2013. december 31., kedd

Viszlát...

Nos, B.U.É.K mindenkinek! A bejegyzés címe senkit ne tévesszen meg, ez a rész címe. :) Ahogy ígértem hoztam is az új fejezetet. Nem lett túl hosszú, de elég fontos esemény van benne, ami a történet folytatásáre egy kisebb hatással van. Jó olvasást mindenkinek!
-----------------------------------------------------------------
 
Szombaton „röviden” (azaz kábé egész délelőtt ezt mondtuk) ledaráltuk Damonnek, hogy mit tanultunk ebben a félévben. Szegény két kézzel támasztotta a fejét és bámulta a tankönyvet, közben pedig minket hallgatott. Mikor a spanyolról beszéltünk pusztán csak „basszus nektek hány száz hónap egy félév” mondatot nyögött ki, de azt legalább spanyolul. De az én angyalképességem, hogy minden nyelven értünk a spanyolra nem vonatkozik. Bárhogy tanulom nem marad meg a fejemben. Bezzeg már rég kihalt nyelveken tudok beszélni. Az előbbi mondatot is Justin fordította le, mikor látta az értetlen fejemet.
Délután a barátomat a szobájában találtam meg. Nyugodtan szuszogott, de a mellkasán ott pihent a törikönyv.
- Az normális ha Napóleonnal álmodok? – motyogta. Halkan felnevettem és leültem mellé. Elvettem tőle a könyvet és megnéztem, hogy hol tart. Valahol a tizenkilencedik század körül. Álmosan pillantott fel rám.
- Az semmi én egy olaszországi polgárháborúba álmodtam magam – lapoztam vissza az ókorhoz.
- Honnan tudod, hogy Itáliában voltál? – mosolygott.
- Onnan, hogy Amerikában vagy bárhol máshol Európában nincs római kolosszeum – vágtam rá. Kuncogva ült fel. A képébe nyomtam a könyvet azzal a paranccsal, hogy tanuljon, mert nem szeretném, ha megbukna. A válaszomért egy kis csókot kaptam.
Halványan elpirultam, mire halkan nevetve dőlt vissza a párnájára és olvasni kezdte újból a könyvet ott, ahol abbahagyta.
Estefelé ismét benéztem Damonhoz. Pont akkor dobta dühösen az ágy végébe a tankönyvet, mikor megálltam az ajtóban. Felült és fáradtan beletúrt a hajába, majd felsóhajtott. Kimerült szemekkel nézett fel rám. Kisfiús arckifejezéssel ölelésre tárta a karjait. Mosolyogva léptem oda hozzá és szorítottam magamhoz. Éreztem, hogy szíve majd kiugrott a mellkasából. Ennyire izgult vagy mi? Elvettem mellőle a könyvet és belelapoztam.
- Nézzük mannyit tanultál hétfőre – keresgéltem a tananyagok között.
- Te ennyire utálsz? – kérdezte fájdalmas grimasszal. Megcsóváltam a fejem és rákérdeztem Mária Terézia uralkodására. Helyesen válaszolt, amin ő lepődött meg a legjobban. Rákönyökölt a térdére, az állát a tenyerébe támasztotta és így várta a következő kérdést. De a faggatás helyett becsuktam a könyvet és leraktam az éjjeliszekrényre. Egy puszit nyomott a számra, majd hanyatt vágta magát az ágyon. Lehúzott maga mellé. Elég sokáig néztünk egymás szemébe, nem is kellettek szavak… verbálisan. Gondolatban viszont elég sokáig eldumáltunk.
***
Vaaaaasárnap! Holnap suli egy jó hosszú téliszünet után. És most Damon is csatlakozik hozzánk. Tegnap bemagoltattuk vele az egész félévi anyagot, szegény ki is fáradt rendesen.
Uh, alig aludtam, legalább is ahhoz képest, hogy tegnap este tök álmos voltam. Damon mosolyogva nyösztetett, hogy menjek aludni, mert látszik rajtam, hogy mindjárt bealszok, de csak hajtogattam, hogy nem vagyok az. És mi történt? Bealudtam. Az biztos, hogy átvitt a szobámba, mert az ő ágyán dobtam be a szunyát és a saját kis heverőmön ébredtem.
Valami nagyon rossz érzésem volt. Azt nem tudtam megmagyarázni, hogy mi, de csak az volt a biztos, hogy ma semmi jó nem fog történni. Miután fölkeltem és felöltöztem átmentem Damonhoz, de csak a hűlt helyét találtam. Gyors léptekkel az unokatesóm szobájához rohantam és benyitottam…
- Clare néni, hol vannak a fiúk? – kiabáltam Justin ajtajánál állva. Ő se volt ott. Elkezdtem aggódni. Lerobogtam a konyhába, ahol a mostohaszüleim ültek. Lerogytam az egyik székre és a kezembe temettem az arcom – Már Damonnál is jártam, de... Sehol nincsenek.
- Bailey, rossz hírünk van – nézett a nénikém szomorúan. Szemében könnyek csillogtak. Már akkor tudtam, hogy tényleg szörnyű dolgot fog mondani – Damonékat... Elrabolták – nyögte ki végül – a Démonkirály.
A szemem kétszer akkora lett. Szóra nyitottam a szám, de semmilyen hang nem jött ki rajta. Majd becsuktam. Összeszorítottam a szemem és az ajkaim is. Próbáltam visszafojtani a sírást. Mi? Mégis miért rabolta el őket?! Istenkém!
- Ezt a levelet hagyta itt – nyújtotta át a pergamenpapírt. Micsoda? Válasszak? Vagy Damon vagy Justin? A szerelmem vagy az unokatestvérem? Erre nem kényszeríthet! Összegyűrtem a papírt, majd újból kinyitottam. A felső sarka sercegni kezdett, később lángra lobbant. Pár másodperc alatt elégett, de hamu nem maradt utána.
A bácsikámék reagálni se tudtak, én már világot ”léptem”. Az örvényből kilépve nem kellett sokat keresgetnem, a cellájuk előtt érkeztem meg. Valahogy kinyitottam a rácsos ajtót és beléptem. A már jól ismert zárka volt, a láncok még mindig ott voltak az incidens (mi csak így hívjuk azt a bizonyos napot, mikor kiszabadítottam Justint) óta. Mindketten eszméletlenek voltak, de Damon néhány másodperc múlva fáradtan kinyitotta a szemét. Rajta sokkal több seb volt. Nem is. Csak rajta voltak sérülések, ami szándékosan okoztak, az unokatesóm csak elájult. Remegő ajkakkal léptem oda Damon elé. Leguggoltam hozzá és megsimítottam az arcát. Elhúztam a szája elől a kendőt, így láthattam, hogy az ajka is fel volt repedve. Haja néhol összetapadt a megalvadt vértől, a sebei nem gyógyultak be, pedig kellett volna. Valahogy sikerült felülnie, fejét a vállamnak döntötte. Hatalmas gombóc volt a torkomban, csak kicsit kellett, hogy elsírjam magam.
Bocsánat – tátogtam, mert semmilyen hang nem jött ki a torkomon. Kissé oldalra fordította a fejét, Jusra nézett. Már épp megszólalt volna, amikor valaki mögöttem megelőzi.
- Ahhoz képest, hogy a fiam démon, nagyon gyenge – nevetett – Na, kit akarsz megmenteni. Avagy a halálban látni.
- Ugyan – mondta normál hangerőn Damon. Egy kicsit köhögött, majd folytatta – Tudja, hogy Justint választod. Senkit sem fog megölni. Engem végképp. Szüksége van rám.
- Rendben, ez az áruló mindent elmondott – forgatta a szemét, majd rám szegezte a zöld tekintetét. Azt a fensőbbséges, egoista nézést! A vesémbe látott, mivel a mérleg nyelve tényleg Justin felé billent.
- Válaszd az unokatesód – nézett mélyen a szemembe Damon -, a mostohaszüleid sosem bocsátanának meg, ha itt hagyod – halkul el a hangja – Szóval kérlek, válaszd őt...
Odahajoltam hozzá és utoljára megcsókoltam, majd felálltam. Innen már csak annyit tettem, hogy odafutottam Justinhoz. De eközben észrevétlenül Damon kabátjába csúsztattam egy medált. Egy régi emléket.
Puff! Otthon értünk földet. Az unokatesóm eközben felébredt (még az esés előtt). Amint felkeltem eleredtek a könnyeim. Sírtam Justin miatt, mert megint miattam rabolták el. Az elmúlt hetekben ő csak szenvedett. Az én hibámból. És sírtam Damon miatt is, mert az apja árulónak nevezte és csalinak használta. Miattam. Minden az én hibám. Hiába vigasztalnak, hogy nem én hozom a bajt. Én érzem, hogy legbelül megvádolnak...
- Bailey… – ölelt meg Jus. Megsimogatta a hajam, majd egy kicsit eltolt és egy zsepivel letörölte a könnyeim. A mellkasába fúrtam az orrom. Suttogva csitítgatott.
- Sajnálom – szipogtam.
- Mit sajnálsz? Nem a te hibád volt – ismét megtörölte az arcom. Vettem egy mély levegőt és elengedtem. A tekintetem a kezére tévedt. Követte a pillantásom. A csuklója vérzett. A lánc helye jól kivehetően látszott az alkarján.
- Mégis miért nem gyógyul be? – kérdeztem. Gyógyult, de olyan lassan, hogy alig vettük észre a forradást, ami lassan elhalványult. Végighúzta a sérülésen a hüvelykujját, egy kicsit fel is szisszent, mikor hozzáért.
- Nem tudom. Talán valami mágia ült a láncon – mozgatta meg az ujjait. Eközben én már kihoztam egy kis fáslit a szobájából (a január 2-ai incidens után maradt). Amikor az anyag először hozzáért a sebhez ismét felszisszent. Egymást átölelve ültünk ott nem is tudom, hogy mennyi ideig, majd mikor eltolt magától azt javasolta, hogy menjek el sétálni. Bólintottam és fölálltam. Mondtam, hogy majd este, de addig is bezárkóztam a szobámba.
Mikor már a sál és a sapka is rajtam volt elköszöntem és kimentem az ajtón. Némán ballagtam a kihalt utcán. Szomorúan sóhajtottam egy nagyot és néztem amint a fehérlő pára lassan elenyészik. Mellettem néha elhúzott egy autó, de amúgy kihalt volt az út. Egyszer szembejött velem egy fiatal pár. Idősebbek voltak, mint én. Remélem egyszer én is így fogok sétálni egy sráccal, kívánságom szerint Damonnel.
Hirtelen megálltam. Pár napja itt történt a vérfarkasos sztori. Halványan elmosolyodtam mikor eszembe jutott a barátnőim bugyuta vigyora, amikor közölték, hogy mik. Viszont elkomorodtam, ahogy eszembe jutott, hogy ha nincs Damon, akkor farkasvacsi lettem volna. Szomorúan sóhajtottam egy nagyot. A szememben újra könnyek gyűltek, mint a hidegtől, mint a szomorúságtól.
Inkább gyorsan eltűntem onnan. Nem, nem féltem attól, hogy újabb vérfarkas kerülne elő, de attól inkább, hogy pont Őt akarom elfelejteni és pont Ő jut eszembe.
Épp egy kisebb parkon sétáltam át, mikor eszembe jutott (nem is tudom, hogy hogyan) az apja, a Démonkirály, azaz Olivier. Elöntött a düh, két okból is. Egy: elrabolta Damont; kettő: még mindig az övé az első csókom. Bár az utóbbi mellékes. Ökölbe szorítottam a kezem és tovább sétáltam. Viszont mellettem hirtelen lángra lobbant egy pad. Hangosan ropogott a fa a lángok alatt, a hó gyorsan elolvadt körülötte. Teljesen meghűlt bennem a vér, de ekkor a fa sercegése is abba maradt. Ezt én csináltam volna?
- Hé jól vagy? – szaladt ide hozzám egy korombeli srác. Hebegtem valami igen félét és eltűztem onnan. Szedtem a lábaim, hogy minél előbb hazaérjek.
Mire beléptem az ajtón már a sírással küszködtem (újra). Egy kicsit összeszedtem magam és elindultam fölfelé. Csak egy pillanatra is, de a konyha felé néztem. A családom ott ült és némán bámult maga elé. Jus pont abban a pillanatban pillantott rám, mikor az arcom feléjük volt. Azonnal elkaptam a tekintetem és felfutottam. Már becsaptam volna az ajtót, mikor az unokatesóm kitámasztotta. Belépett és leült mellém az ágyra. Szerintem látta, hogy mindjárt kitörik belőlem a sírás, ezért megölelt. A könnyeim áztatták a pólóját, az ujjaim pedig görcsösen fogták a pulcsija szélét…


1 megjegyzés:

  1. Szióka!
    Nagyon jó lett és rettenetesen szomorú. Nem hittem volna, hogy ilyen csavarral leszel képes elrontani a boldogságukat :/ :) Ezt leszámítva majdnem elbőgtem magam, amikor elolvastam.
    A legjobban az a rész tetszett, amikor a tanulással foglalkoznak illetve, amikor Damon megkéri Bailey, hogy a rokonát vigye ki helyette. És a legszomorúbb rész még csak ez után jött. Talán a legrosszabb az lett, mármint érzelmileg, mikor nem tud továbblépni.
    Remélem azért még nincs minden veszve és Baileyék újra együtt lehetnek.
    Már nagyon várom a kövit. :D
    Puszi, és BÚÉK

    VálaszTörlés