2014. március 8., szombat

Családi kapcsolat

Nos, meghoztam az új részt. Ez a fejezet elég hosszúra sikeredett, még úgy is, hogy egy kisebb részt kivágtam belőle. És lassan meglesz az 1500 látogató is. Köszönöm a komit és a tetszikeket. Boldog nőnapot mindenkinek! :)
-----------------------------------------------------


A kezem sikeresen meggyógyult kábé pár óra alatt. Damon vagy ezerszer bocsánatot kért, mert ő rántott meg úgy, hogy elestem. Meg aztán még megsajnáltam mikor azért szomorkodott, mert egy nap alatt nyírt ki majdnem, utána pedig eltörte a kezem.
- Tényleg sajnálom – motyogta miután hazaértünk. Megsimítottam a karját és egy puszit nyomtam az arcára. Elmosolyodott és bekísért a szobámba. Kiindult, de utána szóltam.
- Ha már eltörted a kezem, akkor maradj még itt egy kicsit – néztem hatalmas kiskutyaszemekkel. Odafeküdt mellém, egyik keze a csípőmön, még a másik a fejem alatt pihent.
Amilyen hamar dagadt be a csuklóm olyan hamar gyógyult is meg. Emiatt többször is elmondta, hogy hagyna aludni, de nem akartam elengedni. De mikor már félálomban voltam óvatosan kibújt az ölelésemből, betakart, majd kiment.

***

Volt egy olyan érzésem, hogy Damon nem alszik. A tippelőkém jól működött. Sőt még az ajtaja is nyitva volt. Egyáltalán nem aludt, plusz, amikor elmentem volna a szobája előtt rám nézett. A hátán feküdt a két keze a feje alatt pihent és a plafont bámulta. A tekintete nagyon fáradt volt. Bár a szemhéja majdnem leragadt, de mégsem bóbiskolt. Bementem és leültem mellé, majd lassan lefeküdtem. Felém fordította az arcát, majd mélyet sóhajtott. Mindketten egymást néztük némán, egészen addig, míg megkérdeztem, hogy miért nem aludt. Csak megvonta a vállát. Most kivételesen ő szunnyadt el előbb. Mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára, mire halványan ugyan, de ő is somolyogni kezdett.
Amikor éreztem, hogy már nem alszik, akkor ugyanúgy, mint ő pár napja fölé hajoltam, és úgy adtam neki puszit. Sugárzott róla a meglepődöttség.
- Miért érzem ezt déja vou-nek? – fordult felém. Az oldalára feküdt és a feje alá gyűrte a párnáját.
- Nem tudom – nevettem. Ahogy mélyen belenéztem a szemébe azt már nem vörösnek, hanem újra barnának láttam. Ábrándos mélybarna tekintetek… már előre féltem őt a suliban lévő lányoktól.
Elvesztem bennük, míg ki nem jött egy mondat a számon:
- Nem is értem, hogy hogyan dőlhettem be az apádnak, amikor felvette az alakod – már ekkor megbántam. Beleharaptam az ajkamba, ezzel egy időben lehajtottam a fejem.
- Ezt hogy érted? – kérdezte. Ezzel adott egy ásót, amivel kiáshattam magam.
- Úgy hogy a te szemedben mindig elvesztem – suttogtam, mire elnevette magát. Éreztem, hogy fülig pirultam.
- Béna mentés, de nem haragszom – mosolygott. Gyengén megböktem a mellkasát, mire ő is taszított egy gyengét a vállamon. Meglöktem most már egy kicsit erősebben, de így meg saját magamat toltam hátrébb, és hát… leestem. A fejemen kívül minden testrészem a szőnyegre esett.
- Ez is a te hibád! – mondtam, még mindig a padlón fekve, közben a tarkóm dörzsölgettem.
- Miért? Te estél le – nézett meglepetten. A kezét nyújtotta felém és felhúzott ülőhelyzetbe. – Amúgy jól vagy?
- Persze. Lefejelni a kőkemény padlót minden álmom. És szerintem lett egy enyhe agyrázkódásom – vigyorogtam. Az ágy széléhez támasztotta az állát és ezer wattos mosollyal nyugtázta, hogy kutya bajom.
- Ezen én már meg sem lepődök – állt meg Justin az ajtó előtt. Összehúztam a szemem és valami nem túl szépet sziszegtem. – Vajon miért? – vonta meg a vállát, majd „na erre mit lépsz” vigyorral meredt rám.
- Damon adj ide egy párnát – nyújtottam felé a kezem. Kivette a feje alól az említett tárgyat és úgy nyújtotta át mintha egy veszedelmes fegyver lenne.
- Persze, mert biztos eltalálsz – gúnyolódott az ajtóban álló balek.
- Eltalállak – lendítettem meg a kispárnát.
- Váó – hajolt el előle. – Már majdnem fejen találtál!
- Szemét – fortyogtam.
- Béna – válaszolt.
Eközben Damon remekül szórakozott. Végigröhögte a „béna” jelző utáni kis veszekedésünk. A hátára fordult és az alkarjával eltakarta a szemét, de ezalatt a válla rángott és a száján is széles vigyor ült. Végül egy nyelvnyújtással elküldtem az unokatesóm egy nem túl szép helyre. Felpattantam az ágyra és olyan jó helyre ültem, hogy a barátom rögtön felszisszent, mivel pont a hasára huppantam rá.
- Szállj le rólam, nem kapok levegőt – próbált lelökni magáról.
Csak megcsóváltam a fejem és továbbra is ugyanott ültem. Hirtelen viszont eltűnt alólam minden, de nemsoká a semmi helyébe egy takaró lépett. Damon ábrándos tekintettel fordult felém. Sötét szemei egy ismeretlennek kifejezéstelennek, egy végtelen kútnak tűnhetnek, de számomra már teljesen világos, hogy majd kicsattan a boldogságtól. De mikor a mélybarna szivárványhártyák már feketének tűnnek, akkor viszont már gondolkozni kell, hogy hogyan vidítsuk fel. De ott az ágyon velem szemben egy nagyon boldog srác feküdt. Szinte már eufórikus állapotban volt.

***

Clare néni és Dave bácsi hazajöttek az angyalvilágból Hiro-val együtt. Látszólag nagyon nyugtalanok voltak. A két felnőtt fel-le mászkált a nappaliba, a fiú meg az alsó ajkát rágva állt a lépcső melletti falnál. Mi hárman hol melyik ideges személyt néztük.
- Bailey, beszélnünk kell – hívtak fel a szobámba hirtelen. Felálltam és szemmel jeleztem a srácoknak, hogy nyugi. Mind a négyen (én, Hiro, Clare néni és Dave bácsi, a fiúkat pedig kizártuk) ott ültünk az ágyamon. – Figyelj, valami nagyon fontosat kell mondanunk – nézett rám a bácsikám. Az ajtó felől koppanásokat hallottam innen gondoltam, hogy hallgatóznak. Megpróbáltam kizárni a külvilágot és Dave bácsira összpontosítani.
- Mit? Nem értem. Mi lehet olyan fontos, hogy a srácok ne tudják? – néztem értetlenül. Felváltva néztem Hiro-ra és a mostohaszüleimre.
A srácban még mindig van valami ismerős, ami a nyelvem hegyén van, de nem ugrik be, hogy mi.
- Hiro a féltestvéred. Tudjuk, hogy emlékszel rá – mondták, nem is kerteltek. Tessék? Hogyan…? Először lemeredtem, majd kirohantam. Mikor kinyitottam az ajtót a fiúk beestek. Fölösen hallgatóztak, mivel olyan halkan beszélgettük, hogy csak mi hallottuk. A lépcső felé fél úton teleportáltam a kertbe.
- Bailey! – kiáltották mind. Nem álltam meg az erdő leges legmélyéig. Szóval ő a tesóm. De ez hogyan derült ki és eddig, hogyan nem találták meg? Hogyan…? Túl sok a hogyan kérdés. Idegesen rágtam az alsó ajkam és egy fának dőltem. Az idegességet hasonlóan kezeljük: harapdáljuk az ajkunk és egy falnak vagy valami hasonlónak dőlünk. Meg a szemszínünk is hasonló. Meg a mimikánk is, sőt egy-két mozdulatunk is ugyanaz. Ez eddig hogy nem esett le?
De akkor is! Hirtelen kiderül, hogy él a féltestvérem, akit több mint tíz éve nem láttam. Hova tűnt és mi történt vele az elmúlt években?
Lépésekre figyeltem fel magam mögül. Majd egy félénk hang jött.
- Tudom, hogy ez fura… hogy tesók vagyunk, de… - nem bírta befejezni, mert az örömkönnyeimmel együtt megöleltem, ezt ő is viszonozta. Szegényt nagyon megnyomorgattam.
- Úgy örülök – suttogtam. Éreztem, hogy mosolyog.
Szerettem volna, ha hazajön velem, de sajna most neki is el kellett mondania otthon. Akárcsak nekem. A két fiú lakótársam a hátsóterasz lépcsőjén ült, lábukkal folyamatosan doboltak a fadeszkán, minden ötödik másodpercben néztek rá az órájukra. Mikor átugrottam a kerítésen, ami az erdőt elválasztja a kertünktől, felálltak.
- Bailey miért rohantál ki! – viharoztak oda hozzám. – Addig semmit se hajlandók mondani – mutattak hátra a nénikémre és a bácsikámra, akik a terasz árnyéka alatt álltak és minket figyeltek. –, amíg vissza nem érsz, na, szóval… Mi történt?
- Na, hogy is mondjam…
- Valahogyan – mondták. Fél kézzel beletúrtam a hajamba. Köhécseltem egy kicsit, majd dadogni kezdtem.
- Hát, ez vicces – nevettem kínosan. –, mert emlékszem, hogy volt egy féltestvérem, és…
- Mi az tán’ Hiro az? – vonták fel a szemöldöküket, de aztán leesett nekik. – Tényleg ő féltestvéred? – némán bólintottam. Visszarogytak a lépcsőre és maguk elé meredtek.
- Mennyire hihetetlen?
- Eléggé – sóhajtott Jus. Látszólag megrázta, hogy rajta kívül is van egy bátyám. Eléggé letört volt ezután. Elég sokáig (tizenhárom-tizennégy évig) játszotta a bátyám, de remélem nem hagy fel ezzel a tevékenységével. Megnyugtattam, hogy akkor is ő marad a bátyám, akire felnézek, ha törik, ha szakad.
- Habár kicsit hasonlítotok egymásra – mosolygott a nénikém mikor elmentem mellette befelé menet a házba. Felsóhajtottam és lehuppantam a két fiú közé, akik legalább öt perce ott gubbasztottak a kanapén. Kb. fél órán át néztünk ki a fejünkből, végül meguntuk és bekapcsoltuk a tévét. De ott se ment semmi jó film, így felmentem. Elnyúltam az ágyamon és a kezembe vettem az egyik könyvem, azok közül melyek a padlón hevertek.
Még Jenny-től és Kristy-től kaptam kölcsön. Valami Twilight a címe. Vámpírok és vérfarkasok. Pff. De legalább jó volt tudni, hogy olvasni is szoktak. Legalábbis, mikor megkérdezem, hogy olvasták e kötelezőket, akkor csak nagy kérdőn néznek rám. És a szobájuk sem úszik a rengeteg olvasmányban.
Végül úgy gondoltam, hogy letusolok. Elég jól esett a hideg folyadék. A víz alatt állva eszembe jutott egy tíz évvel ezelőtti kis ökörségünk.
Egy nyári délután volt. Kutyameleg és fülledt levegő. Justinnal kint játszottunk az árnyékban, csak épp külön-külön. Én ’szeret-nemszeret’ játékot játszottam egy margarétával, eközben az unokatesóm a bokorban nézegetett valamit.
- Bailey nézd! – ugrott mellém a tenyerei közt valamit szorongatva. Hirtelen kinyitotta a kezeit és az orrom alád dugta az azt rejtő békát. A hatalmas zöld szemei rám meredtek, majd mikor brekegett egyet ijedten hátraugrottam.
- Fúj! Justin vidd innen! – sikítottam. Hangosan nevetett. – Vidd el! – és elfutottam. Ő utánam azzal a zöld döggel.
- Bailey puszild meg, hátha királyfivá változik! – ordította, majd hirtelen megtorpant – Ja, várj, az a varangy… – gondolkozott el…
Mosolyogva álltam a zuhany alatt. Hirtelen észbe kaptam és elzártam a jéghideg vizet. Felkaptam egy térdközépig érő ruhát és kimentem. Elnyúltam az ágyon, még mindig vigyorogva. Magamhoz öleltem az egyik párnám és az éjjeliszekrényen lévő képet néztem, ami Just és engem ábrázolt még kábé tíz éves korunkban.
- De jó kedve van valakinek – állt meg az ajtóban Damon. Szélesen vigyorgott, miközben nekidőlt fél vállal az ajtókeretnek. Felvontam a szemöldököm, mikor megláttam.
- Igen, jól látod – ültem fel. Felnevetett és leült mellém.
- És elmondod, hogy mitől vagy ennyire, hogy is mondjam… happy? – ölelt át fél kézzel.
- Csak egy régi emlék – ráztam a fejem.
- De én nem voltam itt veletek akkor – mondta, majd egy kis csókot nyomott a halántékomra. Egy nagy levegő után belekezdtem a mesébe:
- Hát még olyan tíz éve Justinnal játszottunk és megkergetett egy békával. És azt akarta, hogy megcsókoljam.
- És megtetted? – vigyorgott egy kisebb fintor után.
- Meg, mert elhitette velem, hogy királyfivá változik – mondtam, mire hitetlenül nézett rám. Mintha azt gondolná, hogy nem vagyok százas. – Még csak hat éves voltam – pufogtam.
- És bevált?
- Hát tíz év elteltével be – hajtottam a vállára a fejem. Felnevetett ismét és megpuszilta a homlokom.
- És mit csináltál, amikor nem történt semmi? – kérdezte szórakozottan.
- Először bőgtem egy sort, majd megkergettem Just, és mivel elestem sírtam még egyszer – pirultam el. Felröhögött, mire oldalba ütöttem. Kissé összegörnyedt, de a kuncogást a világért sem hagyta volna abba.
- Au! Ezt most miért kellett? – próbált lenyugodni. Csak megjegyzem: nem sok sikerrel. Hol vett egy mély levegőt, hogy befogta a száját, hogy ne lássam, hogy somolyog. Megforgattam a szemem.
- Mert paraszt vagy – toltam le. Felvonta a szemöldökét. Ez a fiúknál nem jelent semmi jót. Sőt, ez egyenest a belépőt jelenti kínfalvára. Legalábbis a lakótársaim miatt én így gondolom.
- Nem tudom, hogy emlékszel e, de tudom a gyenge pontod – mosolygott pimaszul. Alig észrevehetően egyre hátrébb húzódtam.
- Mi? – kérdeztem már-már viccesen magas hangon. Bólintott egyet. Egyre közelebb hajolt, majd az ajkaimra nyomott kis csók után leterített az ágyra és elkezdett kínozni, pontosabban halálra csiklandozni.
- Jus… Justin segí… segíts! – kiabáltam nevetve, közben Damont próbáltam lelökni magamról.
- Nem tud, Jake-ék elrángatták, hogy kifaggassák, hogy mi történt veled ma, mert láttak elrohanni – mondta és abbahagyta egy pillanatra. Már épp levegőt vettem volna, amikor újra csikizni kezdett.
- Léci hagyd abba – nyögtem. Majd eszembe jutott. Az oldalához kaptam és most én csikiztem őt. Annyira nevetett, hogy leesett az ágyról. Még a padlón fekve is röhögött. Rázkódó vállal nézett fel rám.
- Élvezed, hogy rajtam röhöghetsz, mi?
- Naná – mosolyogtam le rá. Felült és adott egy puszit a számra. Zavartan az ajkamba haraptam. Laza félmosolyra húzta a száját. Felpattant mellém az ágyra, mire fenyegetően néztem rá.
- Nyugi – tört ki belőle a nevetés. Mosolyogva forgattam meg a szemem. Tényleg eddig be se kapcsoltam a telefonom. A kezembe kaptam a készüléket és egy perc várakozás után beugrott a háttér, amit még Spanyolországban csináltam. Huh! Hét nem fogadott, és vagy tizenöt üzenet. Mind ugyanattól az embertől. És az a személy nem épp a szívem csücske bármennyire is teper ezért a címért. Fáradtan dobtam az asztalomra a tárgyat.
- Ilyen népszerű vagy? – kérdezte. Ahogy láttam nemigen nézte ki belőlem a menőséget. Igaza is volt. Az iskolánkban két méhkirálynő volt és két méhkirály. Mind a négynek megvolt a maga udvartartása, bár a két királynő és az egyik király királysága eléggé egybefolyt. A negyedik uralkodó Jake volt, akinek a barátai mi voltunk.
- Nem éppen – dőltem hátra. Felsóhajtottam és lerántottam magam mellé. Az oldalára fordult, és a fejét megtámasztotta a kezén. Tekintete lágyan végigmért.
Elég sokáig elbeszélgettünk. Leginkább arról kérdezett, hogy hogyan viselem, hogy végül meglett a bátyám. Jól. Ennyi választ adtam mindig.
- Ha a Démonvilágban maradtál volna, akkor mikor lettél volna király? Mármint ha nem találják meg a bátyád – kérdeztem hirtelen.
- Apám uralkodásának kezdetétől számított századik évben újabb száz évig. És ha addig nincs utód esetleg nekem nyekk – húzta el a torka előtt az ujját. –, akkor azt hiszem valami legközelebbi fiú rokon örökli a trónt – vonta meg a vállát. Ezzel a válasszal tökéletesen elégedett voltam. Nem úgy ő az én jól feleletemmel az ő kérdésére. – Legközelebb rávágom, hogy passz, ha te is ilyen egyszavas válaszokat adsz – jelentette ki. Rávigyorogtam.
Most nem a bőrkarkötőjét, hanem a nyakában lógó fém dögcédula nyakláncot, vagy „minek is hívjákot” piszkáltam. Ő csak halványan mosolygott, közben az arcom simogatta.
- Mit szólnál egy horrorfilmhez – vigyorodott el hirtelen. Azonnal belementem, ami utólag elég rossz ötletnek tűnt.
A Végső állomás című film számomra a végső filmnézést is jelentette. Míg én rettegtem olyan valósághűek voltak a jelenetek, addig ő még némelyiknél fel is nevetett olyan hihetetlenül nyiffant ki egy-egy személy. Szorosan hozzábújtam, de ő még mindig a tévét figyelte. A vállába fúrtam az arcom, az ujjaimmal eltakartam a szemem. Mikor a tévében sikítottak én is nyöszörögtem. A végszónál lenézett rám. Remegtem, mint a kocsonya, és soha többé nem akartam kitenni a lábam a szobámból. Habár a film alapján akár ott is végem lehet.
- Na, jöhet a második rész? – vigyorgott. Egyszerre sírtam és nevettem ezen a kérdésen, de megráztam a fejem. Megtörölte a szemem és felállt.
- Gyerünk sétálni – húzott fel hirtelen. A hirtelen rántástól elfelejtettem állva maradni. Szerencsére elkapott. A hasamon összefonta az ujjait és belecsókolt a nyakamba. – Két ballábas – nevetett.
- Egy: oké menjünk, de ugye mi nem fogunk életveszélybe kerülni? Kettő: nem is igaz! – mordultam rá. Végig a fejét csóválta.
- Áh, nem – gúnyolódott. – De a buszoktól óvakodj – suttogta a fülembe. Tényleg, az egyik csajt szépen elcsapta. Kirázott a hideg is.
Kikaptam a gardróbomból egy térdnadrágot és egy pólót és a fürdőben átöltöztem. A ruhámhoz illő fülbevalót és egy fém karkötőt tettem fel, plusz a tornacsukám, ami kissé elnyűtt volt.
Egymás kezét fogva sétáltunk a parkban. Egy pillanatra se gondoltam a horrorfilmre. Jókat nevettünk, beszélgettünk és emellé elcsattant egy-két csók is. Egyszer Josh-t is láttam, de nem nagyon figyeltem rá, bár a tekintete szinte lyukat ütött a hátamra. Leültünk a tó partjára beszélgetni.
- Emlékszem kiskoromban anya egyszer elhozott ide – mondta hirtelen, a rám emelte a pillantását, szája sarkában szórakozott mosoly ült.
- Tényleg? – kérdeztem. Bólintott és folytatta.
- Láttam, amit egy kissrác belelök egy kiscsajt a vízbe – nevetett fel.
-  Ez mikor is volt? – tudakoltam. Az ajkát ütögetve gondolkozott.
- Öhm… asszem’… olyan tíz-tizenegy éve – vonta meg a vállát. Tíz-tizenegy éve? Várjunk tizenegy éve nem Justin lökött be engem…
- Damon, szerintem az a kiscsaj én voltam – mondtam. Felvonta a szemöldökét és előkotorta az agyából az emléket.
- Habár most, hogy mondod… – nézett rám és gondolkozott el egyszerre. – Kellemes volt a víz? – vigyorgott. A tenyerét végighúzta a tó felszínén és rám fröcskölte a vizet. Elnevettem magam. Ugyanazt csináltam, mint ő. – Naaaa! – lökött meg a cipője orrával. Kiöltöttem rá a nyelvem és hátradőltem a fűbe. Ő is ugyanezt tette. A feje alá húzta mindkét kezét, egyik lábát keresztbe tette a másikon és úgy nézte az eget. Narancssárgás felhők kúsztak el fölöttünk. Kiskoromben mindig szerettem nézni a naplementét, ha már a felkeltéről mindig lemaradtam. Az ég keleti fele egyre sötétebb színben pompázott, míg a nyugati vörösesben.
- Hányszor jártál az emberek világában? Mármint azelőtt, hogy találkoztunk volna – kérdeztem lehunyt szemmel.
- Elég sokszor. Néha jobban szerettem itt lenni. Főleg azután, hogy kettesben maradtam apámmal. Sőt a januári kis incidens után az emberek világában edzettem. Maximum egy-egy napra mentem haza.
- Anyukáddal mi lett?
- A mi családunkban valahogy a lányoknak több esze van – mosolygott kissé szomorúan. Biztatóan megsimítottam a karját. Neki is van esze, ha nem ment vissza a januári incidens után hosszabb időkre, utána meg elszökött.
Fáradtan somolygott, miközben maga elé nézett. Felült, fél kézzel megtámaszkodott maga mögött, a másikkal pedig beletúrt a hajába. Arcáról lebírtam olvasni, hogy teljesen belemerült a gyerekkori emlékekbe. Szája sarka hol fölfelé, hol lefelé görbült.
Felültem és így néztük, ahogy a hatalmas házak közt lemegy a Nap. Tök szép volt, sőt csodálatos. Ahogy egyre lentebb haladt a Nap úgy nyúltak egyre jobban felénk a hatalmas házak árnyékai. A körülöttünk zsongó emberek egyre csak fogyatkoztak, míg végül már alig voltak páran.
Damonre néztem, aki szintén ugyanazt a pillanatképet nézte, mint én. A vállára hajtottam a fejem, mire átölelt. Így ültünk, még a Nap teljesen el nem tűnt. Az előttünk lévő tavon még tükröződtek az utolsó vöröses fények, majd lassan az egész város félhomályba borult. Lenézett rám, én meg föl rá. Egy kis csókot nyomott a számra.
- Menjünk – suttogtam.
- Oké – bólintott és felállt. Engem is felhúzott. Összekulcsolt ujjakkal indulunk el haza. Bát út közben megakadt a szemem egy fagyi áruson. Odaszaladtam és mindkettőnknek kértem egy-egy gombóc jégkérget, de mikor már fizettem volna Damon kicsit hátrébb rántott és átnyújtotta az árusnak a pénzt, amit a saját pénztárcájából vett ki. A válla fölött rám vigyorgott, mire kiöltöttem rá a nyelvem és bevágtam a durcit. Ez a morgás addig tartott, míg át nem adta a fagyim. Utána már úgy ugráltam, mint egy ötéves.
Justinnal az ajtó előtt futottunk össze. Arcán a tipikus „semmi kedvem élni” arckifejezés ült.
- Minden oké? – kérdeztük. Felnézett az égre és morgott valamit, majd felénk fordult.
- Jake és Mark vagy száz kérdést tett fel… ugyan arról a dologról – fogta a fejét, amiben már alig fértek a kérdések. – De hál’ istennek Josh-sal nem találkoztunk.
- Josh? – nézett rám kérdőn Damon. Feketés szemében a féltékenység egy halvány szikrája lobbant, de ugyanolyan gyorsan el is tűnt, mikor meghallotta a válaszom.
- Igen. Már nem is tudom mióta szerelmes belém és nem fogadja el a nemet – forgattam a szemem. Látszólag megkönnyebbült. A barátom bólintott és újra Justinra néztünk.
- És mit mondtál?
- Ha valaki még egy kérdést feltesz, azt kinyírom – fenyegetett, mire felnevettünk. Igen, egy idegbajos angyal. Ritka példány.
Bementünk és a nappaliba vettük az irányt, ahol egyszerre ugrunk le a kanapéra. Bár valamelyikük ráesett a karomra, és Damont lelöktük a nagyobb hely reményében, de vicces volt ott lökdösni egymást. Mi hárman a veszekedésnek sem voltunk híján. Leginkább vagy Damon és Justin, vagy én és Justin martuk egymást. És az unokatesóm fehér pólója egy tornacipőnyommal gazdagodott. Én meg egy hátratört kisujjal. Ha pedig a két fiú csesztette egymást, akkor is én voltam bajban, mivel köztük ültem. Pont egymást püfölték rajtam keresztül, mikor Dave bácsi hangosan nyugalomra intette őket. Ekkor mindketten bevágták a durcát.
Vacsora után visszaültünk a kanapé elé és tévézni kezdtünk. Mikor kezdtem egyre laposabbakat pislogni, meg mikor az óra tizenegyet ütött, éreztem, hogy fel kellene mennem, de mégsem tettem. Egyikünk se mozdult. Megdörzsöltem a szemem és barátom vállára hajtottam a fejem, aki átölelte a derekam és belecsókolt a hajamba. Vettem egy mély levegőt és a mellkasába fúrtam az arcom.

4 megjegyzés:

  1. Köszönöm, igyekszek minél hamarabb hozni a kövit :)

    VálaszTörlés
  2. Folytiittt!!! ;) irtooo klassz a blogod!!! *-* ;) ♥♡♥♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, próbálom minél előbb befejezni a részt :)

      Törlés