2014. január 25., szombat

Egy nap a haverokkal


Egy héten át szomorkodtam, néha sírtam, de már nem fontolgattam az „öngyilkosságot”. Több okból. első, hogy inkább szenvedjek csak én, minthogy a barátaim is, mert megtaláltam módját, amivel egy halhatatlan is meghalhat. Kettő: Justin tőle szokatlan módon sokat beszélt, és így megértettem, hogy nem éri meg megölni magam. Három: egy ember kilépett az életemből, de ott van még több mint tíz személy, akinek számítok, akik nekem is számítanak.
Végül egy héttel szívösszetörésem után a barátaim megunták, hogy búsulok. Egész nap csináltunk valamit. Nem hagyták, hogy a szobámban sírdogáljak. Reggel beállítottak és kijelentették, hogy most pedig szórakozni fogok.

Napirend:
10:15 - Mozi
13:30 - Házi-mozi
16:00 – A csajokkal strand
19:15 – Dumálás

Na, kezdjük az elején… Először is moziba mentünk mind a 7-en(én, Jus, Mark, Jake, Helena, Kristy, Jenny). Persze vígjátékot néztünk. Úgy röhögtünk, hogy a végén már köhögtünk. Sőt Jake hátát is vertük, mert amikor evett pont egy jó poént mondtak és félrenyelt. Utána a mozi melletti hamburgereshez mentünk. Mivel az utóbbi napokban annyira nem óhajtottam enni, így ekkor másfél hamburgert benyomtam, plusz valahogy volt egy a sültkrumplinak és egy sütinek is volt hely a gyomromban. Az már más kérdés, hogy hogyan. A hat barátom „úristen” tekintettel bámulta az utolsó falatot, amit lenyeltem. Ezután közöltem, hogy még kicsit éhes vagyok. Mindegyikük nekem dobta a szalvétáját és/vagy egy papír esetleg alufólia labdát. Rázkódtam a röhögéstől.
Ezután Jennyékhez mentünk és ott is vígjátékot néztünk DVD-ről. A Nagyfiúkat kezdtük el unottan bámulni, a közepén már a földön fekve röhögtünk és a végén még az eltelt háromnegyed óra vicceit ismételgettük. Több tál popcorn is elfogyott, így heten két kétliteres kólát is elpusztítottunk.
Ezek után a lányokkal a strandra mentünk. Ah, a tengerpart. Dumálás a csajokkal. Napozás. Magazinlapozgatás. Kész Beach. Viszont mikor leértünk a partra ledöbbentünk. Mint a heringek, annyian voltak. Jen elnézett mindkét irányba. Végül egy üresebb részre mutatott. Kocogva tettük meg az utat odáig, majd szó szerint lecsaptunk a négy nyugágyra. Fáradtan rogytunk le rájuk. A fejem tetejére toltam a napszemüvegem és előszedtem egy magazint, amit rögtön fellapoztam. A barátnéim is hasonlóan cselekedtek. Legalábbis egy valaki igen. A másik kettő egy-egy strandlabdát kezdett el felfújni. Öt perc elteltével mindketten kipirulva dobták nekünk. Hellel gondoltunk egyet és bedobtuk a vízbe. Jen és Kristy óbégatva loholtak utánuk. Balszerencséjükre egy kissrác fogta a labdát és elszaladt vele, közben azt kiáltozta, hogy az övé. Így szegény anyukának hárman mondták egyszerre a magukét. Végül sikerült visszaszerezni, de a kisfiú egész végig csúnyán nézett rájuk.
- Idegesítőek ezek az ovisok – morogta Jenny. Hangosan nevetve lapoztam egyet a magazinomban. Kristy megrántotta a vállát és közölte, hogy nem érdekli az a „kis pisis”, majd átfordult a hasára és a hátát kezdte süttetni. Igen, ebben nem különböznek. Jenny-t könnyebben fel lehet húzni, míg Kristy-nek ha nem tetszik valami simán megrántja a vállát és egy „kit érdekel” kijelentéssel csinálja tovább a dolgát. Persze néha nála is elpattan a cérna, de az a ritkábbik eset. Úgy öt percre kapcsoltam zenét is, de a tőlünk öt méterre lévő nénike ránk szólt, hogy vagy Beethovent vagy semmit. Próbáltuk visszafojtani a röhögést, de nem nagyon ment. Viszont nem csak mi nevettünk, hanem a szomszédos nyugágyakon fekvő korunkbeli fiúk is, akik nagyon vonogatták a szemöldökük. Nem a mis sulinkba jártak, mert akkor ismertük volna őket, és szinte biztos volt, hogy soha többé nem futunk össze, de attól még flörtöltünk velük egy kicsit.
Egyszer csak egy árnyék takarta el előlünk a napot. Kinyitottuk a szemünk és pár kényesnek tűnő pipit láttunk. Na jó, nem csak annak tűnt, hanem azok is voltak. Lindsey Partick kettő, három, négy és öt. Belőle már egy is sok, nemhogy ötször annyi. Még két évet ki kell vele bírnom egy osztályban, de hál istennek ezekkel a bigékkel csak húsz percet töltöttem egy légtéren.
- A helyünkön vagytok – rágta nagyképűen a rágóját az egyik (szerintem a vezérük). A csajnak a természetes szőke haja ki volt engedve, de elöl a rövidebb tincseket egy csat fogta le. Szemét egy sötét napszemüveg takarta el. Lila fürdőruhájához egy színben pontpasszoló törülközőt tekert magára. Nyakában egy négyágú csillag alakú medál lógott.  A többi lány is majdnem ugyanígy nézett ki, csak más színösszeállításban.
- Rajta van a nevetek? Nem látom – mondta gúnyosan Helena. A csatlósok „ezt nem kellett volna” tekintettel meredtek ránk és eltátották a szájukat. És pontosan egyszerre. Kész Gossip girl-ök voltak.
- Idő állj! – ekkor az ő csapatán és az én barátnőimen kívül mindenki lefagyott. A medál a láncán egyre nagyobb és nagyobb lett és ekkor… Démonvadásszá változott?! Itt viszont a mi állunk esett le. Gúnyosan elvigyorodott. Gyakorlott mozdulattal átdobta a válla fölött az összekötött haját és várta a reakciónk.
Én se tétlenkedtem, átváltoztam. Látszólag meglepődött, de támadt. Elhajoltam, kivédtem mikor megpróbálkozott a lehetetlennel. Olyan is ritka volt, hogy két-két vérfarkasvadászt egymással szemben, pisztollyal a kezükben látunk. Pedig így volt, mert Jennel és Kristy-vel átellenben két csaj hasonló adottságokkal rendelkezett, mint ők. Helena és a harmadik „hűbéres” pedig idegesen méregették egymást. Viszont az én ellenfelem úgy érezte, hogy elbambultam és újból támadt. Hiába, felugrottam, és amikor alám ért a gigadobócsillag-szerű fegyver belevágtam a közepébe a kaszám nyelét. Tökre ledermedt. A többiek között is megállt a csata. A szőke bombázó dühösen kiabálni kezdett, egészen…
- Hugi, már megint? – jött oda egy fiú. Kb. 19-20 éves, szőke hajú és kék szemű, mint a húga,- Elnézést a kellemetlenségekért, könnyen dühbe gurul. Még akkor is, amikor nem otthon vagyunk – borzolta össze a haját a lánynak, ami rögtön lapogatni kezdte a felálló hajszálait.
- Hé! – kiáltott rá. Ciccegett egy kicsit és szúrósan nézett a bátyjára.
- Rick vagyok, ez a pukkancs meg a hugim Sophia – vetett rá egy pillantást, majd felsóhajtott. – Vagyis bocs – kezdte unottan, mellé pedig legyintett egyet, mintha ez nem is lenne érdekes – Sophie – javította ki magát. Megforgatta a szemét.
- Lám-lám egy másik démonvadász, és még több is benne az démonvér. Felvágós – vonult el Sophie. A tesója egész kedves. Megmutatta a fegyverét is: egy energia íj és nyíl. Ki is próbáltam, de azon kívül, hogy Helenát majdnem eltaláltam nem sokra mentem az íjászkodással.

***

Ezután az idő is elindult. A kis harcolás után már pörögtek az események. Még napoztunk egy kicsit, majd újból megkergettük a kissrácot, mert megint elvette azt a strandlabdát. Jenny-t a karjánál fogva rángattuk vissza a nyugágyhoz, ugyanis fel akarta pofozni. Ekkor újabb dolog történt, a törölközőnk és a táskáink a homokban hevertek, helyette a fekvőhelyünkön pár gazdag, kényes ficsúr feküdt. Ilyen is csak velünk lehet. Az egyik bagázs azt állítja, hogy elfoglaltuk a helyüket, a másik pedig el is foglalja. Pff. Itt Helenát kellett lefogni. Kristy-vel megpróbáltuk szépen megkérni őket, hogy menjenek el, de pusztán kiröhögtek és közölték, hogy „húzzunk el, mert rontjuk a levegőt”. Na ja. Mostmár nekünk, a két legnyugodtabb személynek a társaságunkban is elborult az agyunk. Motyogtam valamit portugálul, mire az egyik srác visszakérdezett ugyancsak portugálul. Öt perc alatt slisszoltunk el a strand száz méteres körzetéből. Már hazafelé tartottunk, amikor újabb dolog törtét. (Miért ne, egész nap történések sorozatából állt)
Sétáltunk a járdán (szabályosan) és ekkor valaki mögöttünk kiabálni kezd mögöttünk. Csak pár BMX-es, akik minimum ötvennel tekertek felénk, de a fékezés nem állt szándékukban.
- Tünés az útból! – ordított az, aki legelöl ment. A többiek a jobb oldalra (a fűre), én pedig a bal oldalra (az autóútra). Dudálás, valaki félrelökött. Az út túloldalán egy kis előkert szélén értünk földet (egy kis utcában ez nem nagy teljesítmény). Egy fekete hajú fiú támaszkodott a földön tőlem úgy fél méterre. Aha, szóval ő a megmentőm.
- Minden oké? – nézett rám. Sötétkék szeme tetőtől talpig végigmért, hogy biztos semmi bajom e.
- I-igen – próbáltam (próbáltam volna) felállni, de kiment a bokám. Nagy nyekkenéssel estem vissza a fűre. Az arcom fájdalmas grimaszba rándult, mikor a sérült testrészembe éles fájdalom nyilallt.
- Azok az idióták – fujtatott, és a bicajosok után bámult. – Mutasd a bokád – látta az arcomon a fájdalmat? Biztos… – Nem vészes csak kificamodott – mondta, miközben óvatosan megérintette. Hangosan felszisszentem.
- Bailey jól vagy? – rohantak ide a lányok. Jen és Kristy leguggoltak mellém és ijedten kérdezgették, hogy minden rendben van e, de tényleg minden rendben.
- Vajon miért van az út?! – morgott Helena. Őt ismerve szinte tudtam, hogy mi fordulhatott meg a fejében: varázslattal megkeresi őket és szépen felpofozza a bicajosokat. A démon énem támogatta is, de az angyal felem hevesen tiltakozott. Így mikor Hel rám nézett, hogy utánuk mehet e, inkább alig láthatóan megráztam a fejem. Bosszúsan felsóhajtott, majd mint egy kislány (vagy akárcsak én, ha nem tehetem azt, amit akarok) keresztbe vágta a karját és puffogott.
- Milyen messze laksz? – kérdezte a fiú.
- Itt – mutatok a szomszéd utcára. Bólintott és a kezét nyújtotta, amit el is fogadtam.
- Segítek addig eljutni – mosolygott. Lassan felhúzott, és meg is tartott.
- Köszönöm – mondtam.
- Amúgy hogy hívnak? – kérdezte Jenny. Pont ezen járt nekem is a fejem! Jenny McCoy, te egy gondolatolvasó vagy!
- Takahsi Hiro – motyogta. Mi? Hisz… nem is japán (vagy legalább is nem úgy néz ki). Oké a fekete haj az stimmt, de amúgy nem mondanám meg róla, hogy ázsiai. – Tudom, hogy mire gondoltok – nevette el magát. – Apai ágról vagyok japán származású, de… Inkább anyára ütöttem. Tokióban születtem, de még kis koromban ide költöztünk anya szülővárosába – tisztázta a származását.
- Értem – mosolyogtunk. Ezután némán sétáltunk el a házunkig.
- Itt lakunk – nyomtam be a csengőt.
- Jó nagy házatok van – nézett fel az emeletes kisházikónkra. Annyira nem nagy. A városnak ebben a részében ez az átlagos otthonok közé tartozik.
- Igen, négyünknek elég – nevettem el magam. – A mostoha… Vagyis a nénikémékkel – javítottam. – és az unokatesómmal lakok.
Justin nyitott ajtót. Azonnal kiszúrta a lábam és mosolyogva átvette a terhem. A fülembe súgta, hogy „béna”, mire megforgattam a szemem. Kissé megbökött, mire észbe kaptam.
- Gyertek be – hívtam be őket. Mind a négyen megrázták a fejük.
- Bocsi nekem dolgom van. A kistesómra kell vigyáznom – búcsúzott el Helena. Majd futólépésben elindult az utcán, majd visszaintett – Szasztok.
- Családi okok – húzták le a szájukat a lányok – Sziasztok – köszöntek el. Gyorsan megöleltek és nevetve indultak el hazafelé. Gyorsan beérték Helt is, aki úgy szint arra lakik.
- Sajnos ma nekem se jó. A mostohahúgom születésnapja van – mondta Hiro és intett egyet, ˝viszlát˝ képpen. Mi csak bólintunk.
Jus lassan bekísért a házba és leültetett a kanapéra és leült mellém. Kislányosan vigyorogva az ölébe raktam a lábam, amit rögtön le is lökött. Persze még fájt a bokám, így mikor a fapadlóval érintkezett sem lett túl rózsás a helyzet. Nem mondtam semmit, csak ökölbe szorítottam a kezem és némán szenvedtem.
- Ugye a mostani sérülésedhez nincs köze démonoknak? – nézett mosolyogva.
- De van, ha néhány bicajost annak akarsz nevezni –, mondtam gúnyosan. Erőltetett vigyor terült szét az arcomon.
- Szarkazmus? – röhögte el magát. Én kissé megemeltem magam és megpróbáltam beleütni a vállába. És mellé ment!
- Nagyon jól ütsz – mondta. Én az ˝ez most komoly?˝ nézéssel díjaztam. –, Én is az iróniával próbálkozom – indult fel. Haha, jó poén. És én hogy jutok fel a szobámba?????
- Justin! – kiáltottam utána. Széttártam a karom, majd megpróbáltam felállni. Visszafojtottam egy sikolyt, mikor a testsúlyom a bokámra nehezedett, majd visszaestem a kanapéra.
- Várj még egy öt percet – szólt vissza. Nem sokkal később ismét megjelent a lépcső tetején. Gyorsan begombolta az ingjét és lerobogott.
- Kerülj csak a kezeim közé! – acsarkodtam rá.
- Ühüm, mire te fel tudsz állni én már a fagyizóban leszek – kapta fel pulcsiját. Elkerekedett szemmel néztem őt. Lebiggyesztett ajkakkal, hatalmas kék íriszekkel szólaltam meg egy kissé kislányos hangon:
- Hé! Nem ér… – ˝szipogtam˝. – Gonosz vagy! – de már nem hallotta.
Öt perc múlva nyílt az ajtó. Én keresztbe rakott kézzel ütem még mindig a kanapén. Az öt perc… pont akkor telt le. Mire észbe kaptam Jus egy pálcikás jégkrémet nyújtott át. Meglepetten vettem el. Ismét levágta megát mellém.
- Hé, szeptembertől nem akarsz a színjátszó körbe csatlakozni? – nevetett, miközben a vaníliafagyi pálcikáját forgatta az ujjai közt. – Már majdnem elhittem, hogy tényleg sírsz.
- Te meg, ha még egyszer ilyet csinálsz, csatlakozhatsz a futócsapathoz, mert lefuttatom veled a Marathont – fenyegettem. Jóízűen felnevetett, majd megrázta a fejhajtott fejét.
- Persze. Az első kilométer után összeesnél – ebben a pillanatban egy nagyon szép helyre gondoltam az unokatestvérem. De csak két szót mondtam (szerencséje volt):
- Fordulj fel.
- Ebben az esetben – lökte meg a kezem mire a jégkrém a képemen kötött ki. Pislogtam fárat, mire felfogtam, hogy mit csinált. Vállat vont és felrohant. Vettem egy mély levegőt és nem utána mentem, hanem a szobájába teleportáltam. De előtte kivarázsoltam a fagyasztóból egy dobozos jégkrémet és csak utána sandítottam gonoszan felé. Nekem háttal zárja be az ajtaját. Megfordult, és kisebb szívrohamot kapott. A szívéhez rakta a kezét és nekiesett az ajtónak.
- Mégis hogy a fenébe… - kezdte, de elharapta a mondatot, amikor a fejére borítottam a fagyit – Megöllek! – kapott a kezem után. A kulcsot megszereztem az ujjai közül és a mosdó felé vettem az irányt, ahova a folyosóról is be lehet menni. Bezártam és kirohantam. A kulcsot a lehető legcsendesebben becsúsztattam az ajtaja alatt, akárcsak pár napja, mivel ilyenkor a teleportálás jut eszébe legutoljára. Egy varázslattal bevágtam a bejárati ajtót mintha kirohantam volna. De e helyett a szobámba vezet az utam. Ott is a titkos rejtekre.
Újra bevágódott a bejárat. Megnyugodtam és kifújtam az eddig visszatartott levegőt. A lehető leghalkabban mentem ki a gardróbomból. Hirtelen egy kéz ragadott meg és dob az ágyra. A kezek tulajdonosának világosbarna haja tincsekbe van ragadva az elolvadt fagyitól. Kék tekintete nem üzen semmi jót. Bal kezével lefogta mindkét csuklóm, míg a jobban a fagyis doboz volt.
- Ne! – sikítottam.
- De. Kölcsön kenyér visszajár.
- De te meg a képembe nyomtad a jégkrémet.
- Jogos, de te pedig bezártál a saját szobámba. Megint. Szóval – tette a hajamra a dobozt. És hogy biztos legyen még meg is ütögette. Már az orromon folyt végig ez a hideg lé. Justin válla már rángott a visszafojtott röhögéstől. Az orrom hegyén pont megállt a csepp. Letöröltem az ujjammal, majd lenyaltam róla. Azonnal egy savanyú grimaszt vágtam.
- Sampon ízű – köptem volna ki. Na, a srác számára itt elszakadt visszatartás cérnája és kitört belőle a röhögés.
Hirtelen ötlettől vezérelve visszanyomtam a fejére a dobozt és kiszaladtam az udvarra. Mint sejtettem utánam jött. De a tervem még csak nem is gyanítja. Elbújtam a fal mögött.
- Ez mire is volt jó? – kérdezte.
- Ezért – ugrottam elő kezemben a slaggal. A szemében a felismerés lángja gyúlt, de már késő. Bőrig ázott. Kiköpte vizet, amit valahogy majdnem lenyelt és felém fordult. A szája szegletében gúnyos vigyorral. Iderohant hozzám, megnyitotta a vizet és a fejem fölé emelte a slagot.
- Esik az eső, mi? – húztam félre a kósza tincseimet.
- Ja – zárta el a csapot –; és van egy olyan érzésem, ha bemegyünk, többé nem jövünk ki – utalt a leszidásra, amit azért kapnánk, ha így vizesen bemennénk.

1 megjegyzés:

  1. Szióka!
    Nagyon jó lett ez a rész is, mint mindig.
    A legjobban a strandos rész tetszett, meg morbid módon a csaj balesete és a vége. Vagyis a vagyis résztől :D hihihi
    Úgyhogy siess a kövivel :) ♥

    VálaszTörlés