2014. január 30., csütörtök

Még egy kis démonvadászat

Nos, meghoztam az új részt. Az előző fejezethez kaptam eddig a legtöbb tetsziket, és köszönöm a kommentet is:)
------------------------------------------------

Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban. Bármennyire is rossz, de döntöttem: viszlát Damon. Többet nem fogok miatta sírni. Nem érdemli meg. Az utolsó pillanatig hitegetett, hogy még jobban fájjon, mikor belém rúgott. A fájdalom, amit először éreztem lassan átváltott gyűlöletbe. Így könyveltem őt el az agyamba. De a szívem mélyén (a legsötétebb mélyén) még mindig szerettem. De ő vesztett valamit, amit csak én tudok. A démonlányt, akibe az ő szavaival élve „akibe tényleg szerelmes lett”. Égen-földön keresheti, mert már nem fogja megtalálni. Már nincs az a Bailey, akit megismert. Nem leszek többet naiv liba. Nem fogok többet egy „cuki pofinak” hinni, hogy azután jól kihasználjon. Végeztem vele!
Az előző pár napom lefoglalta az agyalás. Olvastam, Avril szomorúbb szerelmes számait hallgattam. És köbö ennyi. Mára volt pár tervem. Először is megszívattam Justint. Tegnap arra keltem, hogy egy párnával képen csapott. De utána futni nem bírtam. Túlontúl fáradt voltam hozzá.
Lassan belopóztam a szobájába, odasomfordáltam az ágya mellé és… Elkapta?!! Egyáltalán nem tűnt álmosnak. Sőt! Inkább úgy nézett ki, mint aki legalább 5 óra óta fenn van. Kárörvendően elvigyorodott, szemeiben olyan fény villant, mint az enyémben, mikor rossz fát teszek a tűzre. Igen, kétségtelenül rokonok vagyunk. Simán kirántotta a kezemből a henger alakú párnát és ütni kezdett. Hátrálni kezdtem és valahogy egy félkörívet írtunk le, majd ráestem az ágyára. Onnan könnyű préda voltam. A takaróját az arcom elé húztam és imádkoztam, hogy ne üssön nagyot. Ezt elbaltáztam… Volna, de egy jó pillanatban gondoltam egyet és kikaptam a kezéből és visszaütöttem. Erre nem számított, más szóval majdnem hátraesett a lendülettől. Gyorsan felmarta a földön heverő tollpárnát és támadóállásba helyezkedett. Itt kezdődött a párnacsata. Vagyis kezdődött volna, de Dave bácsi és Clare néni feljöttek. Rögtön egymásra mutattunk, amolyan ˝ ő kezdte˝ stílusban. Vigyorogtunk, mint a vadalmák, mindkettőnk csupa tollas volt. Nos, igen, mint kiderült nem csak a filmekben végzi mindenki tollasan a párnacsaták végén. Végén inkább legyintettek és hagytak minket.
Három éves korom óta élek velük. Clare néniék olyanok nekem, mintha tényleg a szüleim lennének. Justin pedig, mint egy testvér. Veszekszünk, majd kibékülünk. És közben elég jól szórakozunk. Sok példa volt (és lesz még) rá, hogy hülyültünk, majd berágtunk egymásra, végül újabb marhasággal békültünk ki. Az ilyen esetekre mindig nevetve emlékezek vissza.

***

Kaptam egy megbízást, egy farkas-démon (vagy mi) ólálkodik az erdőben. De ijesztő. Ekkor még nem tűnt annak. Elmentem a barlangjához. Először semmit nem láttam, de a semmiből egyszer csak előtűnt. Véres volt a pofája, pedig az emberek nem is gyanították, hogy ott van. A démonvadászokat se láthatják, ha átváltoznak. Pont emiatt nem hisz sok ember a természetfölöttiben, mert vagy nem látja, vagy a látja is, akkor vagy meghal, vagy elfeledtetik vele. A második kategóriát Jus csak „mázlisoknak”, viszont a normális emberek „bolondnak” tarják, mivel ha el is felejtette, hogy ki volt az, akit látott, de attól még érzi, hogy vannak varázslények.
Na, szóval leírás a farkas-˝lidércről˝. Mint már mondtam véres volt a képe. Kb. két méter magas volt a fejével együtt és koromfekete. Hogy is mondjam hasonlított az egyiptomi sakálokhoz (a biosztanár megdicsérne, hogy felismertem). Alsó agyarai baaaazinagyok voltak, a karmai nagyobbak lehettek, mint a kezem. A nyakán a szőr hosszabb volt és tüskeszerűnek nézett ki, de mindenhol máshol testhez simuló volt. De elég gyenge, mert egy csapással kinyírtam. Sőt elkezdett menekülni, mikor meglátott. Először röhögtem, majd utána eredtem.
Elolvastam azt a könyvet, amit még Justól kaptam szülinapomra. Az angyalokról és a démonokról szól főként, de szinte minden természetfeletti lényről van benne szó. Maga a könyv pedig elvarázsolt. Alig néz ki nagyobbnak egy kétszáz oldalas olvasmánynál, de mikor már fellélegzel, hogy mindjárt vége, akkor egyszerűen lapozol, lapozol és mindig lesz újabb lap, újabb infókkal. Ha jól saccoltam úgy ezerhétszáz oldal. Engem főképp a démonok érdekeltek belőle. Na ja, az ezerhétszáz oldalból kettőszáz róluk szólt. Az első lapon még csak összefoglalta őket, majd egyre jobban boncolgatta a témát. Kiszáradt a szemem mire a végére jutottam.
Na, „A leggyengébb démonok két csapatba bonthatók: akik annak születtek (30%) és akik azzá váltak haláluk után, mert annyi düh volt a lelkükben, mikor elhaláloztak (70%). Az első csoport kevesebb tagot számlál, ők erősebbek is. A Démonvilágban élnek, ritkán járnak az emberek világába. A másik csoport négyötöd része az embervilágban van, de legtöbbjük ártalmatlan. A maradék egyötöd rész szintén a Démonvilágban van szolgaként, általában a nemes démonok hűbéresei.
A Démonvilági démonok hierarchiája nem túl összetett: az ˝A˝- szintű démonok (királyi család);  ˝B˝ - szintűek (nemesek); ˝C˝- szintűek (szolgák); ˝D˝- szintűek (kitaszítottak/az emberek világában élők). A királyi család közülük a legerősebb, a legnagyobb varázslatokat is képesek végrehajtani, a nemesek viszont már nem, de a fekete mágiát már felsőfokon bírják űzni. A szolgák rétege csak a legegyszerűbbeket, míg a kitaszítottak valamivel többet (ez a kitaszítás előtti rangjuktól függ) képesek elsajátítani a varázslatokból.
A lidércek állatok gonosz szellemei, a fajtájuktól függően tudnak különböző alapvarázslatokat elsajátítani.”
Ennyi a lényeg, pontosabban az összefoglaló. A démonvilági démonokról semmi olyat nem írt, amit én se tudok. Áááh, tehát a mai izé egy lidérc volt. Már vágom. Lehet, hogy egy fáraó kis kedvence lehetett. Ki tudja, lehet, hogy az aranyhalunk is átváltozott, mivel két nap alatt kipurcant. Ez új rekord volt. Az az előttit egy hét alatt küldtük a hullámsírba.
Emlékszem, Justin megpiszkálta egy ceruzával a hátán úszó halacskát, miközben mindketten nagyokat pislogtunk.
- Alszik? – kérdezte.
- Biztosan, szóval ne piszkáld! – vontam meg a vállam, majd kikaptam a kezéből a cerkát. ÉS még egy ideig néztük az „alvó” aranyhalat, másnap reggel pedig kérdezgettük, hogy hová lett, mivel a nénikém és a bácsikám észrevette, hogy kipurcant és szépen lehúzták a vécén.

***

Hát, amit az aranyhalról gondoltam az pár nap múltán bejött. Mert megküzdöttem Mr. Golddal (még csak hatévesek voltunk, mikor ezt a nevet adtuk neki).
Egy elhagyatott ház medencéjében találtam rá, önfeledten lubickolt. A 3 cm-es kis aranyhal 3 méteressé vált. Khm, csak egy kicsit volt fura egy aranyhal hatalmas tépőfogakkal. Ő már sokkal erősebb volt, mint a tegnapi. De nem akkora falat, szóval elég könnyű volt legyőzni. Bár berántott a kaszámnál fogva a medencébe, csupa víz lettem, de kinyírtam. Sőt, megvolt a „víz alatt nyírjunk ki egy démont” küldetés is így már.
Ekkor vettem észre eddig mindig elhúztam a csaták helyszínéről, de kíváncsi voltam, hogy mi lesz a lidérccel. Találtam egy olyan búvóhelyet, amit megtalálni alig lehet, de én mindent jól láttam. De nem csak ez kerülte el eddig a figyelmem. Az is, hogy ha a démont ölök meg, akkor az porrá válik, ha meg lidércet, akkor az csak simán kinyiffan (ahogy egy szellem meg bír halni), a teste pedig megmarad.
Vártam, vártam, és még mindig vártam. Egy olyan tíz-tizenöt perc múlva egy fekete köpenyes alak jelent meg. A kezében az enyémhez hasonló kasza volt, bár egy kicsit kisebb és egyszerűbb. Ezzel sújtott le a ˝lény˝ holttestére, ami azon nyomban eltűnt. Csak egy világító valami maradt utána, amit fél kézzel felemelt. A (szerintem) lélek felemelkedett, majd szétrobbant. Ebből a porból még utoljása kirajzolódott Mr. Gold (élő) hal alakja, ezután teljesen eltűnt. Gyönyörű volt. Csak épp… Belerúgtam egy kőbe, ami legurult. Naná, hogy a halálisten vagy halál, esetleg kaszás (mi lehetne más) ezt észrevette vagy meghallotta. Akár el is menekülhettem volna.
Csak épp már mögöttem állt. Hogy hogyan került oda az már rejtély, de a fegyvere belső éle ott volt a torkomnál. Megfordulni nem mertem. Megbizonyosodtam, hogy a kaszám még mindig a kezem ügyében volt. Hál’ égnek igen. Egy gyors mozdulattal elugrottam és támadtam. De mintha számított volna erre, védekezett.  A lánccal kissé megsértettem az arcát. Ő a falhoz szorított. Csak úgy nyekkentem a kemény téglán. A kezeim a téglafal és a testem közé voltak szorulva. Ciccegve fordítottam el a fejem.
- Nagy a bátorságod, ha megtámadsz egy halálistent. Sőt, méghozzá úgy, hogy nem is sejted, hogy mekkora az erőm, démon – mondta. Azonnal visszanéztem rá.
- Nem vagyok démon! Utálom, gyűlölöm őket! És ha nem vennéd észre, démonvadász vagyok! – ordítottam. Látszólag meglepődött, de utána gúnyosan elmosolyodott.
- Innen bűzlesz a démonvértől – nevetett.  Csak ekkor vettem észre, hogy vérzik a kezem. A hallal való csatában szereztem. Bekötöttem, de úgy látszik… na, nem ez a lényeg. Valahogy meg kellett támadnom. De mégis hogy a fenébe…? Talán… Nem, a kezemet nem bírtam mozdítani. És ha a lánccal (amit az elmémmel birok irányítani) kirántanám alóla a saját lábát? Igen, ez lesz az. Na, szép lassan, óvatosan, hogy észre ne vegye. Halkan körbetekertem a lába körül és…! Megrántottam! Úgy elvágódott, mint az ólajtó. Nagyon meglepődött. Kiterülve pislogott párat, majd felült.
- Mi a…? – állt fel a fejét fogva, amiről lejött a kapucni. A srác olyan korombeli, talán egy kicsit idősebb lehetett.  Szőkésbarna haja egészen rövid, szürke szemében mintha kékes pöttyök lettek volna. A bőre egészen világos – Mégis mi a fene vagy te? – nézett összezavarodottan, miközben végigmért.
- Mint már mondtam nem vagyok démon. Éppen ellenkezőleg. Démonvadász vagyok –jelentettem ki újból miközben a kezem nyújtottam. Unottan pislogtam az ujjatlan, majdnem bokáig érő kabátom kapucnija alól, ami a fejemen volt. Az arcom szerintem nem látta rendesen.
- Aha, persze. Csak démonvadász vagy többlelkű? – kérdezte, és kicsit oldalra billentette a fejét. Ledermedtem. Mi? Ezt meg honnan tudta. Gondolom, látta az arckifejezésem. A mosolya egyre nagyobb lett – Szóval többlelkű. Ezért éreztem az, hogy démon vagy – éreztem, hogy fülig pirulok, de lassan bólintottam.
- Hááát, igen többlelkű démonvadász vagyok. De lehetne, hogy… – próbáltam arra utalni, hogy ne mondja el senkinek, de csak dadogtam és mutogattam össze-vissza. Persze értette, hogy mire akarok kilyukadni.
- Nyugi, köztünk marad. De nekem most mennem kell. Viszlát – mondta és eltűnt. Ugyanakkor lerántottam a hajamról a kapucnit.
- Hát, akkor viszlát – mondtam leginkább magamnak és hazateleportáltam magam.

***

Ó, tényleg ma van Justin szülinapja. Az ajándékát már rég megvettem. Nálunk a június 30-dikák mindig jó hangulatban telnek. Tavaly például kajacsata volt a konyhában. Bár nekünk kellett kitakarítani utána, de jó volt. Csak a család, barátok és Deuce!? Ő hogy is került az idei bulira ide?
- Hé, haver boldog szülinapot! – tört be az ajtón. Mindenki olyan meglepett képet vágott, mintha meghalt volna, és most újra ott lenne. Széles mosollyal levágta magát a mostohabátyám mellé félre (vagy inkább le) lökve engem. Keresztbe fontam a karom és felvont szemöldökkel meredtem rá, majd felnéztem. A legtöbbjüknek „ez meg ki” tekintete volt, de Jenny és Kristy tudták, hogy ki bármennyit is változott.
Ah, Deuce… Csak rossz emlék fűz hozzá. Legelőször 4 évesen mentem oviba, úgy hogy emlékszek is rá. Akkor már Jus és Deuce barátok voltak. Első nap kissé megszeppenve álltam, de az unokatesóm megragadta a kezem és nevetve behúzott az épületbe. Mindent megmutatott, de ezt a másik fiú nem nézte jó szemmel. Szinte mindig olyat akart csinálni, ami nekem biztos, hogy nem menne. Például foci, elég durva fogócska, meg hasonlók. Ez már kissé kezdett unalmas lenni, és így ismerkedtem meg Jenny-vel és Kristy-vel. Hála nekik nem teltek dög unalmasan a napjaim, sőt néha bírtam Justinnal is játszani az oviban, bár a másik szerintem a pokolba kívánt emiatt.
Az év vége felé már kezdett kiszorítani. Szinte szó szerint elráncigálta mellőlem a saját rokonom. Párszor azt is kikönyörögte, hogy eljöhessen hozzánk, ott pedig úgy szint fociztak, vagy valami fiús játékkal játszottak. Sőt, utolsó nap meg is fenyegetett, hogyha idézem: „hogyha jövőre is megpróbálsz Justinnal barátkozni, megverlek!” . Hát elég gyenge, de akkor még hatásos volt. De a kis fenyegetés után még el is lökött, amit az uncsitesóm megelégelt és soha többé nem szólt hozzá. De ha akart volna se tudott volna, mert azon a nyáron elköltöztek New York-ba. Azt a percet sose felejtem el, mikor Jus meglátta, hogy ellökött. Már akkor gondolhattam volna, hogy őrangyal lesz. Nem kezdte el sértegetni Deuce-t, nem verekedett vele, csak két szót mondott, ami tizenhárom éve még sokat számított: kopj le. Ennyi lenne a hármunk kis története.
- Te meg mit keresel itt? – kérdezte Jus fel sem nézve a tőlem kapott videojáték borítójának olvasásából.
- Mi ez a modor tesó? – tartotta a kezét pacsira. Hiába, a ˝haverja˝ az ő társaságára vágyott legkevésbé. Kikapta Justin kezéből a CD-tokot és ledobta az asztalra, így kénytelen volt most már mindenki rá figyelni. – Jól van, csak búcsúzni jöttem.
- És? Még mindig nem értem – nézett értetlenül. Már az oviban tudtam, hogy hülye, na de ennyire! Jenny kuncogni kezdett, mire a „vendég” dühösen pillantott rá. Kristy oldalba ütötte a könyökével a húgát, de neki is vissza kellett fognia a mosolygást.
- És? Haver eltűnök az országból! – lepődött meg. Lepődött? Oké inkább sértődött meg, hogy senkit nem érdekel, hogy vele mi van.
- Jó. Viszlát – integetett gúnyosan. Jake próbált elfojtani egy röhögést, ami így köhögéssé vált.. Deuce sértődötten felém fordult, és normál hangerőn mondta:
- Ez is a te hibád – szűkítette össze a szemeit. Az unokatestvérem gondolatai olyan hangosan szóltak, hogy tisztán hallottam. Így inkább helyette válaszoltam.
- Egy nagy frászt. Ez a te hibád – raktam keresztbe a kezem. Mindenki ledermedt, de az ünnepelt észbe kapott. Széles vigyor terült szét az arcán, majd felkiáltott.
- Ez az én unokahúgom – dőlt hátra nevetve a kanapén. Öt perc alatt a váratlan vendég is lelépett, Jake és Mark röhögő görcsöt kaptak a kis jelenettől. Most, hogy mi is jobban belegondoltunk én már a padlón fekve röhögtem. De tényleg tök vicces. Beront, hogy kibéküljenek pedig már több mint 10 év telt el. De most komolyan, ki ilyen hülye. Ja, már tudom! Deuce!
- Ünnepeljük meg, hogy az „idegesítő Deuce” végleg lelépett! – kiáltott fel Justin, mire még a nénikém és a bácsikám is elmosolyodott. – Gyerünk a pizzázóba! – pattantunk fel egyszerre. Egymásba karoltunk és úgy léptünk ki a meleg nyári utcára.
Egész úton röhögtünk. Leginkább Deuce-on és a kis beszólásomon. Persze lassan előtérbe kerültek a többiek régi, személykisajátítós barátai is. Jake-nek is volt egy ilyen haverja, pár hónapja futott össze vele legutóbb és hát... khm... a csajoknak nem kell tőle félniük... Jake viszont pár másodperc alatt lerázta mondván, hogy dolga van. Állítása szerint tényleg dolga volt. Na, a démonvadászat ilyenkor jó kifogás, csak nem azt kell mondani, hogy megyek démont vadászni, hanem, hogy van egy fontos elintézni valóm.
A pizzázóba beérve rögtön lefoglaltunk egy hetes boxot. Mi lányok az itallapot, a fiúk pedig a pizzákat lesték.
- Milyen italt hozhatok? – kérdezte a pincér amint odaállított mellénk.
- Öhm, öt kóla és két narancslé – mondtam, miközben a fejemben felhangzottak a többiek rendelései.
- Rendben – írta fel, majd végignézett rajtunk. – Enni?
- Szerintem a négy lánynak elég lesz két sonkás, nekünk meg három sajtos – bólintottak össze a fiúk, majd megerősítést várva pillantottak ránk. Hel határozottan biccentett.
- Oké. Az italokat máris hozom – olvasta vissza a rendelést a felszolgáló.
Nagy dumálás közepette ettük meg a pizzáink, majd mentünk ki-ki a maga háza irányába.

1 megjegyzés: