2014. február 8., szombat

Josh... és a függőágyas ébresztő

Meghoztam az új rész is. Köszönöm a komikat és a tetszikeket. És a blog túllépte az 1000 látogatót. Nagyon köszönöm! :)
-----------------------------------------------------

Öt nap telt el az kis összeveszésünk óta. Justin egészen jól bírta, hogy nem szólt hozzám. Én viszont majdnem belepusztultam. És az öt nap alatt egy démonvadászat se volt, szóval dögre untam magam. De hál égnek a hatodik nap újabb küldetést kaptam: csapatban kellett dolgozni egy nagyon erős démon ellen. Nos, én és Helena elcsaltuk, még a fiúk hátulról is körbekerítették. És egyszerre csaptunk volna le rá. Ez lett volna a terv, de kissé máshogy sült el. Este a parkban kellett keresnünk. Kábé miután nyolcszor körbejártuk csak az után foglaltuk el a helyünk és vártunk. Tizenegy körül megjelent. Igaz addigra majdnem elaludtam a fán, de még ébren kibírtam addig.
Egy fiú az. Fekete hajában piros tincsek voltak és a szeme is vörös lehetett. Sötét színű nadrágban és ingben volt. Alkatilag se tűnt gyengének, de a rejtekhelyemről éreztem, hogy nagyon erős. Tippem szerint valami nemesi démon lehet, amivel még nem volt dolgom. Eddig csak lidércek, szolgák és kitaszított démonok voltak az áldozataim, de ahogy láttam a többiek tekintetét ők is hasonlóan vélekedtek.
Megkezdtük a támadást. Először én ugrottam oda, majd a barátnőm is megpróbálta elcsalni, a másik két sráchoz. De mintha tudta volna a tervünk, eltaszított minket és az épp ideérő csapattársainkat is. Csak én nem veszítettem el az eszméletem, bár tény, hogy eléggé bevágtam a fejem. Bár Jake is ébren volt, viszont azt, hogy hol és mikor van már nem bírta volna megmondani. Sajgó végtagokkal és fejjel is, de felálltam és a kezembe fogtam a kaszám. Egy hatalmas lendületet vettem és futni kezdtem felé. Az első csapást elkerülte, a másodikat pedig éppen hogy kibírta kerülni, de a harmadikba más beletört a bicskája. Pont félbe sikerült vágnom. Volt démon, nincs démon. Porrá vált.
Vártam, hogy a többiek felébredjenek, vagy legalább mozogni kezdjenek. Ezt öt perc múlva meg is tették. Mind a hárman hangosan nyöszörögtek, a halántékuk, tarkójuk dörzsölgetve ültek fel. Először keresték az áldozatot, majd rám néztek.
- Bailey hol a démon? – kérdezte Mark, miközben a kardja után nézett, amit sikeresen elejtett. Magam mellé mutattam, ahol a kard és a démon maradványa is megtalálható volt.
- Itt – szórtam ki a port a kezemből. Meglepetten néztek rám. Értetlenül tártam szét a kezem és hangosan kiakadtam. – Most mi van?
- Te egyedül legyőzted? – vonta fel a szemöldökét Jake, arcára egy hitetlen mosoly ült ki.
- öhm… Asszem’ ja – rántottam meg vállam. Ekkor mindhárman felpattantak és elém teleportáltak. A barátnőm szinte belemászott az aurámba, ha lehet így mondani.
- Ez nem kis dolog Bailey! – rázta meg a vállam Helena – Ekkora erővel bármilyen démont képes vagy legyőzni!
- Először is: engedj el; másodszor: elképzelhető.
- Nem elképzelhető, BIZTOS! – ordították, amitől kissé összerezzentem. Gesztikulálva intettem őket csöndre.
- Csönd már, előbb már visszaváltoztunk – csitítottam őket. De a háromból csak kettőnek tudtam befogni a száját. –, bárki meghallhat – ragadtam meg őket és húztam a park kapuja felé. Még mindig magyarázva követtek.
- Hé, ti! Mit kerestek itt ilyen későn? – kiabált nekünk egy járőr. Egymásra néztünk, majd futásnak eredtünk. A járőr kérdésére a válasz: semmiiiit. Háromutcányit rohantunk, csak a pizzázónál álltunk meg. Nagy levegőket véve röhögtünk, majd próbáltunk komolyak maradni, hogy ne nézzenek minket totális idiótáknak.
- Hát, ez… ez jó kis futás volt – egymásnak támaszkodva próbáltunk minél nagyobb levegőket venni, de valaki mindig elvihogta magát.
- Hé, sziasztok! – ismertem fel egy hangot, akinek a gazdájával nem szerettem volna találkozni. Josh. Elhúztam a szám, majd a legközelebb lévő barátom félrevontam.
- Én léptem – suttogtam Helenának.
- De miért? – ráncolta a homlokát. Legyintettem egyet, majd elindultam, de pár lépés után visszaszóltam.
- Majd máskor elmondom – súgtam. Bólintott. Befordultam a sarkon, mikor valaki elkapta a csuklóm. Szerettem volna azt hinni, hogy Jake vagy Mark az, de nem. Azonnal szembekerültem a zöld tekintetével. A csuklóm még mindig a kezében szorongatta. A szabad kezével végigsimította az arcom.
- Josh kérlek, engedj el – mondtam rá se nézve. A kihalt utca érdekesebbnek bizonyult, de maga felé fordította a fejem.
- Bailey, pár napja hallottam, hogy beszélgettél Justinnal. Aki összetörte a szíved, abba még mindig szerelmes vagy? – szorított a falhoz. Halkan folytatta. – Kérlek, válaszolj!
„Justin kérlek, segíts!” – üzentem gondolatban az unokatesóm felé. Ő volt az utolsó mentsváram, mivel a démonvadász-társaim nem hiszem, hogy pont az én segélykérésemmel foglalkoznának, hanem egymás cseszegetésével. Bár tudtam, hogy dühös rám, de egy próbát megért. Két percig húztam a választ, vagy inkább vártam az erősítést. Próbáltam mindenre koncentrálni, csak az engem méregető smaragdzöld íriszekre nem. Az elhaladó kocsik márkáját tippelgettem, a járókelők (akikből nem volt sok) gondolatait hallgattam, sőt még két madár beszélgetését is figyeltem. Ismét megfogta az állam és maga felé fordított. Egy halk nyöszörgés hagyta el a szám.
- Na, mi a válasz? Mert én szeretlek Bailey – hajolt közelebb. Egy lágy csókot adott a szám sarkába, de azt is rendes csóknak akarta, de kissé sikerült elhúzódnom tőle. – Bailey… - suttogta, miközben óvatosan elhúzta a hajam az arcomból. Az érintése miatt megremegtem.
- Josh, ha az unokahúgom nem szerelmes beléd ne erőltesd. És válaszolok én helyette, mert úgyis tudom rá a választ. Igen szereti. És a ha még egyszer megcsókolod… – sziszegte, majd biztatóan rám mosolygott, de a másik fiúra a szeme szikrát szórt. Elengedett, de közben végig állnom kellett a szomorú tekintetét. Odasétáltam Jus mellé, aki továbbra is dühösen méregette Josh-t. Elindultunk haza. Egészen az utca végéig szedtem a lábam, majd megálltam és bevártam Just. Beleharaptam a számba, majd megszólaltam.
- Köszönöm – mondtam rengeteg lelkiismeret-furdalással. Szomorúan néztem rá, de a szemében egy cseppnyi dühöt se láttam.
- Szívesen. Amúgy milyen őrangyal lennék, ha nem tettem volna – nevetett fel. Megkönnyebbülten sóhajtottam, örültem, hogy nem mérges rám. Kérdőn nézett rám. Mindig tudja, ha mondani akarok valami fontosat.
- Hallotta a kábé egy héttel ez előtti beszélgetésünket. De hál’ istennek nem tudja, hogy kire mondtuk – sóhajtottam, majd megtöröltem a szemem. – Bocsánatot kérek, hogy ellógtam New Yorkba – motyogtam a szemébe nézve. Vigyorogva ölelt magához.
- Te tényleg szereted Damont. Még azok után is, amiket mondott. Amúgy semmi baj és még valami: ki fogom nyírni Josh-t most már tényleg – mondta, mire könnyek gyűltek a szemembe. Végre szent a béke. Észrevette ezt és ismét magához húzott. Mikor megnyugodtam a telefonom kijelzőjére tévedt a tekintetem. Elvileg max két órára lehetett volna elmennem…
- Hányra is kell hazaérnünk?
- Öhm, tizenegyre – gondolkozott el. Mikor megbizonyosodott az időpontról bólintott.
- Az jó, mert negyed tizenkettő van – mutattam felé a mobilom. Elképedt arckifejezéssel vette el tőlem a telefont, majd kínosan mosolyogva megszólalt.
- Hú, ha éjfélig nem érünk haza… - megragadta a karom és futni kezdett. A bejárat elé érve Justin rémült arckifejezést vett fel.
- Ó-ó – kereste a kulcsát. Kiürítette a zsebeit, de telefonon, pénztárcán és rágón kívül nem volt más. – Mondani kéne, hogy a teleportáló varázslatok kizárását oldják fel – vágott egy grimaszt.
Aki nem tudná, annak elmondom, hogy este tizenegykor életbe lép egy varázslat, ami miatt az ajtókat, ablakokat, más szóval azokat a nyílászárókat, amelyek a szabadba vezetnek, nem lehet kinyitni, plusz teleportálni sem, egészen reggel hatig. Csak ha van kulcsunk, de amúgy be vannak zárva. Szóval jól néztünk ki.
- Kizártak minket?
- Asszem’ ja.  Most már mondhatjuk, hogy nem tudtunk bemenni – ment a hátsó kapu irányába. A hátsóbejárat is zárva. Odalépett az ablakhoz és bekopogott rajta.  Nem tudok morzézni, de szerintem kihallottam belőle, hogy „engedjetek be”. Végül egy nagy koppanás, mikor is lefejelte az üveget. Egy nam túl szép mondat hagyta el a száját.
- Szerintem ma kint alszunk – jelentette ki, majd ellépett az házfaltól. Ledőltem a hintaágyra, még Jus a függőágyra. És igen, itt aludtunk el.

***

De jót aludtam. A hintaágy puhább volt, mint a fenti ágyikóm. Csak a nyuszim hiányzott, amivel már kiskorom óta együtt alszok. Bár már kicsit nyomorék, mert mindig magamhoz szorítottam, Jus egyszer letépte az egyik fülét és az egyik lábát, a szeme is felemás, de attól még szeretem. Nyújtózkodtam egy nagyot, majd a mostohatesóm után néztem. Justin még aludt, mikor én felkeltem. Emlékszem egyszer leborított a függőágyról. Mivel maga vagyok a gonosz, legalábbis számára, így kihasználtam, hogy a függőágyban aludt. Odalopakodtam hozzá. Fölé hajoltam és megbizonyosodtam róla, hogy még tényleg álomországban van. Óvatosan megfogtam a függőágy anyagát és odasúgtam neki:
- Justin itt jön a függőágyas bosszúm.
- Mi? – motyogta. De későn pattant ki a szeme. Kibillent az egyensúlyából és leesett. Mégha a fűre érkezett is meg, de nagyot koppant a feje a földön.
- Egy év után állsz bosszút? Te sem vagy normális – mászott vissza miután felfogta, hogy hol is van. Egy „nem akarom ilyen közelről ismerni az anyaföldet” beszólás után szúrósan nézett rám.
- Természetesen a csíny nem csak ennyiből áll – mosolyogtam gonoszul.
- Tessék? – kapta fel a fejét. Megrántottam a csúszó csomót, mire ő megragadta a karom és együtt zuhantunk le. Én hassal, ő háttal érkezett meg a talajra.
- Mint mondtam, te nem vagy normális – tornázta ülőhelyzetbe magát, majd széttárt karral jelezte, hogy ennek semmi értelme nem volt.
- Te talán az vagy? Lerántottál! – tápászkodtam fel. Hát, Jusnak remek ébresztőt csináltam. Még vagy húsz percig ott ültünk és beszélgettünk. Főként arról, hogy mi történt New Yorkban. Azon kívül, hogy felpofoztam Damont? Semmi.
- …és marha jól esett, mikor lenyomtam neki a pofont – fejeztem be. Az unokatesóm „ez az én unokahúgom” vigyorral átölelte a vállam. És nekem adott igazat, miszerint megérdemelte. 
- Gondolom jó ébresztőtök volt – mosolygott a nénikém az ablakból. Mutattam, hogy tökéletes. Justin ezzel a lendülettel ellökött magától.
- Igen, nagyon jó volt – mondta Jus, majd belebökött a bordáim közé, mire artikulátlanul felüvöltöttem. Teljes erőmből rácsaptam a kezére, erre meg ő szisszent fel. Igen, a jó testvérek… – És ez szarkazmus volt. Kis híján szívrohamot kaptam miatta – mutatott rám. Felvont szemöldökkel fordultam felé.
- Hé! – löktem meg. Felnevettünk. Megpróbáltam felkelni, de nem ment. – S.O.S. nem birok felállni – nyújtom felé a kezem. Megfogta, félig felhúzott, majd visszaejtett. – Ne már! – kiabáltam utána.
- Elmegyünk, bevásárolunk holnapra! Palacsinta a reggeli! Oh, és Bailey! Vége a szobafokságnak!  – mondta a bejáratnál a bácsikám. Bólintottunk. Várjunk! Mit mondott? Palacsinta! Több se kellett felpattantam. De mivel még nem nagyon éreztem a lábam csak lassan mentem be. Az unokatesóm ott ált kezében a tányér nyalánksággal. Viszont mikor odaértem felemelte a magasba. És mivel vagy fél fejjel magasabb nálam el biztos nem érem. Ugrálni nem akartam érte.
- Légy szíves Justin! – meresztettem rá kutyaszemeket. Megrázta a fejét. De amíg így néztem rá… Nyöszörgött egy kicsit, fájdalmas arcot vágott.
- Te és ez a tekintet – fújtatott miközben visszarakja a tányért a pultra. Széles vigyorra húztam a szám, közben felé nyújtottam a tányérom. Szem fogatva dobta rá a felét.

***

Ma újabb áldozatot kaptam. Gyenge volt. Méghozzá egy lidérc, méghozzá egy macska szelleme. Az elején még cuki volt. Na persze, az elején. Egyik pillanatról vált a másikra kiscicából három méter magas oroszlányszerű izévé. Mintha az oroszlánt, a tigrist, meg hasonló nagymacskákat összegyúrtunk volna. A fogai meg mint a kardfogú tigriseké. Bár a karom majdnem oda lett hála annak a dögnek, de még életben (és egyben) voltam mire kinyírtam.
-  Szia milyen volt a vadászat? – ült le velem szembe Justin az ebédlőasztalhoz.
      - Utálom a macskákat – adtam meg a válaszom. Szórakozottan bólintott, majd kiadta a parancsot, miszerint tanítgatja az őrangyalerőm használatát. Sóhajtottam egy nagyot és utána mentem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése