2014. január 19., vasárnap

Egy régi ismerős

Helló mindenki, ismét új fejezettel jelentkeztem, na jó nem is húzom az időt, íme:
----------------------------------------------------------
 
A mai napom csak négyig volt tökéletes. Ott már... Bevallom, volt már ennél rosszabb napom is, és lényegében jó volt, plusz megtudtam valamit, ami kicsit dobott a hangulatomon, de akkor is, ami délután történt, az nem épp szép élmény volt. Na, de sorjában:
Reggel hét körül keltem. Mindenféle álmosság nélkül nyújtózkodtam egy nagyot, majd megszólalt bennem a kisördög (mostanában elég gyakran tette ezt): meg kell szívatni Just. Elvigyorodtam, és lerúgtam magamról a takarót, ami a földön landolt. Az ajtajához sétáltam és bekukkantottam. Még édesen húzta a lóbőrt. Óóóó… Nem lenne szabad… kit érdekel! Kívülről bezártam az ajtóját, a kulcsot pedig félig betoltam az ajtó alatt. Ezt megjárta. Említettem már, hogy mi vagyunk a testvéri szeretet élő példái. Talán képesek lennénk szünet nélkül tépni egymást, ha… nem szólnának ránk a nénikémék.
Épp rágcsáltam a pirítósom, amikor is dorombölésre kaptam fel a fejem. Gúnyosan elmosolyodtam és nyugodtan folytattam a reggelim. Néha-néha belekortyoltam a narancslémbe, de amúgy nem siettem. Clare néni és Dave bácsi már meg sem lepődnek az ilyen jeleneteken. Mondjuk úgy, a bácsikám csak egy pillanatra nézett fel az újságból és egy kicsit elmosolyodott. Igen, ő az, aki értékeli ezeket, mivel apa és ő ugyanezt csinálták ennyi idős korukban. Cöh, már tudom kitől örököltük ezt a tulajdonságunk. A nénikém viszont kicsit többen mondó tekintette sandított rám. Afféle „engedd már ki” nézéssel. Unottan felsóhajtottam és felálltam. Továbbra is ráérősen mosogattam el a tányérom és a poharam. Füleltem egy kicsit, mivel mintha mondatokat kiabálna.
- Bailey! Nyisd ki nem vicces! Hallod!? Nyisd már ki a fenébe is! – ordított. De engem nem tévesztett meg, hallottam, hogy alig bírta visszafogni a röhögést. Mikor az ökle egyre kevesebbszer érintette a faajtót felsétáltam és a szobája előtt megálltam, majd beszóltam hozzá.
- Álmodik a nyomor.                                                        
- Hú, ezt még csúnyán visszakapod! – fenyegetőzött. Belehallgattam a gondolataiban. A kis fejében (ahol azt hittem eddig, hogy egy hatalmas űr van) egymást váltották a gondolatok. Egyik arról szólt, hogy „kidob az ablakon, úgyis tudok repülni”, a másik pedig a kijutásról ééééés arról, hogy kidob az ablakon – Most komolyan! Hol van a kulcs?
- Lenn, messze lenn a… - kezdtem énekelni a Lenn messze lenn a Swami folyón-t, de félbeszakított.
- A kérdésemre felelj!
- Feleltem is – mondtam rejtélyesen. Egy értetlen motyogást hallottam, majd semmit.
- Mi? – kérdezte egy kis idő után. Viszont megneszeltem, hogy kattant a zár. Ó-ó. Egy-egy lépést tettem a lépcső felé. Feltépte az ajtót és nekem rontott.
- Segítség! – kiabáltam. Megragadta a pólóm és visszarántott. Fél kézzel elkapta a derekam és nem engedett. Ütöttem a karját, rátapostam a lábára, sértegettem. Az utóbbit megunta.
- Arról ne is álmodj – fogta be a szám. Ismétlem: mi vagyunk a jó testvérek élő példái.
- Justin Matt Ride, engedj el! – motyogtam bele a tenyerébe. Kissé maga felé fordított, szélesen vigyorgott rám. Ettől az arckifejezéstől mindig elkezd tikkelni a szemem.
- Mi? Azt mondod bocsi, hogy bezártalak a szobádba – mondta elvékonyított hangon. Dühösen morogtam bele a tenyerébe és megráztam a fejem. – Ez hosszú lesz, Bailey – csóválta a fejét.Tovább beszéltem a markába. – Amúgy mit mondtál? – vette le a kezét egy kis időre. Kislányosan elvihogtam magam, maaaaajd:
- Azt, hogy: Justin Matt Ride, ENGEDJ EL! – ordítottam a képébe. Újra befogta a szám.
- Ha ilyen ˝szépen˝ kéred… Nem. Bailey… - kezdte elmondani a teljes nevem, amit utálok. Nem tudom, hogy miért de nem szeretem. Talán mert a Bailey az alapból fiú név és csak ezerből egy lánynak lesz ez a neve, a Margaret pedig olyan úri hölgyesen hangzik, olyan szép. Aztán csak rám kell nézni. Én Margaret névvel? Hát nem!
- Ne! Ne! – morogtam a kezébe.
- …Margaret… – hú, kinyírom. Még jobban ütögettem – …Ride – ekkor elengedett. Felé fordultam és keresztbe vágtam a karom. Felvont szemöldökkel meredtem rá, majd kifakadtam:
- Tudod, hogy utálom a Margaret nevem – duzzogtam.
- Tudom, de ha te elmondtad az én teljes nevem, akkor én is elmondom a tiédet – vont vállat. Ő is hasonlóan van a második keresztnevéről, mint én, csak az indok más. Amit persze nem tudok. Füstölögve vágtam egy grimaszt.

***

Fél négy körül elmentem sétálni az erdőbe. Megálltam a tónál ahol az (igazi) Damon először megcsókolt. A régi emlékek azonnal eszembe jutottak. A „korcsolyázás” (már ha lehet annak nevezni), a közelben volt a második vérfarkasos találkozás is, mikor elbújtunk Jus elől. Halványan elmosolyodtam az emlékképek hatására. Fogtam egy kavicsot és bevágtam a tóba. A kissé zavaros víztükör fölé hajoltam. Magamat láttam ott, lila szemekkel, fekete (és furcsa módon alig húszcentis) fekete szárnyakkal. A legtöbb tükör, a víz, a jég és a hasonló tükröződő felületek megmutatják a természetfeletti lények valódi alakját. Egy kósza könnycsepp ismét megzavarta a vízfelszínt.
Lépések. Erre kaptam fel a fejem. Valaki futott, a lépései tökéletesen hallatszódtak a száraz gallyak, itt-ott levelek, gyomok miatt. Nem is tudtam, hogy merről jött a hang. Úgy mindenfelől. Némán füleltem, de ekkor újra csendes lett az erdő. Majd egy pisztoly csattanása. Tudtam, hogy ki az, de nem mertem megfordulni. Vártam, hogy lőjön, de nem tette meg. Hátrapillantottam a vállam fölött, de szinte azonnal visszakaptam a fejem.
- Mégis ki vagy te nekem…? Bailey... – mondta. A hangja egyre halkult. Az utolsó mondatot épp kibírtam hallani. Szóval még szeret? Tényleg szeret? De akkor a démonlányt (mármint engem, de ő ezt nem tudta) miért csókolta meg, és miért nézett rá úgy, mintha csak a nagy Őt pillantotta volna meg. Áh, már elvesztettem a fonalat vele kapcsolatban. Csak az avar susogott mögöttem. Megfordultam. Lerogyott a földre. Egyik kezében a pisztoly, a másikban pedig a nyaklánc, amit neki adtam. Remegett az a keze, amiben a fegyver volt. Óvatosan felnézett rám. Tekintetében minden megtalálható volt. Értetlenség, bűntudat, félelem, emellett fájdalom. Leguggoltam elé. A kezéből kicsúszott a stukker, helyette a két tenyere közé fogta az arcom. Már csak pár centi választott el minket, mikor egy lövés gördült. A földön ülő fiú felkiáltott, majd eltűnt.
- Jól vagy? – jött oda egy nálam egy-két évvel idősebb démonvadász srác. Azt a helyet figyelte, ahol az előbb még Damon ült. Én egy kisebb sokk hatása alatt voltam. Pislogtam párat, mikor kezdtem felfogni, hogy mi történt.
- Igen – motyogtam. Ránéztem. Nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Elfogadtam, de előtte kérdeztem. – Te démonvadász vagy?
Erre a kérdésre ˝Bakker, most mit mondjak˝ kifejezéssel nézett rám. Szinte látszódott rajta, hogy több dolog is megfordul a fejében, hogy mit csináljon. Többek közt talán a „haha, ez hülyeség”, meg az „igen, de te ezt egy percen belül elfelejted”, emellé a „mégis honnan veszed, hogy vannak démonvadászok???” mondatot olvastam le az arcáról. Később azonban leesett neki. Kínos mosoly kíséretében bólintott egy hatalmasat.
- Igen, az vagyok – hajtotta le a fejét kissé megalázottan. Zavartan kuncogva túrt bele az egészen rövid hajába. –, többek közt – rakta hozzá.
Most, hogy jobban megnéztem a srácot nem úgy érzem, hogy démonvadász. Ugyanezt az érzést Damon közelében éreztem, aki pedig démon… Na, ne! Ő egy démon démonvadász. Hasonlóan, mint én, de én angyal is vagyok.
- Tudom, hogy mire gondolsz – billentette kissé oldalra a fejét. Felvontam a szemöldököm. Honnan tudná, mikor nekem is most esett le minden. – A lelkem energiája pont olyan, mint a démonoké. És igen, ez alatt azt értettem, hogy démon vagyok – válaszolt a fel se tett kérdéseimre. Szórakozott mosollyal babráltam a tincseim és kérdeztem:
- De akkor miért vagy...? – kezdtem, de félbeszakít.
- ...Démonvadász? Kiskorom óta angyalok neveltek. És 16 éves koromban eldöntöttem, hogy ezt az utat választom – vonta meg a vállát, mintha ez természetes lenne. – Meggyűlöltem a fajtám a tetteik miatt. Ennyi – adott egy értelmes és hosszú választ. Meg voltam elégedve a válasszal.
- Ééééértem. Hogy hívnak? –faggattam tovább, mert csak ezt nem árulta el magáról.
- Sokat kérdezel. Még ha a legtöbbet gondolatban is – mosolyodott el. – Zack vagyok – mutatkozott be. Felém nyújtotta a jobbját, hogy kezetfogjunk.
- Én pedig Bailey.  
- Tudom – engedett el. Mi? Mégis honnan tudta, mikor most találkoztunk először? Hacsak nem olvasott a fejemben, de… – Justin már mesélt rólad – indult el a tó felé. Az állam a földet súrolhatta, a szemöldököm viszont a felhőket.
- Te már találkoztál Justinnal? – néztem rá.
- Igen. Amikor átváltozott tök idegesen és értetlenül jött le ide. Nehéz elhinni, hogy ez majdnem egy éve volt – mondta, miközben egy kendőt nyújtott át, hogy letöröljem a vért a kezemről. Elvettem a vizes rongyot és óvatosan ledörzsöltem a karomról a már félig rászáradt vért. Hirtelen eszembe jutott, hogy az Damon vére volt. Kirázott a hideg is. Majd visszatértem a Zack-kel való beszélgetéshez.
- Wow, Jus idegesebb volt, mint én? Ez fura, általában fordítva történik – ráztam a fejem nevetve. Levágtam magam törökülésbe a tópartra és bámultam a lágyan hullámzó vízfelületet.
- Lehet, hogy azért, mert te még akkor nem voltál angyal – mondta, miközben leült mellém a partra. Kinyújtotta az ég felé a kezét, mire rászállt egy szinte teljesen fekete galamb. Megsimogatta a madár szárnyát, majd elengedte. – Meg lehet, hogy igazad van, mert úgy rohant el otthonról, hogy a nénikédék semmit sem bírtak hozzá szólni. De mivel téged most látlak itt először, gondolom te jobban viselted.
- Igen, de csak miatta. Végig ott volt mellettem – emlékeztem vissza arra a január elsejére. Még akkor is mellettem volt, mikor szívem szerint ráordítottam volna, hogy mi történik és miért nem szólnak semmit, meg miért nem segítenek. – De miattam még többet szenvedett. Egyszer… nem kétszer is miattam rabolták el – csordultak le a könnyeim. – De nem csak ő. Hanem Damon is... – mondtam. Zack erre egy pillanatra megmerevedett. Viszont pár pillanattal később rájött:
- Hát ezért nem lőtt le – suttogta kerek szemekkel. –; és ezért mondta a neved – nézett rám oldalról. Némán bólintottam.
Felálltam és egy halk köszönés után elindultam az eredetileg eltervezett sétára. A vékony mellényem zsebébe dugtam a kezem és elgondolkozva vettem az irányt a Boston Common and Public Garden felé. A szürke beton nem tűnt érdekesnek, de az elmélkedéshez és az emlékek felidézéséhez megfelelő volt. Szomorúan konstáltam, hogy a parkban én vagyok az egyedüli ember, aki szomorú és nem élvezi az életet. Több csókolózó, kézen fogva sétálgató párt is láttam, ami csak növelte a torkomban lévő gombócot. Akkor most Damon szeret engem, vagy csak hiteget? Kábé, így hangzott a fejemben a kérdés. Mert ha az első, akkor miért csókolta meg a démont, akiről tudta, hogy nem én vagyok. Ha meg az utóbbi, akkor meg miért nem lőtt le ma. Talán bűntudata van, hogy becsapott azért. Nem tudom, nem olvastam a fejében, mikor szemtől szemben voltunk egymással. Alig két hét alatt három olyan alkalom is lett volna rá, de két okból nem tettem. Egy: ismerem és tudom, hogy legtöbbször egy erős mentális falat húz a gondolatai köré, hogy senki se olvasson kénye-kedve szerint a fejében. Kettő: egyszer sem az volt az első gondolatom, hogy a fejében turkáljak. Ennyi.
Hirtelen beleütköztem valakibe. Motyogtam valami „bocsánat” szerű szót és tovább sétáltam volna, mikor valaki megragadta a kezem. Kissé zöldesbarna tekintet, vörösesen csillogó barna haj… Josh…
- Bailey, minden oké? – kérdezte aggódva. Bólintottam és már mentem volna tovább, de az ujjai még mindig szorosan a csuklóm köré fonódtak.
- Josh kérlek, engedj – mondtam. A hangom nem volt több suttogásnál, ami kissé mindkettőnket megrémített. A számba haraptam és felfelé pislogtam, hogy ne kezdjek el sírni. De egy könnycsepp megint csak elszabadult és gyorsan végigfolyt az arcomon, egészen az államig. De a srác ezt észrevette és megölelt. Könnyezve hagytam, hogy magához szorítson, a hajam és a hátam simogassa.
- Semmi baj, Bailey – suttogta. – Mi történt? – tolt el egy kicsit magától. Remegő ajkakkal néztem rá, de nem válaszoltam. Ismét fél kézzel magához húzott. Nem akarom elmondani neki. Több okból kifolyólag. Az első és legfontosabb, hogy elég érdekesen hangzana, hogy „hehe, télen volt egy démon fiúm, akit az apja valahogy gonosszá tett és eltűnt fél évre, majd most újra előkerült és lehet, hogy még mindig szerelmes belém, de az se kizárt, hogy nem”. Hát, igen fura lenne. A második és szintén elég fontos az pedig, hogy Josh szerintem még mindig szerelmes belém.
Az utóbbi be is igazolódott, mikor az ajkát az enyémen éreztem. A szemeim kipattantak, még reagálni is elfelejtettem, annyira meglepődtem. Egymás után többször is megcsókolt, de én csak álltam ott, mint egy baba. Mikor elhajolt, akkor is csak pislogtam, mint hal a szatyorban. A szeme csillogott az örömtől, hogy végre megcsókolhatott. Hát, szilveszter óta várt rá…
- Sajnálom Josh, de mennem kell – kerültem ki és mentem tovább a tervezett útvonalon. Utánam kiáltott, majd mellém futott. Értetlenül kérdezgette, hogy mi történt, meg minden, de ugyancsak nem válaszoltam. Sőt, rákiáltottam. – Josh, az istenit! Hagyj már békén! Csak egy kicsit gondolkozni akarok! – ordítottam, de rögtön megbántam. A szám elé kaptam a kezem. – Bocsánat, sajnálom… bocsánat – motyogtam, majd szaladni kezdtem.
Mikor úgy éreztem, hogy lehagytam (vagy talán utánam se jött), megálltam. Letöröltem a könnyeim maradékát és vettem egy mély levegőt. Jó érzés volt, mikor az oxigén megtöltötte a tüdőm, már az oldalam se szúrt.
Tovább baktattam némán, és folytattam az eszmecserém, amit Josh megszakított. De most a gondolataim Justin felé irányultak. Vajon milyen lehetett neki az a fél év, mikor titokban kellett előttem tartania, hogy mi is ő. Azt, hogy angyal. Azt, ami több egyszerű titoknál. Így a teljes élete megváltozott.

***

Már sötétedett. Inkább elindultam haza. Mire hazaértem már nagyjából megnyugodtam. Otthon már vártak. Az első, akivel otthon összefutottam az unokatesóm volt. A bácsikámék boltban voltak (megint). Amint szemtől-szembe kerültünk újra előtörtek a könnyeim. Justin nem értette miért lettem hirtelen ilyen szomorú.
- Sajnálom! Úgy sajnálom! – ugrottam a nyakába. Szipogva öleltem magamhoz.
- Bailey mi a baj? – Kérdezte aggódva miközben megfogta vállam és hátrébb húzott. Mélyen a szemébe néztem. Még mindig nem érti, hogy min buktam ki.
- Te miattam mindig csak szenvedsz! – sírtam tovább. – Abba bele se gondoltam, hogy neked mennyire fájt, amikor átváltoztál, és amikor titkolnod kellett előttem. Úgy shaj-nálom.
- Jaj, Bailey – magához húzott és megölelt. Halkan csitítgatott. – Nincs semmi baj – simogatta a hajam és a hátam. – gyerünk. Menj és vegyél egy jó hideg zuhanyt. Utána beszélünk.
Öt perccel később egy rövidnadrágban és egy ujjatlan pólóban jöttem ki a fürdőből. Justin az ágyamon ült és nézte a képeket, amik a szekrényemen, polcokon, íróasztalon voltak.
- Figyelj – kezdett bele. Rámutatott a pont mellettem lévő babzsákfotelre, jelezve, hogy üljek le. Azt tettem, amit mond. Ő viszont felállt és úgy kezdett magyarázni. – Én akkor sokkal jobban szenvedtem, amikor láttam, hogy te is átéled azt a kínt, amit én. Amikor átváltoztál. Sőt én azután éreztem a legjobban magam veled, miután angyal lettem – Emelt fel egy bekeretezett fotót, ami a spanyolországi nyaralást ábrázolta.
Ketten voltunk rajta. A tengerparton álltunk egymást fél kézzel átölelve. A mosolyunk őszinte volt. És igen. Ez a kép a szülinapja után készült.
- És most megkérlek, hogy ne sírj – törölte le a könnyeim. – Ha nem itatod az egereket és mosolyogsz, sokkal szebb vagy – mosolygott. Halványan ugyan, de én is ugyanezt tettem. Ekkor szorosan magához húzott.
- Justin… - kezdtem.
- Hm? – tolt el egy kicsit magától.
- Josh ma megcsókolt – suttogtam, mintha valami bűnt követtem el.
- Szóval ez az egyik ok, ami miatt le vagy törve – gondolkozott, mire bólintottam. – Áh, egye fene kinyírom a kedvedért – vigyorodott el gonoszan, mire felnevettem és megráztam a fejem. Nem, azért azt nem kéne. Mosolygott, amiért mosolyogtam.
- Megjöttünk! – hallottuk lentről. Gyorsan megtöröltem az arcom és vettem egy mély levegőt. Az unokatesóm kék tekintete azt sugallta, hogy „biztos minden oké”?
Megvacsoráztunk. Saláta, rántott csirke. Nyami! Segítettem a nénikémnek elmosogatni és elpakolni. Két tányércsörömpölés közt megkérdeztem:
- Kérhetnék olyan álomvizet? Vagy álomporos teát? Vagy tudom is én mit?
- Miért? Kit szeretnél meglátogatni? – mosolygott rám.
- Damont – suttogtam úgy, hogy csak ő hallja. – Ma meglőtte egy démonvadász és... Hogy... Hogy van – vakargattam a nyakam.
- Áh, abban az esetben tessék – kacsintott, miközben átnyújtott egy üveget, amiben simí víznek tűnő lé volt.  – Ne szólj róla senkinek. Csak rakd el és igyál, amikor csak szeretnél.
Alvás előtt iszok is. Remélem hat...
------------------------------
(léci hagyj valami jelet magad után)

2 megjegyzés:

  1. Nagyon, de nagyon jó lett.
    Minden egyes szavát imádtam, de a legjobban a tónál történtek, és a vége tetszett.
    Siess a kövivel, kérlek

    VálaszTörlés
  2. LegYszi gyorsan hozd a koviiit! Nekem is nagyon tetszett!!

    VálaszTörlés