2014. január 22., szerda

Wish You Were Here

Hát meghoztam az új fejezetet. Köszönöm a 2 kommentet és a 3 tetsziket. :)
------------------------------------------------
Hát hatott az álomvíz.

Álmomban egy szobában voltam. Szinte teljesen fekete volt, szürke bútorokkal. Az ajtón Damon lépett be. Levette a pulcsiját és egy székre dobta. Amint a kezével elengedte a sebet tisztán látszott, hogy milyen mély és milyen súlyos. Felszisszent a lövés láttán. Előbb leült, majd eldőlt az ágyon. Lassan a lepedőn is meglátszott a vér. Mély levegőket vett és az összeszorított fogain keresztül fújta ki. Sötétbarna haja össze-visszaállt, vörös szemeiből sugárzott a szomorúság. Szegény. Egyszer csak az ajtót kivágva lépett be a Démonkirály.
- Veled meg mi lett? – kérdezte (nem túl kedvesen).
- Meglőttek. Nem nyilvánvaló? – ült fel lassan. Tekintete megvető volt – Lehetnél együtt érzőbb is – morogja.
- Engem te izgatsz a legkevésbé! De jó lenne, ha a bátyád keresésében segítkeznél. Ő a jogos örökös. Tőlem te akár ott helyben meg is halhattál volna! – kiáltotta, majd az ajtót bevágva távozott.
Damon csak nézett maga elé vagy fél percig. Utána lehajtotta a fejét és üres tekintette bámulta tovább a padlót. Megdörzsölte a halántékát és felsóhajtott.
Leültem a sebesült oldalára (még ha csak szellemként is) és a sebtől indulva végigsimítottam a karját. Mintha csak érezte volna felém fordította az arcát. Most a kín és szomorúság mellett mintha egy kis öröm is lett volna. (De szerintem innentől már álmodtam) Tiszta véletlenségből oda rakta kezét ahol az enyém volt. Mélyen a szemébe néztem és úgy éreztem, mintha újra lenne testem. Alattam kissé besüppedt az ágy, szemében tükröződ9tt az alakom. A másik kezével végigsimította az arcom és lágyan megcsókolt. Nm túl hosszan, de több érzelem is volt benne. Ezután elhúzódott. Tekintete mélyen az enyémbe fúródott. A kezem óvatosan rátettem a sebére, mire még így is felszisszent. Elmormoltam egy gyógyító varázsigét. A sérülés begyógyult. Megöleltük egymást.
- Köszönöm. És sajnálom – suttogta.
- Szívesen. Nincs mit sajnálnod – válaszoltam a könnyeimmel küszködve. Fölfelé pislogtam és beleharaptam az ajkamba. – Hiányzol – fúrtam az arcom a vállába. A hajamat simogatva próbált megvigasztalni.

Felébredtem. Talán a csókot csak álmodtam. Vagy az is valóság volt, mint ahogy az is, hogy testet öltöttem? Már sosem tudom meg. Lassan kikeltem az ágyból és a gardróbomhoz léptem. A ruhák válogatása közben dúdolgattam. Elkezdtem a Green day Holiday című számától és valahogy Avril Lavigne Wish you were here dalánál lyukadtam ki.
Hát ez lenne az. Szerintem pont illik a hangulatomhoz. Igen, tényleg jó lenne, ha itt lenne, de mégis… a fenébe, a fenébe, a fenébe!
Aznap is kimentem az erdőbe. Nem érdekelt, ha pisztolyt szegeznek nekem, ha az életveszély fenyeget, csak vissza akartam oda menni. Oda, ahol az egész love-story elkezdődött. Ahol annyit nevettünk, oda, ahol a (hivatalos) első csókom elcsattant.
Pont készülődtem, mikor kopogtak. Csak Jus volt az. Világosbarna haja a kíváncsian csillogó kék szemébe hullott. Leült az íróasztalom melletti székbe és kérdőn nézte, amint megpróbáltam lófarokba kötni a hajam. A tükörből rápillantottam, mire vette az adást és megszólalt
- Hova készülsz? – kérdezte, közben szerintem végigfutott az agyán több dolog is, amiket kimondott. – Randira? Sütizni Jennel és Kristy-vel? Velük csak moziba? Boltba? – találgatott, mindegyikre nemleges választ kapott. Végül feladta és széttárta a kezét.
- Az erdőbe – adtam egy rövid választ.
- Jó, de vigyázz magadra. Nem akarom, hogy úgy járj, mint tegnap – mosolygott rejtélyesen.
- Erről honnan tudsz? – néztem rá ijedten. Felvonta a szemöldökét, szórakoztatta a reakcióm.
- A kis erdei madarak csiripelték – nevette el magát.
- Zack? – kérdeztem gúnyosan vigyorogva. Meglepetten nézett rám. Majd ő is elvigyorodott.
- Találkoztatok? – rakta keresztbe a kezét. Bólintottam és felkaptam a vékony pulcsim. Gyorsan belebújtam a fekete converese-mbe és bekötöttem a cipőfűzőm.
- Vigyázok, ne félj – már futottam is a bejárat felé, közben pedig belecsaptam a pacsira emelt kezébe. Futtomban elmartam a kulcsaim a bejárati ajtó melletti kis asztalról és kiléptem a nyári melegbe.
A tóhoz mentem kitérő nélkül. Ott telt életem legjobb pár órája. Leültem egy kőre és elszórakoztattam magam (kacsáztam, a homokba rajzolgattam). Pisztolycsörrenés. Megfordultam, de nem az, akire számítottam. Egy tök idegen démon áll előttem. Csuklyája teljesen eltakarta az arcát. Jött elvégezni a piszkos munkát. Lépések két oldalról, de most nem arra kellet volna figyelnem, hanem az előttem álló valakire. Lőtt. Egy másik lövés gördült és egy valaki elém ugrott, aki megvédett. Ez a valaki nem más, mint Damon!  A másik fegyveres pedig Zack. Az ő lépéseiket hallottam. A bérgyilkos porrá vált, amit a szél szinte rögtön elfújt. Zack felvette a gazda nélkül maradt pisztolyt és azt is eltűntette.
De Damon…! Az oldalát fogta és köhögött. A pólóján egyre nagyobb vörös folt terjeszkedett. A másik srác eltátogja, hogy szerinte a tüdeje lett átlőve. Bólintottam és újra a sérültre irányítottam a figyelmem.
- Damon jól vagy? – ugrottam hozzá.
- Semmi… Bajom – köhögött fel vért (!). Meg akartam menteni. Óvatosan a lövés okozta sebre helyeztem a kezem. Hallottam, hogy felszisszent, sőt egy kisebb káromkodás is elhagyta a száját.
- Segíteni szeretnék – mondtam (szerintem) angyalnyelven. Lenéztem a fiúra, ujjai görcsösen szorították a pulcsim szélét. Megjelentek mögöttem (az amúgy fekete)a fehér angyalszárnyam. Erre még Zack is felkapta a fejét. Barna szeme kikerekedett, már csak az kellett volna, hogy leessen az álla. De hál’ istennek Damon nem látta (ezt a démonok előtt titokban kell tartani). A kezem a sebére tartottam és vártam, miközben egy (talán) varázsigét mormoltam. Az első másodpercekben kék, majd fokozatosan lila vett körbe minket. A szárnyam újra fekete lett. Éreztem amint a golyó ütötte seb begyógyult. Damon lassan felült és felváltva nézte a véres pólóját és engem.
Amit látok az két meglepett pillantás. Fáradtan rájuk mosolyogtam, de nem tartott sokáig, mert egyszer csak minden fekete lett. Elájultam.
Nem tudom, hogy mennyi időre dőlhettem ki, de ugyanott ébredtem. Ugyanannak a kezében, aki elkapott. Majdnem ugyanazok a személyek, mint előtte, de egy fővel kiegészülve. Jus kék tekintete idegesen figyelte az arcom minden rezdülését. Zack kissé megvetően figyel engem, vagyis minket. A harmadik fiú óvatosan tart a karjaiban.
- Bailey jól vagy? – hajolt le hozzám az mostohatesóm. Damon segített felkelni. Nagy nehezen és egy kis támogatással, de felálltam. Mikor megszédültem egy kicsit hárman is utánam kaptak. Az unokatesóm tekintete mélyen belefúródott az enyémbe és lassan megkérdezte.
- Csak egy kérdés: az erőd miért nem használod? Ugye tudod, hogy nem lehet téged állandóan megmenteni. És ugye belegondoltál abba, hogy a segítség néha halállal végződhetne – utal arra, hogy Damont az előbb majdnem megölték. Bólintottam, hogy tudom.
- Igen, tudom, de ilyenkor lefagyok. És egy szerűen… Sajnálom – motyogtam el a végét. Amíg Jus a szemembe nézett azt éreztem, hogy nem birok hazudni. Ezután kissé bocsánatkérően néztem végig a három fiún. Egy kissé bűntudatos, amiért úgy lecseszett (Justin), egy olyan „a bocsánatkérés elfogadva”(Zack) és egy kissé lesajnáló (Damon) pillantást láttam. Az utolsón meglepődtem. Gúnyosan elvigyorodott.
- A bocsánatkérés itt nem sokat ér – lökte el magát a fától, aminek eddig támaszkodott. Lassú léptekkel jött felém, majd alig fél méterre tőlem megállt. – Az viszont sokat segítene, ha bírnál uralkodni a nyomorult erődön! – kiáltott rám. Éreztem, ahogy megtelik könnyel a szemem. Sőt már patakokban folytak végig az arcomon. – Soha többé nem akarlak látni – indult el dél (az erdő közepe/ New York) felé.
- Beléd mégis mi a fene ütött?! Megmentette azt a nyomorult életed! – ordított rá Zack. Kezében megjelent a pisztolya, már nem sok kellett, hogy lelője.
- Én is az övét, de én majdnem belehaltam – mondta meg se fordulva. Na, itt a démonvadásznak se kellett több elsütötte a stukkert, de a démon előre látta ezt és egy védőburkot húzott fel közéjük.
- De én… - hebegtem.
- Mit? Hogy tényleg szerelmes voltam beléd? Ugyan! Szerinted nem csak azért csináltam, hogy meg bírjam magam húzni. Ch, te nagyon hiszékeny vagy. Meg amúgy is: összefutottam egy démonnal, akibe tényleg szerelmes lettem. Cuki rózsaszín hajjal és ruhával. Gombszerű szemek… Szóval további jó naivságot – alázott meg gúnyosan mosolyogva, majd fojtatta az útját. Mind a hárman megrökönyödve bámultuk a távolodó alakját. A mellettem lévő két srác egymásra nézett, majd egymás szavába vágva kezdtek mindenféle (nem túl szép) mondatot hadarni.
Addig néztem utána, míg el nem tűnt. Belül összeroppantam. Így még sohasem járattak le.
- Bailey… – kezdte az unokatestvérem. Még azelőtt a nyakába ugrottam, mielőtt folytathatta volna. Szorosan megölelt és próbált megnyugtatni. Nyugodt hangnemben csitítgatott, de néha mondott valamit Zack-nek. Legtöbb arról szólt, hogy Damon ezt még megjárja.
De igaz. Minden, amit a démonokról hallottam. Csak kihasználnak. Ártó és gonosz szellemek. Bármit tesznek, bármit mondanak, ne bízz bennük. Egyszer elég elkövetni ezt a hibát, több ilyen nem lesz. Ettől a perctől Zack az egyetlen démon, akiben bízok.
Amint hazaértünk az első utam a szobámba vitt. Szerintem az ˝őrangyalom˝ mindent elmondott a nénikémnek, mert odalentről hallottam a „Szegénykém, hogy tehette ezt vele” meg a „Pedig megbízott benne” szöveget. Remegő ajkakkal néztem a tükörre. Kár volt. Csak még jobban sírni kezdtem. Szinte azonnal eszembe jutott mikor először láttam őt, azon a napon, mikor átváltoztam. A tükör üvege mögött, fél arca mindig árnyékba borult. Hogy először féltem tőle, de aztán feloldódtam, mikor megérintette az arcom. Miért volt már akkor olyan kedves velem, mikor soha nem is szeretett. Már sosem kapok tőle választ.
Clare néni nyitott be az ajtómon egy tányér sültkrumplival és rántott hússal (a kedvenceim) a kezében. Még vacsorázni se mentem. Összetört szívvel egy falat se megy le a torkomon.
- Tudom, hogy szomorú vagy, de enned is kell – noszogatott kedvesen. Óvatosan mosolygott, de én komor maradtam – ha legalább egy kicsit is. A kedvencedet csináltam, hátha kissé felvidulsz – rakta le elém. –; Szeretnéd elmondani, ami a szíved nyomja? – kérdezte együtt érzően. Ekkor Justin térdelt le elém. Kék tekintete most szürkének tűnt a szomorúságtól. Érzem, amint újra elönti a szemem a könny.
- Szerettem, belészerettem! – suttogtam – De ő végig csak kihasznált – borultam a nyakába. Hallottam amint a nénikém kiment. De az uncsitesóm végig velem maradt… Sírtam, csak sírtam még el nem aludtam… Jus lassan lefektetett, de mikor fel akart kelni az ágyam mellől megfogtam az ingjét.
- Kérlek – néztem rá szomorúan. Egy rövid mosoly suhant végig az arcán. Én bentebb húzódtam, majd felültem. Odaült mellém. A vállára hajtottam a fejem, mire átölelt.
- Bár meg se történt volna – mondta halkan.
- Ha elbírnád venni az emlékeim, megtennéd? – kérdezem suttogva.
- Ha nagyon akarnád, de… Azzal csak rosszabb lenne. Előbb utóbb úgyis minden összeállna – motyogta. Bólintottam. Lehunytam a szemem, de amint csak egy kicsit is elaludtam rögtön Damon láttam magam előtt, a gúnyos mosolyával, közben pedig azt mondogatta túl naiv vagyok és soha nem is szeretett. Ekkor mindig felriadtam. De úgy az ötödik felrezzenésnél már csak én voltam a szobában. Felkeltem és odaléptem a tükörhöz. Végigsimítottam a keretet, majd nekidöntöttem a homlokom.
- Bárcsak itt lennél – suttogtam, majd a fürdőszobámba mentem. Leültem a kád szélére. Egyre többet szemeztem a mosdókagyló szélén lévő késsel, ami pár napja került oda, mikor csak annak a segítségével bírtam lepattintani a sampon tetejét (Jus jó viccnek tartotta, hogy le lett ragasztva). Tudtam, hogy nem halhatok meg tőle, de mégis megpróbáltam. Végighúztam a bal csuklómon a pengét. Éreztem, ahogy a lüktetett a vér, de nem érdekelt. Megvártam, míg begyógyul, majd újból megvágtam a kezem. De most lelassítottam a gyógyulást. Valaki mellém ugrott és óvatosan ébresztgetett.
- Bailey ez nem megoldás – hallottam egy hangot magam elől. Résnyire nyitottam a szemem.
- Húzz innen. Úgysem vagy valódi. Hagyj békén – motyogtam dühösen. De nem törődött vele, hanem megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett – Már így is eleget szenvedtem miattad…
- Kérlek – könyörgött. Megráztam a fejem, közben pedig újabb könnycseppek gördültek le az arcomon. Ekkor megcsókolt. Még ha csak képzeltem is, de olyan valóságosnak tűnt, hogy a kés egész egyszerűen kiesett a kezemből. – Kérlek, ne csináld ezt – suttogta, majd eltűnt. Kinyitottam a szemem. Vettem egy mély levegőt. Miért képzelődtem ezt? Két kézzel beletúrtam a hajamba, emiatt a tincseim és ruhám is kissé véres lett. Hirtelen tört ki belőlem a zokogás. Úgy szeretném őt utálni, de nem megy. Az elmém is ezért szórakozik velem. Igen, szeretném ha szeretne, de azok után amit ma mondott inkább mégsem… már én sem tudom, hogy mit érzek!
- Bailey, istenem, mit műveltél? – guggolt le elém Justin. Rémültem nézett a bal csuklóm melletti vértócsára. Fogta a kést és visszarakta oda, ahonnan levettem. Elmarta a törölközőm a tartójáról és letörölte vele a kezem. A seb már begyógyult. – Mégis miért tetted ezt? – kérdezte. Nem válaszoltam, csak néztem a csempét a padlón. Odaült mellém és átölelt. – Gyere, feküdj le. Rád fér – állt fel, majd megfogta a karom és felhúzott. Út közben megfogta a kést is azzal a magyarázattal, hogy leviszi.
Az ajtómban még egy szomorú pillantást vetett rám, majd kiment.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett:D Imádtam az egészet.
    Siess a kövivel :)

    VálaszTörlés
  2. legyszi hozd, gyorsan a kövit. nagyon joooo!!

    VálaszTörlés