2014. március 18., kedd

Az álarc mögött

Meghoztam az új fejezetet! Köszönöm mégegyszer a díjat Ildinek!
-------------------------------------
Valamikor korareggel Damon megpróbált kimászni mellőlem, de csak még jobban öleltem magamhoz. Elmosolyodott és egy puszit nyomott az orromra. Kissé kinyitottam a szemem, mire kisimította a homlokomból a hajam.
- Jobban vagy? – suttogta. Félálomban bólintottam.
Ismét megpróbálkozott azzal, hogy felüljön, de megint csak nem hagytam. Halkan felnevetett és visszadőlt mellém. Megcirógatta az arcom, majd magához húzott. Így természetes volt, hogy bealudtam.
***
Arra ébredtem, hogy valaki(k) valamit bogarásztak mellettem. Nem tudom, hogy honnan szedték, hogy a kattanó hangokra nem kelek fel, de ezt elszámították. Résnyire nyitottam a szemem, azonnal megláttam a két fiút, amint az ébresztőmmel vacakoltak. Hah! Az arcukon egy gonosz vigyor futott át és a fülemhez emelték az órát.
- Eszetekbe se jusson – mondtam, és a fejükre mértem egy-egy ütést a párnámmal. Felszisszentek, majd a babzsákfotelomra hajították az órát. Felkönyököltek az ágyamra és gyanakvóan méregettek.
- Mi? Mégis hogyan?
- Halkabban kell dolgoznotok – vontam meg vállam. A srácok összenéztek és fáradtan sóhajtottak egyet. Damon egy puszit nyomott a számra, Jus pedig visszaütött a párnámmal. Mindketten a maguk módján kívántak jó reggelt. Elindultak kifelé, de mielőtt kiléptek volna még visszaszóltak:
- Ma is palacsinta van – kipattant a szemem és utánuk futottam miután kiugrottam a takaró alól.
- Hé! – kiabáltam rájuk. Nevetve fordultak felém. Átkaroltam őket a válluknál, ők pedig a derekam ölelték át.
Az reggeli/édesség után kimentünk az udvarra. Leültünk a fűbe és néztünk ki a fejünkből úgy öt percig, majd egy elővarázsolt üveggel üvegezni kezdtünk. Tekintettel, hogy olyan szerencsétlen vagyok, hogy a világ összes szerencsehozó dolga se tudna rajtam segíteni, így szinte mindig engem pörgettek ki. Így volt, hogy megettem a romlott sajtot, kiálltam az utcára és elkiabáltam magam, hogy „egy idióta vagyok”, majd pedig kerítenem kellett egy macskát, aminek egy csókot kellett adnom. A karmainak a nyoma még vagy öt percig ott volt az arcomon. A fiúk pedig összedolgoztak, mivel egymásnak tök béna feladatokat adtak. Mikor vagy ötvenedszerre pörgettek ki, már pukkadtam. Felvont szemöldökkel néztek. Meredten bámultam az előttem lévő üveget, amiben az víz lassan elkezdett bugyborékolni, majd felforrni. Mindketten eltátották a szájukat a kis dühkitörésemtől. Az összehorpadt műanyag palackot Justinhoz vágtam, aki meg Damonhoz, de ő csak pislogott, mivel semmit nem értett, majd… egy jól irányzott mozdulattal fejbe verte vele az unokatesóm. 
A tenyerembe támasztottam az állam és unott képpel figyeltem, ahogy püfölték egymást. Mosolyogva vártam meg a fejem, majd egy hangos káromkodást követően abbahagyták a verekedést. Ekkor ők pukkadtak be egymásra. Mindketten rám néztek, arra várva, hogy melyikük pártjára állok. Védekezőn feltettem a kezem, hogy rám ne számítsanak. De nem adták fel. Mindketten kiskutyaszemeket meresztettek és vékony hangon könyörögtek, mint egy kisgyerek. Felváltva pillantottam feléjük, végül egy „argh” morgással felálltam és elindultam befelé. Megragadták a póló alját és visszahúztak. A barátom ölében értem földet, aki a nyakamba belecsókolva nézett fel az előttünk fotózó Justinra. Hangosan felnevettem és Damon mellkasába fúrtam az orrom.
Aranyos kis kép lett. Azonnal feltöltöttük a gépemre, majd kinyomtattuk és beleraktuk az albumomba, mint már sok más fotóval is tettük. Az albumom rengeteg fényképpel, üzenettel és kis kommenttel volt tele. Három ilyen kis fotókönyvem is van. Egy, ami még általános iskolás képeket tartalmazta; egy, ami a középiskola első két évének emlékeit tárolta; és még egy, amibe már az angyallá változásom utáni fotókat gyűjtöttem. A következőt írta Justin alá: A(z) (undorítóan) szerelmes pár.
Ismét a kertben ültünk. Jus egy csajjal SMS-ezett (ki tudja hányadikat fűzte éppen), Damonnel pedig egy fülhallgatón osztozva hallgattuk közös megegyezés alapján a rádiót, amit később átváltottunk a saját számainkra, amin persze ment a veszekedés, mert ő Skilletet akart hallgatni, én pedig Green Day-t, de egy-egy számot még kibírtunk a másik zenelistájáról. Kivéve mikor nem.
Észre se vettük, hogy Helena és maradék fiú beléptek. Mindegyikükben tombolt a nyár, pont ezért gondolták, hogy viccesen fognak minket felébreszteni. Csak akkor ocsúdtunk fel a félkómából, amikor ránk öntöttek egy vödör hideg vizet. Reggelt, na, jó… inkább tizenegy órát meghazudtoló gyorsasággal pattantunk fel.
- Ti – fenyegettük őket. Kissé előre dőltünk és a mutatóujjunkat mutattuk feléjük.
- Szárítkozni – mondták ugyanolyan fenyegető testtartással, de eközben szélesen vigyorogtak. Morogva mentünk fel a lépcsőn, közben csepegett rólunk a ránk öntött víz. Átvettem egy száraz felsőt és nadrágot. A hajamat kibontottam, majd kifésültem és úgy is hagytam. A hullámos hátközépig érő tincsekre már ráfért volna egy vágás. Az ujjaimmal kissé felborzoltam a hajkoronám és késznek nyilvánítottam magam. Már indultam volna le, mikor Jus viharzott el az ajtóm előtt. Hallottam, hogy valakivel beszélt, majd lement.
- Ssss – lépett mellém Damon kezében egy vízibombával. Egyszer-kétszer feldobta a levegőbe, majd magyarázkodni kezdett. – Elvileg téged kellett volna eltalálnom, de… Sikíts – suttogta. Biztonság kedvéért befogta a fülét, de még így is fájdalmas arcot vágott, mikor megtettem, amit kért. Egy sikításomba telt és lentről egy nagy röhögés jött. Gondoltam. Kinyitottuk az erkélyajtót, ami a fák miatt takarásban volt, de a hátsó ajtó alatta található. Az unokatestvérem pont ekkor lépett ki rajta. Diadalittas mosoly terült el a száján miközben vidáman lépkedett az udvarra. Biccentettem, Damon pedig elengedte a lufit. Szétdurrant a mostohatesóm fején. A lent lévők szakadtak a röhögéstől. Felsandított, mire idétlenül intettünk neki.
- Kinyírlak titeket! – kiabálta és berohant.
- Zárd be! Zárd be! – ordítottam, és az ajtómhoz futottunk. Már félig behajtottuk az ajtót, de késő. A lábával kitámasztotta és benyitott. A csurom vizes fiú dühös tekintettel meredt ránk és egyre csak közeledett. Vele párhuzamosan hátráltunk. Végül az ágyamba ütköztünk. Hátra pillantottam, közben menekülő utat kerestem. Ha teleportálunk, abban semmi buli sincs.
- Hm. Mi is legyen a bosszú? – gondolkozott, közben az alsó ajkát ütögette az ujjával. Elkeseredetten néztünk egymásra Damonnel. Jus a merengés közben elfordult. Kaptunk az alkalmon és futni kezdtünk. Az ujjaim a barátoméra kulcsoltam és úgy húztam le a lépcsőn.
- Hé! Álljatok meg! – kiáltott utánunk. Eszünk ágában sem volt. A bejárati ajtót zárva találtuk, csak azt nem tudtuk, hogy miért. A csudába. Akkor csak a hátsó kijárat maradt. Jól sejtettük. Amint kiléptünk a nyakunkba vagy öt liter víz zúdult. Többet nem akartam ezen a napon megfürödni.
- Sejtettük – kiabáltuk fel. „Ez van” nézéssel pillantottunk egymásra a barátommal. Odahajolt hozzám és egy csókot nyomott a számra. Az előttünk álló emberek kuncogva figyeltek minket. Odafent Justin felnevetett és lerohant. Lefékezett mellettünk így együtt néztünk a haverjainkra.
- Valakik kimaradtak a buliból – mondtam és a tekintetem Jake-ékre vándorolt. A mosoly rögtön lehervadt az arcukról. Egy másodperc alatt kaptuk fel a slagot, nyitottunk meg, majd locsoltuk le őket. Ez úgy történt, hogy Damon a slag végéhez teleportált, Justin pedig a csaphoz, míg én elálltam a menekülés útját. Egymást maguk elé lökve védekeztek a víztől. Legtöbbet Mark kapott, akit Hel tartott maga előtt, mögöttük pedig Jake, Jen és Kristy keresett védelmet.  
- Ne má’! – védték maguk. Nevetve fojtattuk a vizes hadjáratunk.  Két perc locsolás után elzártuk a csapot. Mark kiköpte a szájába ment vizet, majd odasétált hozzánk és elkérte a slagot, majd varázslattal megnyitotta. Egyenest Helenát célozta meg vele, aki sikítva kezdett el menekülni, de Jake megfogta a karját és visszarángatta.
Egymás mellé feküdve szárítkoztunk a füvön. Csak néha-néha szólaltunk meg, akkor is csak azért, hogy egy jót röhögjünk a másikon.
- Ha jól látom remekül telt a délelőttötök – mondta Clare néni, aki mosolyogva állt az ajtóban. Mögötte Dave bácsi lépett ki és karolta át a felesége derekát. Damonnel felültünk és vigyorogva bólintottunk. Rám somolygott és visszadőlt a fűbe. A feje alá húzta a kezét és a napszemüvegén át bámulta az eget.
- Mennyi az idő? – kérdezte álmosan Mark. A szemét dörzsölgetve tápászkodott fel ülő helyzetbe.
- Fél öt – válaszoltak a mostohaszüleim. Mindenkinek kipattant a szeme. Még ebéd előtt volt a slagos játékunk, hogyhogy máris délután öt óra?
- Mennyi? – ugrottunk fel egyszerre.
- O-ó – nézett rémülten Helena a telefonjára. – Az öcsémre kellett volna vigyáznom. Sziasztok! – rohant ki a hátsó kapun, majd villámsebességgel rohant hazafelé. Most Jake-nek jutott eszébe valami
- Hozzánk meg rokonok jöttek ebédre, akiket tízévente egyszer látunk. Jesszus! – futott ki ő is. – Viszlát.
A maradék három embert meg ideges szülők hívták fel, hogy hol vannak, mert csak egy-két órára kéredzkedtek el. Jenny és Kristy egy telefonba beszélt folyamatosan, kibúvókat keresve, közben Mark a tarkóját dörzsölgetve járkált fel alá, a füléhez szorított mobillal. Szóval upsz.
Mindhármunkat a korgó gyomrunk parancsolt be a házba. Az ebédre készített spagettit ettük meg, majd újra kimentünk. Most már senki sem lett vizes. A fiúk a fa árnyékában zenét hallgattak én pedig a napon olvastam. Csak akkor emeltem fel a tekintetem a sorokból, mikor valaki átugrott fölöttem. Ijedten néztem, amint az unokatesóm beszaladt a házba, majd néhány pillanat múlva a bejárati ajtón rontott ki. Szerencsétlen lány igent mondott a randi-meghívására. A Casanova mostohatestvérem idén nyáron már a negyedik lányt fűzte be, de egy randinál tovább egyikkel sem jutott. Felálltam, hogy egy kicsit kinyújtózkodjak, de valaki megint csak megragadta a ruhám alját és hátra rántott. Egy kicsit sikítva huppanta a barátom ölébe. Először mit sem értve pislogtam, majd felnevettem, mikor a kérdőn félrebillentett fejét megláttam. Karjait a derekamra fonta és belecsókolt a nyakamba. Megremegtem, mikor ajkai a bőrömhöz értek. Egy kis démoni vigyor jelent meg az arcán a reakcióm láttán. Éreztem, hogy elpirulok. Damon élvezte, hogy zavarba hozhatott. Ez is egy a démonias tulajdonságai közül. A szája végül rátalált az enyémre és hosszan megcsókolt. Mikor elhajolt hirtelen kezdtem el kapkodni a levegőt és megint csak elpirultam. Szorosan magához ölelt, és a hajamba fúrta az orrát.
Egy órával a többiek távozása után egy rakat üzenetet kaptunk:
 
„Anyáék lecsesztek, de nincs szobafogság J&K”
„Hál’ istennek anyáék még nem értek haza. A tesóm meg nem forgatta fel a házat - Helena”
„Szerintem most pár napig nem fogtok látni. Szobafogság, no telefon, no tv és gép… oké csak poén volt, sőt örültek, hogy nem égettem le őket - Jake”
„Nem kaptam büntetést. Szerencsére - Mark”
Hát néhányan megszívták. Vagyis a legjobban Jake; örültek, hogy nem volt otthon. A füvön Damon szépen bealudt mellettem. Ebben talán közre játszott, hogy óvatosan simogattam a haját, és egy lassú szerelmes dalt dúdoltam Avril Lavigne-tól, de a lényeg az, hogy kidőlt.
Elmentem sétálni. A napszemüvegem az orromra csúsztattam és elindultam a park felé. Rengetegen járkáltak a városban, kiélvezték a jó időt, mert erre a hétre esőt is mondtak, akárcsak a múlthétre. Láttam, hogy jön előttem valaki és kikerültem, de megszólalt:
- Bailey – mosolygott gúnyosan. A farmerja zsebébe süllyesztette a kezét és felvont szemöldökkel várta a reakcióm.
- Bármennyire is szeretnéd, de még nem szakítottunk – mondtam gonoszan. Az arcáról rögtön lehervadt a mosoly, a helyét átvette egy fintor. Láthatóan undorodott Damontől. Talán csak azért, mert előítéletes. Ha valaki megismeri, az rájön, hogy nemcsak hogy a viselkedésében nem démon, hanem az is lehet, hogy külsőben sem. Utál démonná változni, sőt küzd ellene, hogy az legyen, aminek kéne. Egyszer mikor gyakoroltunk belekezdett egy fekete mágiába, eközben a szeme vörösre váltott, de mikor rájött, hogy megijedtem tőle rögtön önmarcangolásba kezdett.
- Utálom azt, ami vagyok – nyöszörögte, miközben lerogyott egy fa tövébe és a tenyerébe temette az arcát. – Utálom, hogy ilyenkor félsz tőlem – suttogta.
Mindigis nagyra becsültem Damont, mert ennyire mássá akar válni. Ott segít, ahol csak tud, míg egykori „barátai” pont az ellenkezőjét teszik ennek. Mikor megmutattam neki, hogy fehér is lehet a szárnyam egy kis féltékenységet fedeztem fel a szemében. De mellette rengeteg elkeseredést. Tudja, hogy soha nem fog rá minden angyal úgy nézni, mint mondjuk egy démonvadászra, azokra, akik megvédik őket a démonoktól. Le fogják nézni, pont úgy, mint Josh is az előbb. A mosolygós álarca mögött ott lesz mindig a valódi énje, aki utálja az angyalokat, mert jók, mert ő is közéjük akar tartozni. Ezt soha nem mondta ki, csak tudom. Mikor Justinra néz, aki elhülyül az őrangyalvarázslataival ahelyett, hogy megvédjen vele valakit, amikor ő akár segítene akárkin, ha ilyen ereje lenne. Akár a nénikémre és a bácsikámra, akik már tűkön ülve várják, hogy végre elérjék a száz éves kort, hogy hivatalos „őrangyalmunkába” állhassanak. Egy nap ő is szeretne őrangyal lenni, de ez nem adatik meg neki. Vagy akár rám, mikor a számat elhúzva megyek kinyírni egy-egy lidércet vagy próbálkozom az angyalerőmmel. Mivel démon így maximum csak besegíthet egy-egy erősebb ellenségnél, de ő maga sohasem kaphat saját áldozatot.
- Csak azt nem értem, hogy mit szeretsz benne – jelentette ki Josh, amivel visszahozott a jelenbe.
- Hát kedves, segítőkész, vicces és veled ellentétben szeretem – néztem szúrósan. Ezekkel a tulajdonságokkal éri el, hogy számomra Damon őrangyal legyen.
- Köszönöm az őszinteséged – vágott egy utálkozó grimaszt. Megforgattam a szemem és elmentem. Hazafelé vettem az irányt. Egy csendes, eldugott utcában sétáltam. A csend megnyugtatott. Kábé öt teljes percre. Hirtelen viszont egy pacsuli szagú fuvallattal elém libbent egy hidrogénszőke lány. Lindsey Patrick már a suli kezdete előtt ki akar idegelni. A márkás ruhái tökéletesen álltak a tökéletes kis testén, hosszú haját kiengedve hagyta, hűvös kék szemét sötétrózsaszín sminkkel emelte ki még jobban. Felvettem a szokásos közömbös arckifejezésem és keresztbe fontam a karom a mellkasomon.
- Csak azon gondolkozok, hogy mit lát benned egy olyan srác – mért végig a kopott tornacsukámtól a szénakazal hajamig. – Totál úgy nézel ki, mint egy lúzer – közölte. Vettem egy mély levegőt és visszaszívtam, amit mondani akartam. Végül valami egészen más mondat hagyta el a szám:
- Érdekes, mert úgy öt perce valaki pont azt kérdezte, hogy én mit látok őbenne – kerültem volna ki, de megragadta a felkarom és visszarántott maga elé.
- Damon nem érdemel egy olyan kis csitrit, mint te – sziszegte.
- Miért, egy olyan ribit akar, mint amilyen te is vagy? – utaltam a nagyon mély dekoltázsos pólójára és a fenekét alig takaró szoknyájára. Száját egy vékony vonallá préselte.
- Menj a francba! – kiabálta és elviharzott mellettem. Bocsánat, elviharzott volna, de a vállunk ütközött és a húszcentis sarkú szandáljában nem tudott megállni, így szépen dobott egy hátast. Hangosan nevetve indultam hazafelé.
Otthon Damon továbbra is a fa alatt pihent. Az oldalán feküdt, az egyik kezét a feje alá húzta, a másikkal pedig a fűszálakat tépkedte. Leültem mellé és megsimítottam a vállát. Nem nézett rám, csak egy mélyet sóhajtott. A kezembe vettem a kezét, amivel a füvet tépkedte, és végigsimítottam az ujjain. Továbbra is bánatosan meredt előre. Lassan kezdtem azt hinni, hogy hallotta, amit a Josh-sal való találkozás alatt gondoltam róla.
- Mi a baj?
- Az, hogy beletrafáltál – mondta érzelemmentes arccal. Értetlenül néztem rá. Majd leesett. Tényleg hallotta, amit gondolatban mondtam. De hogy hogyan, azt nem tudom. – Nem, nem hallgattam bele a gondolataidba, csak eljutott hozzám ez a kis gondolatfoszlány – érintette össze a tenyereink. A kézfejem sokkal kisebb volt, mint az övé. – Igaz. Utálom, hogy nem lehetek angyal és utálom, hogy te meg igen – ült fel. Beletúrt a hajába és folytatta. – Igen, féltékeny vagyok rátok és szégyellem is magam emiatt, de… minek is küzdök az ellen, hogy démon legyek, hisz úgysem lehetek más! – ütött dühösen a földre.
Az ablakban megláttam a nénikém ijedt pillantását. A fejével a barátom felé intett, hogy nyugtassam meg. Óvatosan bólintottam és a dühtől remegő Damon felé néztem. Meg akartam simítani megint a karját, de ellökte a kezem. Nem adtam fel, hanem újra próbálkoztam.
- Hagyj már békén! – ordította le a fejem. Hátrahőköltem, rémülten húzódtam tőle hátrébb. Szeme még vörösebben izzott, mint eddig valaha. De a tekintete lassan visszanyerte mélybarnaságát, mikor rájött, hogy most tényleg megijesztett. – Bailey én… sajnálom… látod, fölösen küzdök a démonlét ellen – fordította el a fejét. Állt volna fel, de szorosan megöleltem. A vállába fúrtam az arcom és bármennyire is próbált eltolni magától nem engedtem. A könyörgése, hogy száljak le róla, végre átváltott nevetésbe. Az eddigi legőszintébb nevetésébe. Végül visszaölelt.
- Számomra őrangyal vagy – suttogtam.
- Köszönöm kicsim – mosolyodott el. Egy kis csókot nyomott a szám sarkába, mire…
- Blah – forgatta a szemét Jus a hátsó kapuban.
- És ő a démon – mutattam az unokatesóm felé, akinek láthatóan rosszul sikerült a randija.
Ha ezt a délutánt Josh és Lindsey tönkretette, és marha szörnyűnek gondoltam, emellé Damon kissé kibukott, de végül megnyugtattam, akkor jöjjön a hidegzuhany, mert igenis lehetett rosszabb az aznap…

4 megjegyzés:

  1. Folytiiiitttt!!! ;) Meg akarom tudni hogy miért lehetett még rosszabb a napja!!!! *-* Kérlek siess a kövivel!!! *-* ;) :)

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Bocsi, ha esetleg az előzőhöz nem írtam, csak telóról kissé nehézkes, na mindegy.
    Szóval, mint mondani szoktam nagyon jó lett és már tűkön ülve várom a folytatást. A legjobban a vizes rész tetszett, ám a vége sem volt semmi.
    Úgyhogy még egyszer: HAMAR A KÖVIT ♥♥♥♥♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi baj :) Szombat vagy vasárnap biztosan hozok új fejezetet, ezt megígérem <3

      Törlés