonni pedig csak ezerből egyszer lehet.
- Damon hagyd! – szóltam oda neki, mire odakapta a fejét rám. A kezem kezdett bedagadni, amit ő is észrevett. Leguggolt elém és bocsánatkérően nézett a szemembe. Óvatosan megcirógatta az arcom és segített felkelni. Gyorsan összeszedte a cuccunkat és visszaszaladt hozzám.
A hasonmás lelépett. Kicsi az esélye, hogy újra összefussunk vele. Először is, mert Bostonban lakunk. Másodszor: ritkán járunk New Yorkba. Még visszanéztem a hatalmas házakra, majd hagytam, hogy Damon hazavigyen.

1 megjegyzés: