2014. március 29., szombat

A tavaszi bál


Brr! Arra keltem, hogy tök hideg volt. És esett az eső? Ja, persze kint aludtunk el délután. A telefon alapján csak egy órára dőltünk ki. Lassan kinyitottam a szemem és szembetaláltam magam az alvó barátommal. És igen, jól gondoltam. Csöpörgött az eső, de ebből nem sima nyári zápor lett.
- Damon – ráztam meg kissé a vállát. Csak nyöszörgött és elhessegette a kezem. – Kelj fel, mindjárt leszakad az ég.
- Még öt perc – motyogta. Aztán, mint akinek leesett, kipattant a szeme. – Mi szakad le mindjárt? – kuncogtam egy sort, aztán felmutattam az ég felé, ahol épp ekkor cikázott át egy villám. Hunyorgott és gyorsan felpattant. Leporolta pólójáról a füvet, a haját pedig megrázta. Megfogta a kezem és felhúzott.
Eközben Jus is felriadt így hárman rohantunk be a házba. Ezt még megúsztuk, mert épphogy csak beértünk az épületbe szó szerint ömleni kezdett az eső. A „kis” vihart hatalmas dörgések és villámok kísérték. A füves, vagy éppen vizes ruháim bedobtam a szennyesbe és beálltam a zuhany alá. A délutánon járt az eszem. Vicces volt. Mármint a legtöbb része. Plusz még összefutottunk Willel is. Ez már nem annyira jó, de… mindegy.
Kifésültem a hajam és összekötöttem. A kissé már lenőtt frufrummal nem tudtam mit kezdeni, így hátratűztem. Tiszta és száraz ruhában léptem ki a fürdőszobámból. A szobámban viszont Damon várt. Egy, a könyvespolcomon lévő képet nézegetett, ami engem és a mostohatesóm ábrázolt olyan öt éves korunkban. Kérdőn néztem rá, mire csak elmosolyodott. Ő is át volt öltözve, de a haja még egy kicsit nedves volt.
- Mivel ki nem mehetünk esőkabát vagy esernyő nélkül, sőt már a gumicsizma is kevés lenne – nevetett és kimutatott az ablakon, ahol a borongós szürke felhőkből csepegni kezdett az eső. – Gondoltam beszélgessünk – lépett elém. Az arcomra tette a kezét, hüvelykujjával megsimogatott. A tenyeréhez dörzsöltem az arcom és felpillantottam rá.
- Miről?
- Ha elfelejtetted, akkor emlékeztetlek, hogy én jó pár hónapig távol voltam – puszilt meg.
- Igaz – mosolyogtam fel rá. – Na, mit meséljek? – kérdeztem és lehúztam az ágyra. A hátamra feküdtem, ő pedig mellém. Felkönyökölt és a tenyerébe támasztotta a fejét.
- Mik történtek erre? – vonta fel a szemöldökét. Egy nagyot sóhajtottam és belekezdtem:
- Háááát…

Március 09. – Tavaszi bál
- Naaaaaaaaa – toppantak mellém Kristy-ék – Milyen rucit veszel fel?
- Még nem tudom. Sőt! Az se biztos, hogy elmegyek – vontam vállat. Lebiggyesztették az ajkuk és könyörögni kezdtek. Vagy nyolcszor mondtam nemet, de nem adták fel.
- De! El kell jönnöd! – rángattak. A kezemből minden díszlet kiesett. Morogva néztem rájuk. Szerintem sejtették, hogy hova kívántam őket. Kicsit behúzták a nyakuk, de akkor sem tágítottak.
- Nem megyek, mert még kísérőm sincs – fojtattam a díszítést a suli falán. Felaggattam a kreppapírdekorációt a szekrényekre, majd felkaptam a lábamnál heverő dobozt és indultam a tornaterembe. Futólépésben tartották velem a tempót.
- Na és? Nekünk sincs, mégis ott leszünk – adott egy nyomós indokot Jenny. O-ó bajban voltam. Csak egy kérdésem volt: ebből hogy másszak ki. A válasz: beleegyeztem.
- Oké – forgattam a szemem. Felsikítottak, mire ösztönösen a fülemhez kaptam. Esküszöm szülinapjukra hangtompítót kapnak. Vagy egy szikszalagot a szájukra. Ezt már évek óta ígérgettem ezt nekik, de valahogy mindig elmaradt.
Az iskola végeztével a ruhabolt- és kölcsönzőbe rángattak. Szó szerint belöktek az üzletbe, körülnéztek, majd felém fordultak. Árgus tekintettel végigmértek, majd tíz ruhát nyomtak a kezembe tovább toltak be az öltözőbe.
Az első kb. úgy nézett ki, mint a démon alakom ruhája. Selyemszerű anyagból készült. Derekán egy vastag öv volt, rajta egy rózsával. Az alja réteges volt, legalul tüllszerű anyaggal lett megtoldva.
Mikor kiléptem a próbafülkéből és megláttam magam az embernagyságú tükörben, rögtön elfintorodtam. Megráztam a fejem és mentem volna vissza, de megragadták a karom és visszarántottak.
- Pedig tök jól áll! Miért nem? – bombáztak ilyen, meg ehhez hasonló kérdésekkel.
A következő egy piros-fekete koktélruha volt. Ez már egy fokkal jobban tetszett. Ezt két pánt tartotta. Az oldalán fekete és előre fut belőle három csík. Nem is olyan rossz.
A listát egy fekete ruha követte. Egy díszes nyakba akasztója volt. Eléggé megtetszett. Ha nem lett volna jobb, ezt választom.
És végül egy kék koktélruci lett a soros. Szép világoskék egy fekete kis masnis övvel. Többrétegű, fényes anyagú. Egyszerűen WOW! Egy fekete magas sarkúval tökéletes lett!
- Ez az! – kiáltották egyszerre. Tökre beleszerettem. És akciós volt. Szóval meg is vehettem, meg is vettem. Vigyorogva léptem ki az üzletből, kezemben a ruhával.
Remekül állt, legalábbis szerintem. Amikor este otthon lejöttem senki nem bírt megszólalni.
- Bailey ez… wow! – dadogtak. Mosolyogva kaptam el a tekintetem a földre. Dave bácsi elvitt minket. (még nem merte Justinra hagyni a kocsit. És az életem.)
- Sziasztok! – köszöntünk rá srácokra, akik a puncsos tál mellett álltak. Jen, Kristy meg Helena megölelt, míg a fiúk csak odaintettek. Mentek ˝csajozni˝. Bár Jake-nek könnyű dolga volt. Justin azonnal egy szemüveges, arany szeplőkkel díszített arcú lányt kezdett szédíteni, míg Mark és Hel egymást ócsárolták. Kész komédia volt, hogy ott kiabáltak egymással.
- Pszt, ha Josh erre tart eltűnök – suttogtam a barátnőimnek. Bólintattak és elkezdtünk pletykálni, meg minden. Mint kiderült Kristy-t elhívta a suli focicsapatának kapitánya. És nemet mondott neki! Inkább jött kísérő nélkül velünk, minthogy csak a húga és a barátnője legyen szingli. Hirtelen megszólítottak.
- Bailey megmentelek – biccentett oldalra ahol a nem várt személy közeledett. Megfogtam Jake kezét, aki a táncolók közé vitt. Elég messzire. Láttam, hogy Josh bosszúsan fintorgott egyet és sarkon fordult.
- Figyelj. Tudnál nekem segíteni egy lány meghódításába – húzta el a száját. Ez komoly. Jake, minden lány álma nem tud meghódítani egyet? Ez kábé annyira tűnt lehetetlennek, mint felfelé esni. Zavartan pillantott oldalra.
- Ki lenne a szerencsés?
- Jenny – motyogta. Jól hallottam? Jenny? Az egyik legeslegjobb barátnőm? Nos, mit is mondhatnék…
- Talán kérd fel táncolni. Bókolj neki – gondolkoztam hangosan. Mosolyogva válaszolt egy „oké”-val. A dal végén azonnal odament Jenhez és felkérte, a csaj pedig természetes, hogy igent mondott.
Kristy „erre adj magyarázatot” tekintettel meredt rám. Köhögtem egy kicsit, majd elmondtam, hogy Jake tanácsot kért, hogy hogyan hódítsa meg a barátnőm.
- És… te kivel akarsz táncolni – böködte meg a karom Kristy a könyökével. Megvakargattam a tarkóm és idegesen válaszoltam.
- Vele úgysem táncolhatok már…
- Az a bizonyos személy, akinek „D” betűvel kezdődik a neve és egy betűben különbözik attól, hogy demon?
- Igen – húztam be a nyakam. Biztatóan átölelte a vállam.
- Ki tudja – nevetett.
Az este további részében az osztály összes fiújával táncoltam, kivéve Josh-t. Rengeteget nevettünk és hülyültünk. Helena ráöntötte Markra a fél puncsostálat, amiről rengeteg kép felkerült a netre. Azon sem csodálkoztam volna, ha bele rakták volna Boston egyik napilapjába…
Otthon szinte már beestem az ágyba. Az a napot nem fogom egyhamar elfelejteni.

- Na, és Jake-nek hogy alakul Jenny-vel? – kérdezte a beszámolóm végeztével.
- Haladnak – nevettem. Most hogy belegondoltam, egész szép pár lehetnének. Egy démon- és vérfarkas vadász pár.
- Biztos jó volt. Ééééés… velem akartál táncolni? – kérdezte, mire elpirultam. – Majd bepótoljuk – somolygott. Felnéztem a csillogó barna szemeibe, amikben még mindig ott volt a kíváncsiság. A fejem alá csúsztatta a kezét, a másik tenyerét pedig a derekamra helyezte. Megölelt, közelebb hajolt és megcsókolt. Odabújtam hozzá.
- Tudod min gondolkoztam – suttogtam, mire kissé eltolt magától. Kérdőn pillantott le rám. – A Damon nem igazán hangzik démonnévnek. Pedig apádnak is Olivier a neve, aminek ha kicsit utánanézel, megtalálod a jelentését. Plusz úgy tudom, hogy a démonvilági démonoknak nincs vezetékneve sem.
- De kis logikus gondolkozása van valakinek – mosolyodott el. Egy mélyet sóhajtott és magyarázni kezdett. – De igen. Ez hogy Damon Falls a Démonvilágban inkább új keletű név. Anya az emberek világában született és csak azután került vissza a Démonvilágba. Az ő vezetékneve volt Falls. Úgymond mivel sok időt töltöttem kiskoromban, sőt már pár naposan is itt, ebben a dimenzióban, kellett egy név, ami normálisan hangzik az emberek között, nem úgy, mint a Gaap – nyögte ki. – Amilyen nevet apám akart nekem adni. Damon Falls-ként vagyok elnevezve és lefejezem azt, aki csak megpróbálna az eredetileg „kitalált” nevemen szólítani. Sandrának se Alexandra lenne az eredeti neve. Ha apán múlik minden bizonnyal Paimon, perzsa démon után nevezi el. Én voltam az első démon, akinek ember neve lett. Ezután ez is csak úgy elterjedt. Bár még mindig sokakat hívnak valami eszméletlenül kimondhatatlan néven. Szóval lehetőleg senkitől ne kérdezd meg a nevét, mert ezzel bukod be az inkognitód – zárta le a témát. Pontosabban zárta volna, de én még ízlelgettem az új nevet.
- Gaap… érdekes név.
- Szerintem szimplán hülyén hangzik – fordult át a hátára.
- Miért szerinted a Bailey név egy lánynak nem rendhagyó – vihogtam. Fölém hajolt és közel húzódott hozzám.
- Szerintem… a Bailey név tökéletesen illik hozzád – simította végig az arcom. Ujját végighúzta az alsó ajkamon.
Ebben a pillanatban valami olyat láttam a szemében, amit eddig soha. Egy pillanatra az egész írisze koromfekete lett egy számára és számomra is új érzéstől. A vágy csillant meg a szemében. De ezt az érzetet eltűntette azzal, hogy idegesen nyelt egyet és legördült rólam. Kissé elpirultam és a takarómba fúrtam az arcom. Tekintetét még ekkor is magamon éreztem. Megcirógatta a karom és ismét felkönyökölt. Hirtelen hatalmasat dörrent kint az ég, ami miatt odahúzódtam hozzá. Hagyta, hogy a pólójánál fogva húzzam magamhoz, fél kézzel szorosan megölelt. A felkarjára hajtottam a fejem és a katonai nyakláncának medálját forgattam az ujjaim között. Észrevettem rajta egy halványan belegravírozott írást:
Név: Damon F.
Kor: 16
Vércsoport: 0
Szül. nap: ’97. 10. 30.
Végighúztam az ujjam az íráson. Összevontam a szemöldököm, mikor a medál hátulján szintén valami gravírozást éreztem. Kicsi, de olvasható betűkkel egy kis idézetszerű állt ott: "Ha nem harcolsz az ellen, ami vagy, akkor nem lesz erőd mássá válni sem". Felnéztem rá, ő meg rám. A szája sarkában halvány mosoly bujkált.
- Ez alapján az elv alapján élted az életed? – kérdeztem. Egyet bólintott vigyorogva. De az, hogy ez egy katonai lánc, az már az elején szemet ütött. – Ez ilyen katonaiszerű kiképzés volt?
- Valami hasonló – sóhajtotta. – Embervilági elhagyott katonai gyakorlópályán képeztek ki minket. Ott szabadon használhattuk az erőnk, mert száz kilométeres körzetben senki sem lakott, legfeljebb egy prérifarkas. De én ilyen kiképzések mellett nőttem fel, szóval annyira nem volt nehéz – vont vállat. A bal kezem a szájához emelte és mindegyik ujjamra egy kis csókot nyomott, közben a szemét rajtam tartotta. – Gondolom ősszel a tesivel lesz a legkevesebb gondom – vigyorodott el ismét.
Hogy mi csak tíz percet tudunk egyszerre komoly dolgokról beszélgetni az biztos, mivel az egyik villámnál is eléggé megijedtem, erre jól kiröhögött, mire én az oldalába ütöttem. Itt viszont megcsikizett, így nevetve próbáltam lelökni az ágyról. Sikertelenül. Az ütés, rúgás nem hatott ellene. Vihogva sikongattam miközben az ujjait az oldalamon húzogatta fel-le.
- Könyörgök! – folytak a könnyeim. De tényleg! Annyira nevettem, hogy már sírtam. Próbáltam újból elrúgni magamtól, de túl erős volt. Legyünk arra is tekintettel, hogy ő fiú, én meg lány. Ő gyerekkorától fogva tanulja a démonságot, én meg csak kábé nyolc hónapja, mégha többlelkű is vagyok.
- Nem-nem – rázta a fejét. Hát én már feladtam. Mindkét kezem lefogta, a lábamra rátérdelt. Sakk-matt. Végül gondoltam egyet és fordítottam a kockán. Vettem egy nagy lendületet és fölé kerekedtem. Ráültem a derekára a két csuklóját a feje mellett feszítettem neki az ágynak. Meglepődve nézett rám, rengeteget pislogva bámult. Egy kis tátogás után végül csak egy meglepett mosoly kúszott az arcára.
- Nem csak te vagy erős – pusziltam meg, majd ledőltem mellé. Mindketten a plafont néztük. Egy keze a feje alatt pihent, a másikkal pedig megfogta az enyémet. Kissé már kínos volt a csend, de ő törte meg.
- Tudod min gondolkoztam? – kérdezte. Csak a fejemet ráztam. Honnan tudnám, én nem szoktam mások gondolatában olvasni. – Miért szerettél belém? – fordult át az oldalára. Tekintetünk összefonódott, rabul tartotta az enyémet. Megsimogatta a kézfejem és egy kis puszit nyomott rá.
- Hát, ezt nem tudom így elmondani. Már az első pillanattól bíztam benned. Valami vonzott feléd. És amikor januárban ide hoztalak megpróbáltalak elkerülni, rendezni az érzelmeim, nem beléd szeretni, de… – egy csókkal fojtotta belém a szót és a homlokát az enyémnek döntötte. Mindketten elmosolyodtunk. Felkapcsoltuk a tévém és nézni kezdtük az amúgy unalmas filmeket.

***

Egy újabb villámnál kipattant a szemem. Az órám fél tizenkettőt mutatott. Halkan felkeltem és kinéztem az ablakon. Még mindig szakadt az eső. De jó. Óvatosan visszafeküdtem, átfordult felém és átölelte a derekam. Halkan szuszogott mögöttem, arcát a lapockáim közé fúrta. Néhány percig még gondolkoztam, de utána újból elnyomott az álom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése