2014. február 3., hétfő

A strand: napfény, víz és... áááh!

Helló mindenki! Mivel ma nem volt suli (hála az alapítványi bálnak), így volt időm befejezni a részt. Lassan meg lesz az 1000 oldalmegjelenítés is :D. Bár kicsit fura volt majdnem nulla fokban, a tavaszt várva a kutyamelegről írni, de végre kész lett. Léci hagyjatok valami nyomot magatok után!
-------------------------------------------------

A lányok ma is lerángattak a partra, csak épp most a fiúkat is hívtuk. Így utólag talán rossz ötlet volt. Már mikor pakoltam be strandtáskába már akkor belegondoltam, hogy a magazinjaim vagy a vizipisztolyokat tegyem be. Végül egyet-egyet mindkettőből. Felvettem a fehér bikinim, majd a fekete rövidgatyám és egy vékony, színes inget is. Átdobtam a vállamon a törölközőm, majd a táskámat és strandpapucsom felkapva futottam le. Bukdácsolva rohantam a bejárati ajtóhoz, ahol Jus várt, aki egyszerűen megjegyezte, hogy „rohad béna vagyok”. Szóra se méltattam, viszont, mikor láttam a felém közeledő vízsugarat lebuktam, így őt találta el a víz. Tikkelő szemmel köpte a folyadékot, majd dühösen Jake-ék irányába sandított.
- Crawford! – kiáltotta, Jake behúzott nyakkal, hátrált lépésenként és vagy öt centivel lett kisebb. A kezében idegesen forgatta a játékfegyvert, amit Helena szinte azonnal lenyúlt. Rám kacsintott és a táskája mélyébe süllyesztette. Alig láthatóan megveregettem a tatyóm oldalát, mire bólintott. Fel vagyunk készülve a három fiúra bármilyen idióta ötletet is eszelnek ki. Legalábbis ekkor még ezt hittük.
Amikor leértünk a vízhez a srácok tekintetében megláttam valamit. De mire lefuttattam magamban az összes lehetőséget, hogy mire készülnek, Jenny-t és Kristy-t már bedobták a vízbe. Helena-val pedig éppen küzdöttek. Jó sokáig rángatták, de végül őt is bevágták az óceánba. Mikor feljött a víz felszínére azonnal ordította, hogy fussak, ahogy bírok. A három fiú kajánul elvigyorodott, mikor felém néztek. Futásnak eredtem, mikor az egyikük elindult az irányomba. Egy-két ember fölött át is ugrottam, a homokvárakat kerülgettem, strandlabdákban estem fel majdnem. Profi módon egy öreg nénit is lecsaptam vízzel, mire nem épp szép dolgokat mondott utánam.
- Jake, kapd el! – kiabálták. Gyorsabb tempóra kapcsoltam, de még így is beért. Egy ideig egymás mellett rohantunk, majd eltűnt a szemem elől. A karjait a derekam körül éreztem, a derekamat elkapva rántott vissza. Sipítozva kapálóztam, de nem sokra mentem vele.
- Tegyél le! Jake Crawford tegyél le! – ordítottam, miközben a kezét ütöttem. Egy hirtelen mozdulattal a vállára kapott. Wow! Azt tudtam, hogy erős, de azt nem is sejtettem, hogy ennyire. Vagy én vagyok ilyen könnyű. Ekkor már a hátát vertem. Huhú, mindennek elmondtam, ami az eszembe jutott.
- Bailey, nyugi van – veregette meg a lábam. Továbbra sem tett le, tovább tűrte, hogy püfölöm, hogy belekönyökölök az oldalába. Mikor kifogytam az angol szavakból átváltottam más nyelvre. A turisták nem kicsit bámultak meg minket, mikor az anyanyelvükön sértegettem az engem cipelő szőke srácot.
- Hé, hol van Mark? – kérdezte Jake. A nyakát nyújtogatva kereste a haverját, akit nem talált meg.
- Helena berántotta – röhögött Justin és az óceán felé mutatott, ott két veszekedő alakra. – És jöjjön az utolsó – ekkor ledobott a válláról és a legnagyobb ellenkezésem ellenére megfogta a kezem. Az unokatesóm meg a lábam. Őt próbáltam olyan helyen megrúgni, hogy fájjon neki, de elugrott.
- Egy… - számoltak, miközben meglendítettek.
- Neeee! – sikítottam a torkom szakadtából.
- Kettő… Három! – engedtek el. Tőlük két méterre éreztem meg a sós vizet. Pislogtam párat, majd kihúztam a hajam a szememből. Azonnal felpattantam és rohantam ki.
- Nem-nem – ragadott karon Jus. Gúnyosan elmosolyodtam, csak erre vártam. Megrántottam, de őt Jake próbálta megtartani és így én állva maradtam ők meg… arccal a vízbe. Elnevettem magam és elindultam kifelé. A lányok a parton vártak. Diadalittasan vettem át egy törcsit Jenny-től és a három csuromvizes fiút néztük, akik épp a vízből másztak kifelé.
- Szép volt! – emelte pacsira a kezét Helena.
- Ugye – mosolyogtam. Egymásba karolva mentünk a plédjeinkhez. Levágtuk magunk a színes takarókra és hangos beszélgetésbe kezdtünk. A törölközőm a hátamra terítettem és a kezemben lévő ásványvizet forgattam. A fiúk felénk futottak. Feléjük dobtunk egy-egy törölközőt. Leültek mellénk és megpróbáltak bekapcsolódni az eszmecserénkbe. Mikor viszont megértették a röhögésünk okát (ők voltak azok), kissé dühösen győzködtek minket, hogy „hagytak nyerni”. És el is hisszük mi?
- Asszem’ lenyeltem egy kagylót – köhögött Mark hirtelen. Mindenkiből kitört a nevetés.
- Bár ahogy Helena lenyomott a víz alá nem is csodálom – kuncogott Kristy. A srác egy gúnyos grimasszal válaszolt.
A nap végére felelsz vagy merszeztünk. Nem indult durvának, mivel szinte mindenki felelt. Jenny-ről és Kristy-ről kiderült, hogy fél a sötétben (bár ezt már rég tudtuk), Jake-ről, hogy az első szerelme háromszor is kosarat adott neki. Mark olyan infót osztott meg magáról, amiben azt állítja, hogy ő kérte meg az anyját, hogy költözzenek ide Chicagóból. Justinról marha bénán tudja használni az őrangyal ereje nagy részét (ezt is tudtam), rólam pedig arra a kérdésre, hogy „ha most itt lenne Damon előttem mit csinálnék” az lett a válasz, hogy kinyírnám. A kedves hozzáállás nem?
- Nos, Bailey. Felelsz vagy mersz?
- Hm, merek.
- Rendben – gondolkozott el Mark. Felvont szemöldökkel ütögette az ujjával az alsó ajkát, majd felvidult és csettintett egyet. – csókold meg Jake-et.
- Mi? – kapta fel a fejét az érintett is, meg mér páran. – Na nem!
- Jól hallottátok – cukkoltak. Fülig vörösödve néztem Jake-re. Végül mindketten nagy levegőt vettünk és megcsináltuk. Hát puszi inkább volt, mint csók, de megcsináltuk… otthon kimosom a számat…
- Ezt még visszakapod – sziszegtem.
- Ha még egy ilyet mond valaki, azt esküszöm, megölöm – fenyegetőzött Jake. Felnevettünk és én megpróbáltam megígértetni Markkal, hogy még egy ilyet ne, de gúnyos mosolyt húzott az arcára. Kiszedtem a táskámból a vizipisztolyt, szinte azonnal felpattant és futni kezdett. Kábé két kilométeren át üldöztem. A második kilométernél a térdére támaszkodva, a levegőt kapkodva könyörgött, hogy időt, amit nem adtam meg neki, mert arcon locsoltam. Na, ja visszafelé ő kergetett engem.
A kergetőzésnek akkor lett vége, mikor Jus elkapott engem, Jake pedig felbuktatta a másik srácot, aki elterült a homokban. Szerintem zengett az egész strand a röhögésünktől.
Hét óráig voltunk a tengerparton. Onnan heten öt felé mentünk.
- Csodálkozom, hogy megcsókoltad Jake-et – nézett hihetetlenül, miközben a kulcscsomóját babrálta.
- Fél éve még Jake csókjáért meghaltam volna – vontam meg a vállam unottan. – De már csak kényszerből csináltam meg.
- Most már gondolom más csókjáért halnál meg, bármennyire is összetörte a szíved – utalt Damonre. Kicsit összeszorult a torkom, mivel ma azt mondtam, hogy szívem szerint kinyírnám. Hát ez nem volt teljesen igaz…
- Lehet – mondtam félénken. Elmosolyodott és átölelte a vállam.

***

Pár órával később Jus nyitott be a szobámba. Az ágyam vége felé néztem, hogy üljön le. Levágta magát mellém és egy ideig mindketten csendben néztünk magunk elé.
- Hallottál arról, hogy az angyalok és a démonok megérzik, hogy ki „életük szerelme”? – kérdezte, miközben idézőjelet rajzolt a levegőbe. Megráztam a fejem. – Pedig így van. De néha az erőnk megviccel minket, így olyan személyt hiszünk az igaz szerelmünknek, aki nem az – mondta tovább. Ezzel arra utalt, hogy talán nem is szeretem igazából Damont? – Nem, nem rátok célzok, hanem a Démonkirályra. Emiatt ölte meg a szüleid, mert úgy érezte, hogy szereti anyukád, aki pedig pár egy-két évvel a születésed előtt kiadta az útját. Ezután úgy három évig bújdosott különböző embervilági városokban, majd idejött Bostonba, ahol összefutott apukáddal. Naná, hogy azonnal tudták, hogy ők egymásnak lettek teremtve – nevetett fel, majd kicsit komolyabbra váltott volna, de közbe szóltam.
- De akkor Damonék anyja?
- Passz – vonta meg a vállát, de szerintem neki is elég nagy szöget ütött ez a fejébe. Ha anyát szerette, akkor minek vett mégis más démont feleségül? – Mindegy is. Azért mondtam ezt, mert talán te tudod, érzed, hogy Damon a nagy Ő, de valami teremtési baki miatt úgymond neki más a szerelme.
- De az hogy lehet, hogy nekem őt „teremtették”, de neki meg mást?
- Ismétlem: teremtési baki. Ennek tényleg úgy kéne lennie, hogy téged szeret, de nem tudom, hogy ki volt az a démon, akiről beszélt – gondolkozott el. Majd megrántotta a vállát és elszedte tőlem a távirányítót. Foci, ne már!
Kitekertük egymás kezéből a kapcsolót, ütöttünk, rúgtuk a másikat. Szóval olyan szokásos este volt.

***

- Pedig magamban megfogadtam, hogy nem jövök a fiúkkal többet strandra – morogtam. Na, ja. Pár nappal később ismét kirángattak a csajok a partra, de a srácok ragaszkodtak hozzá, hogy velünk jöjjenek. Hurrá.
- Nyugi, jók leszünk – vigyorgott Mark. El is hihettem volna, hogy közben nem méreget gonoszan és nem mosolyog gúnyosan. A két haverja bőszen bólogatott.
- Akkor gondolom ezt nem nekünk szántátok – húzott ki Helena egy vizipisztolyt Jake törölközője alól.
- Te idióta! – csapta tarkón Jake Markot. – Mikor azt mondtam rejtsd el azt az izét, nem úgy értettem, hogy nálam!
- Ez kész! – röhögött fel Justin. Amíg a két marha tovább veszekedett, addig mi elmentünk fagyiért. Észre se vették, hogy leléptünk. Jus volt olyan gavallér és fizetett, majd visszamentünk.
- Hé, nekünk nem hoztatok – biggyesztették le az alsó ajkukat mindketten. Megráztuk a fejünket, ők meg sűrű sértegetésbe kezdtek. Végül Jenny megsajnálta őket, és odaadta nekik a saját fagyiját. Azok ketten előbb a fagyira, majd egymásra néztek. Mi pedig elővettük a telefonokat és felvettük a jégkrémért való veszekedést, amit még a bunyó előtt odaadtak az eredeti gazdájának, hogy vigyázzon rá. Csak hát Jen az izgalom hevében benyomta az édességet, amit ő csak akkor vetté észre, mikor megkérdezték, hogy hol van. Eltátott a száját, majd egy gyors „megyek a vízbe” mondattal elrohant. Jake és Mark pedig kérdőn néztek össze. Úgy fél perc múlva le is esett nekik és utána mentek. Legközelebb egy hangos sikítást hallottunk az irányukból.
Mikor visszatértek Kristy ugrott fel, és azzal az ötlettel állt elő, hogy tartsunk „ki bírja tovább a víz alatt” versenyt. Jenny passzolta mondván, a két lüke az előbb majdnem belefujtotta a vízbe. Jogos érv, viszont mi, a többiek benne voltunk.
- Rendben! – vezényelte a bíró, aki természetesen nem játszik. – Ússzatok, és mikor elfogy a levegő feljöttök. Világos? – kérdezte meg. Naná, hogy mindenki bólintott. – Felkészülni! Vigyázz! Nagy levegő és úszás! – hadarta el a végét hangosan. Több „profi fejes” után elindult a verseny. Jen gondolatban tudósított. Kissé oldalra sandítottam, ahol a drága unokatesóm szelte a vizet. Intett egyet és kissé belehúzott.
„Jake és Mark kiesett” – hallottam a hangot az elmémben. Amúgy ennek az volt az oka, hogy persze csalni próbáltak és addig-addig lökdösték egymást, míg végül kénytelenek voltak feljönni.
Lassan éreztem, hogy már minden levegőt kipréseltem magamból, de még bírtam.
„Hé, hogy állasz a levegővel” – visszhangzott a fejemben (amit amúgy a nyomás majdnem összeroppantott) Justin kissé fáradt hangja. Egy rövid válasz után tovább úsztam.
„És Justin is kiesett. Már csak te vagy, szóval nyertél! Bailey! Hallasz, Bailey!” – ordította Jenny gondolatban. Egyre feketébb lett, minden és egy pillanatra lehunytam a szemem.
De ekkor összefejeltem valakivel, így kénytelen voltam felmenni a felszín fölé. Nagy levegőt vettem és felnéztem, de két dolog is meglepett. Első, hogy a parttól alig tíz méterre voltam, pedig elvileg a pont onnan startoltunk és a nyíltvíz felé úsztunk legalább száz métert. A második, hogy ez nem Bostonban, hanem New Yorkban voltam. Lesett az állam és bocsánatot kértem a kislánytól, akivel összeütköztem.
Elővarázsoltam egy huszonötcentest és a legközelebbi telefonfülkéhez mentem. Beütöttem a számot és a fülemhez emeltem a telefonkagylót.
- Hol a büdös fenében vagy! ? – kezdte köszönés nélkül. Egyáltalán honnan tudta, hogy én vagyok, de mindegy.
- Neked is szia – mondtam gúnyosan – New Yorkban.
- Mi… de… hogy… és he? – dadogott össze-vissza. Szinte sejtettem, hogy most kissé kiakasztottam Just.
- Fogalmam sincs, csak itt találtam magam – sóhajtottam elkeseredve.
- Oké, most azonnal haza teleportálsz – adta ki a parancsot.
- Ha már itt vagyok körülnézek – jelentettem ki. Őrült ellenkezésbe kezdett. Csendben hallgattam, hogy kiabál velem telefonon keresztül. Sőt! Bostonból odáig elhallatszott, ahol én álltam.
- Bailey Margaret Ride most azonnal hazajössz – sziszegte a monológja végén. Elmosolyodtam és szó nélkül leraktam. Nem tudom, hogy miért csináltam ezt, de nem is érdekel. Mivel senki sem volt a közelben, így egy rövidnadrágot és egy pántos pólót varázsoltam magamra, egy saruval egyetemben, és kiléptem a fülkéből. Némán baktattam a forgalmas New Yorki utcákon, mindent jól megnéztem és eldöntöttem, hogyha felnövök ide fogok költözni. Több tipikus sárga taxi is elhúzott előttem, de nem zavart, ahogy ez sem, hogy többen majdnem félrelöktek. De ekkora forgalmat még nem láttam. Ha már ott voltam, akkor megnéztem a Rockefeller Centert is, amiről azt hallottam, hogy karácsonykor gyönyörű szép. Itt viszont valami miatt nagyon kevesen voltak, így fura is volt, hogy valaki nekem jött.
- Bocsánat – mondtuk egyszerre. Várjunk! Megpördültem akárcsak az az ismerős ismeretlen. Vagyis az a valaki, akire az agyam azt mondja, hogy nyírjam ki, de a szívem lefagy, mikor meglátom. Ő is leblokkolt, de hamarabb észbe kapott, mint én.
- Te meg mi a frászt keresel itt? – suttogta elképedve.
- Nem tudom, csak valami azt mondta, hogy jöjjek ide – motyogtam, miközben beletúrtam a még mindig vizes hajamba. Kínosan elmosolyodott.
- Elég hülye egy hang lehet – nézett rám. Félve bólintottam. – Most akár haza is mehetnél – vonja fel a szemöldökét „mi lesz már” stílusban. Megsemmisülve álltam előtte. – Tudja bárki, hogy itt vagy? – kérdezte elég nyugodtan. Bólintottam. – És valaki olyan is, aki egyet értett azzal, hogy gyere ide? – ott a pont. Összevesztem emiatt Justinnal. Egy hülye kis hang miatt, ami azt mondta, hogy jöjjek a Rockefeller Centerhez. Hidegen néztem Damonre, aki felvont szemöldökkel és marha édes mosoly… oké, ezt a gondolatot be se fejeztem. – Szóval hazamész?
- Haza. Egy ilyen paraszttal nem fogok tovább társalogni – vágtam rá dühösen. Tekintete elkomorult, arcáról eltűnt a mosoly, helyette komolyság áradt róla.
- Jobb is ha visszahúzol Bostonba. Egy olyan lány mint te odavaló. Sőt... – na, ezzel a lendülettel pofon vágtam.
- Én pedig néha azt akarom kívánni, hogy bárcsak ne szabadítottalak volna ki a börtönből még januárban. De nem teszem, mert még mindig szeretlek… - suttogtam, majd haza teleportáltam. A könnyeimet törölgetve mentem oda, ahol elvileg a cuccaink voltak a bostoni tengerparton, de ekkor már csak az én táskám és a törölközőm találtam meg.
 Szomorúan baktattam a házunk felé. Amint beléptem rögtön Clare néni és Dave bácsi dühös tekintetével találtam szembe magam. Nem is mondhattam semmit, mivel belekezdtek a „csalódtunk benned”, meg a „hogy tehetted ezt” szövegbe. Szobafogság. Csak a démonvadászatok miatt mehetek ki, plusz se teló, se gép, se semmi csak könyv. Megértem.
Mikor felfelé mentem a lépcsőn Justin pont szembe jött, de minden szó nélkül kikerült és csak egy lenéző pillantást kaptam.
Ledőltem az ágyamra és magamba roskadtam. Fájtak Damon szavai, bármennyire is fogadtam meg magamnak, hogy utálom. Nem, egyszerűen nem megy. És fáj az is, hogy emiatt Justinnal összevesztünk. Remélem hamar kibékülünk.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett, már várom a folytatást :D

    VálaszTörlés
  2. Fuuuu....Nagyon jó lett!!!
    Légyszi, lszégyi, lszégyi, lszégyi gyorsan hozd a következőőőőőőt!!!

    VálaszTörlés