2014. február 25., kedd

Nefil vagy démonvadász?

Egy hosszú "tanulj amíg bele nem döglesz" hét után végre sikerült hoznom a fejezetet. Az előző részhez nem sok visszajelzést kaptam, szóval remélem, hogy most többen fognak valami nyomot hagyni maguk után. És köszöntöm az új rendszeres olvasót!
-------------------------------------------------------------------

Mikor felkeltem azonnal tudtam, hogy ki szuszogott a nyakamba. Hátrapillantottam az édesen bóbiskoló Damonre, aki úgy szorított magához, mint egy kisgyerek a játékmaciját. Csak az volt a bibi, hogy én nem játékmaci voltam, így levegőre is volt szükségem. Vagyis kibírnám nélküle, de mivel tizenhat évig kellett, így ezután is szükségesnek érzem. Kicsit próbáltam lazítani a nyomorgatásán, több-kevesebb sikerrel. Visszafordultam és elmerültem a gondolataimban.
Még a tegnapi nap is egész jónak tűnik így visszagondolva. Damonnel újra együtt vagyunk, a banda is teljes. Óvatosan lefejtettem a karjait magamról. Pontosabban megpróbáltam volna, de úgy tartott, mintha az élete múlna rajta. Megsimítottam a kezét és a vállam fölött sandítottam rá. Ebben a pillanatban az egyik karja elengedett, hogy feljebb bírja húzni a takarót. Kaptam az alkalmon és felpattantam. Mintha mi sem történt volna aludt tovább. Néma csendben lopakodtam ki a szobából.
Még mindenki aludt, pontosabban csak a két fiú. Clare néni és Dave bácsi boltba mentek szokásukhoz híven. A konyhába vettem az irányt, ahol egy mogyoróvajas kenyér társaságában ültem fel a pultra. A lábamat lóbálva azon filóztam, hogy mégis miért nem tudok spanyolul, mikor még olyan nyelven is beszélek, amiről legtöbben azt se tudják, hogy létezik. Miután megreggeliztem olvasni kezdtem.
 Egyszer csak Jus és Damon próbált a lehető leghalkabban lejönni a lépcsőn. Mindketten már felöltöztek, az előbbi egy kék-fehér kockás térdig érő nadrágot, egy színben hozzáillő inget és egy fehér ujjatlan pólót vett fel, az utóbbi pedig egy sötétkék ugyancsak térdig érő farmert és egy fekete rövidujjút viselt. Hát kissé látszott, hogy ki az angyal és ki a démon. Ez volt észrevehető kívül, belül viszont mindketten angyalok voltak… khm… néha… Egymásnak pisszegtek, mutogattak. Némelyik jelbeszéd volt, némelyik pedig cenzúráz igénylő, és azt takarta, hogy „a francba már halkabban gyere le” (na, ezért csak néha angyalok). A kanapén ülve vártam őket mosolyogva. Fáradtan fújták ki a levegőt és visszafordultak megnézni, hogy valaki felébredt e. Senki sem riadt fel, mivel senki sem aludt. Amikor viszont újra felém vették az irányt… kis híján szívrohamot kapnak. Mitől ijedtek meg, hiszen addig is ott ültem pont a látóterük közepén? Ezek vaksik, de nagyon.
- A szívbajt hozod ránk – suttogta Justin. Felnevettem, majd megszólaltam.
- Nem hiszem, hogy valakit is felébresztenél, ha normál hangerőn beszélnél – vettem hangosabbra a beszélgetést.
- Mi? – kérdezték szinte egyszerre. Emellé ugyanabban a pillanatban billentették kissé kérdőn oldalra a fejüket.
- Ezért – adtam a kezükbe a post-it-et, amit Clare néniék ajtóján találtam. Szemükkel gyorsan átfutották a sorokat, majd felnéztek.
- „Boltba mentünk” – olvasta Damon hangosan is.
- Újra – forgatta a szemét a mellette álló srác. Igen, számunkra ez már idegesítő. Ez a sok vásárlás… Damonnek egy puszit nyomtam az arcára, Justinnak pedig összekócoltam a haját és felrohantam átöltözni. Egy farmer rövidnadrágban, egy sötétlila „A” vonalú fölsőben és egy farmer anyagú tornacsukában ugrottam le a lépcsőn alig fél perc múlva. Leültem a két fiú közé a kanapéra, mire az egyik a derekamnál, a másik a nyakamnál ölelt át. Átkaroltam a vállukat és magamhoz húztam őket.
Hirtelen Jus csettintett egyet és felrohant a szobájába. Kérdőn néztünk utána. Később megtudtuk, hogy egy csajjal beszélt chat-en. Damonre kaptam a tekintetem, aki a tévét figyelte. A vállára hajtottam a fejem, ő azzal a lendülettel végigsimította az arcom és belecsókolt a hajamba. Egy nagyot sóhajtottam és belefúrtam az orrom a mellkasába. Elmosolyodott és magához ölelt.
Csengettek. Vajon ki az? Hiszen még csak reggel nyolc óra volt. Kibújtam a barátom öleléséből és kirohantam, majd ajtót nyitottam. Egy tök ismeretlen csaj állt ott.
A lánynak tépett, szálegyenes haja, ami legalább vállig ért és hatalmas, kissé ismerős sötétbarna szemei voltak. Kerek arca fiatalíthatott rajta pár évet, mivel alig tippeltem többnek tizennégynél. Vékony volt, de magasnak nem mondható. Egy fél fejjel lehettem nagyobb, pedig én sem vagyok egy égimeszelő. Piros ruhája követte a vékony alakját, a lábait térdig eltakarta a szoknya. Karján rengeteg fekete karkötő csilingelt, nyakában egy szív alakú medál lógott le a mellkasára. Szintén piros topánkába bújtatott lábai kissé csámpásan álltak. És emellé vigyorogott, mint a tejbetök. Nekem meg csak egy kérdés fogant meg a fejemben: ez ki a fene?
A fiúk is kiértek. Damon nagy meglepődéssel nézett rá. Sőt, szinte leesett ez álla. Dadogott egy kicsit, majd kinyögött egy szót.
- Sandra?
- Helló bátyó! – nevetett és megölelte. Na, várjunk csak! Bátyó? Damonnek ő a húga? Habár hasonlítanak. Tényleg! Hogy nem esett le, hogy honnan volt ismerős a szeme. A srác csak pislogott, majd eltolta magától a csajt. – Hallottam, hogy már leléptél a Démonvilágból. Mikor jött meg az eszed? – és csak fecsegett, fecsegett és fecsegett, míg a testvére be nem fogta a száját. Megköszörülte a torkát és belekezdett.
- Bailey, Justin ő itt az én minden lében kanál – nyomta meg az utolsó három szót, majd a bordái közé bökött, mire a lány összerándult a nevetéstől. – és „be nem áll a szája” kishúgom, alias, Sandra. Ő már rég lelépett apánktól – mondta el egy szuszra. Minket is bemutatott neki, majd mind a négyen bementünk és a kanapén ülve beszélgettünk. Nos, Sandra korát tökéletesen eltaláltam, ugyanis tizennégy, de nemsokára tölti a tizenötöt. Meg is lepődtünk, mikor említette, hogy még tizenkét éves sem volt, mikor elszökött. Erre Damon közölte, hogy a családjukban a lányok kissé okosabbak. Justin pedig azt, hogy nálunk rajtam kívül pedig mindenki okos a Ride famíliában. A kávézóasztalon heverő könyvvel csaptam fejbe. Sandra próbált nem túl feltűnően vigyorogni, de a bátyja már majdnem leesett a kanapéról a vihogástól, így ő sem állhatta meg, hogy ne nevessen. Jussal egymásnak hátat fordítottunk és úgy duzzogtunk. Hogy ő min azt nem tudom, de talán köze lehet hozzá az öt centi vastag, kartonborítós könyvnek. Kellett neki beszólni!
- Oh, mennem kell – húzta el a száját Sandra. Még utoljára megölelt minket és eltűnt. Felsétáltunk a szobáinkba, de pár perc múlva mehettünk ki megint ajtót nyitni. Jake, Mark és Helena és az ikrek álltak az ajtóban.
Három fiú (Jus, Jake, Mark) + egy lány (Helena) = Justin és Helena nyer football.
- Ez nem ér! Helena-nak van két bátyja és egy öccse – kiabálta a vesztes csapat a fűről. Fortyogtak, mint a leves, de ez csak még viccesebbé tette a panaszkodásuk. – Nem csoda, hogy jól megy neki. De a rögbiben is ilyen jó vagy?
- Majd máskor kipróbáljuk. Egy vereség elég volt neked egy napra – veregette meg a hátát a lány. Azt a képet, amit Jake vágott! Haláli! Én ledőltem a hintaágyról. Damon már levegőt is alig kapott. Jenny és Kristy pedig már lefejelték egymást.
Még egy jó pár meccset lejátszottak. Négy játékos, négy szurkoló (én – nem tudom a szabályokat; Damon – tud játszani, csak akkor kéne még egy ember, hogy igazságos legyen; Jen és Kristy – szerintem még a labdába se bírnának belerúgni).

***

Clare néni és Dave bácsi este hét után értek haza a reggeli vásárlásból. Hogy mit csináltak eddig az rejtély, és hogy hová mentek? Talán Chicagóba. De nem egyedül. Egy kb. 14 éves csaj és egy 5-6 éves kislány jöttek be velük együtt. Kérdőn néztük a belépő idegeneket, akikről fogalmunk sem volt, hogy honnan szalajtottak. Mindeközben Jus fél szemét a telefonján tartotta, mivel egy csajtól várt hívást (a kis Casanova), Damon pedig átölelte a derekam és az állát a vállamon pihentette, míg én az ölében ültem, és a kezemben lévő könyvet olvasgattam.
- Justin, Bailey emlékeztek Emmára? – mutatta be őket a nénikém. – ő az egyik barátnőm lánya. Kis korotokban már biztos találkoztatok. Ő pedig Lisa, Emma kishúga.
Mindkettőjüknek fekete haja és világoskék szeme volt. Az idősebb egyenes háttal, elegáns léptekkel állt meg előttünk, míg a kisebb egy plüssmacit szorított magához és nem mozdult a nővére mellől. Nemesi angyal család sarjai. És mint kiderült holnap estig itt lesznek, mivel a szüleiknek dolga van. Őrangyalok, szóval valamit az Angyalvilágban kell elintézniük.
- És hol fognak aludni? – kérdeztem, mivel a vendégszoba Damoné. Láthatólag az ő esze is ezen járt.
- Hát itt – veregette meg a kanapét Justin, amin éppen rajta ült. Ekkor a telefonja rezegni kezdett és belemélyedt a csajjal való sms-ezésbe, mikor akár találkozhatott volna vele élőben is.
- Nem – szólalt meg a fruska, ezzel már leszögezte, hogy biztos úgy lesz, ahogy ő elmondja – mi biztos nem alszunk a kanapén.
- Majd elosztjuk – zárta le a témát Dave bácsi, mielőtt valamelyikünk visszaszólhatott volna. Vagyis leginkább vagy az én, vagy Justin fejében szoktak megfordulni amolyan „akkor ott a föld” szövegű mondatok.
Végül egy vállrándítással letudtuk. Majd eldől valahogy. Majd felmentünk, ki-ki a saját hálójába. Fürdés után átnéztem mindkét fiúhoz, de inkább a barátomnál maradtam ott; szobájában ültünk, csak mi ketten és néztük a tévét. Annyira nem kötött le az NCIS, de ahogy láttam őt se. Szerintem mindketten elaludtunk…

***

A tévé még mindig ment. Az AXN-en valamilyen sorozat ismétlése lehetett. Tudtam, hogy Damon ott van mögöttem, de nem mertem megfordulni. Szinte biztos voltam benne, hogy ébren volt, mert mikor reklám jött (tíz percen belül vagy másodszor) bosszúsan felsóhajtott. Mikor kopogtak gyorsan behunytam a szemem.
- Damon – nyitott be halkan a bácsikám. – Emmáék Bailey szobájában vannak. Az Angyalvilágba kell mennünk, pár órán belül jövünk – suttogta, majd még visszaszólt – Ha egyikük sem kel fel tízig rúgd ki őket az ágyból. Mármint Justint és Bailey-t – Damon halkan felnevetett, őt ismerve bólintott is. „Véletlenül” a könyökömmel oldalba böktem elég erősen, mire felszisszent és halkan azt suttogta, hogy még álmomban is közveszélyes vagyok. Sajnos felfedtem volna magam, ha megint meglököm. Egyszer csak egy puszit adott az arcomra és azt mondta:
- Tudom, hogy nem alszol – ekkor óvatosan az hátamra fordított és a mosolygós szemébe bírtam nézni. Sötétbarna haja kócosan meredt a szélrózsa minden irányába, arcáról végre eltűnt a fáradtság, ami tegnap még ott volt. – Szerintem a ki hol alszik ügy le van tudva. Bár így utólag már édes mindegy.
Elnevettem magam. Kisimította az arcomba lógó tincseket és finoman megcsókolt. Olyan egy perc ezután elhajolt. Pirulva odabújtam hozzá és átöleltem. Ujjait fel-le húzogatta a gerincem mentén, majd lenézett rám. Orrát a hajamba fúrta és szorosan magához húzott. A tarkója mögött összekulcsoltam az kezeim, majd magamhoz húztam még egy ölelésre. Nagyokat pislogva mélyedtem el a tekintetében.

***

Estefelé (oké már inkább majdnem éjszaka volt) elmentem sétálni egy kis szellőztetésképpen. Az erdő felé vettem az irányt. Egyszer csak észrevettem Hiro-t, azt a fiút, aki félrelökött az autó elől. Nem festett valami jól, épp hogy megállt a lábán. Arca falfehér volt, egy fába támaszkodott. Gyorsan odarohantam, mire elájult. Alig bírtam elkapni. Egész testében remegett.  Kb. fél percig feküdt a kezeim közt, majd egy hatalmas ordítás és kín közt felébredt. Fájdalmában először a fejét, majd a vállát fogta. Nem tudtam, hogy mit tegyek, így csak vaktában felkiáltottam:
- Kérlek, segíts! – ekkor egy ág reccsent fölöttem. Hátranéztem és nagy meglepetésben van részem. Nem Zack, Justin vagy Damon áll ott. Hanem az az angyal, aki elvitt Los Angeles-be. Ott állt és engem figyelt, végül megtörte a csendet:
- Milyen segítség kéne? – térdelt le mellém és a szenvedő Hiro mellé. – Sajna itt nincs mit segíteni, de mindjárt vége – mire ezt végigmondta a fiú már ült és a fekete szárnyait nézte értetlenül.
- Mégis mi a fene történik itt?
- Semmi rossz – válaszolja helyettem is. Szerintem látja az értetlen arckifejezésem és gondolatban folytatja.
„Nem vagy angyal és így nem tudod milyen az első átváltozást átélni. Csupán egy ember vagy, akinek egy-két generációval ezelőtt varázsló vagy boszorkány volt az őse”
˝Csupán egy ember˝. Csúnyán néztem rá, mire gúnyosan elmosolyodott. Ekkor vettem észre, hogy rázza a hideg Hiro-t. Érdekes, velem (és ha jól látom a másik sráccal se) nem volt ilyen. Reszketett. Valamivel be kellett takarni. A szárnyait már visszahúzta. Erről jutott eszembe, mi lenne ha…
Gyorsan odaültem mellé és fél kézzel átöleltem, erre a másik angyal elnevette magát.
- Attól még hogy megöleled, még… – a mondatot nem bírta befejezni, mert a saját szárnyammal takartam be és az őrangyal erőm használatával enyhítettem a fájdalmát. – T-te a-angyal vagy?! – dadogott össze-vissza. Most rajtam volt a mosolygás sora. Éreztem, ahogy Hiro reszketése kissé abbamaradt. Gondolkoztam, mégis mit csináljak?
- Gyere Justinnak és Damonnek biztos lesz vala… - mondtam volna, de félbeszakít.
- Damon? A démonherceg? Te lepaktálsz az ellenséggel?! – acsarkodott rám.
- Nem, Damon egyáltalán nem gonosz, sőt… tényleg szeretem - somolyogtam az épp felénk lépkedő srácokra. Justin átvette tőlem Hiro-t és teleportált. Damon odalépett elém, megfogta a kezem és szomorú mosollyal nézett rám. Magához ölelt és szorosan tartott, közben pedig halkan suttogott démonnyelven a fülembe. A szemem egyre lentebb csukódott, bármennyire is próbáltam nyitva tartani. A testem elernyedt, de nem engedett el…

***

Az ágyamban keltem fel. Mit csinált Damon? Bár tény, ami tény, hogy az őrangyalvarázslat miatt eléggé kimerültem. De akkor is: mitől ájultam el?
- Sajnálom, hogy elaltattalak, de így könnyebb volt hazahozni titeket – törte meg a csendet, közben az ujjait tördelte. A válla fölött rám sandított, de szinte rögtön elkapta a tekintetét. Lerúgtam magamról a takarót és felültem.
- Honnan tudtátok, hogy hol vagyunk? – kérdeztem. Már szóra nyitotta a száját, mikor valaki megelőzte:
- Onnan, hogy én, mint őrangyal hallottam a kiáltásod – nyitott be az unokatesóm kezében egy pohár hideg limonádéval, amit átnyújtott nekem. Bólintottam a barátommal egyetemben. – Megyek, megnézem Hiro-t.
Ezzel kiment. Damon még mindig az ágy végében ült és lefelé nézett. Odakúsztam mellé. Látszott, hogy valamin nagyon gondolkozott. Az alsó ajkát idegesen rágta, közben az ujjai egymást tördelték. Kérdőn néztem rá és vártam, hogy végre megszólaljon.
- Tudom, hogy mi a baja Hiro-nak. A démonvadászoknál ilyen reakciót vált ki egy olyan fegyver, ami a démonokra nézve halálos sebet ejt. Még a démonok készítettél el az elsőt régen pont a vadászok ellen, de visszafelé sült el… nem úgy, mint az átkozott fegyver… - motyogta el a végét.
- Szóval valaki tudta, hogy ő egy démonvadász?
- Úgy tűnik. Az a szerencséje, hogy negyed részben angyal, és… - hallgatott el egy pillanatra. – negyed részben ember. Szerencséje volt. Aludj, késő van – indult ki, de előttem egy kis puszit nyomott a homlokomra.
- Várj! – szóltam utána. Kérdőn pördült meg a tengelye körül. – Pontosan mi is ez az átkozott fegyver?
- Lényeg az, hogy ha egy arany markolatú, drágakő berakásos tőrt vagy kardot látsz, aminek a pengéjén egy szöveg van egy ősi nyelven, akkor hamar lépj le. Nem is! Azonnal húzz el onnan!
- De a többlelkűek halhatatlanok, nem…? – vigyorodtam el, de ő csak komoran meredt rám. Azonnal lehervadt rólam a mosoly. Szóval még az átváltozásom után erről a tőrről beszéltek a nénikémék. – Köszönöm – suttogtam.
Halványan rám mosolygott és becsukta maga mögött az ajtóm. Elgondolkoztam. Hiro negyed részben angyal, negyedrészben ember és félig démon? Akkor most Nefil vagy démonvadász? Feketék voltak a szárnyai szóval inkább az utóbbi. Szóval az a fegyver megöli a démonokat, a démonvadászokra pedig csak félig-meddig veszélyes. A démonvadász-fegyverek pedig csak a démonokra nézve halálosak, akkor is csak abban az esetben, ha a valahai szív helyét érinti, amúgy csak súlyos sebet ejt, de nem lehet belehalni. De egy valami kérdéses. Engem akkor az a démonok által ’kifejlesztett’ fegyver, ami ma megsebezte Hiro-t az engem meg tud ölni? Mert ha a démonokat igen, a démonvadászokat meg nem mert félig angyalok, akkor… na, majd megkérdezem erről is Damont.

5 megjegyzés: