2014. január 4., szombat

A nyár kezdete, avagy az újra találkozás

Boldog új évet mindenkinek! Remélem mindenkinek jól telt a szünet. Nos meghoztam az új fejezetet. Remélem kapok egy kicsit több kommentet is, de örülök, hogy Ildi mindig ír. Na, akkor nem is dumálok tovább  itt az új rész.
------------------------------------------------

A hó lassan elolvadt, a telet felváltotta a tavasz. Az mondják ez az évszak a megújulás időszaka. Én is megpróbálkoztam ezzel több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. Másnap mikor suliba mentem megpróbáltam önmagam adni. Azaz egy álarcot húztam, ami mögött csak Justin és a barátaim tudták, hogy mi van. Gyakran aludtam el sírva, vagy bámultam órákig egy telefonnal készült képet róla, de mostanra, hogy beköszöntött a nyár, rohadt meleg van és hál’ istennek vége a sulinak is, már sikerült őt valamennyire elfelejtenem. Josh néha még mindig udvarolt, de vagy felfogta, hogy a nem az nem, vagy másba zúgott bele, de végre leakadt rólam.
Jenny és Kristy néha mondták, hogy egy-két (három) srác elég sokszor pillantott felém a folyosókon, sőt az egyikük meg is hívott a nyár eleji bálra, ahol csak a végzősök és az általuk meghívottak vehettek részt. Na meg a tanárok mag a szülők, de ők amúgy is ott lennének. És természetesen igent mondtam. Két okból: egy hogy a drága görcskirálynők agyát húzzam, mivel őket senki nem hívta; kettő: ez is a „felejtsük el Damont” tervem része volt. Kedves srác volt ábrándos zöldesbarna szemekkel, kócos vörösesbarna hajjal és jó humorral, és kedves meg udvarias. De egy pár táncon, egy hétre rá meg egy randin kívül semmi nem történt köztünk. De legalább mondhatom, hogy egész életemben nem csak egy sráccal randiztam. Pff, jó kezdet…
Ja, és persze a nyaklánc, amit Damonnek adtam. Apámé volt. Ha hordani nem is hordta, de mindig nála volt. Még kis koromban adta nekem és azóta nálam rejtőzködött. Nem sokszor akadt a kezembe, de ha mégis, akkor azonnal elszomorodtam. Akkor általában remegő ajkakkal ültem le az ágyra és bámultam a kinyitható medált, hova egy latin szöveg volt írva. „In memoria aeterna”. Az emlék örök. Van benne igazság. Nekem mindig eszembe jutottak és bár az emlékeim csak három éves koromig nyúlnak vissza (plusz még néhány kisebb emlékkép), mikor már a nénikémmel, a bácsikámmal és Justinnal laktam, azért néha eszembe jut egy-egy kép róluk. Hogy akkor hogy néztek ki, ahogy egymás mellett álltak és néztek engem, miközben játszottam. Azt akartam, hogy egyszer Damon is így visszagondoljon rám, mikor meglátja a nyakláncot, így csak emlékül adtam... Neki. Tudom, a szüleim (akárhol is vannak most) tuti kinyírnának ezért a tettért. Tisztán emlékszem, hogy ezt mondta: „Mindig emlékezz ránk, ha valami történne velünk. Soha ne vedd le. Szerencsét fog hozni”. Hát bocsi. De én is szeretném, ha Damon emlékezne rám.
Már régóta nem volt küldetésem, és a legutóbbi is a mi világunkban volt. A démon inkább egy boszorkányra emlékeztetett a nagy, görbe orrával és a százévesszerű arcával. De a mai nap más volt. Visszatértek a régi emlékek...
Januártól megpróbáltam úgy élni, mint egy normális ember. Hehe… nem sikerült. Szóval igazi átmenetben voltam a természetfölötti képességekkel rendelkező, démonvadász csaj és az év végére gyúró átlagos diáklány között, akinek az a legnagyobb gondja, hogy hogyan néz ki. De volt, aki megpróbálta előtérbe helyezni a származását. Ez volt Helena. Élsportolókat megszégyenítő gyorsasággal futotta a tömbköröket, ugrott távolt és dobta el a medicinlabdát. Bár mivel fölöttem járt egyel, így csak az ablakból figyelhettem a „mutatványait”. Egyszer a biosztanár is észrevette és szinte szó szerint leesett az álla (bár a teremben lévő csontváznak a szó szoros értelmében leesett). Hát nem volt mindennapi látvány, mikor egy tizenhét éves, vékonynak tűnő lány harminc méterre dobta el a két és fél kilós labdát. Be kellett volna írni a suli rekordjainak könyvébe, ha lenne olyan.
Nos, a vakáció is elkezdődött. Már mindenki várta, hogy három hónapon át a suli közelébe se menjen. Hurrá! De mivel az óta kábé fél hónap telt el, így már régen élvezzük a nyári napsütést.
 
***
A nap első része egész normálisan telt, ami annyit takar, hogy a bandával elmentünk mozizni, majd fagyizni. Horrort néztünk, ami miatt a srácok vigyorogva nézték a reakcióink. Balszerencséjükre Helena és én jól bírjuk a démonos, szellemes horrorokat, de Jenny és Kristy viszont majdnem a nyakukba ugrottak. De mivel erre a filmre inkább a „ha komplett vagy, akkor soha nem nézed meg” jelzést kellett volna kitenni, így mikor olyan rész jött, amin még a legbátrabb szellemvadász is sikított volna, szépen befogtuk Jen és Kristy szemét, szóval ők nem ijedtek meg, viszont… viszont Jake, Mark és Justin ordításától visszhangzott az egész mozi. Sőt talán az egész utca. Hatalmas röhögés közepette léptünk ki, mi lányok a vetítőteremből. A három fiú égő arccal battyogott mögöttünk. Hel ezerrel cukkolta Markot, én meg Justinra vigyorogtam hátra gúnyosan, akinek a szeme szikrákat szórt.
A fagyizás is hasonlóan telt. Hosszú, hosszú ideig gondolkoztunk, hogy milyen fagylaltot kérjünk, majd szinte ugyanennyi időbe telt mire eldöntöttük, hogy leüljünk, vagy sétáljunk. Az utóbbi mellett döntöttünk. Justin belenyomta az arcomba a jégkrémet persze, mire velem együtt mindenki hangosan nevetni kezdett.
Épp hazafelé tartottunk, a parkon sétáltunk át, amikor is:
- Bukjatok le! – kiáltotta Helena. Azt tettük, amit mondott, majd gyorsan hátrafordultunk, hogy megnézzük mi az. Pont jókor, mert a fejünk fölött repült el, majd becsapódott a fába egy tűzgolyó. A növénynek semmi baja nem lett, mert a tűz szinte azonnal „elpárolgott”.
- Tán’ megleptünk titeket? – jött egy gúnyos hang, amit 1000 közül is felismernék. Damon!
Mikor felálltam felé néztem. Éppen akkor ugrott le egy fáról pár „barátjával” egyetemben. Szinte alig ismertem rá. Nem, egyáltalán nem tűnt idősebbnek, de a jelleme és a démoni külseje új volt, és sokkal gonoszabb is lett. Szeme ismét vörös színben pompázott, szája sarkában gúnyos mosoly. Meglibbentette a denevérszerű szárnyait, ezzel mintha jelet adott volna a társainak, azok úgy indultak meg. Vállmagasságba emelte a jobb kezét, ujjai közt egy piros gömb jelent meg. Eldobta. De ahelyett, hogy lebuktam volna, inkább fogtam magam és egy védőpajzsot húztam fel közénk. Visszapattant feléjük, de mikor elérte volna egyszerűen tűzpiros füstté vált. Gonoszan felnevetett, majd széttárta mindkét karját és egy mágiát kezdett motyogni. Az előbbi füst vonallá alakult, ami pedig egy kígyó formáját vette fel. A mutatóujjával felém bökött, mire az az izé elindult az irányomba, de egyszerűen kikerült a legnagyobb meglepetésemre és a barátaim felé csúszott. Damon felé sandítottam.
Sajnos le kellett győznöm valahogy, de nem szívesen bántanám őt. Először is démonvadásszá váltam. A szárnyamat is kiengedtem, hogy követni bírjam, ha netán felűről támadna. Ez úgy tűnt nem volt eszébe. Látszólag ő volt előnyben (erősebb volt, ismert mágiákat és gyors is). Már támadtam volna mikor (isten tudja, hogy) mögém került és nekilökött egy fának, majd a nyakamhoz szegezett egy kést. És most az éle volt felém. A másik kezével a fejem fölé fogta mindkét karom, arca nagyon közel került az enyémhez, szinte csak pár centi választott el tőle. Vérvörös szemei még ilyen közelről sem rémítenek meg, bátran nézek rá. Az tekintetem semmilyen érzelmet nem tükröz, akárcsak az övé.
- Utolsó kívánság? – engedett a szorításán. Kissé félrebillentette a fejét, ami miatt a szemébe lógott néhány tincse.
- Csak egy – mondtam. Ekkor megcsókoltam. Annyira meglepődött, hogy még elejtette a kést is, ami végigvágta a karom (auuu), amit eközben elengedett. Viszont nem húzódott el, hanem viszonozta. A kezét, amelyben a tőr volt az arcomra tette, hüvelykujjával végigsimította a járomcsontom. Úgy fél perc után elhúzódtam tőle. Figyeltem, hogy a többieknek milyen meglepett a tekintete. De ők nem is engem bámultak így hanem Damont. Ő látva, hogy minden haverját kinyírtuk inkább eltűnt (szó szerint). De előtte mélyen a szemembe nézett. Egy pillanatra láttam csak, de mintha tekintete inkább barnásabbá vált volna.
- Jól vagy? – kérdezte Mark. Fölnéztem rájuk. A többiek mind körém gyűltek, ahogy végigmértem őket, úgy láttam semmi bajuk, ha volt is kisebb sebük az már begyógyult.
- Igen – feleltem – Csak... – emeltem fel a kezem, amin egy hosszú vágás virított. Éreztem, hogy már kezdett összehúzódni, de elég lassan. Ekkor Justin dühösen és sietősen megszólalt.
- Gyere, majd otthon bekötözzük – húzott el – Sziasztok! – köszönt el a többiektől. Bukdácsolva követtem. Megpróbáltam kitépni a csuklóm a markából, de ezzel csak azt értem el, hogy még erősebben szorított.
- Sziasztok – köszöntünk el mi is (én, és a „maradék”). Újból szökni próbáltam, vagy szembefordítani magammal, de egyik se ment.
Hazáig meg se állt, sőt a szobájáig húzott. Egész úton ordítottam vele, hogy engedjen már el. Csak kicsit bámultak meg minket az emberek. Volt olyan is, hogy a lábam gyökeret vert, de csak a szeme sarkából hátrasandított és megrántotta a kezem és már mentünk is tovább. Többször is rákiáltottam, hogy „az isten szerelmére engedjen már el”, de semmi nem hatotta meg. Felrángatott a lépcsőn, belökött a szobájába. Bevágta az ajtót, majd szembefordít magával. A vállamnál fogva nyomott a falnak. A szeme szikrát szór, nekem viszont fogalmam sincs, hogy min akadt ki ennyire.
- Bailey, mi volt ez? – nézett rám dühösen. Írisze sötétszürke, esetleg mély kékesszürke lett a haragtól, de egy halványabb rész jelzi, hogy inkább az aggódástól.
- Mi-mi volt? – néztem értetlenül. Erre ő ˝Te jó ég˝ tekintettel megfordult, majd újra rám emelte a pillantását.
- A csók! – emlékeztetett kissé ingerülten. Habár igaz. Az is lehet, hogy nem csókol vissza, hanem ezt kihasználva belevágja a szívembe a tőrt. De Damon bármennyire is lett gonosz a szíve mélyén tudom és szerintem ő is tudja, hogy ő nem ilyen. Sosem tenne ilyet.
- Öhm, hát bevált nem? – húztam kínos mosolyra a szám. Szomorúan felsóhajtott és hátralépett nekidőlt a szekrényének és két kézzel beletúrt a hajába, majd felnézett.
- Jó, most be, de... Mi van, ha mégsem?
- Hát akkor... Öhm... Izé... – dadogtam össze vissza. Lehajtottam a fejem és a tenyerembe temettem az arcom. Én is sóhajtottam egy hatalmasat és rápillantottam. Nem találtam megfelelő szavakat.
- Na, látod. Bailey, csak nem akarom, hogy bajod essen. Érted? Én őrangyal vagyok, ez a feladatom. Meg a húgom vagy, ha teljesen vérbeli nem is, de az vagy, és nem hiszem, hogy pont azt szeretném látni, hogy kinyír egy démon.
Justin először ilyen őszinte. Ennyi mindent még sosem mondott az őrangyalságáról. Bár sokszor hangoztatta, hogy szeretné, ha nem esne bajom. Olyan kedves tőle, hogy meg akar védeni. Leült az ágyára, mire odapattantam és hátulról megöleltem. Szinte érződött rajta a meglepődés. A hátába fúrtam az arcom, a hasánál kulcsoltam össze az ujjaim.
- Te vagy a legjobb őrangyal... És unokatesó – mondtam, mire kissé zavartan, de boldogan elnevette magát. Elengedtem. Már felálltam volna, mikor megfogja a csuklóm. Persze most óvatosan tette ezt.
- Nem nézünk meg együtt egy filmet, amíg anyáék haza nem érnek? – hozott fel egy jó ötletet.
Vagyis jó ötlet lett volna, ha két órán át nem azon veszekszünk, hogy a Taxi 2-t vagy a Testvériséget nézzük. De így csak győzködtük egymást. Ha lett volna vitaszakkör a suliban, mi tuti levertünk volna mindenkit. Legalább száz érvet elmondtunk a másiknak, hogy miért ezt, és ne amazt a filmet nézzük. Fél kézzel próbált távol tartani magától, de annyira kapadoztam, hogy már a szemét is majdnem kivertem.
- Ne a Testvériséget! Azt már minimum nyolcvanszor láttunk – nyafogtam és kikaptam a kezéből a CD-t. Egy hangos „héj!” kiáltással ugrott a mozifilm után, de egy védőpajzs mágiát (amit az elmúlt félév alatt tanultam meg) húztam magunk közé, amit szépen le is fejelt, majd hátraesett. Egy pillanat alatt ült föl és kezdett bele az ő érvébe.
- Ahogy a Taxi 2-t is, csak épp ezt – lengette meg a szemem előtt a filmet rejtő dobozt – legalább, ha nem többször – fűzte hozzá –, akkor százszor láttuk. Lassan már rendszeresen álmodom azt, hogy abban a fehér taxiban ülök és Daniel a sofőr és ötszázzal megyünk az országúton, ahol egy rohadt nagy tömegkarambol van! – ordította. – Szerencsére még a becsapódás előtt felébredek. Szóval nem nézzük meg százegyedik alkalomra is, mert már marha unalmas ez a film.
- Nem is igaz! – kaptam volna ki az ujjai közül, de elrántotta azt. Kiöltötte a nyelvét és visszaszólt:
- Áh, nem – csóválta fejét vissza nem fogott gúnnyal a hangjában. Angyalhoz nem méltó ez az arckifejezés. Most érzem, hogy hasonlítunk: én is így szoktam nézni, mikor valamit tervezek ellene. Összehúztam a szemem és rákiáltottam.
- Add ide!
- Akkor te meg passzold vissza az én CD-m! – rivallt rám. Visszavágtam azzal, hogy előbb ő adja vissza az én filmem, de ő meg ugyanazt visszhangozta. Ezzel nem mentünk semmire. Ő valahogy elvette a kezemben lévő tokot, majd a magasba emelte. Mivel nagyjából egy fejjel magasabb, így semmi esélyem nem volt, hacsak… áh, nem leszek gonosz. Bár már majdnem kibújt belőlem a kisördög.
- Vacsora! – vetett véget a veszekedésnek Dave bácsi. Megpördültünk. A bácsikám érdeklődve pillantott minket meg. Arra van magyarázat, hogy Jus miért áll magasba tett kézzel, én pedig miért ugrálok, mint a nikkelbolha: mi vagyunk a „jó” testvérek élő példái.
- Ti mikor értetek haza? – lepődött meg Justin. Én nem csodálkoztam el, hallottam, amikor hazaértek, csak nem szóltam neki. Upsz. Kérdő tekintettel nézett rám.
- Te hallottad őket, amikor hazavetődtek?
- Öhm, megyek vacsizni – ugrottam fel, mintha bolha csípett volna meg. Kikaptam a kezéből a Taxit 2-t, majd visszakézből a fejére vágtam vele. Hatalmasakat pislogva nézte, amint kirohanok. A bácsikám nagyot nevetett, majd elindult utánam. Az utolsó öt lépcsőfokon már inkább leugrottam, a szék mellett viszont nagyot fékeztem. Levágtam magam a helyemre, majd mélyeket lélegezve vártam az ellenséget. Az unokatesóm dühös tekintettel ült le velem szembe és állát a kezére támasztva várt. Elővettem a leggonoszabb nézésem és úgy meredtem rá.
„Hú, ezt még megjárod” – hallottam a felém küldött gondolatait. Kék tekintete dühösen méregetett, világosbarna haját elhúzta a szeme elől, hogy minél jobban lássam a mérges szempárját.
„Mit, hogy a fejedre vágtam a CD-vel? Mégis mivel tudnál te ártani nekem?” – kérdeztem vissza. Én bevetettem az ártatlan „mit tettem?” nézésem (csak szólok, a gunyoros pillantások után ez annyira nem vált be). Ő csak gúnyos arckifejezéssel ült velem szemben. Ujjai kissé idegesen doboltak az asztallapon.
„Igen azt. A vacsora alatt kigondolom”
- Jól sejtem, hogy valamin megint veszekedtetek? – kérdezte a nénikém, közben pedig mindkettőnknek szedett a vacsorából. A bácsikám és ő is várták a választ. Kisfiúsan/kislányosan elmosolyodtunk, majd feléjük fordultunk, de végig szemmel tartottuk a másikat.
- Igen – mondtuk duóban. Egy pillanatra se szakítottuk meg a dühösen bámulást egymásra.
Az étellel megpróbáltam minél hamarabb végezni. Szokás szerint, aki jól lakott felmehet. Hát, nálam ez negyed órát vett igénybe. És nem is volt feltűnő, hogy sietek. De Jus feltűnően lassan eszik. Általában öt perc a maximum, utána lohol az emeletre, hogy le ne maradjon a sorozatáról. Asszem’ valami gyilkosos-nyomozós.
- Köszönöm a vacsorát – toltam ki a székem. Felkaptam a tányérom és két perc alatt elmostam. A nénikém és bácsikám mosolyogva figyelt minket. Azonnal felsprinteltem a szobámba és bezárkóztam. Nekitámaszkodtam az ajtónak, és ennek a mentén lecsúsztam. Hirtelen elnevettem magam. Miután már nem törölgettem a könnyeim és már nem fájt a rekeszizmom a fülem a falnak nyomtam. Meg is hallottam egy „Köszönöm”-öt. Megneszeltem a víz halk folyását is. Pár perc múlva lépések a lépcső felől, majd továbbhalad és szinte teljesen elhalt. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Halkan kinyitottam a zárt, kilestem a folyosóra. Senki. Kiléptem, néztem balra, néztem… Paff! Egy párna talált képen. Vissza akartam futni a menedéket nyújtó szobámba, de megragadta a karom és visszarántott. Fél kézzel simán megtartott, a másikkal meg vert. Én pedig olyan fülsüketítő hangot adtam ki, és olyan hangosan, hogy szerintem még Afrika leg délibb és Kína legtávolabb esőbb pontján is hallották. Sipítottam, hogy engedjen el, vagy esdeklően, hogy bármit megteszek, viszont volt olyan pillanat is, amikor eldurrant az agyam és inkább fenyegetőztem, hogyha nem enged el, akkor az fájni fog. Egyik sem lágyította meg a szívét.
- Ne! Ne! – védtem az arcom a kemény kispárna elől. De persze mivel mindkét csuklóm a markában volt, így elég nehéz volt ezt véghezvinni.
- De, de! – ütött egy újabbat. Legalább két percig püfölt majd abbahagyta. Hál’ égnek. Megpördített, hogy a szemébe bírjak nézni. Szélesen bazsalygott, közben a kezei közt a párnát dobálgatta.
- Megtanultad a leckét? – döntötte meg kissé a fejét. Ezzel olyan kisfiús kontrasztot ad az arcának. Gonosz vigyor+kisfiús kontraszt=és még én vagyok félig angyal, félig démon mi?
- Meg, de ha még egyet ütsz, azt veszem le, hogy te nem.
- Pont ezért hagytam abba – mosolygott. Rápillantott az órájára – Anyáék – ekkor a földszinten becsapódik a bejárati ajtó – pont most mentek el dolgozni. Kivételes éjszakai meló. Holnap reggel hétig ne is számítsunk rájuk.
- És?
- Ha szeretnél csoki- vagy eperfagyit enni, akkor most van rá lehetőséged – húzta még szélesebb mosolyra a száját.
- Tényleg? – vontam fel a szemöldököm. Kinézem belőle, hogy hantázik, és nagyot röhög rajtam, mikor hiába keresem a jégkrémet.
- Hazudtam én erről valaha?
- Hazudjak? Vagy igazat mondjak? – néztem kérdőn. Mindketten somolyogtunk. Én gúnyosan, ő kínosan.
- Öhm. Hazudj.
- Akkor még sosem vertél át – mondtam nem leplezett iróniával.
- És ne feledd az eper a kedvencem – rohant le. Várj! Az én kedvencem is az eper.
- Ne szívass már! – ordítottam és utána futottam. A konyában állt a jobb kezébe a dobozos fagyi, a balban pedig két kanál. A markomba dobta a csokit. Elfintorodtam.
- Tudod, hogy utálom – raktam le a pultra.
- Aki kapja marja – vonta meg a vállát. – Amúgy jól megnézted a dobozt? – mi? Újra a kezembe kaptam a fagyit. Az oldalán egy kis cetli volt:
Hülye vagy, ha elhiszed, hogy az eper a kedvencem.
Justin
 
Tényleg. Az ő kedvence a csoki. Erőltetett vigyor húzódott az arcomra. Kinyitottam. Csupa rózsaszín édesség.
- Lecseréltem a matricákat tetőkön. És nézd, bevált!
- Haha. De vicces –vágtam egy gúnyos grimaszt – És mikor írtad az üzenetet?
- Ezt még délután elterveztem – vihogott.
A fagyizás után már a tévézéshez is fáradtak voltunk. Szó szerint kidőltem. Bár bírnék most aludni. Csak a karom nagyon fáj.
És a démonos ügyről még nem is szóltunk. Mindegy, holnap elmondjuk. Hacsak „véletlenül” nem felejtjük el reggelig.
Végignyúltam az ágyon és lehunytam a szemem. Talán tényleg bealudtam, az is lehet, hogy nem álmodtam, de valamikor felpattant a szemhéjam és akkor egy olyan dolog történt, ami miatt a szívem a torkomba ugrott. Damon állt a tükörben, lazán félrebillentett fejjel, a zsebébe akasztott hüvelykujjakkal. Elmosolyodott, mikor észrevette, hogy megláttam. Szeme még mindig vörös, de már belekeveredett egy kis barna is. Az órára pillantottam, ami hajnali egyet mutat. Kissé félve néztem újból a tükör irányába. Féltem, hogy ez csak egy álom és Damon már nem lesz ott. Szerencsére nem így lett. Félrerúgtam a takarót és fölálltam. Odasétáltam elé.
- Szia – suttogom. Ő köszönés helyett kinyújtotta a karját és végigsimította az arcom, ahol már legördült jó pár könnycsepp. Átlépett a tükör keretén és szorosan magához ölelt.
- Sss – csitítgatott, közben pedig a hátamat simogatta – Semmi baj, ne sírj – suttogta. Szipogva néztem föl rá. Ismét megcirógatta az arcom és egy puszit nyomott a homlokomra. Remegő ajkakkal bámultam magam elé. A két tenyere közé fogta az arcom és hosszan, újra és újra megcsókolt.
- Bárcsak ez ne álom lenne – motyogtam.
- Bárcsak… - ismételte meg a mondatom elejét. Újból magához húzott, majd eltolt az ágyamhoz. Ledőltem a párnáimra és néztem, ahogy leül mellém. Lehunytam a szemem és vártam, hogy véget érjen az álom.
Mikor legközelebb kinyitottam a szemem már nem volt ott. Lehet, hogy soha nem is volt. Szomorúan sóhajtottam egyet. Éreztem, hogy a könnyek áztatták az arcom. Belefúrtam az arcom a párnámba és álomba sírtam magam. (Közhely, sosem hittem volna, hogy ezt fogom csinálni.)

2 megjegyzés: