2014. február 16., vasárnap

Újra együtt

Ahogy ígértem itt az új fejezet, és ez már hosszabb lett, mint az előző.
------------------------------------------------
Vajon hol vagyok? Az utolsó, amire emlékeztem, hogy egy lövés engem ért Damon helyett, és a kiáltások. Eléggé megijedhettek a többiek. A démonvadászok meg… áh, nem is érdekel.
Éreztem, hogy valaki fogta a kezem. A hüvelykujja lágyan simogatta a kézfejem. A másik oldalt meg egy illető rátámaszkodott az ágyra. Nem bírtam megmozdítani a fejem, de erőt vettem magamon. Először a szemem nyitottam ki. Elém tárult a fehérség, a pupillám összeszűkült a hirtelen fénytől. De volt két oda nem illő folt, Damon és Justin. Ahogy elnéztem, mindketten aludtak. Óvatosan felültem. A vállamba éles fájdalom hasított. Hát persze a golyó. Kintről beszélgetést hallottam, a hangok ismerősek voltak.
- Hogy van? – kérdezte Mark. A mondatában idegesség tükröződött.
- Jól, a sérüléshez képest – válaszolt egy női hang. – A két fiú már 11 napja ott van mellette – nevetgélt. Mi? 11 napja itt várják, hogy felkeljek? Huh, türelmesek. Felhúztam a bal (a jobb lesérült) kezem, de ezzel felkeltettem Damont. A szemét álmosan nyitotta ki, de amint meglátott örömteli ragyogás töltötte ki a tekintetét. Hitetlenül megcsóválta a fejét, elmosolyodott.
- Szia – suttogtam. Ő is tátogott egy ˝Sziát˝ és felült mellém és a fülembe súgta:
- Már alig vártam, hogy felkelj – mondta, miközben átkarolt. Ujjait összefűzte a hasamnál. Hogy milyen régóta vártam rá, hogy ez megtörténjen. Egy kissé maga felé fordította az arcom. – Csak egyet árulj el.
- Mit? – kérdeztem, és a kezem ráraktam az övére.
- Hogy igaz e, hogy többlelkű vagy – emelte meg a fejem.
- Igaz. De elvileg ezt…
- Nem lenne szabad tudnom – fejezte be helyettem. Bólintottam. Látszólag megkönnyebbült. – Aludj még.
- 11 napja mást se csinálok – válaszoltam mosolyogva. Kuncogva nyomott egy puszit az arcomra.
- Te ezt mondod, de a szemeden látszik, hogy álmos vagy – dőlt hátra. Én is vele dőltem. Ez így olyan megnyugtató volt. Tudni, hogy vannak, akik vigyáznak rám… ránk. A mellkasába fúrtam az arcom, az ujjaimmal a bőrkarkötőjét piszkáltam. A vállam simogatta, a másik keze a derekamon pihent. Felnéztem a csillogó barna szemeibe, amik azt üzenték, hogy örül, hogy újra velem lehet. Igen, én is örülök neki. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a karjait szorosabban körém fonja.
Elaludtam. Bármennyire nem akartam mégis sikerült. Nem tudom, hogy mennyi ideig alhattam, csak azt tudom, hogy arra keltem fel, hogy Justin talán felébredt. A két fiú köszönt egymásnak, Damon megpróbált lefektetni az ágyra, de még jobban öleltem magamhoz. Az unokatesóm visszafojtott egy röhögést. Résnyire nyitottam a szemem. Ő úgy tűnt, nem vette észre, hogy már nem jártam Alice-szal a ’csodaországban’.
-Ő… – mutatott Jus rám. – Felébredt? – fejezte ki magát suttogva. Éreztem, hogy Damon bólintott. Mosolygott egyet és felállt. Felsóhajtott és az ajtó felé kapta a fejét, ahol valaki belépett.
- Ha jól látom felébredt, csak álmos volt – kuncogott a nővérke. A kórlap mögé rejtette a somolygását, majd kissé komolyabban elmondta, hogy hazamehetek amint felkelek, mivel teljesen rendben vagyok. A seb viszont egy kicsit lassabban gyógyul, mint hitte. A két srác elgondolkozva bólint egyet. Egy kis csókot éreztem a halántékomon. Lassan teljesen kinyitottam a szemem. Felnéztem Damonre, aki elvigyorodott, a fejével a másik irányba intett. Az ágy végében ott ült az unokatestvérem és a lánnyal beszélt.
A csajnak vörös haja és mogyoróbarna szeme szép kontrasztot ad a világos bőrével. Fehér ruhájához pont illett a halványkék szárnya. Mandulavágású szemét hatalmas szempillák keretezték, arcán több szeplő is díszelgett. Vékony csuklóján néhány gyöngykarkötő csilingelt, a jobb kezében lévő kórlapot olvasgatta, majd felém kapta a fejét.
- Na, újra felébredt – nézett rám. Szép lassan felültem. Justin odahajolt hozzám és megölelt.
- Mégis mit csináltál te idáig? – nevette el magát. Néhány másodperc után elengedtük egymást. 
- Bailey! – rontottak be Kristy-ék. – Hogy vagy? De jó, hogy felébredtél! Már hiányoztál – fojtottak meg. Segítségkérően néztem Jusra és Damonre. Megvonták a válluk és leszedték rólam a testvérpárt. Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kifújtam. Lerúgtam magamról a takarót és fel akartam pattanni, de mivel tizenegy napig feküdtem, így ez annyira nem sikerült. Visszaestem, mindenki más pedig vihogott rajtam. A fiúk segítettek lábra állni egy kis idő elteltével. De jó volt újra függőlegesben lenni. Megköszöntem a nővérkének, hogy segített felépülni, majd elköszöntünk. Megnyitottuk a kaput a mi világunkba. Dave bácsiék már nagyon vártak. Még ki se nyitottuk az ajtót már kérdő tekintetek meredtek ránk.
- Jól vagytok? Hol voltatok eddig? – kérdezték. Az után eszünkbe jutott, hogy Dave bácsiék azt hitték, hogy a táborban vagyunk. Ez legelőször Justinnak esik le és riadt képet vágva rácsapott a homlokára amolyan ˝hát persze˝ arckifejezéssel. Az Angyalvilágban nem telik olyan gyorsan az idő, mint a Démonvilágban. Ami az előbbiben egy nap, a mi dimenziónkban két nap. Így nézve öt és fél napot töltöttünk távol. Ez után Damont is meglátták és tudták, hogy semmi nincs rendben. Szegény kissé behúzta a nyakát, mert szerintem sejtette, hogy nem épp szép dolgokat mondtam róla, mikor kissé lealázott, bár mint kiderült nem gondolta komolyan.
- Csak két kérdés. Damon hogy került elő? És miért van bekötve Bailey válla?
- Az első jó vagy rossz értelemben. Mármint jó, hogy Damon itt van, vagy rossz – próbálta húzni az időt Jenny. Reménykedve haraptak bele az alsó ajkukba, mi inkább próbáltunk megfelelő magyarázatot találni.
- Az a történettől függ – mondták nyugodtan.
- Hát azért, mert… öhm... – kereste Justin a szavakat. Némán tátogott, majd felemelte a mutatóujját, hogy várjunk. Ekkor rám néztek. Elhúztam a szám és megpróbáltam belefogni a mesémbe.
- Akkor az történt, hogy… egy… izé… - próbálkoztam.  Majd a mellettem álló fiúra néznek.  Vajon neki is kifogyott már a szókészlete. Mert ha igen, akkor elég sokáig kell magyaráznunk, hátha hárman összerakunk egy értelmes történetet.
- Szóval összefoglalva az történt, hogy Bailey-re rátámadt egy démon, akit én lelőttem. De engem pedig üldöztek a démonvadászok. Ő elém ugrott így a golyó őt érte. Az elmúlt öt és fél napban az angyalok világában voltunk – fejezte be és az ujjait tördelve nézett fel. Hevesen bólogattunk.
- Nos, ebben az esetben már értjük. Másodszor legközelebb szóljatok. Bailey gyere, mutasd a sebed – néz rám Clare néni. – Ti ketten befelé – mutatott Justinra és Damonre. – A többiek pedig hazafelé! – adta ki a parancsot a nénikém. Felindult a szobámba, némán követtem. Leintett az ágyamra, hogy üljek le. Eszemben nem volt ellenkezni. Előszedett egy kis kötszert és lehuppant mellém. Óvatosan levette a kötést. Még több mint egy hét elteltével is látszott. Kissé hozzáért a sérüléshez mire felszisszentem. Bocsánatkérően pillantott rám. Kicserélte a kötszert és végigsimította a karom, szerinte hamar begyógyul. Reméltem, hogy így lesz. Kiment, de előtte pajkosan kacsintott egyet és mintha rámutatott volna valamire. Ez vajon mit takart. Odanéztem, ahova intett. A Rapture című könyv hevert az íróasztalon, mellette a rajz és Damon levele. Szóval ezért. A kezembe vettem mindkét papírt és mosolyogva néztem őket. Olyan öt perc múlva Damon jött be egy halk kopogás után. Leraktam a rajzot és az üzenetet, amin megakadt a szeme. Kissé zavarban volt, de végül megszólalt.
- Köszönöm. Tartozok neked.
- Nincs mit köszönni. Te is megmentetted, de te kis híján meghaltál akkor – húztam le az ágyamra. Kedvesen nézett rám. – Amúgy mi történt veled az elmúlt fél évben? – kérdeztem.
- Három kulcsszó: edzés, meglógás, keresés – felelte. Kérőn néztem rá, de rögtön meg is kaptam a választ. – Január, február, március. Edzés, edzés hátán. Főként az embervilágban gyakoroltam néhány másik korombeli démonnal. Április. Meglógtam a Démonvilágból. Gondolkozok, hogy egyáltalán valaki észrevette e – ütögette meg elgondolkozva az alsó ajkát, mire felröhögtem. – Májustól Június közepéig úgymond menekültem. Hallod ne menj Las Vegasba egyedül – itt megborzongott, arcára fájdalmas grimasz ült ki. Kuncogva vártam a mese folytatását. – Júni közepétől reménykedtem, hogy összefutunk. Utána volt az a démonlány, akit egy ideig hajkurásztam, de mintha a föld nyelte volna el – pillantott rám. Az asztalom felé nézett. A levél, melyet ő írt eltűnt és a kezében jelent meg. – Ígértem, hogyha találkozunk, akkor mindent elmondok. De előbb te válaszolj egy kérdésre. Te vagy a démonlány igaz? – megfagyott bennem a vér, az arcára diadalittas mosoly ült ki. Egy hirtelen mozdulattal magához húzott, ajkát az enyémnek nyomta. – Mikor New Yorkban összefutottunk… - szakadt el hirtelen tőlem. – Akkor jöttem rá. Az arckifejezésetek teljesen megegyezett. Innen gondoltam, hogy többlelkű vagy – suttogta, majd ismét megcsókolt. Szinte beleszédültem. Pirulva igazítottam meg az egy kissé összekócolódott hajam. Vigyorogva varázsolta vissza a levelet a helyére.
- Honnan tudtad, hogy abba a könyvbe raktam a rajzot? – motyogtam.
- Igazából csak ráhibáztam. Kerestem a megfelelő helyet a levélnek és mivel már semmi ötletem nem volt, így belenéztem egy-két könyvedbe. Kinyitottam, a rajz kiesett. Gondoltam odarakom mellé hátha egyszer megtalálod – rántotta meg a vállát. Hevesen bólogattam.
Fáradtan hátradőlt az ágyamon, de próbált ébren maradni.
- Mióta nem aludtál rendesen? Dőlj le, a vendégszoba még szabad – mosolyogtam le rá. Úgy nyöszörgött, mint egy kisgyerek, aki nem akarja azt csinálni, amit mondanak neki. Átfordult az oldalára, egyik kezét a feje alá tette, a másikkal pedig megveregette maga mellett az ágyat. Sóhajtva kiterültem.
Néma csendben feküdtünk egymással szemben. Felkönyökölt és a tenyerébe támasztotta az állát és úgy nézett le rám. Talán a gravitáció hatása volt, de a szemhéja egyre lejjebb csukódott. Sőt a végén az alkarja kidőlt a feje alól, ő pedig mély álomba zuhant. Visszafogtam a kitörő nevetésem, gondoltam egyet és felálltam. A vendégszobára gondoltam és átteleportáltam magunk oda. Ő természetesen az ágyon landolt én pedig alig fél méterre tőle álltam. Odaléptem és megpusziltam az arcát, majd kimentem.

***

- Jus tűnés, nincs kedvem téged is az ágyadba teleportálni – löktem meg nevetve a mindjárt bealvó unokatestvérem. Bólintott, hogy ebben lehet valami, majd átcammogott a saját szobájába. Mosolyogva belekortyoltam a limonádémba és az ajtó felé néztem, ahol megreccsent az ajtófélfa.
- Egy: majdnem leestem az ágyról, mert az emlékeim szerint franciaágyon aludtam el. Kettő: hogy vittél át… ja, várj teleportálással mi? – vonta fel a szemöldökét. Biccentettem miközben a szívószálat rágcsáltam. Megdörzsölte az arcát és nyújtózkodott egyet.
- Gyere ülj le – paskoltam meg magam mellett a takarót.
- Ja, hogy megint bealudjak, és te megint átteleportálj – ciccegett.
- Nyafkaherceg vagy leülsz vagy állsz, esetleg kifelé! – röhögtem el magam.
- Nyafkaherceg?! A rangom simán herceg…
- Khm… khm… volt – szóltam közbe. Szúrósan nézett rám, majd démonnyelven lehülyézett. Fintorgott egyet és odasétált elém. Felnéztem rá. Lehajolt, hogy a szemünk egy magasságban legyen.
- Most is az vagyok, csak simán ellógtam otthonról – vigyorgott, szivárványhártyája vörösen kezdett izzani.
- Nem te már nem vagy herceg! – szögeztem le határozottan.
- Miért is? – vonta fel a szemöldökét.
- Mert te az én lakótársam vagy – mosolyogtam kislányosan. Felnevetett. – Akit télen a hóba, nyáron a tengerbe fogok belefujtani – öltöttem ki rá a nyelvem. Mosolyogva megrázta a fejét és megpuszilta az orrom hegyét.
- Lenne kedved repülni egyet? – billentette kissé oldalra a fejét.
- Naná! – ugrottam fel. Megragadtam a csuklóját és szaladni kezdtem lefelé. Kivágtam a hátsó ajtót, majd megálltam a kert közepén. Szembe fordultam vele és kinyitottam a szárnyaim. Lágy tekintettel mért végig, keze még mindig a kezemben volt. Kissé elbambult. – Föld hívja Damont! – hajoltam oda hozzá. Pislogott párat, látszólag feleszmélt.
- Öhm bocs – vigyorgott kínosan. Elengedett, a vállaival egy kört írt le. Pillanatok alatt jelentek meg a denevérszerű szárnyai. Damon nem nézett rám, mintha szégyellné azt ami. Régebben (azaz még januárban) mesélte, hogy sosem szeretett démon lenni. Inkább emberként élne, mind a démonok hercegeként. Odaléptem hozzá és szorosan megöleltem. Hallottam, hogy elneveti magát. Elhúzódtam tőle, az ujjaim az övére kulcsoltam. Csaptam egy nagyot a szárnyaimmal és felrepültem, egy kis fáziskéséssel, de ő is ezt tette. Egymás mellett siklottunk a levegőben, hol a másikra, hol a tájra nézve.
Odalenn megpillantottam valami csillogót. Egy éles kanyarra visszafordultam és lassan leereszkedtem. Mikor a lábam biztos talajt ért felnéztem, hogy a barátom hol marad már. Nos, ja… a barátom. Így jött a nyelvemre és kész! Nekem jobbra ért földet. Azonnal felismerte a helyet és szélesen elmosolyodott. Rám sandított, rám, aki teljesen elvesztem a szép emlékekben. Bár volt köztük egy nem annyira szép. Leültem a földre, a szárnyam magam mögé húztam, hagytam, hogy szétterüljön az avaron. A térdemre könyököltem.
Oldalról egy fényképező hangját hallottam. Damon lepattant mellém és felém mutatta a telefonja kijelzőjét. Nyilvánvaló volt, hogy én voltam rajta.
- Töröld ki – mondtam. Megrázta a fejét és zsebre vágta a mobilt. – De olyan csú…
- Ne mond azt, hogy csúnya vagy, vagy belöklek a vízbe. Szerintem te vagy a leggyönyörűbb angyal  – ölelte át a vállam, mire elmosolyodtam. Felemelte az állam és lágyan megcsókolt. Összedöntötte a homlokunk, majd vett egy mély levegőt. Ellépett tőlem és a tóhoz ment. Leguggolt a partján, az egyik ujját végighúzta a vízfelszínen. Kérdőn néztem rá és letelepedtem mellé. Belemártottam a kezem a vízbe, majd az arcára fröcsköltem a tenyeremen és az ujjaimon maradt cseppeket. Felröhögött és elkapta a csuklóm. A lendülettől a vízbe estem. A tollaimtól kezdve a ruhámig mindenem csurom víz lett.
- Na, ki fojt kit a vízbe – mosolygott. Megragadtam a pólója nyakát és magamhoz húztam, így elkerülhetetlen volt, hogy őt is berántsam a tóba. Felkeltem és megráztam a szárnyam. A szám elé kaptam a kezem mikor megláttam, hogy emiatt ő lett eláztatva… ismét.

***

Otthon a vendégszobában beszélgettünk. Elég sokáig voltunk képesek dumálni, tekintve, hogy fél évig nem találkozunk. A témák váltották egymást, akárcsak az órák. Csak azt vettük észre, hogy fél tizenegy. Kissé álmosan nézett fel rám mikor a tizenegy nappal ez előtti táborról beszéltem.
- … ekkor Jake és a többi fiú… álmos vagy igaz? – mosolyogtam rá. Megcsóválta a fejét, és kényszerítette magát, hogy ébren maradjon. – Damon, mióta nem aludtál?
- Nézzük… Az elmúlt tizenegy napban azt vártam, hogy felkelj, hogy vére beszélgethessünk a nélkül, hogy az lenne a vége, hogy sírni fogsz és per vagy felpofozol. Szóval az álmosság a legkevesebb – vonta meg a vállát. Felkönyökölt és az állát a tenyerébe támasztotta. Talán emlékeztetnem kellett volna, hogy még aznap ugyanebben a pózban aludt el? – Na, igen és mi történt ez után a három marhával? – vigyorodott el, mire felröhögtem.
- Profin beestek az ajtón.
Még fél órát beszéltünk, majd ténylegesen bealudt. Direkt olyanról is beszéltem, ami még engem is untatott, hogy végre kidőljön. Még félálomban is „ühüm”-ök hagyták el a száját, de az álmosság győzött. A feje alá tettem a párnát, a kezét pedig óvatosan elhúztam az arcától. Egy puszit nyomtam a szája sarkába és felültem. De amikor álltam volna fel at ujjai a csuklómra kulcsolódtak és lassan visszahúzott maga mellé, majd átölelt.
- Léci – motyogta a fülembe. – Maradj itt – mondta. Felé fordultam. Szemeit résnyire nyitotta, haja kócosan hullott a homlokába. – Még egyszer bocsánat, amiért régebben úgy beszéltem veled - húzott oda magához, majd elaludt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése