2013. december 7., szombat

Ellenség(ek) újonnan

Sziasztok! Utólag is boldog mikulást mindenkinek!
Köszönöm a két új rendszeres olvasót és a majdnem 200 oldalmegjelenítést!
 

  Huh, ma egész nap olvastam. Először a barátnőim által ajánlott magazinokat, majd miután azt is meguntam belekezdtem egy irtó vastag könyvbe. Clare néni javasolt egy filmet, ami által többet megtudok a nefilimekről. Fallen – letaszítva a címe. Ez egy három részes sorozat. És lehet, hogy megéri megnézni. Főleg, hogy a kedvenc sorozatom egyik színésze ennek a filmnek a főszereplője. Paul Wesley mindig ilyen jó filmekben játszik?
Hajmosás közben is azon gondolkozom, hogyha többlelkű vagyok, akkor bizonyára nekem is vannak olyan képességeim, mint az őrangyaloknak. Gyógyítás, meg valami védőburok, amivel megvédhetek másokat. Miért, tök jó lenne, ha például valaki elesne tesi órán és én meggyógyítanám. Én lennék a hős! Na, jó ezt még én se akarom. Sőt, talán az se kizárt, hogy az én szárnyam is lehet fehér. Ezt most azonnal ki is próbálom. Gyorsan felkapom a melegítőm és a fürdőszobai tükör elé állok. Csak reménykedni birok benne, hogy semmit sem verek majd le, ha sikerül. Erősen koncentrálok, koncentrálok és… Semmi? Még csak egy halványkék szikra se. Mondom, hogy rendszerint nekem semmi nem sikerül, ami másnak igen. Ilyen az én szerencsém. Pedig a nénikém azt mondta, hogy kiskoromban, ha a fiúkkal fogadtam, akkor rendszerint nyertem. Hát, minél idősebb vagyok annál szerencsétlenebb leszek. De istenem én örökké fogok élni! Ezer évesen már a csatornába is beesek majd? Rátámaszkodom a pultra és figyelem a tükörképem. Erősen összpontosítok a szememre, aminek a színe először sötétkékből lilába vált. Amint pislantok újra a régi. És ezt minimum még tízszer megcsináltam.
- Nekem miért nem sikerül soha semmi? – motyogom leginkább magamnak. Hagyom, hogy a rövidebb tincsek kicsússzanak a csat alól, hogy a szemembe hulljanak. Sóhajtok egyet és még egyszer megmosom az arcom hideg vízzel.
- Bailey, kész a vacsora! – hallom lentről a kiáltásokat. Gyorsan lerobogok és segítek megteríteni. Tényleg! Az unokatesómat ma se láttam. A mostohaszüleim is egész nap szomorúnak tűntek, de csak most merem megkérdezni, hogy miért. Vajon összefügg a kettő? Mert ha igen, akkor nagyon elszégyellem magam, amiatt, hogy csak most vettem észre.
- Mi történt? – kérdezem, mert már a kíváncsiság fúrja az oldalam. – És hol van Justin.
- Justint elrabolták! – tör ki Clare néni. – A d-démonok…
A nénikém az arcát a tenyerébe temette és leült az egyik székre. Halkan szipogott. A bácsikám vigasztalni próbálta, én pedig magamban fortyogtam.
Mi? Hogy az a…! Az idióta démonok semmi nyugtot nem adnak majd nekünk? És még Justint is elrabolták?! Mit ártott ő nekik? Ha Jus őrangyal, akkor még a Démonvilágban se járt! Nekem kell őt megmentenem. Ennyire még sosem voltam biztos semmiben, mint ebben. Eddig ő mindig segített nekem, most rajtam a sor. Azonnal felrohanok, hogy megnyissam az átjárót (amit nem birok megcsinálni), de a bácsikám megállít. Egy egyszerű mozdulattal elém áll és nem hagyja, hogy kikerüljem. Széttárt karokkal nézek föl rá. Felsóhajt és belekezd:
- Bailey csak két dolog. Egy: nem bírsz kaput nyitni; és kettő: a démonok azonnal kiszúrnak – emlékeztetve, hogy ember/angyal vagyok; – De mivel édesanyád lidérc volt és benned is van démonvér. És így neked is van démonalakod – szór rám egy aranyló port, amitől először köhögtem majd átváltozam.
A portól vagy mitől először semmit sem láttam, de mikor kitisztult előttem a világ vagy egy métert hátraugrottam. Először el se hittem, hogy akit látok a tükörben az én vagyok.
Pont úgy néztem ki, mint egy baba. Rózsaszín haj, ami két copfban van megkötve, az egyik oldala hullámos, még a másik szálegyenes, a frufrumat két csat fogja oldalra. Megigazítom a tincseket, mivel ha a testem kívülről meg is változott, a hajam akkor sem hajlandó arra, hogy úgy álljon, ahogy én szeretném. Mászóval: ez az egyetlen, ami sohasem lesz más. A szemeim mintha gombok lennének, az egyik rózsaszín, míg a másik citromsárga. Mikor először megláttam őket egy kisebb szívrohamot kaptam. Először is: hogy láthatok vele? Másodszor: beleillenék egy horrorfilmbe ezekkel a szemekkel, na meg a külsővel. Egy cuki habos-babos ruhába kerültem. Az anyagát selyemnek tippelném, ami tele van sötétebb pöttyökkel. A bőröm teli van varrásokkal, hol sötétebb a bőr, hol világosabb. Úgy festek, mint egy baba-démon. Talán mert az is vagyok. Halloweenra remek jelmez lesz!
- Ez jó, egy démonvadász-démon – hallom egy ismerős fiú hangját, de mikor megfordulok nagy meglepetés ér. Az állam a földet súrolja, mikor meglátom az ismerős kék tekintetet. Az osztály (sőt az egész suli) legjobb sráca, Jake és az új fiú, Mark állnak ott.
Az utóbbival még szemtől szemben sosem találkoztam, de már az elején sejtettem, hogy titkol valamit. Mikor a szünet előtti utolsó hét hétfőjén bemutatkozott és elmondott magáról néhány dolgot, akkor is kerülte a családja témáját, csak annyit mondott el róla, hogy az anyjával él és nincsenek testvérei, az apját nem ismeri. Azt tudom, hogy Chicagóból jött, de mást annyira nem. De így a „mit tudok Markról” lista bővült azzal, hogy démonvadász. Haladunk.
Mindkettőjükön fekete farmer és sötétlila ujjatlan póló van, amire hosszú kb. térdig érő szintén ujjatlan kabátot vettek (ilyen egy démonvadász öltözéke). Szinte ledermedtem. Köpni, nyelni nem tudtam a meglepődéstől. Micsoda? A srác, akibe szerelmes vagyok egy démonvadász? Jake ezer wattos mosolyt küldött felém. Tudom, hogy elpirultam, de most tökre össze vagyok zavarodva. De Dave bácsi mintha olvasott volna a gondolataimban, válaszol.
- Ők is démonvadászok és segíteni fognak neked megmenteni Justint.
Amíg a bácsikámék megnyitották a kaput addig mi meg megbeszéltük a tervet, a szobám sarkában álltunk, a két srác a falnak dőlve várta, hogy végre megszólaljak.
- Na, mi mit csináljunk, még te megmented Just? – kérdezik. – Mi lenne, ha, még te kiszabadítod Justint, addig mi... - kezdik és várják, hogy én fejezzem be. Felnézek rájuk. Mindkettőjük kék szeme csillog a kíváncsiságból.
- Addig ti elvonjátok az őrök figyelmét – motyogom a nyilvánvalót, miközben belépek mögöttük a kapun. Nem értem, hogy miért próbálom egyedül megmenteni Justint. Hisz még az erőmet se bírom használni. Talán valamelyik srác segíthetne. Igen, az lenne a legjobb. Én futásban remek vagyok! Profi elterelés lennék, ha kergetnek tíz másodperc alatt biztos lefutom a száz métert.
Az átjárót átlépve egy furcsa világ fogadott minket. Minden ház sötét, szinte már fekete színű volt. A horizontnál egy vár körvonalait véltem felfedezni. Az ég vérpiros, a föld hamuszürke.
Nap helyett egy vörös hold világít. A levegő fülledt és kénszagú. Szerintem itt azt se tudják mi az a hó vagy eső. Fű nincs, ahogy növény se.
 Csak egy méregzöld folyó kanyarog a város mellett. Ki tudja, talán tényleg méreg van a víz helyett is. A lakosai szörnyek. Mind úgy festenek, mint ahogy azt elképzeltem. Rondán. Természetesen vannak kissé emberibbek is. De amúgy ez a város tök úgy néz ki, mint egy morbid New York. A hatalmas felhőkarcolókkal, emeletes házakkal. Sőt, szerintem a Föld így fog kinézni egy világvége után. Kissé oldalra fordítottam a fejem, és alig észrevehetően bólintottam. A fiúk helyeslően rábiccentettek.
Eközben láttam egy kutyaszerű valamit. Démonvadászként (ha nagyon akarom) képes vagyok látni a lelkeket. Ez a démon valaha egy aranyos kutyus volt. Ahhoz képest most… Egy szörny. Nekem derékig ért, amit a nagy távolságból is jól megbírtam saccolni. Hosszú lábai hatalmas karmokban végződtek.  Szeme vörösen izzott. Leginkább egy dobermannhoz bírnám hasonlítani. Csak az az alvadt vér, ami csöpögött a fogairól… Fúj. Ja, tényleg a srácok!
Mire hátranéztem a fiúkat már üldözték. A térkép szerint egy hatalmas, kb. a 4. szinttől ablakos épület a börtön. Egész odáig futottam. Persze mikor valaki jött szembe kissé lelassítottam. Egy biztos, fura ez a hely. Egyre több ˝gonosz szellem˝ fordult meg utánam. Ennyire bénán játszom a rosszat? De annyira senkinek se tűnt fel, hogy nem vagyok (teljesen) démon. És csak egy „emberbe” botlottam bele. Ő is csak gúnyosan mosolygott (nem tom’ mért). Fekete kapucnija alól megcsillant a vörös szeme. Kirázott a hideg ettől a pillantástól.
A börtön hatalmas, de az ajtó az túl feltűnő helyen van. Akár ki is rakhatnának egy táblát, hogy „ITT A BEJÁRAT”.Simán bejutottam. Az amúgy hogy lehet, hogy a sittet nem őrzik őrök? Három méterenként vannak lépcsők, de én lent maradtam a földszinten. Éreztem, hogy ott van. Csak pár folyosót jártam végig, de csak angyalokat láttam a rácsok mögött. Vagy egy képet forgattak az ujjaik közt valamelyik szerettükről, vagy pedig csak bámultak maguk elé. Minden rab tizenhat és huszonöt év között voltak. Néhányan rám se bagóztak (a fiúk), de a páran (a lányok) sírva nyújtották felém a kezüket arra kérve, hogy szabadítsam ki őket. Egyszer mindenképp megteszem… De vajon honnan tudták, hogy...? Na, ezt majd később.
Egész hamar megtaláltam a celláját, és teljesen elszörnyülködtem a látványán. Ott volt kiláncolva, eszméletlenül. Odarohantam és megöleltem. Várjunk csak! Ebben a ruhában volt a szilveszteri bulin. Akkor azóta itt van?! Észrevettem rajta pár változást: a haja hosszabb lett, és az oldalán és a kezén van néhány sebe, de szerintem van még több is rajta. Főleg a csuklója körül vérzett, mivel ott szorította a bilincs. Láttam amint lassan kinyitja szemét és halkan mond valamit:
- Fuss – suttogja – Kérlek, fuss!
- Nélküled sehova... – kezdem, de hangos, lassú taps szakít félbe. Szaggatottan fújom ki a levegőt, majd megfordulok. A démon gúnyosan elvigyorodott.
- Bravó, megtaláltad. Tudtam, hogy úgy is idejössz. Megvan az én volt jegyesem édes kislánya – fogja meg a csuklóm, amin egy láncsor jelenik meg. Megpróbáltam kitépni magam a karmai közül, de nem sikerült, csak plusz néhány sebet szereztem. – A kis barátaid se jártak jobban – emeli rólam a falra a tekintetét. A pillantásom én is odavezettem; a lélegzetem is elakadt. A két srác majdnem összeesett. Csak a bilincs tartotta meg őket. Remegett a kezük, a szájuk vérzett. Kisebb sebek, zúzódások vannak rajtuk. Jake a tekintetem kereste és eltátogta, hogy sajnálja, majd ő is lehunyta a szemét, elájult. A szemembe könnyek gyűltek a látványától. Mark még az utolsó erejével megpróbálta eltépni a vasat, de nem sikerült neki.
Észrevettem, hogy már nem vagyok démon. A varrások helyett, már a fakó bőröm látszik, a sárga-rózsaszín pillantásom pedig ismét sötétkék lehet. Eddig hogy nem vettem észre?! Még a rózsaszín puccos ruhám helyett is egy sima fekete, koptatott farmer és egy piros rövidujjú, fehér pulcsi és szintén fehér csizma van rajtam.
A férfinak sötétbarna (szinte teljesen fekete) haja és rémisztően zöld szeme van. Fekete palástot és fekete ruhát visel, oldalán egy sötét markolatú kard lóg, a kezében egy tőrt tart. A szárnyait széttárva áll előttem. Akár embernek is tűnhetne, ha nem tudnám, hogy mi és nem lennének denevérszárnyai, én úgy 25-30 évesnek nézném, de érezem, hogy ö
regebb. Nem akarok gonosz lenni, de érzéseim szerint már az ezren is túl van. A kard a kezében pedig nem túl bizalomgerjesztő. Nem hiszem, hogy pont egy ilyen cellában szeretnék látni utoljára „élő embert”.
Észre se vettem, hogy a lánc már teljesen körbetekerte a karom és a lábam. Felnézek a vasból készült láncszemekre. Egyre jobban szorítja a végtagjaim. Mozdulni se birok. Egyszer csak megszólal:
- Gyere be fiam, nézd a mai fogást – hívja be a fiát. És mi az, hogy fogást. Mi nem vagyunk halak vagy kaják.
Ekkor egy kb. 17 éves fiú lép be. Neki is sötét barna (egy kicsivel világosabb, mint az apjának) haja van. A bőre még akkor is napbarnítottnak tűnt, még ha idelent nincs is nap. A szeme vérvörös. Egy denevérekhez hasonló szürke-fekete szárny dobja fel a már amúgy is démonias külsejét. Egy hosszú fekete kabátot, csőfarmert, és egy sötétkék pólót hord. Várjunk csak… Belé botlottam az utcán! Félrebillentette a fejét és nagyon gondolkodott. Majd, mint akinek beugrott úgy nyílik tágra a szeme. Egy kissé meglepetten néz végig minket, de amikor engem meglát, mintha meglepődött volna, hogy itt vagyok. Sőt amikor mélyen belenéztem a szemébe, éreztem, hogy szíve szerint kiszabadítana.
Úgy éreztem, mintha ismerném. Nem úgy látásból, mivel ma már találkoztunk volna, de nem csak egy pillanatra, hanem igazából. Könyörgően nézek rá. Biccent egy kicsit, de nem mozdul.
„Ne izgulj, segítek…”
– hallom a fejemben a gondolatait, de nagyon halkan, mivel a börtönben csak azok bírják használni az varázserejüket, akik nagyon erősek. Más szóval, én, ha tudnék varázsolni, ő meg az apja. Más nem. Óvatosan az apjára pillant, aki éppen Jake és Mark szenvedését nézi. A fejemmel az unokatesóm felé intek, hogy először őt szabadítsa ki. Látom, hogy mozog a szája. Biztosan egy mágiát mond el, majd az ujjai közül egy sötétkék árny száll ki, majd a láncokra csavarodott. De semmi nem történt.
„Sajnálom” – tátogja. Beletörődően bólintok egy kicsit és ismét az unokatesómra nézek.
Láttam, hogy Justin karjai körül szorul a lánc és fájdalmában felkiált. Nekem is fáj, de engem a fájdalom inkább belülről mar. Kész kínzás, hogy szenved a kedvenc unokatestvérem. Sőt az egyetlen unokatestvérem. Egy ideig összeszorított fogakkal tűri a kínt, de néhány pillanat múlva elájul. Izmai elernyednek, feje előrecsuklik. De hallom, ahogy ezt suttogja:
- Sajnálom Bailey…
Néhol már a láncszemek felsértették a bőrét és ott vékony csíkokban fojt le a vér. Az én csuklóm körül is feszülnek a sorok. Na, itt pattant el a húr. Kiengedtem a szárnyam, ami már alapból meggörbített néhány láncszemet. Minden erőm összegyűjtöm és eltéptem a vasat, ami eddig kifeszített. Mikor a kezem és a lában is leért a földre, akkor már tudtam, hogy az ujjaim között éreztem a fegyverem, a kaszám. Lassan felnézek, a szám sarkában gúnyos mosoly. Látom a sok megrettent démon arcát, de nem érdekel. Mikor felállok, ellépnek. Félnek tőlem. Jobbra lépek és a fegyveremmel elvágom a többiek bilincsét. Először nem tudják, hogy mi van, de utána Markék azonnal Justinhoz rohannak. Megfordulok. A király már nincs itt, mögöttem a démonherceg áll, egy kést nyomva az egyik őr szíve helyére. Egyet még csavar a tőrön, hogy biztos ne élje túl a démon. Csak én látom, hogy segít nekünk. Int egyet a fejével a barátaim felé és elvágja a másik őrző torkát, majd elfut. A beérő démonoktól is megszabadulok. Olyan mozdulatokat csinálok, amikre eddig képtelen voltam. Mint például a szaltó, vagy a hasonló ugrások. A kaszát úgy forgatom a kezemben, mint egy mazsorett botot, bár még egyszer sem fogtam olyat a kezemben. Pár perccel később elvesztem az eszméletem. De még érzem amint valaki átnyúl a térdem és a hátam alatt és felemel. Hallom Jake hangját. És tudom, hogy ő visz ki a Démonvilágból…
A szobámban térek magamhoz. Mikor kipattant a szemem, azt hittem, hogy ez csak egy álom volt és nem is vagyok angyal, nincs is Démonvilág és nincs az a tükörbeli kitalált srác, aki még mindig nagyon ismerős valahonnan. Fáradtan felülök és körülnézek. Az éjjeliszekrényemen ott van a naplóm és egy kis géz is. Oh, tényleg a karomon is van kötszer. Óvatosan lecsavartam és megnéztem a sebeimet. Akaratlanul is felszisszentem, mikor megláttam.
- Léci, mond, hogy most is itt vagy – mondom alig hallhatóan. A tükröm felől halk kuncogás hallatszódik. Arra néztem. Az arca megint csak félig árnyékba burkolózik, és hogy most csak kintről jön be fény, még inkább megnehezíti, hogy felismerjem – Hogy tudom meggyógyítani magam? - kérdezem.
- Egyszerűen. Ez alapvarázslat – válaszol szórakozottan, de a hangjában egy kis szomorúságot is felfedeztem
- És meg is mondod, hogy hogyan kell? – csattanok fel. Lehajtja a fejét és megrázza. A válla remeg így gondolom nevet. Odasétálok a tükör elé és csípőre vágom a kezem – Ja várj! Hiszen csak a képzeletemben létezel! Ha én nem tudom, akkor te honnan tudhatnád – fortyogok. Felnéz, az arcán kedves mosoly.
- Gouarire – mondja. Ez emlékeztet az olasz curare szóra, ami gyógyít-ot jelent. Valahogy érzem, hogy ez nem is démon, de nem is angyal-nyelv. Ez valami más.
- Mi? – kapom fel a fejem.
- Ez a varázslat. Csak tedd a másik kezed a sebre és mond el. De hinned kell majd, hogy sikerül és csak akkor jön be – teszi hozzá még mindig somolyogva, majd eltűnik.
Úgy csinálom, ahogy mondta. A bal kezem ráteszem a sebre és elmotyogom a varázslatot. Eltűnt. Majd gondoltam egyet és a rendes angyal-nyelven is elmondtam a gyógyít igét. Cuoraore. Bonyolult egy szó, de ugyanúgy meggyógyultam. Kíváncsi voltam, hogy démon-nyelves is működik e a varázslat, így hát kipróbáltam azt is. Mit ne mondjak, nem úgy sült el, ahogy akartam. Mintha valami megégette volna. Legalább öt percig rázogattam, mire elmúlt a sajgó érzés.
Halkan kimegyek és még mindig reménykedem, hogy ez csak egy újév utáni álom (nem sokat aludtam az elmúlt napokban). De nem az. A két srác, Jake és Mark ott ülnek lent a kanapén és a kezeiket kötözik be gézzel. Mikor észrevettek be se állt a szájuk:
- Bailey csúcs voltál! Minden démont kinyírtál, kivéve a királyt és a fiát – kezdik, de az utolsó mondatrésznél egy kisebb fintorba rándul az arcuk. Nem is csodálom, hogy a királyt meg akarták ölni, de a fiát talán meghagytam volna. Nem épp fer, hogy ő segített nekünk, mi pedig egy tőrt döfünk a szívébe. Szóval, talán a több ezerből egy démon jó démon. Legalábbis remélem, hogy nincs hátsó szándéka.
-Ja, nem is sejtettük, hogy ekkora erőd van – dicsértek agyon – Csak szegény Justin...
A végét már nem hallottam. Igaz is. Hogy is feledkezhettem el Justinról. Hiszen miattam került oda! Ha én nem vagyok talán nem történik ez. Istenem, csak ne essen semmi baja! Azonnal a szobájába futottam. Clare néni és Dave bácsi ott ültek az ágya két oldalán. Nagyon nyomottnak tűntek. Sírva estem eléjük. Több helyen be van kötve a karja (a lánc miatt) és a válla körül is. Az arca egy kis részén látszott, hogy eléggé megviselték a történtek. A fájdalmas arckifejezéséből azt ítéltem meg, hogy biztos rosszat álmodik. De egy ilyen „kaland” után nem is csodálom. Megfogom a kezét és ráhajtom a fejem. Remegő ajkakkal suttogtam, hogy tuti minden rendbe fog jönni. Majd eszembe jut az egész este. Justin, ahogy ott volt kikötözve, a démonherceg, aki segített. Jake, ahogy áthozott. De most csak az unokatesóm élete a fontos.
- Sajnálom, az én hibám – sírtam. Mert az! Mint már mondtam, ha én nem vagyok, akkor biztos, hogy nem történik ez. Végülis miért rabolnának el egy angyalt a semmiért. A családunkban én vagyok az egyetlen démonvadász, a többiek nem is járhattak a Démonvilágban. Szóval erről ennyit.
- Nem a te hibád – simogatta meg a hátam a nénikém. Még a kedves szavak se tudnak megnyugtatni.
- De igen, mert miattam rabolták el – vádolom magam.
- Vállaltuk a felelősséget, amikor örökbe fogadtunk téged. Tudtuk, hogy ez lesz – csóválja a fejét a bácsikám. Én tovább itattam az egereket. Clare néniék éjfél körül kimentek aludni. Hajnali háromfelé én is elaludtam, de csak max. 3 órára bóbiskoltam el. Vártam, hogy Justin felébredjen. Magam előtt lepergettem az együtt töltött tizenhárom évet, egészen kiskorunktól a mostani újévig…
***
Nem tudom mikor mintha valaki rám terítene valamit. Gondolom egy takarót. Sejtésem szerint Clare néni vagy Dave bácsi volt. De ezt csak először hittem, mert ekkor valaki letörölte a könnyeim, majd egy kis puszit adott az arcomra. Az érintést nem ismertem fel, de déja vou-nek éreztem. Hallottam, hogy lassan kimegy a szobából, majd a lépései elhaltak. Felemeltem a fejem és felálltam. Nem Justin volt, mert még mindig eszméletlen. Kinéztem a szobából a folyosóra. Senki. Ellopakodtam a lépcső tetejéhez és lenéztem a két fiúra, akik a kanapékon aludtak. Nem ők voltak. Úgy húzzák a lóbőrt, mint akik évek óta nem aludtak. Felsóhajtottam és megfordultam. De egy pillanatra az árnyékban mintha egy vörös szempárt láttam volna. Megráztam a fejem és ezt betudtam az álmatlanságnak. Visszasétáltam az unokatestvérem szobájába. Leültem az ágy mellé és újra lehajtottam a fejem a lepedőre. Ismét aludni próbáltam. Szerintem ez sikerült is.




 
 

1 megjegyzés: