2014. február 15., szombat

Tábor, itt jövünk!

Meghoztam a következő részt, de mivel nem lett hosszú (wordben 2 és fél oldal) ezért talán holnap is hozok fejezetet. Ó és köszönöm a komikat! :)
-------------------------------------------------------

Az egész tegnapi nap a készülődésből állt. Táskába bepakolás, kaja elkészítése, stb. stb. stb.… Justinnal kiakadtunk, mivel nem tudtuk, hogy mit vigyünk, mit hová bírunk még betuszkolni. A hajszárítót például szó szerint bevágtam dühömben a bőröndbe, majd befeszítettem a cipzárt. Fáradtan sóhajtottam egy nagyot. Oké, hogy csak öt napra megyünk, de egy táskányi nasi, váltóruha (az osztályunk hajlamos a szívatásokra), és egyéb kiegészítők nélkül senki sem indul el. Szóval a busz főként csomagokkal, mint utasokkal lesz tele.
Olyan félórányira voltunk az indulástól, mikor végre felszállhattunk a buszra. Mindenki majd kicsattant a jókedvtől, üvöltöttek a zenék a telefonokból, ezerrel sztorizgattak a nyárról a többiek: ki hová megy, hol volt.
Bostonból New Yorkba nem olyan hosszú az út… ha nem erdei kerülőn megyünk. Már azt se tudtuk, hogy mibe kapaszkodjuk és, hogy mit fogjunk meg, mert mindjárt ledől. A tanároknak meg a sofőrnek is elege volt már egy busznyi dühös diákból, akik mindig ordibáltak, meg dühöngtek, vagy a következőt kérdezték:
- Nem, igaz, hogy az autópályáról nem lehet oda elmenni! – kiabáltak bosszúsan a fiúk. Végül Jake gondolt egyet és elengedte a cuccát, így az a székek közti folyosót elzárta, és bevágta a durcit.
- Az autópályán dugó van – mondta az egyik felnőtt, aki kísért minket. Láttam, hogy hátul a legtöbben kinyújtották a kezük és elképzelték, hogy megfújták a tanárt, aki ebből mit sem vett észre, hanem nyugodtan beszélgetett tovább a kollégáival.
- Mire odaérünk az a dugó is már csak emlék lesz – morogtuk. Ekkor egy gödörbe hajtott a busz, mire a legtöbb csomag valakire ráesett – Sőt, inkább mi leszünk az emlékek.
Ki tudja, hogy mikor, de egy SIMA, KÁTYÚMENTES útra értünk! Mindenki huhu-zott, meg minden.  Megállunk a belvárosban is két órára. Kapunk egy kis szabadprogramot, ami alatt megpróbáltam megértetni Jenny-vel és Kristy-vel, hogy a Waverly place az csak abban a sorozatban van. És ehhez kellett két óra. Bár a barátaim hoztak nekem egy IYNY kitűzőt, meg egy fagyit, de azonkívül a két lánynak mutogattam a térképet. Hajthatatlanok voltak, ezerrel keresték azt az utcát meg azt a szendvicsbüfét vagy mit.
De mivel New Yorkban voltunk, így volt bennem egy kisebb paranoia, amiatt, hogy megint összefutok Vele. Így miközben Jent és Kristy-t húztam vissza a buszhoz a kapucnijuknál fogva nem néződtem, hanem a járókelők arcát figyeltem, közöttük is egy majdnem fekete íriszt és egy hozzá járó kissé kócos mélybarna tincseket. Szerencsére, aki hasonló tulajdonságokkal rendelkezett az egy mexikói turistacsoportban álló valaki volt. Természetesen többeket is le lehetett volna hasonlóan írni, de azok mind vagy túl fiatalok, vagy túl idősek voltak.
Valahogy sikerül fellöknöm a két barátnőm a buszra, ahova a többiek is lassan felsétáltak. Ez után nem sokkal odaértünk a táborhelyre. Főként a mi osztályunkból jöttek sokan, de láttam pár arcot Helena osztályából és a többi évfolyamból is. De legalább a mi kis csapatunk együtt marad. Mi (a 4 lány) egy szobába kerültünk. A fiúkhoz viszont bekerült egy másik srác is a másik osztályból. Haha, megszívták! Imádkoztak, hogy csak hárman legyenek, mert akkor tudnak varázslatokkal is szórakozni, de így ez a terv fuccsba ment.
A bőröndjeink leparkoltuk a faház előtt. Nem volt túl nagy, pont akkora volt, hogy elfért benne a két emeletes ágy és még két és fél négyzetméter. Plusz a fürdő, ami ugyancsak másfél négyzetméter körül lehetett. Vécé pedig az egész táborban összesen négy volt. Kettő a fiúké, kettő a lányoké. Visszatérve a „hálószobánkra” egészen otthonos volt. A szoba végében volt egy ablak, ami az erdőre engedett kilátást nyitni. Ha belépünk akkor rögtön jobbra volt egy ajtó, a fürdőé. A zuhanyzó kétszemélyes, a két részt egy függöny választotta el egymástól, plusz egy mosdókagyló. Nem volt túl sok hely.
Mivel nem voltak szekrények, csak négy fogas és két konnektor, így a bőröndjeink az ágyak alá tuszkoltuk be. A hátizsákjaink felvittük magunkkal a hálóhelyünkre, így abban volt minden fontos cucc, ami kell.
 Aznap nem volt programunk. Vagyis az volt a program, hogy berendezkedtünk. Az ágyakat sorshúzással döntöttük el. Aki a hosszabb ropit húzta az ment fel, aki a rövidebbet az le. És ez így volt fer. Az ikrek kerültek alulra, Hel és én pedig értelemszerűen felülre. Felmásztam az ideiglenes fekvőhelyemre, majd lenéztem a többiekre. Jen röhögve püfölte egy párnával a testvérét, aki meg sem próbált védekezni. Helena felugrott az ágyára és üzent a szüleinek, hogy megérkeztünk. Nálunk azt hiszem Jusnak kellett volna szólni (persze, hogy elfelejtette), de úgy tűnt, hogy nem hiányoltak minket otthonról. Törökülésben ülve figyeltem a testvérpár viaskodását, aminek az okát sosem tudtam meg, közben a fülemben lévő kérdőjel alakú ezüstfülbevalót csavargattam. Mikor abbahagyták a civakodást kérdőn néztem rájuk, de ők csak vigyorogtak, mint a tejbetök. Fáradtan felsóhajtottam és kinyújtottam a lábaim. A converse-mel unottan rugdostam az ágy létráját és kihúztam a táskámból egy könyvet és fellapoztam.
- De jó kicsit kidőlni – nyújtózott végig Jenny az alattam lévő ágyon. A feje alá húzta mindkét kezét, arcán nyugodt mosoly terült szét.
- Ja, ja – értett egyet Kristy, aki épp a szőke tincseit fonogatta be.
- Eddig is kidőlhettek volna, de inkább egymást téptétek – jegyezte meg gúnyosan Hel. Fintorogtak egyet és vigyorogva kapcsoltak valami zenét, ami miatt azonnal felnéztem a sorokból.
- Ezt most kikapcsolod – parancsolt rájuk Helena, aki szerintem hasonlóan volt erről a nyálas szerelemről szóló popzenéről, mint én. A nyálas szerelmet, meg egyáltalán a szerelmet szerintem mind tudjuk, hogy mióta ítélem el. Nyafogtak egy sort, de mikor úgy döntöttem, hogy vagy ők vagy én és elindultam lefelé, akkor azonnal elhalt a zene. Diadalittasan ültem vissza, majd ismét felnéztem.
- Van valami rágcsánk? – kérdeztem. Három féle nasi landolt a fejemen. Chips, gumicukor és mályvacukor. Chips. Kinyitottam az zacsit és végignéztem a csajokon.
- Kértek? – nyújtottam le. Már a fél zacskó üres volt. A maradékot megpróbáltam megenni, de mindig kért valaki, így inkább hagytam a chipset.
Kínos csend ült ránk, amit inkább megtörtem a Linkin Park Castle of glass című számával. Hel elvigyorodott, a másik két lány pedig „ezért kapcsoltattad ki velünk a zenét” tekintettel sandítottak fel rám. Velem még jobban jártak, mivel ha Helena rak be számot (ami AC/DC-t és Kornt takar) akkor visszasírják a középkor zenéjét. Jenny és Kristy nemigen bírják az ilyesmi stílusú zenéket. Tikkelni kezd a szemük tőle, később ránk támadnak, hogy kapcsoljuk ki.

***

Egyszer valami bazinagyot koppant. Biztos, hogy nem a fiúk voltak, mivel mindenhonnan jött a hang. A falak megremegtek, a szabadban lévő emberek is elcsendesedtek. Frászt kaptunk! Mindenkiből felszakadt egy kisebb sikítás. Várjunk mit is olvastam a démonokról? Ja, igen. Ők okozzák a paranormális eseményeket. Csak egy hetet kérek nélkülük, csak egyet!
Trappolás… Jake rontott be az ajtón, de Mark és Justin nekirohantak, és így mind a hárman a földön kötöttek ki. Nyöszörögtek, majd a kezüket nyújtották nekünk. Leugrottam az ágyról és hozzájuk léptem.
- Mi volt ez a nagy durranás? – kérdezték. Leguggoltam és felhúztam őket. A lehető leghalkabban odasúgtam nekik:
- Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy démon.
Újabb koppanások jöttek az ágyamról (emeletes ágy teteje). Egy árnyék öltött testet. A végén egy fekete köpenyes, kapucnis alak jelent meg. Rám vigyorgott és megforgatta a kezében a könyvem. Nevetett, majd eltűnt. Egy hideg érintést éreztem a karomon, majd egy erős marok ragadta meg a csuklóm és rántott meg. Pillanatok alatt kint találtam magam a semmi közepén. Körbefordultam, de csak fákat láttam. Bár tekintve, hogy alapból egy erdőben voltunk… A többiek hangját neszeltem meg a távolból. A lény még mindig fogta a csuklóm és mosolygott. Megpróbáltam kitépni magam, de nem engedett. A kapálózásom közepette levertem a kapucnit a fejéről és megláttam az arcát.
Ezüst szeme és szürkés-ezüstös haja mellett a pimasz vigyora emlékeztetett arra, hogy mi. A pupillája nem a megszokott kerek, hanem olyan macskaszerű lehetett. A nyakán egy jel volt, amit a Démonvilágban láttam a zászlókon, mikor ott jártam. Egyszer mondták, hogyha ezt látom egy démonon, az biztos, hogy bérgyilkos. A kézén lévő bőrkesztyű kezdte kidörzsölni a karom.
- Hogy-hogy érzed a jelenlétem? – kérdezte, de közben közelített felém, de én vele párhuzamosan hátráltam.
- Ezt még egy hülye is tudta volna. Túl egyértelmű – vágtam vissza. Eközben próbáltam előhívni a fegyverem, de amíg a kezem fogta, nem megy. Az ujjaim között csak pillanatokra éreztem a fém markolatot. Mikor már a hátam egy fát érintett, felemelte a másik kezét, amiben egy világító kék gömb jelent meg. Szikrák pattogtak ki belőle, mikor a bőrömhöz értek égettek. Megpróbáltam elfutni, de visszarántott.
- Már tudom, hogy ki vagy. Bailey Ride. Akit meg kell ölnöm. A Démonkirály parancsára. Bár így is úgy is elvágtam volna a kis torkocskád, szóval édes mindegy, hogy azt most parancsra teszem e vagy nem. Egy halandó sem menekülhet, ha felfedik a kilétünk.
Már majdnem eldobta, amikor egy lövés hallatszott. Az energianyaláb a felkarom fölött csapódott be, de egy kicsit így is megégette a bőröm. A démon porrá vált. Lemeredtem, majd a fára pillantottam, ahová az energia becsapódott. A növény sértetlen. Arra néztem amerről a golyó jött. Csapzott sötét haj, örömmel teli, de mégis fáradt szemek.
Nem hittem a szememnek… Hiszen ez… ez… Damon!
Már épp odarohantam volna hozzá, amikor is észrevettem, hogy vérzett az oldala. A sebe még friss volt. A sötétkék pólóján egy kisebb szakadás tátongott, az anyag a vértől csaknem fekete lett. Biztos démonvadászok tették ezt vele. Odamentem és megöleltem. Viszonozta, de a lába megrogyott. Le kellett, hogy üljek. Könnyezve szorítottam magamhoz, az egyik keze fel-le járt a hátamon, a másik a tarkómra csúszott. Folyamatosan csak egy szót mormolt a fülembe: szeretlek.
Lépések két irányból, amik egyszerre haltak el. Két kérdés:
- Ezt a démont keressük? – kérdezte egy fiú, akit nem ismertem, de a következő pillanatban csattant egy pisztoly. Damon válla fölött rájuk néztem. Hárman voltak, az egyikük kardjáról vöröslő folyadék csöpögött, szinte sejtettem, hogy az kinek a vére.
- Bailey jól vagy? – hallottam a barátaim hangját. Nem pillantottam rájuk, de anélkül is tudtam, hogy teljesen ledöbbentek.
Igen, Damon azért ment el, hogy megvédjen. A megvető pillantásoktól, a démonvadász-tanács ítéletétől. Ahogy azok a vadászok néztek rám akkor… már értem, hogy miért mondta, hogy rossz érzés, ha kinéznek.
A vadászok hamarabb feleszméltek a bambulásból és már támadtak is. Egy gyors mozdulattal lefektettem Damont és így a lövés engem ért. Ő azonnal utánam kapott és magához húzott.
- Bailey! – Visszhangzottak a kiáltások a fejemben. Utoljára.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett.
    A legjobban a vége tetszett és a bérgyilkosos rész.
    Nagyon kérlek Siess a kövivel :D

    VálaszTörlés
  2. Még jó hogy nem kell aggódni Baileert mert halhatatlan :) Nagyon tetszik a történeted :) teljesen bele vagyok zúgva. :D

    VálaszTörlés