2014. január 11., szombat

Vizibombacsata!!!

Kicsit későn, de meghoztam az új fejezetet. Köszönöm a 2 komit és az 5 tetsziket az előző fejezethez. Ekkor nem is húzom az időt, íme a rész:
------------------------------------------------------

Egész éjjel azért forgolódtam, az ágyban, mert fájt a vágás, amit tegnap az a tőr okozott. Alig aludtam! Hajnali kettőkor keltem fel először és az óta fél óránként vizes kendőt tekertem rá, lefertőtlenítőztem, de a seb nem akart begyógyulni. Pedig Justint idézve: „A sebeink sokkal hamarabb begyógyulnak”. Kopp-kopp. Ki a fene van fent (rajtam kívül persze) hajnali 5 órakor. Na, nézd már emlegetett szamár.
- Ébren vagy? – jött be a szobámba. Látszólag meglepődött, mikor azt látta, hogy nem azt morgom, hogy „tünés kifelé”.
- Igen, már vagy egy órája – néztem álmosan. Bólintott, mire folytattam. – vagyis helyesbítek, kb. egy órát aludtam.
- Akkor üdv a klubban. Egyszerűen csak fáj a fejem – túrt bele a hajába, majd ásított egy nagyot. Megdörzsölte az arcát, kómás fejjel nézett rám.
- Nekem meg a karom – emeltem meg a bekötött, vizes-fertőtlenítős kezem. Elhúzta a száját, majd közelebb jött.
- Mutasd – ült le velem szemben. Eközben én felkapcsoltam a kislámpámat. Lecsavarta a gézt, de a vágásnak nyoma sem volt. Mi? De kb. fél órája még minimum 2 cm mély volt! Justin is meglepődött. Ő is látta, hogy mennyire volt ˝súlyos˝. De akkor?! Tátogtam, mint egy hal, de semmilyen hangot nem bírtam kiadni, de nem csak én voltam így ezzel. De ő oldotta egy kicsit a rémült-értetlen hangulatot, mert szórakozottan megszólalt.
- Amúgy hány flakon fertőtlenítőt használtál el? – kérdezte viccesen, de látszik, hogy szíve szerint helyben bealudna. Kuncogtam egy kicsit, majd ásítoztam egy nagyot.
Most, hogy belegondolok, én is nagyon álmos vagyok. A felhúzott térdemre tetten az állam és odadobtam Jusnak egyik plédet, de ahelyett, hogy magára terítette volna inkább párnának használta. Keresztben végigterült az ágyamon, majd felkönyökölt, mikor a feje hangosan koppant a távirányítón. Megvonta a vállát és bekapcsolta a tévét. Ledőltem mellé. Szinte leragadtak a szemeim, de előbb végiggondoltam, hogy az hogyan lehet, hogy a seb pár pillanat alatt begyógyul, de előtte éjszakáznom kell amiatt, mert fáj. Bár velem előszeretettel csesz ki a démonvadász-erőm, szóval erről ennyit. Szerintem 5 perc múlva mindketten aludtunk.
- Ébresztő... – hallottam Clare néni hangját. Óvatosan megrázta a vállam, mire végre hajlandó voltam kinyitni a szemem. Felkeltem, majd az ujjaimmal hátrafésültem a hajam, ami addig a szemembe lógott. Az unokatesóm is álmosan nézett maga elé. – Gondolom jót aludtatok?
- Ha három órát jó alvásnak lehet nevezni – motyogtuk. A nénikém kedvesen mosolygó szemekkel nézte, amint próbálunk nem ülve elaludni.
- Még van egy óra reggeliig szóval... – kezdte, de amint kimondta, hogy „még van” visszadőltünk.
Egy óra múlva lebattyogunk a lépcsőn. Csodálkozok is, hogy épségben leértünk, mivel elég kómás (jobb szó rá a zombi) állapotban voltunk. Ezután kis híján belefejelünk a rántottába, amire így visszagondolva annyira nem emlékszek. Sőt, arról is csak képek vannak, hogy a konyhában jártam. Állva is elbírtam aludni (anélkül, hogy eldőltem volna).
A nénikém Clare Ride, leánykori nevén Clare Sanchez eléggé fiatalos, mikor elvileg már több mint negyven. Bár mivel őrangyal és halhatatlan így ezt nem merem lefogadni, de megkérdezni sose mertem. De a bácsikámból Davey Ride-ból se nézném ki, hogy mondjuk száz körül jár. Justinnal pár hónapja találgattuk a korukat, majd megtippeltük a nagyszüleinket is. Egyik jobb kor lett, mint a másik.
- Bailey – rázta meg valaki a vállam. Gyorsan felkaptam a fejem – Kérsz még, vagy felmész aludni? – somolyog Dave bácsi. Az utóbbi mellett döntöttem. Mikor a szobámon belül tudhattam magam fáradtan felsóhajtottam. Ledőltem az ágyamra, aztán előszedtem alóla a rajzfüzetem és a ceruzám, meg a radírom. Unottan kezdtem firkálni. Lassan egy ismerős arcot fedeztem fel a papíron. Fél kézzel a hajába túrt és lehajtott fejjel nevetett. Szinte megmozdult a kép: lassan fölnézett és csillogó szemmel tovább mosolygott. Egy hirtelen ötlettől odafirkantottam az alak mellé, hogy „szeretlek Damon”. Halványan somolyogtam tovább. Kitéptem a lapot és összehajtottam, utána felálltam és a könyvespolcomhoz léptem. Végighúztam az ujjam a könyvek gerincem. Az ujjbegyem megállt egy vastag kötetnél. Lauren Kate Rapture (boldogság). A Fallen sorozat utolsó része. Még nem olvastam, mert az előző két rész nincs meg, mivel egy könyvesboltban se találom őket. Levettem a polcról és belelapoztam. Végighúztam az ujjam a sorokon, majd a lapok közé csúsztattam a rajzot. Szomorúan, de mégis boldogan csuktam be a könyvet és raktam vissza a helyére.

***

Délután kimentem az udvarra pihenni. Bár átaludtam a fél délelőttöt, attól még álmos voltam. De a házban nem bírtam még csak szundítani se, mivel „drága” Justin üvöltette a hülye rockzenéjét, amit normál esetben tolerálnék is (mivel én is sok rockot hallgatok), de nem akkor, ha egész éjszaka nem aludtam! Így döntöttem az udvarnál, ott a kertben lévő szokatlanul nagy almafa árnyékában. A nagy fa alatt volt kb. 35°, akkor a napon legalább 40° C. Észre se vettem, hogy elaludtam, bár pont az volt a szándékom. Olyan fáradt voltam. De az ébresztő...
Placcs! Egy nagy vödör víz borult a nyakamba. Felsikítottam hirtelen hidegtől. Csurom víz lettem. Elhúztam a vizes tincseim a szememből. A hajamról is csöpögött, a pólóm is átázott. Hát kösz. Justin röhögve futott el, de ott hagyta a vízibombáit (jaj, neki). Szerintem eszébe jutott, hogy elhagyta és megállt. Már éppen megfordult volna amikor... A hátán szétcsobbant egy ilyen lufi. Száját egy vékony vonallá préselte. A ajkáról leolvastam egy „teeeee” kifejezést, amit hallani nem hallottam, mivel lefoglalt a nevetés. Eldobtam egy újabbat. Ezt elkapta, de ez is kidurrant, az egész a fejére zúdult. A következő találat úgy szint a tenyerét érte. És ez így ment egészen sokáig, mígnem megakadt a szemem valamin. O-ó! A slag ott volt mellette, és már meg volt nyitva! Gúnyosan elvigyorodott, egyúttal gyorsan utánakapott és lőtt. Már bőrig áztam. Természetesen én is vágtam hozzá néhányat a vízzel töltött lufikból, majd odafutottam és felé fordítottan a csövet. Szakadva a röhögéstől védte magát. Csapkodtuk, rúgtuk egymást, hogy valaki végre elengedje azt a locsolót, de nem adtuk fel, tovább téptük egymást. Hirtelen viszont ellépett.
- Idő! Idő! – kiabálta, a kezével egy ˝T˝ betűt formázva. Időt, ugyan…
- Ne is álmodj róla! – nevettem. Mikor már mindketten úgy néztünk ki, mintha az óceánból másztunk volna ki, valaki elzárta a csapot. Jus hálásan, én pedig fortyogva sandítottunk oldalra.
- Vízpazarlók – mosolygott Jake, az ünneprontó! Közelebb lépett és két törölközőt nyújtott át. A szemünket forgatva vettük el tőle a rongyokat. A hajamat törölgetve kacsintottam rá Markra, aki eközben újból megnyitotta a csapot. Helena pedig mögé osont kezében a slaggal.
- Helena most! – kiáltottuk. A víz hatalmas erővel tört ki a slag végéből, mígnem Jake hátának ütközött, a srác dühös ábrázattal és becsukott szemmel várta, hogy végre a cinkostársunk befejezze. Kb. egy perc után elállt a víz. Várjunk csak hová is raktam a vizib... Ezt elcsesztük! A fiú először csak gúnyosan mosolygott, majd felkapott egyet és a mögötte álló lányhoz vágta, aki hangosan felsikított. Majd elindult dühösen felé, de a szőke srác tekintete azt sugallta, hogy „biztos vagy benne?”, közben pedig az egyik lufit dobálgatta a kezében. Majd még egyet felvett és a fal mellett ácsorgó Markhoz dobta. Majd egy újabbat, ami Justint találta el. Jenny és Kristy még ekkor a fal mögé menekültek. Lógósok. Vagy csak gyávák…
- És a végszó – fordult felém. De amikor az ujjai a vizes füvet érintették meglepődött. Többször is megperdült a saját tengelye körül és nagyon keresett valamit – Mi? De hát...! – nézett értetlenül. Felváltva nézett a hajából a vizet kicsavaró Helenára, a sunyin mosolygó Markra és az ugyanolyan értetlen Justinra.
- Csak nem ezt keresed? – húztam elő a hátam mögül a halványkék, vízzel teli lufit. A többiek hitetlen tekintettel meredtek rám, majd egyszerre fordultak felé, ki már akkor tudta, hogy nincs menekvés – Jake ez neked megy! – kiáltottam és eldobtam. A kezeit az arca elé emelte védekezésképp. Az oldalát találtam el. Szinte remegett a röhögéstől. Beletúrt a hajába, aztán „hát vesztettem” stílusban megvonta a vállát.
- Egy csaj túljárt az eszeden! – mondta Mark. Ő is szinte már összeesett a jókedvtől (csak a falba támaszkodva bírt megállni a két lábán).

***

A mai nap nagyon jó volt. Bár azt a hideg vizes ébresztőt szívesen kihagytam volna. És varázslatot se használtunk a szórakozáshoz (oké én egy kicsit használtam, de mindegy). Már régen megszárítkoztunk a napon. A fiúk hazamentek átöltözni (Jusnak nem kellett messzire mennie), a lányoknak pedig én adtam ruhát, pontosabban fürdőruhát és kifeküdtünk a fűre napozni. Addig a fölsőinket meg a sortjainkat/szoknyáinkat a szárítókötélre teregettük ki. A három „gavallér” hangos füttyögést hallatott, mikor megpillantott minket. Ösztönösen felnevettünk. Felkönyököltünk és megveregettük magunk mellett a pázsitot. Vihogva vágták le maguk, bár Mark előtte dobott egy hátast a vizes gyepen. Ezután végig a hátát dörzsölgette, közben néha elsuttogott "egy ez fájt"-ot. De ráadásnak Helena még rávágott egyet a lapockájára, ami miatt előbb tépték és sértegették egymást, később pedig már kérték, hogy hozzunk egy botot és/vagy baseball ütőt. Öhm, természetesen a kérést nem teljesítettük. Bár Jake már elindult, hogy kerítsen valahonnan egy ágat (kíváncsi lett volna a végkifejletre), de Jus a pólójánál fogva visszarántotta, így ezután már ketten fájlalták a gerincük.
A délutánunk sok röhögésben, vízben és jégkrémben gazdag volt. Csak mi heten megettünk három doboz fagyit. Bár, mikor Dave bácsi kérdezte, hogy hová tűnt… motyogva mondtuk el, hogy mi lett a három dobozos fagyival. Kerek szemekkel nézték a kisgyerekesen mosolygó fejünket, majd legyintettek és utunkra engedtek.
A fiúknak is volt annyi eszük, hogy fürdőnadrágban jöttek vissza a kertbe, mert Jen és Kristy kitalálták, hogy csináljunk esőt a slaggal. Oké, kutya melegben ez volt a legjobb ötlet amit kitalálhattunk, mert jó kis hűsítő volt, de megoldani már nehezebb volt, mivel nem vagyunk (és soha nem is leszünk) szökőkútépítők. De valahogy azt is megoldottuk (a terasz korlátjához kötöztük az öntözőslagot) és tök jól szórakoztunk. Hál istennek, hogy ez a víz egy közeli kútból jött/jön és így nem kellett érte fizetni, mivel ipari mennyiségű víz ment kárba, na mindegy. Amiről a nénikémék nem tudnak, az nem fáj nekik. De egy biztos: meleg időben nincs jobb ébresztő, mint egy vödör hideg víz.

***

- Bailey – ugrott mellém Jenny, mikor már félálomban az ágyamon fekszek. Bár szívem szerint bealudtam, de a két barátnőmnek hála ez nem sikerült, csak miután elhúztak.
- Hm? – kaptam fel a fejem. Pislogtam párat, mire kitisztult a kép, de a látóterem betöltötte két aranybarna, HATALMAS szempár. A homlokukra tettem a kezem és egy kicsit hátrébb toltam őket, hogy rajtuk kívül mást is lássak.
- A mai nap marha jó volt. Hogy szerezted meg a lufit?
- Jaja, még mindig nem értem, hogy hogyan került hozzád! – helyeselt Kristy. Azt eddig is tudtam, hogy nem ők a legokosabbak, de ez elég nyilvánvaló volt.
- Egyszerű! Abrakadabra… - mosolyogtam rejtélyesen. Értetlenül néztek rám. Leesett az állam mikor még mindig nem kapcsoltak. – Varázslat, észlények – nevettem fel. Egy hatalmasat bólintottak, miközben elhúztak egy „Jaaaaaaa”-t. Kuncogva néztem, amint leesik nekik a tantusz, majd röhögni kezdtek. Először értetlenül bámultam őket, majd én is nevethetnék tört.
A két LLB-m nyolc óra felé elhúzott haza. Egy „végre” sóhajjal kidőltem az ágyon és a fejemre húztam a párnát. Már majdnem el bírtam aludni, mikor…
- Hé, abrakadabra, bejöhetek? – kopogott be Justin, majd bedugta a fejét az ajtón. Belépett, szóval tök fölösen kérdezte meg, hogy bejöhet e, de mindegy válaszoltam.
- Csak ha nincs nálad semmiien víz – emeltem el az arcomról a párnát. Fél szemmel ránéztem, de ő csak gúnyosan vihogott.
- Ugye tudod, hogy az emberi test hetven százaléka víz? – kérdezett vissza. Megforgattam a szemem és megszólaltam.
- Gyere – morogtam.  Az arcom ismét a kispárnába fúrtam. A szemem sarkából figyeltem, hogy mit csinál. Először odalépett a könyvespolcomhoz, ami már roskadozott a jópár háromszáznál több oldalas könyvtől. Ugyanúgy, mint én reggel, végighúzta az ujját a kötetek gerincén. Megállt. Az ujjbegye egy vörös pöttyös könyvre mutatott. Rapture… Sokat sejtően sandított felém, majd ellépett és megszólalt.
- Te most megfujtod magad vagy méred, hogy meddig bírod levegő nélkül? – mutatott rá a párnára. Már nagyon kezdett kiakasztani ezekkel az idióta kérdéseivel. Úgy látszik senkinek se esett le, hogy aludni akartam – Amúgy jó volt a délutáni ébresztő? – vigyorgott. Hozzávágtam a plüss nyuszim, ami az ágyam végében kuksolt. Nevetve kapta el, majd jól szemügyre vette a plüsst. Mi benne olyan fura? Nagy fej, ugyanakkora test, apró végtagok és hatalmas lapátfülek. Ja és az egész állat fekete, a két szeme pedig egy-egy lila gomb. Szerintem cuki.
- Álmos vagy? – dobta vissza. Megragadtam a játékot és magamhoz húztam. Megsimogattam a buksiját, majd Jus felé néztem.
- Szerinted? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel. Felvonta fél szemöldökét, majd felröhögött. Egy kicsit lenyugtatta magát, és azzal színpadiasan sóhajtott egy nagyot és kiment.
- Amúgy hogy szerezted meg a vízibombát? – nyitott vissza. Válaszképp újra hozzávágtam a nyuszim. Tudta a választ, de attól még szeretett/és szeret kiakasztani. Tudom, lobbanékony vagyok, de akinek nem tetszik, az ne legyen a közelembe… pff.
- Tűnés! – förmedtem rá. Felröhögött, és most már végleg kiment.

1 megjegyzés: