2013. december 30., hétfő

Mosogatás, hó, pizza, vérfarkas… összefüggés?

Helló mindenki! Nos íme az új fejezet, remélem elnyeri a tetszéseteket. A következő fejezetet még megpróbálom holnap hozni. Addigis jó szilveszterre készülődést mindenkinek :D
--------------------------------------------------
 
Reggel arra keltem, hogy Justin dörömböl az ajtómon. Ez nem normális. Szépen szólva. Felültem, így a hajam tökre belelógott a szemembe, úgy nézhettem ki, mint a csaj a Körből. Pislogtam néhányat, hogy ne legyen minden tök homály a szemem kis világa előtt. Megfogtam az éjjeliszekrényemen lévő csatot és a szemembe lógó tincseimet feltűztem vele. Nyílt az ajtó és egy ritka-hülye teremtés lépett be rajta.
- Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem álmosan. Ő sem nézett ki jobban. Lázadása jeléül tök sötétbe öltözött, ami nála ritka. Fekete farmert, sötétkék, feliratos pólót és szintén fekete kapucnis pulcsit húzott. A haját is alig szedte rendbe, így néhány tincs a szemébe lógott, ezzel sokat sötétített az írisze árnyalatán, száját pedig vékony vonallá préselte. Ciccegett egy kicsit, majd megszólalt:
- Csak szólok, hogy elhúzunk. És még megfontolom az öngyilkosságot – morogta. Ritkán látni ilyennek a drága mostohatesómat, de akkor tényleg dühös.
- Az elsőre: rendben, a másodikra: az fizikailag lehetetlen.
- Jó, de ha még egyszer el kell mennem egy ilyen bevásárlásra, a te életed nem lesz hosszú – fenyegetőzött. Én egy „aha, persze” arckifejezéssel válaszoltam. Negédesen mosolyogva húzta a fejére a kapucniját. Már majdnem odaszóltam, hogy ne játssza a depresszióst, de becsukta az ajtóm. Értetlenül pislogtam utána, majd megforgattam a szemem és kinéztem az ablakon, ahonnan egy kicsit ráláthattam volna a kocsifelhajtóra. Akár akkor is ráláthattam volna, ha nem szakadna úgy hó. Az erkélyem körvonalait is éppen csak ki bírtam venni. Így inkább füleltem.
Mikor hallottam két kicsi és egy nagy kocsiajtó puffanást megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Hátradőltem a párnáimra, majd elröhögtem magam. Szegény Justin! Elég nagy kitolás egy olyan sráccal, akit nem igen köt le a sétálgatás a boltban. Az is lehet, hogy fél óra múlva már a késkészleteket fogja nézegetni. De nem az ilyen kicsiket, hanem az olyan jó nagyokat, amivel a nyers húst, meg a csontokat vágják.
Fél perccel később Damon állt az ajtómban. Tekintete egyszerre volt fáradt és értetlen. Sötétbarna haja az alvástól még kócos volt, arcán még láttam, hogy szívesen visszadőlne az ágyába. Megdörzsölte az arcát, szerintem abban reménykedve, hogy egy kicsit felébred tőle, de nem így lett. Kérdő tekintettel néztem rá.
- Justin olyan erősen vágta be a kocsi ajtaját, hogy felriadtam rá – adta meg a választ a fel nem tett kérdésemre. Megdörzsölte a szemét is, majd két kézzel beletúrt a hajába, így húzta ki a tincseit a homlokából. Így viszont elég bénán állt a frizurája. Visszafojtottam egy nevetést, így olyan, mintha köhögtem volna. Odaléptem hozzá és rendbe szedtem a haját. A tekintete hirtelen az ajtóra ragasztott cetlire tévedt. Megfogta és leszedte a fáról. A sárga papírdarabra nem volt sok minden írva szerencsére.
- Szerintem lesz egy-két feladatunk – adta a kezembe a cetlit. Végigolvastam a két teendőt, szerencsére nem kaptunk több tennivalót.
- Mosogatás, hólapátolás – kaptam a pillantásom az ablakra – Még mindig szakad a hó – kuncogtam. Hólapátolás, közben pedig még mindig esik a hó. Hát már csináltam értelmesebb dolgot is – És ennyi. Talán kezdjük a mosogatással.
Fél órával később már mindketten a vízzel teli mosogató előtt álltunk. Végighúztam az ujjam a víz felszínén, hogy megnézzem, milyen meleg a folyadék. Az ujjamon lévő cseppeket a srác felé pöccintettem, aki elvigyorodott, szeméből pedig ki bírtam olvasni, hogy még egy ilyen és… ne számítsak sok jóra. A fejében megfordulhatott, hogy megfürdet kint a hóban, vagy a fejemre borítja a mosogatóban lévő vizet. Köszi, de nekem egyik se túl csábító.
- Én elmosom, te leöblíted – mire ezt végigmondtam már legalább három tányérral végeztünk. Közben végig bökdöstük, lökdöstük egymást a könyökünkkel, hangosan nevettünk, zsonglőrködtünk a tányérokkal. Csak mondom nem szándékosan. Pusztán kicsúszott a kezünkből és valahogy el kellett kapni. Negyed óra se telt el, de már készen voltunk (minden edény túlélte). A tányérok, poharak, tálak szépen sorban csillogtak a szárítón. Megkönnyebbülten sóhajtottunk egyet.
- Kész – törölte meg a kezét, majd átdobta nekem a konyharuhát, de elkapni még nem bírtam, mivel épp a szivacsot halásztam ki a vízből. A fejemmel intettem a rongy felé, hogy szedje fel, de csak pár pillanat múlva esett le neki a testbeszédem.
- Ja – mondtam én is, és megráztam a kezem, de mivel a szivacs még nálam volt, így az egész arca csupa víz lett. Megforgatta a szemét és kitörölte belőle a szappanos folyadékot. Nagyot sóhajtva nyúlt bele a vízbe és fröcskölt az arcomra a hideg léből. Azonnal elugrottam egészen a konyhaszigetig és ott kezdtem sipítozni. Úgy toporzékoltam, mint egy ötéves.
- Hé, ez hideg! – vágtam hozzá a habszivacsot. Haja már teljesen vizesen tapadt a homlokára, a ruhája is tele volt sötétebb pöttyökkel. Az arccsontján is végigfojt egy vízcsepp. Elnevette magát és le „ördögi angyal”-ozott. Igen talán az vagyok. Hirtelen elindult felém. Gyorsan átszaladtam a konyhasziget másik oldalára, teljesen párhuzamosan haladtunk egymással szemben. Megvonogattam a szemöldököm, jelezve: na, most kapj csak el. Vette az adást és kajánul elvigyorodott. Csak egy pillanatra bambultam el (mint már régebben említettem nem épp egy gyenge izomzatú a srác és ezt a vizesen rá tapadt póló ki is emelte), de ez elég volt neki: mögém ért és hátulról átölelte a hasam.
- Engedj el – nevettem. Nem bírtam ki röhögés nélkül. Tök vicces volt, hogy a konyhában kergettük egymást csupa vizesen.
- Miért is? – kérdezte pimaszul. Gondoltam. A fiúk és a gonosz „valamit valamiért” nézésük. Igen, jelen esetben is ha elenged, akkor előtte vagy utána szinte biztos, hogy fog velem valamit csinálni, ami miatt én szenvedni fogok, ő pedig jót derül rajtam.
- Mert.                                                      
- Hallottam hírét, hogy csikis vagy. Igaz vagy nem?
- A-a – ráztam a fejem. Csak túl egyértelmű, hogy az vagyok. Eddig senki sem tudta ezt a gyengepontot, még Justin se, akivel pedig három éves korom óta (majdnem 13-14 éve) egy lakásban élünk.
- Áh, szóval neked is van gyenge pontod – kezdett el játszani a hajammal, de úgy, hogy a nyakamat mindig csikizze. Azonnal fészkelődni, majd nevetni kezdtem. Megvonaglottam és megpróbáltam lefejteni a kezeit a derekamról. Hátravetettem a fejem, így legalább a hajammal nem bírt kínozni.
- Léci engedj… engedj el – könyörögtem. Majd hirtelen beugrott – Te csikis vagy?
- Nem – vágta rá gyorsan. Túl gyorsan. Jaj lesz neked Damon ha még egyszer megpróbálod ugyanezt a kínzási módszert! Ezt megfogadom értetted Falls?!
- Ha nem akarod, hogy megfulladj a nevetéstől elengedsz – fenyegettem. Ez viszont hatott: az ölelése azonnal ellazult, kezei lassan eltűntek mellettem. Azonnal maga felé fordított. Lágyan megemelte az állam és megcsókolt. Az ajkait lassan érintette az enyémhez. Kezeim a nyaka köré fontam. A gerincem mentés simogatta a hátam, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Gyerünk lapátolni – engedtem el. Ez egy kicsit pillanatromboló volt. Elmosolyodott és utánam jött. A kezébe nyomtam az egyik hólapátot és nekiláttam. Már öt perc múlva fájt a kezem, plusz lefagyott a lábam, pedig elvileg nem kéne fáznom a hidegben. A hólapátot belenyomtam egy kupacba és összedörzsöltem a kezeimet, de nem nagyon segített a lefagyott ujjperceimen. Hirtelen egy kiló hó szakadt a nyakamba. Damon tőlem legalább tíz méterre kapta fel a fejét a sikításomra. Először csak pislogott, mint hal a szatyorban, hogy mi van, de amin meglátott kitört belőle a röhögés. Épp hogy meg bírt állni a lábán, összegörnyedve hallgatott el, majd újra kuncogni kezdett.
- Jól vagy? – nevetett ki újból. Fujtatva poroltam le farmeromat és a kapátomat.
- Te voltál? – néztem dühösen. Nem is csodálkoznék ha ő lenne a tettes, mivel pár napja eljátszottam vele ugyanezt úgyhogy…
- Nem. Habár édes bosszú lett volna – húzta gonosz vigyorra a száját. A szemeim résnyire szűkültek. Szerintem, ha szemmel ölni lehetne, akkor ő egy vértócsában feküdt volna. Odasétált mellém és átkarolt; morcos képpel engedtem, hogy magához húzzon. Leporolta a hajamról a havat. Ezzel egy kisebb mosolyt csalt az arcomra, de az sem a kislányos somolygásom, hanem az egy másodpercig gúnyosan vigyorgás, majd elkomorodás. Egy kicsit atyáskodó hangon megszólalt:
- Menjünk be – mondta – csupa víz vagy.
- Oké, benne vagyok – vacogtam. A hó elolvadt, viszont a víz elkezdett megfagyni a kabátomon. Ha tovább kint maradok, akkor biztos, hogy egy elég élethű jégszoborrá dermedek. Elenged, mire a bejárati ajtó felé veszttem az irányt. Amint beléptem megmordult a gyomrom.
- Nagyon éhes lehetsz.
- Hát nem is csodálom. Délután egy. Tudod mi a legjobb abban, hogy Clare néniék sokáig szoktak vásárolni? – kérdeztem. Meglepődött nézéssel válaszolt. Egy gyors mozdulattal kikaptam a pizzát a mélyhűtőből.
- Hogy mindig van itthon pizza? – találgatott. Jó, ezt nem volt nehéz kitalálni.
- Talált süllyedt – dobtam be a kaját a sütőbe. Felnevetett és a kérésemre a kezembe adott egy pohár vizet – Szívesen csinálnék rendes ebédet csak ahhoz olyan alapanyag kéne, amit tönkretettünk tegnap, ami pedig így… nincs - jutott eszembe az előző nap. – Honnan tudtatok a résről a kerítésen? – tudakoltam. Azért is érdekelt, mivel mindkét oldalról bokor takarja, plusz azt a rést pár hete találtam, de azt is véletlen. És mégis honnan tudták, hogy arra fogok visszamenni.
- Khm, az biztos, hogy sokáig nem fogom húzni, ha ezt elmondom – mondta zavartan. Elhúzta a száját és megvakargatta a tarkóját. Damon, honnan is tudtatok ti róla? Beleharapott az ajkába, gondolom félt, hogy kicsinálom. Ha csak remélték, hogy ott fogok bemenni, akkor nincs miért félni! Ha viszont a fejemben turkáltak, akkor jaj nekik!
- Miért is? – billentettem oldalra a fejem. Már a tekintete azt sugallta: fél, hogy kinyírom. Ujjai idegesen doboltak a márványlapon. Én továbbra is vártam a válaszát.
- Kicsit belehallgattunk a gondolataiba – húzta el a száját még jobban, de az ajkai szélén ott bujkált egy kis mosoly. Hogy mit csináltak? Azonnal hozzávágtam azt, ami először a kezembe akadt. Jelen estben ez egy sótartó volt. Elhajolt, majd elkapja. Egy ideig megrökönyödve nézett rám, majd a „fegyverre” amit a kiiktatására használtam.
- Hé-hé! Fémből készült tárggyal nem dobálózunk – rakta vissza a helyére. Komolyan? Ők meg turkálhatnak a fejemben? Összehúzott szemmel termettem előtte – Dühös vagy? – kérdezte. Nem, nem azért nézek így! Persze, hogy mérges vagyok!
- Az nem kifejezés. Amivel visszavágok, azt holnapra eldöntöm – fordultam sarkon sértetten, a hirtelen 180 fokos fordulattól pedig a copfom arcon csapta. Odasétáltam a sütőhöz, majd kikaptam a pizzát. Előszedtem egy kést, és egy gonosz vigyorral nyugtáztam, hogy Damon a lehető legtávolabb hátrált tőlem. Még a kezét is védekezően maga elé emelte. Elnevettem magam, és szeletekre vágtam volna pizzát, ha… el tudtam volna vágni. A fiú csak egyszerűen kiröhögött és odalépett mellém és megfordította úgy, hogy az éle lefelé legyen (komolyan ilyen hülye vagyok?). De ha az éle volt az ujjam felé, akkor… nem igaz! Az ujjbegyemen egy kisebb vágás virított. Káromkodva kerestem egy zsebkendőt, hogy letöröljem a vért róla. Ő gúnyos vigyorral a képén néz.
- Hol jársz?
- Öhm, szólok, ha megtudom – vontam meg a vállam és próbáltam elfordítani az arcom, mert már paprikapiros voltam úgy beégtem. A hajam eltakarta az egész „ilyen is csak velem történhet” ábrázatom.
Két perc múlva fél-fél pizzával a tányérunkon ültünk le a tévé elé. A kanapé két szélére vágtuk le magunk. Mikor egymásra néztünk akaratlanul is elnevettük magunk. Beleharaptam a pizza szelet sarkba, megböktem őt, hogy kövesse a példám. Mosolyogva kezdte ő is magába tömni a mennyei ételt.
A pizzás-dobozról már gondoskodtam. Szépen bevágtam a kandallóba. Ha Jus megtudja, hogy ezt ettünk és neki nem hagytunk…
Délután négy körül bevágódott az ajtó és Justin rohant be rajta. Villámgyorsan kapta le a kabátját, majd indult is a lépcső irányába. O-ó, tudom miért sietett ennyire!
- Ha nem akartok pakolni tűnés felfelé! – ordította és rohant is felfelé.
- Megyünk – ragadtam meg Damon csuklóját és rángattam felfelé a lépcsőn – Ezt vedd komolyan – néztem a szemébe – Egyszer követtük el azt a hibát, hogy lenn maradtunk. Befelé a gardróbomba – kaptam el az unokatesóm karját is. Mindkettőt berántom a szobámba, majd a szekrényemhez húztam a srácokat.
Egészen egy titkos résig tolom őket, ami felvezet a padlásra. Még régen találtam (a ház minden titkos átjáróját én lelem meg), mikor véletlen nekiestem annak a kartonnak, ami addig takarta. Az meg beszakadt. Hét éves fejjel azt gondoltam, hogy valami átjáró egy másik világba, így egy évig nem mertem a közelébe menni se. Majd olyan tíz éves korom körül fogtam egy zseblámpát és felmentem. Por, pókháló és legalább száz esztendős dobozok. Ja, meg egy rémisztő baba, ami hármat mutat. Egyszer olvastam egy horror történetet, amiben egy ugyanilyen baba életre kelt és levágta a kislány fejét. Utána már négyet mutatott.
Odakapom a fejem a két fiúra. Összezavarodottan néznek egymásra.
- Elvileg ide még te se férsz be – nézett értetlenül Justin.
- Igen. ˝Elvileg˝ – rajzoltam idézőjelet a levegőbe. – De ezt nézd –megfogtam a függönyt, ami a feljárót takarta. Feltárult a kis ajtó, ami az évek során egy kicsit kitágult, mivel mindig belevertem a fejem, a lábam vagy a csípőm. Sok-sok „au” után akár egy felnőtt is beférne rajta. Mindketten kerek szemekkel nézik bemenetet. Elismerően bólintottak.
Fél perc múlva tök sötétben, egy bazinagy térben ültünk egy-egy gerendán, úgy két méter magasságban. Egymáson röhögünk, mivel az előbb elég bénán jutottunk fel a mostani helyünkre. Mivel Jus és én nem látunk sötétben, így jó néhány dologba (bár tudnám, hogy mik voltak) belerúgtunk. Damon, aki persze lát a vaksötétben is, remekül szórakozott rajtunk. Megkapaszkodott az egyik oszlopban, hogy ne essen le a nevetéstől. Két perccel később Clare néni hangját hallottam a szobámból.
- Hová lettek?
- Nem tudjuk – suttogtuk. Kis híja volt, hogy kitörjön belőlünk a visszafojtott kacagás, de tartottuk magunkat. Bár a fiúk már befogták a saját szájukat is és rázkódó vállal figyelték a szűk feljárót.
- Halló? – tettette a nénikém, hogy telefonál – Jenny? Persze mindjárt szólok neki. Bailey! Jenny keres! – kiáltotta. De nem vettem be. Nem sokkal korábban üzentem a lányoknak, hogy ne hívjanak fel. Ilyenkor tudják, hogy mi van. Meg amúgyis: minek hívnának a vezetékes telefonon, mikor ott a mobil is. Ami nincs a felhoz kötve egy zsinórral, elfér a zsebemben és a billentyűzete sincs külön a készüléktől.
***
Fél hat felé lelopakodtunk. Minden lépésnél, mikor megnyikordult a lépcső elhúztuk a szánk. „Mi jók voltunk” mosollyal ültünk le az asztalhoz. Ilyenkor sosem csesznek le, mert nem segítettünk, sőt inkább poénnak tartják a bácsikámék. Clare néni viccesen kérdezi:
- Bailey pizzát ettetek ebédre?
- Pizzát? – nézett Justin kérdő tekintettel. Mindkét szemöldökét felvonta, száján gúnyos félmosoly. Kezeit keresztbe rakta. Sosem jó, ha így pillant rám.
- Öhm – nevettem erőltetetten. Idegesen csavargattam at egyik tincsem – Igen.
- Bailey kapsz egy percet, hogy a lehető legmesszebb elfuss. Te is Damon – fordult felé. Amaz egy kicsit hátra is hőköl annyira meglepődött. Megfogtam a csuklóját és a bejárat felé húztam. Csak arra volt időnk, hogy felkapjunk egy pulcsit, a cipőinket és rohanjunk. Már pont beértünk az erdőbe, amikor mögülünk lépéseket hallottunk.
Ismertem a helyet. De nem hagytam, hogy megtudja, hogy mi járt a fejemben. A tóra gondoltam, de egy kis barlanghoz vittem a fiút. Hát, ja: mi úgymond felfedezők voltunk kiskorunkban. Ebbe a barlangba Justin esett bele még négy éve. Pont akkora, hogy mindketten beférünk, és a bejárata előtt volt egy kis bokor, ami takar is minket. Előbb én, majd ő mászott be. Ott leültünk a hideg földre és síri csendben maradtunk. Mikor ki akartam nézni, visszatolt nehogy meglásson Jus, bár nem hiszem, hogy a közelben járt.
Teljesen átfáztam, megpróbáltam összébb húzni magamon a pulcsimat. Nem tudom, hogy honnan jött rá Damon, hogy fázok, de átölelt, én pedig a lehető legközelebb bújtam hozzá. A bal kezével egy kicsit megcirógatta az arcom, majd óvatosan kilesett a bejáraton, de szinte azonnal visszahúzódott. Füleltem, hogy jön e valaki, de a kint tomboló szél és az ágak susogása minden kisebb hangot elnyomott a távolból.
Justin lépései a közelből. Csak most hallottam meg őket. Megállt a rejtek előtt, mire elkezdek gondolkozni, hogy mit művelne velünk, hogyha ránk találna. Őt ismerve semmit, de jobb félni, mint megijedni. De hál’ istennek tovább ment. Egy ideig még levegőt se vettünk, hogyha visszafordul, arra felfigyeljünk. Egyszerre sóhajtottunk fel megkönnyebbülésünkben. Damon belecsókolt a hajamba és gondolatban kérdezte:
„Elment?”
„Igen. És sosem találna ránk”
„De mi van, ha hallja a kis elme-dumánkat?”
„Nézzük… az égegyadta világon semmi – nevetek fel halkan.
A kis gondolatbeszélgetésünknek egy morgás vetett véget. De ez nem sima kutyamorgás volt. Annál kicsit öblösebb, mélyebb, mintha inkább egy farkastól jönne. Vagy az se kizárt, hogy vérfarkastól. Azonnal felkaptuk a fejünk. Újból fülelni kezdtünk, felnéztem a mellettem ülő srácra, aki összevont szemöldökkel pillantgatott kifelé a gödörből. Újabb hang. Kimentünk, egy fiúval találtuk szembe magunk. Nem lehetett több tizenhárom évesnél, szeme aranysárga, teli félelemmel. Ruhája szakadt volt, világosbarna haja majdnem a válláig ért. Ujjai görcsösen szorítottak egy nyakláncot, amin valami ősi jelkép díszelgett. Először nem láttam, de ahogy egyre közelebb jött annál jobban láttam a medál mintáját. Mintha három farkas fejet ábrázolt volna, középen pedig egy kék kő csillogott. Ha tippelnem kellene és holdkőnek nevezném.
- Ti kik vagytok? – kérdezte. Még közelebb került hozzánk. Arany szeme gyanakvóan méregetett. A kezeim és mindkét térdem is egyaránt remegett. Az egyik fánál egy árnyat pillantottam meg. Justin! Hál’ istennek csak én vettem észre. A másik két fiú merőn nézett egymásra, a barátom szeme kezdett kicsit pirosas árnyalatot ölteni, de egy pillanat alatt meghűlt benne a vér. Bár az okát nem értettem, de azonnal leesett, hogy nem túl jó dolog fogant meg benne.
- É-én… – dadogom – én Bailey vagyok, ő pedig itt Damon.
- Heh, ez vicces. Pár napja végig néztem a bátyám halálát, és a végén a két vadász egy Bailey nevű lányhoz rohant oda. És az te voltál! – gyúlt felismerés a tekintetében. Egy másodperc alatt átalakult. Sötétszőke bundájából eléggé kiemelkedett az arany szeme; vicsorogva közelített. Hófehér fogait csattogtatva lépkedett felénk. Mi hátráltunk, de néhány méter után egy sziklafalnak ütköztünk. De mi lett volna ha támadunk. Ezt nem tudtuk meg mivel hirtelen a dög oldalra kapta a fejét.
- Hé, ordas! – hallottam Jus hangját. A nem is a Mount Everesti ugrással akarta kinyírni magát, akkor ezzel ki fogja – Gyere, kapj el! – ordította. Biztatásképpen még tapsolt is párat a „kutyusnak”. A farkas elindult felé. Teljesen felmértem a szörnyet. Elég vékony volt, de erősnek tűnt. Főleg a mancsán lévő karmok utaltak erre. Na, meg azok a tíz centis tépőfogak. Egy vérfarkasos filmet sem láttam, de azt tudom, hogy az ezüst az egyetlen mód, hogy kinyírjuk őket. Már csak pár méter választja el őket, amikor két lövés érte a szörnyet. A lábai összecsuklottak alatta, majd elterült. Ekkor viszont a sebek, amiket a lövedékek okoztak előbb sercegtek, majd meggyulladtak. Végül már az egész farkas égett. Fél perc múlva viszont már hamu se maradt utána. Hebegve néztem hol a volt-nincs vérfarkasra és a fák közé, ahonnan elvileg lelőtték. Ketten ugranak fel a bokrok mögül és egymás kezébe csapnak.
- Megvan a hetedik! – kurjantották egyszerre a barátnőim. Vigyorogva pillantanak a mi rémült ábrázatunkra – Jól vagytok? – egy egyszerű bólintással válaszoltunk. Akkor dolgoztuk fel mindketten a történteket. Damon nagyokat pislogott, szerintem csak abban a pillanatban eszmélt föl, hogy mi is történt az előbb. Rám pillantott, rám, aki még mindig egy kisebb sokk hatása alatt voltam. Justin odafutott hozzánk, hogy ellenőrizze, hogy tényleg semmi bajunk. Megfogta a csuklóm és hazafelé kezdett húzni, közben azt motyogta, hogy na ezért ne hagyjuk ki őt a pizzázásból (pont ez volt a legnagyobb problémája). Bambán követtem. Néha majdnem fölestem egy-egy ágban vagy gyökérben, amit vastagon borított a hó, így nem láttam. Bár, amilyen béna vagyok még nyáron is dobnék itt egy hasast. Damon mögöttem baktatott, de én meg az ő kezét fogtam meg, így hárman mentünk majdnem egymás mellett.
Kilenc óra. Elmondtunk a kis farkasos sztorit. Hát se jó, se rossz nem sült ki belőle. Mint kiderült a démonvadász fegyverekkel nem lehet más szörnyeket ölni csak démonokat. Bár mikor a kissrác átalakult nemigen volt eszünkben támadni annyira leblokkoltunk. Mit ne mondjak nem sokszor voltam szemtől szemben egy vérfarkassal. Számra pontosan (a maival együtt) kétszer. Remélem nem is lesz több! Azok a sárga szemek… Nem fogok csodálkozni, ha rémálmaim lesznek.
***
- Miért blokkoltál le, mielőtt támadt volna az az izé? – dőltem neki a vendégszoba ajtókeretének. Felkapta a fejét az érkezésemre. Mosolyogva rázta meg egy kicsit a fejét.
- Valamit olvastam a vérfarkasokról egy kódexben a démonvilági úgymond könyvtárban. Amikor kimásztunk abból a gödörből elkezdtem rajta gondolkozni és akkor jutott eszembe.
- Mi volt az? – kérdeztem.
- Hogy démonvadász fegyverrel és olyan pisztollyal, mint ami nekem van, azzal nem lehet kinyírni azokat a dögöket – nevetett. Kuncogva túrtam bele a hajamba. Damon megveregette maga mellett az ágyat, mire ellöktem magam az ajtókerettől és odasétáltam mellé. Lassan leültem.
- Bár nekem a támadás volt az utolsó, ami eszembe jutott – mondtam zavartan.
- Hát, ha démonvadász vagy, akkor ezen a gondolkodásmódon nagyon gyorsan módosíts – bökött meg a könyökével.
- Fogok is – mosolyogtam fel rá. Megpuszilta a homlokom és fél kézzel magához ölelt.
Csendben ültünk egymás mellett. Egészen… addig amíg Justin szobájából hangos káromkodást nem hallunk. Azonnal átrohantunk hozzá. Épp magáról porolta le a havat, az ablak pedig mögötte nyitva volt.
- Hogy az a jó… - morogta, miközben megrázta a haját, így a félig olvadt hópelyhek a padlóra hullottak. Többször szóra nyitottam a szám, de egy visszafojtott röhögésen kívül más hang nem jött ki belőlem.
- Veled meg mi történt? – kérdezte Damon két (a hangos nevetés közötti) levegővétel között.
- Valami zajt hallottam kintről, kinyitottam az ablakot és kinéztem. Ekkor a tetőről a nyakamba zuhant vagy öt kiló hó – ment be a fürdőszobájába egy törölközőért. Fél perccel később a tarkóját törölgetve lépett ki onnan. Még mindig füstölgött a dühtől. Talán még egy ilyen hideg zuhany nem ártana neki.
Mellettem a barátom a tenyerébe temette az arcát, a válla rázkódott a nevetéstől. Az unokatesóm „röhögjetek csak” grimaszt vágott, majd gondolt egyet és hozzánk vágta a kezében tartott törölközőt. Mivel én láttam a támadást, így elugrottam a rongy útjából. Viszont a másik srácot nagy erővel hasba dobta vele. Már amennyire egy törülközővel lehet nagyot lehet dobni. Ő viszont nekem passzolta a törcsit. Én újból a mostohatestvéremet céloztam, ő újra Damont… és így tovább. Egészen addig, míg Jus egyszer lehajolt, a rongy pedig kirepült a nyitott ablakon, amit az óta se csuktunk be. Mind a hárman egyszerre hajoltunk ki, hogy megnézzük hová esett. Fennakadt az ajtó fölötti ereszen.
- Most meg hogy szedjük le azt a vackot – tört ki Justin.
- Haver, angyal vagy és van varázserőd – mondta kérdőn felvont szemöldökkel Damon. Bólintottunk egy hatalmasat, viszont ekkor újabb öt kiló hó szakadt le a tetőről. Csak most ez hármunk nyakába ömlött.
- Komolyan?! – ordított fel az unokatesóm az égre. Majd fortyogva fogta magát és elindult kifelé a szobából. Tíz másodperc se telt bele már kivágódott a bejárati ajtó és kitrappolt rajta a drága mostohabátyuskám. Egy ideig az ablakból figyeltük ahogyan szenved, hogy leszedje az ereszről a törölközőt. Ugrált érte meg minden, amivel egy normális ember próbálkozna. Mikor viszont már nagyon fölhergelte magát (nála ezt nem könnyű elérni) akkor kinyitotta a szárnyait és fölrepült érte.
Ekkor a konyha ablakán a nénikém hajolt ki. Összevont szemöldökkel nézte a bénázó fiát, aki szó szerint megpróbálta letépni a törölközőt az ereszről.
- Justin megkérdezhetem, hogy mit csinálsz? – kérdezte. A srác fujtatva rántott egy nagyot a rongyon, ami… ami szépen leszakadt. A sarka ott maradt beakadva, de a többi része sikeresen kiszabadult.
- Ő – mutatott rám dühösen – kidobta az ablakon – fogta rám. Hitetlenül széttártam a karom. Komolyan? Fogja rám!
- Bakker! TE hajoltál le, TE nyitottad ki az ablakot, TE vagy olyan béna, hogy szétszakítottad azt az rongyot – nyomtam meg mindig a „te” szót. Összehúzta a szemét, pár pillanat múlva újból a házon belül volt, sőt fölfelé rohant, hogy (szerintem) kinyírjon. Már pont surrantam volna át a szobámba, mikor a kezével megakadályozta, hogy belépjek a helységbe.
- Justin léci – nézek úgy, mint Kandúr a Shrekben. Gúnyosan elvigyorodott és mögém nézett, mire a kezében egy párna landolt. Ne már! Szerencsére csak egyet csapott a fejemre, de azt elég erősen. Nevetve védekeztem.
- Igazából meg akartalak fürdetni a hóban, de köszönd meg Damonnek, hogy lebeszélt róla – mondta, majd bevágta maga mögött az ajtót.
- Köszi – öleltem meg a srácot. Megsimogatta a hátam és eltolt magától – Még két nap és itt a suli. Gyorsan el fog telni a hétvége. Csodálkozok, hogy máris péntek – sóhajtottam. Féléken elmosolyodott és megvonta a vállát.
- Majd beleszokok a suliba is – vigyorodott el. A két keze közé fogta az arcom és hosszan megcsókolt.


1 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett. Imádtam az egészet, minden pillanatát.
    Remélem hamar lesz kövi :D
    Ui.: BOLDOG ÚJ ÉVET!

    VálaszTörlés