2013. december 2., hétfő

Vagyok aki vagyok... de mi is vagyok?

Köszönöm a két rendszeres olvasót és a majdnem száz oldalmegjelenítést.
Oké nem is dumálok tovább íme a következő fejezet: 

Az esti (hajnali) dolog után reggel minden rendben ment. Clare néni elmesélt mindent a szüleimről.
Hát kb. annyit mondott, hogy anya démon, apa angyal volt. És, hogy azért ölték meg őket, mert anyu a démonok királyának volt a jegyese. És anya egy angyalba szeretett bele. Vagyis apa előtt egy félangyalba. És a démonkirály féltékeny lett és… Gondolom, hogy mi lett.
Eszembe jutott az a nap is, amikor utoljára láttam őket. Pont a teámat kavargattam és puff, beugrott:
 Valamennyire emlékszem arra a napra. Tökéletesen kezdődött. Tudom, hogy volt egy testvérem is, és, hogy fekete volt a haja és ugyanolyan sötétkék lehetett a szeme, mint nekem. Egy évvel és egy kicsivel volt idősebb, mint én. Az ő testét sosem találták meg. Apa pont hazafelé vitt minket a játszótérről (mivel még csak 3 éves voltam). A házon kívülről semmi sem látszott a bent lobogó tűzből. De amint beléptünk elénk tárult a pokol. Anyát egy ˝démon˝ a torkánál fogva szegezte a falhoz.
- Anyu! – kiáltottuk a testvéremmel. Apu odaszaladt, és valami fénnyel támadt. Az utolsó, amire emlékszem az az, hogy mindketten összeesnek és a démon felém néz, majd elindul, de valaki elém ugrik és megment. De az a valaki nem csak egy személy. Hárman vannak. Az arcukat nem láttam. Csak annyit fogtam fel, hogy két fiú és egy lány áll előttem. Utána a sokktól és a füsttől elájultam…
Ez mind csak most jutott eszembe. Eddig mintha kitörölték volna. Lehet, hogy Clare néniék voltak. Kiradírozták az emlékeim… talán csak azért, hogy ne izgassam magam emiatt. Szerintem jobb is, mivel emiatt nem néztek úgy rám, mint aki nem százas. Jó volt úgy felnőni, hogy úgy tudtam, hogy nincsenek ilyen lények, de most nem tudok mit tenni ellene. Talán ha tegnap este nem változok át, akkor valami olyanról maradok le, ami talán megváltoztatná az életem, és én nem szeretek amúgy se kimaradni semmiből.
Kérdeztem őket, hogy tudják e, hogy hogyan találkoztak, mire összemosolyogtak. Clare néni a szokásos száz wattos, de kedves mosolyával fordult felém. Lepillantott a kezében forgatott nyakláncra, amit nem rég mutattam meg neki, hogy nálam van; és belefogott.
- Gabe és Mary a démonvilágban találkoztak. Apád véletlenül botlott bele, először meg is akarta ölni, de mikor észrevette, hogy ő is menekül, plusz mikor meglátta, az ő elmondása szerint, úgy érezte ő a Nagy Ő. A szemszíned édesanyádtól örökölted, és ugyanebbe a szempárba habarodott bele apád is. Még az sem zavarta, mikor látta a kezében a bátyádat, mivelhogy volt egy bátyád. Gyorsan elhozta őket Bostonba, pontosabban ide, a házunkba. Először nem is értettük, hogy mit keres itt, de utána jobban megismertük Mary-t és kiderült, hogy mikor találkoztak pont menekült onnan. A Démonkirály üldözte, el akarta venni a bátyád tőle, hogy… hogy megölje, mivel édesanyád egyszer már elszökött, és akkor egy nefilimmel élt, de az nem járt olyan szerencsésen, mint a testvéred – itt vesz egy mély levegőt. Gondolom anya jó barátnője volt és egy kicsit szomorú visszaemlékeznie rá. Így Dave bácsi vette át a szót:
- Kicsit ugorjunk előrébb. Mindketten tudták, hogy tetszenek egymásnak, de nem kapkodták el. Az öcsém, Gabe egyszer nagyon széles mosollyal jött hozzánk, mégpedig, hogy lesz egy gyereke. Ez vagy te Bailey – néz rám kedvesen. Egyszerre nevetek és folynak a szememből a könnyek – Nem sokkal később jött Justin. Rá nem egészen fél évre pedig te. A drága unokatestvéreddel már pár hónaposan is egymást téptétek. Hol kézzel, hogy valamilyen játékkal. Vicces volt nézni. Ha nagyon kíváncsi vagy rá, akkor megtalálod a kazettákat a padláson – kacag ő is, majd folytatja – Négyen mindig jól eljátszottatok.
- Négyen? – kérdezek vissza. Bólint, jelezve, hogy igen.
- Egy gyerekkori barát. A három fiú között mindig te voltál az, akit kergettek, dobáltak meg hasonlók – szól közbe a nénikém, akit egy kicsit feldobtak a boldogabb emlékek. Hirtelen bevillan egy kissrác képe. Sötétbarna haj, ugyanolyan színű szem, pajkos mosoly. A nevét viszont nem tudom. Az se biztos, hogy valaha újra összefutunk – Hogy tiszta ruhában nem mentetek haza, az fix – kuncog – Tényleg Bailey, amúgy próbálgattad a repülést?
- Iiigen. Miért?                                     
- Olyan hajnali öt körül arra ébredtem fel, hogy valami, vagy valaki nagyot puffant hátul a kertben. Te voltál? – néz rám, a kék szemében huncut fény villan. Érzem, hogy elpirulok.
- Talán – húzom be a nyakam. Most kábé öt percig hallgathattam a nevetésüket. Szokásomhoz híven mindennap minimum egyszer beégek valaki(k) előtt. Nálam ez már valami hagyományféle úgyszólván.
Újra konyhában, új kérdéseket feltéve. De most már nem vaktában fogok kérdezgetni. Megpróbálok mindent kideríteni. Rengeteg, sőt több kérdést teszek fel nekik.
- Na, ha lidérceket akarsz ölni, kezd a gyengékkel – ül le velem szembe a bácsikám. Most délelőtt tíz óra van. Ő, a nénikém és én a konyhában ülünk.
- És honnan tudom, hogy milyen erős? – nézek furán. Mivel nem szeretném, ha túl nagy fába vágnám a fejszém és végül én húznám a rövidebbet. Meg nem hiszem, hogy a homlokukra van írva, hogy „könnyű”, „közepes”, „nehéz”. Bár az eléggé megkönnyítené a dolgom.
- Egyszerűen ráérzel – kacsint rám a nénikém. Na, kösz ezzel ki lettem segítve. Talán úgy fogom csinálni, hogy először odasétálok hozzájuk, majd megkérdezem, hogy „te milyen erős vagy?”. Nem, ez nem lenne túl jó. Előbb nyírnának ki, mint róka a csirkét.
- De, mit kéne még tudnom az angyalokról? – harapok bele egy szendvicsbe. Eddig csak azt tudtam róluk, amit mindenki más. Szárnyuk van, néhányan lázadtak és megbuktak, stb.. A glória az feledős, mivel úgy tűnik, hogy nincs nekik. Hát érdekesen is mutatnék vele, mivel Jus rendszerint ördögnek könyvel el. Egyszer egy rajzoló programmal fogta az egyik fotóm és kipingálta. Igen, kaptam ördögszarvat, vámpírfogat. Elkezdtem ütni egy jó vastag könyvvel, így ő jó néhány kék-zöld folttal gazdagodott. Én viszont egy hét büntivel. Nem baj, megérte.
- Az attól függ, hogy mit szeretnél tudni – könyököl le a pultra. Jól meggondolom, hogy mit is szeretnék a legjobban tudni. Először is az őrangyalokról többet az biztos. Mást meg… majd közben kigondolom.
- Hát, hogy nekem miért fekete a szárnyam és, hogy Justinnak… – kezdem, de Dave bácsi befejezi helyettem. Amúgy már tudom a választ csak, kérdezgetek. Hátha ők többet tudnak, mint a könyv.
- ...Miért fehér? Nos azért, mert Justin őrangyal. Te pedig démonvadász vagy. Ami egyszerűen annyit tesz, hogy van benned démonvér. Mint mondtam az anyukád démon volt, és nem is akármilyen. A démonok egyik legfelső rétegébe tartozott. Nevezheted ezt a szintet ˝B˝-nek vagy csak egyszerűen ˝Nemeseknek˝. Az öcsém... Az apád viszont egy nagyon különleges angyal volt. Egy csepp démonvér se volt benne és mégis démonvadász lett. Így téged sehova sem bírunk sorolni, mert nem vagy félvér se. Úgy nevezzük ezt, hogy többlelkű. És jobb, ha ezt a démonok nem tudják – mondja, mire én bólintok, de utána rákérdezek.
- Többlelkű? – barátkozok a kifejezéssel, de azért megpróbálom felidézni az olvasottakat – De miért ne tudják?
- Igen. Ritkák az olyanok, mint te, Bailey. Teljes vérű démon vagy, és teljes vérű angyal is. És így két lelked van. És két okból. Az első, hogy téged nehezebb megölni, mint az ˝A˝-szintű démonokat. Sőt, szinte majdhogynem lehetetlen. Megölni is csak egy különleges tőrrel lehet, amit csak a legeslegerősebb démonok bírnak irányítani. Szerencsére ilyen erejű démonok nincsenek a démonvilágban, hanem csak a pokol más részeim.
- A-szintű? – ráncolom a homlokom. Bólint és belekezdene, de más megelőzi.
- Igen, a démonvilági démonok legfelső rétege. A démonkirály, azaz Olivier, a szegénység és a kegyetlenség démona, a herceg, a hercegnő. És majdnem az édesanyád is az lett. A második, az, hogy ha átcsábítanak hozzájuk nagyon nagy veszélybe kerül az Angyal-világ. Hatalmas varázserővel bírsz, ezért a lehető legtávolabb kell tartanunk ezt a titkot a démonoktól. Még azoktól is, akikben már majdnem száz százalékig megbízunk. A démonkirály ölte meg a szüleid. A hercegnőről tudjuk, hogy nincs a démonvilágban, sőt a mi pártunkat fogja. Ő az egyetlen démon, aki be mert menni az angyalok világába, hogy megmondja, sőt esküt is tegyen, hogy mellénk áll. A hercegről viszont szinte semmit sem tudunk. Már rég óta nem látták a mi világunkban, de néhányan állítják, akik a démonvilágban jártak, hogy elég sokszor látták világot lépni, így az is lehet, hogy inkább felénk, az angyalok felé húz. Az anyjuk is emiatt ment el. Úgy tűnik ez családi vonás anyai ágon – veszi át a szót a nénikém. Némán bólintok. Majd eszembe jut valami, ami egy kicsit se tartozik ide.
- Oh, tényleg! Elmehetek a lányokkal szánkózni a parkba? – kérdezem, mire kissé furán néznek rám. Hát, ja, egy tizenhat éves csaj nem igazán szokott szánkózni menni – Csak álca. Most akarják odaadni az ajándékom, amit kiemelten mondtam nekik, hogy nem kell – mentegetőzök. De igaz. Túl átlátszóak. És az is igaz, hogy mindenkinek mondtam, hogy nem kell semmi. De Justintól a könyv, a nénikéméktől a laptop (amikor hazaértünk gyorsan odaadták). Mástól hál istennek nem.
Na, a csajokkal kimentünk a parkba szánkózni. Mire felértünk a domb tetejére ők már a tüdőjüket is kiköpték valahol félúton, én viszont úgy trappoltam fölfelé, mintha már régóta hegyet másznék. Meg is kérdezték, hogy hogyan bírom, de csak legyintettem. Utánam baktattak és tovább faggatóztak, de nem válaszoltam, csak mentem tovább.
Ó, erről jut eszembe, ma még nem is láttam Justint.
Na, vissza a parkba. Igen lányoktól megkaptam az ajándékot. Egy MP4 és fülhallgató. De tényleg akartak szánkózni. Kristy és Jenny (mi vagyunk a három ˝y˝) épp lecsúsztunk egy dombról, amikor az megmozdult. Azonnal tudtam, hogy mi az.
Az erőm azonnal megnőtt. Egy ezüst kasza jelent meg a kezemben. Először csak meredten bámultam, majd a démon rideg rózsaszínes szemébe néztem. Gonoszság csillogott benne. Lendületet vettem és neki ugrottam. A levegőben szaltóztam egyet, amivel mögé kerültem, majd lecsaptam. Egy suhintással kinyírtam. Már előre tudtam, hogy a barátnőim... Még mindig ott állnak tejbetök vigyorral az arcukon?? Én az hittem, hogy már a szobájukba futnak fel. És...?
- Úr isten te... – kezdi Kristy. A szájába harapva ugrál, mint egy óvodás, akárcsak a nővére.
- ...Te egy angyal vagy! – fejezi be Jenny a szárnyamra mutatva. Mindketten odaugranak a két oldalamra, megfogják egymás kezét és úgy szökkennek körülöttem. Ó, te jó ég! Ezek nem komplettek. Hangosan röhögve figyelem őket. Ezt a két csajt sose lehet megunni.
- A barátnőnk angyal, a barátnőnk angyal! – kántálják. Csodálkozom, hogy senki sem néz ránk úgy, mintha nem lennénk százasak. Sőt, szinte senki nem néz ránk. Mintha ott se lennénk. Ez egy kicsit fura, talán tényleg láthatatlanok vagyunk.
Na, szóval Kristy és Jenny. Csakannyi leírást róluk, hogy: Kristy egy magas vékony testalkatú lány, hosszú, kb. a háta közepéig érő szőke, hullámos hajjal. Az öltözködése is lányos, de a természet nem vele volt a legkegyesebb (hozzám még feleannyira se volt kegyes, csak úgy mondom) így nem a mélyebb kivágású ruhák híve, de az ujjatlan fölsőktől sose válna meg. Ezzel ellentétben Jenny kicsit kisebb, fiús testalkatú csajszi. Rövid, azaz a válláig érő, egyenes világosbarna, a hajszálak vége felé szőke hajjal. A ruhatára is ezt visszhangozza: farmer+rövidujjú kombó. Isten se mondta volna meg, hogy ikrek. Persze kétpetéjű, de akkor is. Semmiben se hasonlítanak. Jó, talán az aranyszínű szemük. Már kis korunk óta barátnők vagyunk, amikor az oviban ideköltöztek a városba. Mindkettőjükkel mindenről lehet beszélgetni. Legyen az divat, sport, vagy film. Szinte mindenben egyet is értünk.
Még mindig emlékszem arra a napra, mikor először találkoztunk…
Az oviban volt. Unottan rajzolgattam egy bottal a homokba még év elején. Az unokatesóm és a haverja nem engedte, hogy játsszak velük, így nem volt mit tenni: unatkoztam. Hirtelen ketten pattantak le mellém. Megnéztem, hogy kik azok, mire két aranyszín szempárral futottam össze. Az egyikük szőke göndör haja össze volt fonva, még a másik világosbarna tincseit két copfba fogta. Kristy egy rózsaszín térdig érő ruhában, Jenny pedig egy farmer rövidnadrágot és egy fehér alapon világoskék mintás fölsőt visel. Meglepve nézek rájuk, de ők csak vigyorognak. Kényszeredetten én is ezt tettem.
- Szia én Jenny vagyok, ő pedig a nővérem Kristy – mutat a túloldalomon ülő lányra.
- Igen, most költöztünk ide, és még senkit sem ismerünk. De te miért ülsz itt egyedül? – vesz át a szót a másik. Sok „ő” meg „hát” után kinyögtem, hogy az unokatesóm haverja nem hagyja, hogy velük játsszak. Meg persze bemutatkoztam. Erre a két lány egymásra nézett, majd felugrottak, de közben megragadták az én kezemet is és a játszótér felé futottak. Először nem értettem, majd leesett, mikor Jenny odafutott mellém, megérintett, majd elfutott, közben pedig azt kiáltozta, hogy: „Bailey a fogóóóóó”. Szinte már az egész óvoda velünk játszott. Ez alól egy kivétel volt, az unokatesóm haverja. Ő csak állt és gyilkos tekintettel méregetett.
Hmm, a szörny még a lányoknál is furább volt. A démon ember ˝alakú˝ volt és egy hó-valamin ült. Két, kábé arasznyi szarv díszelgett a fején. Világoskék haja előrelógott frufruszerűen, két oldalt pedig be volt fonva és egy-egy csonttal volt rögzítve. Viszont a kapucni, amit eléggé magára húzott, nagyban takarta, az arcát, így a vonásait nem nagyon láthattam. A szeme rémisztően sötétnek hatott a világosszürke bőrén. A ruháját halványkéknek és kissé nyári stílusúnak láttam. Hátára egy vörös köpeny volt terítve, aminek a kapucnija a fején volt. Először a hányinger kerülgetett ettől, de utána kizártam, hogy hogyan néz ki és támadtam.
A „hó-valami” jegesmedve testű, talán sas fejű és embermagas nem tudom mi lehetett. Egész testét szőr borította, viszont a fején a csőr közelében és tarkóján is felfedeztem néhány tollat.. A csőre és a karma kék színűnek látszott. Ja és marha hegyesnek is. Szóval így nézne ki egy madár és egy medve gyereke. Nem túl bizalomgerjesztő Úgyhogy a „te-jó-ég” kategóriába sorolnám, ott is a „mi-a-csuda-ez?” részbe.
Mikor otthon körbeírtam azt mondták, hogy nagyon gyenge démonnal volt dolgom. Hurrá. Bár erre magamtól is rájöttem. És mikor elmeséltem, hogy szaltót ugrottam, pedig a kézenállás is nehézséget okozott eddig, elmondták, hogy ez is egyféle démonvadász képesség. Van egy ötletem: ha nem jön be ez a démonvadászkodás, akkor elmehetek artistának is nem? A többi ilyen artista féltékenyen nézné, ahogy egymás után dobok húsz hátra szaltót.
- Oh, tényleg. Csak őrangyalok és démonvadász angyalok vannak? – kérdezem a bácsikám. Felülök a pultra, kezemben egy almával. A nénikém rosszalló tekintettel, de mosolyogva néz rám. Azért nem büntet meg, mert egy éve még ő is felült a pultra, miközben meséltük, hogy mi történt velünk.
- Természetesen nem. Emellett még vannak a bukott- és az arkangyalok, valamint a nefilim. Gondolom, tudod kik az arkangyalok? – néz rám. Tekintetéből szórakozottan sugárzik, ha nem tudom a választ, akkor letagadja, hogy ő nevelt fel. Egy pillanatra elvigyorodok.
- Igen tudom. De a bukottak? És a nefilim? – hadarom. Az utóbbit már hallottam, de nem tudom, hogy honnan. Talán aközben olvashattam, miközben a Bibliát forgattam.
- Hát a bukottak olyan angyalok, akik Luciferrel fellázadtak Isten ellen. Őket a pokolba száműzték és így ők lettek a démonok ősei. A későbbiekben csupán a földre küldték őket, azért mert valami olyat tettek, ami nem helyes. Ölés, rablás... stb. De már hallottam olyanról, hogy egy többlelkű démonvadász bukott meg.
- A démonok ősei angyalok? – nézek baaaazinagy szemekkel.
Na, ez még engem is meglepett. Mivel annyira különbözik a két faj, hogy én közös ősöket nem bírnék belelátni. Sőt olvastam, hogy mindkét fajnak külön nyelve van, azaz „angyal-nyelv” és „démon-nyelv”. És az előbbin beszélt hozzám Justin, mikor átváltoztam. Én is megpróbáltam mindkettőn megszólalni, az angyal-nyelv még az én számból is dallamosan hangzott, még akkor is, ha elmondtam Lindsey Patrick-et, az ősi embervilági ellenségemet mindennek, ami eszembe jutott. Majd következett a démonok nyelve. Ezt a szánkózás után hazaérve próbáltam ki. Néhány szó hasonlított a másikhoz, de sokkal durvább és ércesebb volt. Néhol mintha torokból kellett volna beszélni. Kicsit hasonlított a spanyolhoz, mert ott kell közel ilyen kiejtéssel mondani az „r” hangzókat.
Például összehasonlításképpen az angyal szó a két nyelven: angeliuos és añgelor. Az elsőt még nem is kell olyan furán ejteni, csupán úgy, hogy „ándzselosz”, de a másikat egy kicsit (annyira azért nem bonyolult, mint elsőre gondoltam) „andzselör”. De az angeliuos-t olyan puhán és lágyan mondtam ki, hogy még én is meglepődtem. De az añgelor-on az „ñ” betűt egy kicsit megnyomtam és nem szándékosan. Tudtam, hogy hogyan kell kimondani.
Később megpróbáltam a démon szót, ami így hangzott: dæmonium és dàmeoñ. Kiejtve „damonium” és „dámón”. Szóval a nyelvek hasonlók, de a nyelvtanuk és a kiejtésük más egy kicsit.
- Igen. A démonok is részben angyalok. Bár már az angyalvér nagyon kiveszett belőlük. Főként Luciferrel bukott sok angyal utódaiból. Persze, akik emberek voltak és a pokolba jutottak azok a földön okoznak mindenféle rossz dolgot. Testmegszállás, paranormális események.
- És a nefilim? – faggatom tovább, mikor észbe kapok.
- A nefilim pedig félig ember félig angyalok. Vagy éppen csupán negyed vagy háromnegyed részben azok. Ők a gyengébb démonokra vadásznak és égi kéréseket teljesítenek. Kb. 120 évig élnek. Halandók szóval…
- És mi van a démonvilággal? – kérdezem. Ez érdekel, mert erről alig esett szó. Elvileg pedig ott fogok démonokra „vadászni”. És jó lenne tudni, hogy pontosan hogy is lehet oda átjutni.
- Mint gondolom, tudod, a pokolnak hét része van. A démonvilág a mi dimenziónkhoz legközelebb eső része – fejezi be a mondandóját. Felnéz az órára és felkapja a kabátját. – Na, nekem mennem kell. Ha valamit szeretnél, még tudni csak szólj.
Bólintok, mire kimegy az ajtón. A nénikémre nézek, aki rögtön tudja, hogy most őt fogom letámadni a kérdéseimmel. Felsóhajt jelezve, hogy kezdjem.
Elmeséltem neki, hogy beszéltem az angyal- és a démon-nyelven is és nem tudom, hogy hogyan. Ő erre elkezdte magyarázni, hogy a véremben van ez a két nyelv és emiatt tudtam egyáltalán megszólalni rajta.
Tegnap este eldöntöttem, hogy vezetek egy naplót, amibe nem csak az az nap történteket fogom leírni, hanem egy kis kutatást is végzek. Elkezdtem a nyelvek elemzésével. Egy bizonyos szóval kezdtem kísérletezni, először az angyal-nyelvvel kezdtem, majd a démon-nyelvet is aláfirkantottam.
Hajnali egykor fejeztem be az írást. Felültem és kiráztam a csuklóm, ami már nagyon zsibbadt. Mindent, amit ma hallottam papírra vetettem. Sőt még egy kis versikét is költöttem:
 
Angyal vagyok, angyal lettem,
Démonvadász nem lennél a helyemben.
Kasza az én fegyverem,
Vele a démonokat itt leverem!
Bailey Ride (én)
Azt már csak végső gondolkozásomban firkantottam le. Nagyon törtem a fejem, hogy mit mondott a démonhercegről Dave bácsi vagy Clare néni, de nem jutott eszembe.
Nyúzott arccal odaálltam a tükör elé. Még párszor átolvastam az irományom, majd a könyvet ledobtam az ágyamra. Megigazítottam a hajam, mivel a copfom már a fejem közepéről egészen le a tarkómra, azon belül is jobb oldalra húzódott. Majd a tükör előtt lévő babzsákomra ültem és hangosan megszólaltam:
- Hol van valaki, mikor kéne? – kérdezem, de úgyse fog válaszolni senki. Vettem egy mély levegőt, de ekkor előttem egy lágy hang szólalt meg.
- Sosem vagy egyedül – mondja valaki, mire felkapom a fejem. A tükörben egy homályos alakot pillantok meg. Már csak a testalkata alapján is fiú volt. Az arcát nem láttam, viszont a hangját felismertem. Ma (vagy már tegnap?) hajnalban is vele álmodtam. Vagyis az ő hangját hallottam, amint elköszön. Várjunk csak… ez csupán egy álom! Hát persze. A valóságban bealudtam a könyv fölött és Justin bizonyára jót röhög rajtam és készít egy csomó fotót, amivel majd később idegelhet.
Felnézek az alakra, aki leguggol, így a szemünk egy magasságba kerül. Az arca fele fekete árnyékba burkolózik, viszont a másik felét az éjjeli szekrényemen lévő lámpám valamennyire megvilágítja. Még így sem látom tisztán az arcát, de tudom, hogy nincs benne rossz szándék, bár mögötte haloványan egy fekete-piros örvényt látok. Fekete pulcsiban, drapp színű nadrágban és fehér, talán converse márkájú cipőben van. Haja is szintén fekete, esetleg mélybarna. Bár minél jobban erőltetem, hogy tisztán lássam az arcát annál jobban elhomályosul minden. Bármennyire is szédülök, mégis guggoló helyzetbe tornázom magam. Megpróbálok a szemébe nézni, de ezt nagyban nehezíti, hogy csak félig van megvilágítva az arca. A jobb kezét kinyújtja és a legnagyobb meglepetésemre átnyúl a tükrön. Egy kicsit hátrébb csusszannék, de a babzsák megakadályoz ebben. Nyelek egyet, mikor az arcomhoz ér. Kisimít a tincset (ami valamikor kiszabadult a csat szorításából) a szememből, de az ujjai megállnak a járomcsontomnál. Ajkai elnyílnak, hogy mondjon valamit, de meggondolja magát. Elhúzza a kezét, vissza a tükör üvege mögé, de mikor én érek az üveghez, akkor az hidegnek és szinte törhetetlennek tűnik.
Bár ez csak egy álom és szent meggyőződésem, hogy nekem biztos, hogy semmi nem sikerül, ami másnak gyerekjáték szóval…
- Miért hiszed, hogy ez egy álom? – szólal meg végre hosszú idő után. Egyáltalán nem mély a hangja, pont ezért megnyugtató. Nem is tudom, hogy hogyan bírom elképzelni őt úgy ahogy.
- Mert a legutóbb is mikor láttalak, vagy inkább csak hallottalak, akkor is álmodtam – mondom az arcomon kínos mosollyal. Halványan, de az ő szája sarka is felfelé görbül, de ez nem boldog somolygás. Beletörődő, talán kicsit szomorú is. Megnyalja az alsó ajkát és elkapja a tekintetét.
- És miből hiszed, hogy álmodtad? – kérdez ismét. Nem néz rám, ami miatt elgondolkozok.
- Onnan, hogy ezt biztos álmodom, mivel annyira nem vagyok kitartó, hogy hajnali egyig csináljak valamit – fejtem ki a véleményem. Az arcára most széles mosoly terül ki. Viccesnek találja az igazságot? Naaaaa! Még egy képzeletbeli srác előtt is beégetem magam!
- Feküdj le, amiket mondasz… hát, az alapján tényleg rád fér az alvás – néz fel rám kedves tekintettel. Bólintok és fölállok. Elhátrálok az ágyamig és elterülök rajta. Átfordulok az oldalamra, hogy az arcom a tükör felé legyen. Látom, hogy kilép az üveglapból és odasétál hozzám. Kihúzza a derekam alól a naplóm és lerakja az éjjeliszekrényre. A lámpa felé néz, mire az lekapcsol. Mi volt ez? – Varázslat – válaszol a gondolatban feltett kérdésemre. Elvigyorodok, mikor betakar, kézfejével megsimogatja az arcom.
- Jó éjt! – köszönök el tőle, majd ásítok egy nagyot. Szorosan magamhoz ölelem az egyik párnám és belefúrom az orrom.
- Jó éjt… - suttogja…



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése