2013. december 19., csütörtök

A tó

Nos, tegnap ketten is feltették ugyanazt a kérdést az előző fejezet után. Ebben a részben viszont benne van a válasz mindkettőjüknek.
Remélem ezzel a fejezettel megkapták a választ ;)
-----------------------------------------------

 
Egész nap az égvilágon semmi nem történt. A két fiú néha beszélgetett, de amúgy semmi. Damon a tegnap óta nem is szólt hozzám. Bár, ha talán én szólnék hozzá, akkor beszélgethetnénk is. De a tegnapi után csodálom, hogy egy házban merek vele lenni. Clare néniék mondták, hogy vezessem körbe a városban vagy a környéken. Huh, írok egy listát, mivel Boston egy kicsit nagy.
Így este úgy gondolom, sétálok egyet. Egy jobbak az ötleteim. Már úgyis rég sétáltam kint, de ahogy elnézem az utcákat annyira mégsem jó ötlet. Hadd magyarázzam meg: a hó kábé térdig ér. Ilyen havat én még itt nem láttam. Bár nem a mediterrán éghajlaton agyunk, de akkor is. Még Kanadában sincs télen ekkora hó.
Az esti séta egy kissé bizarr volt. Több részben is. Volt benne vérfarkas, meg vérfarkasvadász, meg Damon… Na, sorjában:


Szakadó hóban indultam el este 10-kor. Oké, talán nem volt a legjobb ötlet pont akkor kimenni, de már unatkoztam. Már vak sötét volt. Épp az utcán sétáltam. Egy kis festői leírás: Sötét, csúszós aszfalt, marha hideg. Egy árva lélek se volt az utcán rajtam kívül persze. Amikor is a bokrok közül egy fiú lépett ki. Fekete ruhájával és hajával szinte beleolvad az éjszakába, csak a két aranysárga (!) szeme világít. Elfussak? Vagy…? Nincs vagy, tünés innen! Velem egyszerre nekiiramodott ő is. Mikor már mellém ért egyik pillanatról a másikra farkas alakot öltött. Kábé akkora lehetett, mint én. Egy vérfarkas?! Már most bánom, hogy nem hallgattam Jen és Kristy ecsetelését ezekről az izékről! Azonnal megálltam és hazafelé kezdem futni. De valahogy előttem termett. Elrugaszkodott és már majdnem rám ugrott, mikor valaki megragad, és arrébb húz. Két kéz ölel át. Felnézek, mire egy szintén rémült fekete (és egy kicsit pirosas) tekintetbe ütközök. Csak most veszem észre, hogy remegek. Ezt talán ő is észrevette és egy kicsit szorosabban szorított magához. Lehunyom a szemem és az arcom a mellkasába fúrom. Egy lövést hallok, mire felpattan a szemhéjam. Majd egy ismerős szólal meg. Damon a hang irányába néz.
- Jenny, kilőttünk még egyet! – hallom Kristy-t. Mi a fene? Mégis hogyan kerülnek ők ide? És ez a két butus csaj lőtte le a kábé egy méter hatvan centi magas farkast?
- Ja, ez az egy, kettő… – számol utána Jenny – a hatodik – Oké most már mondják meg, hogy mi a büdös csuda van!
- Oh, Bailey nem mondtuk még? – rohannak hozzám. A srác elenged és elmegy. Utána nézek, de mivel kíváncsi voltam a lányok magyarázatára, így nem mentem utána – Vérfarkas-vadászok vagyunk! – Mi!? És erről csak most szólnak? De ekkor leesett.
- Értem már. Ezért nem ijedtetek meg jó pár napja, amikor egy kaszával kinyírtam egy démont? – nézek gúnyosan.
- Igen – válaszolnak megint azzal a tejbetök vigyorral. Jesszusom, ezek tök őrültek. Ezért is szeretem így őket.
***
Hát a körbevezetésből nem lett semmi. Mivelhogy ipari mennyiségű hó esett (ismét). A suliba se bírtam menni mivel a fűtése, hát hogy is mondjam… Tropára ment. Egész áldott nap szakadt a hó, így váltott műszakban lapátoltuk a havat. A teraszunkon legalább térdig ér a hó és még kinyitni se tudom anélkül, hogy ne borulna a padlómra belőle.
Ezt viszont kicsit későn fogtam fel, mivel ki akartam menni, hogy letakarítsam az erkélyem, de amilyen kevés eszem van, így teljesen kinyitottam az ajtót, a hó beborult és szinte azonnal elkezdett olvadni. Sötétedéskor nem a legpoénabb dolog havat takarítani a padlóról, de ezt valaki viccesnek tartotta. Félreértés ne essék nem Justinról beszélek, bár ő is kiröhögött.
- Te most őszintén szólva nagyon béna vagy – szólal meg mögöttem a drága képzeletem szüleménye, avagy a tükörbeli srác. Ha nem tudnám, hogy nem igazi én biztos nekiugrok, és mikor leesne, hogy ő a tükör mögött van, én már rég lefejeltem az üveget.
- Fogd már be! – morgom és tovább törölgetem egy ronggyal a víztócsát, ami egyre nagyobb lesz.
- Varázslattal nem lenne könnyebb? – kérdezi. Lehunytam a szemem és elszámoltam tízig, majd felé fordultam.
- Ha nem tudnád, pedig tudod, én nem tudok varázsolni! – sziszegem a fogaim közt, mire a halvány mosolya gúnyossá válik.
- Pedig tudnék neked segíteni…
- Hogyhogy csak tudnál? – kérdezem dühösen.
- Nos, segítenék ha kedvesebb lennél velem…
- Kedvesebb lennék, ha nem mennél az agyamra – szólok bele, de mindenféle érzelem nélkül fojtatja:
- …és ha csak egyszer mondanád, hogy „köszönöm” vagy „kérlek”, esetleg nem úgy köszöntesz, hogy „fogd már be” – fejezi be.
- Kérlek – kezdem – elhúznál, mert már nagyon idegesítesz. Köszönöm – vigyorgok kislányosan. Arca elkomorul, lehervad róla a gúnyos mosoly, ami még a „kérlek” előtt volt. Kínosan felnevet.
 
 
- Oké, ha ilyen „szépen” kéred – mondja, majd az alakja kezd egyre halványulni. Az arckifejezése láttán megsajnáltam és rájöttem, hogy milyen tahó voltam vele.
- Várj! – kiáltom. Szomorúan felnéz – Oké, sajnálom. Kérlek, segíts eltakarítani ezt a tócsát! – könyörgök neki. Újból kedves mosoly húzódik az ajkaira és elmondja a varázslatot. Megismétlem, majd megfordulok. A víznek, hónak nyoma sincs – Köszönöm – somolygok rá. Kacsint egyet és eltűnik.
Damonról még mindig semmit sem tudok azon kívül, amit elmondott. Ma még egy szót se váltottunk. Habár nekem kellene közeledni hozzá. Gondolom megviselte, ami vele történt. Most per pillanat az ágyamon fekszek és próbálok aludni. Ma nem megyek le vacsorázni ahhoz most túl fáradt vagyok. Szerintem nyolc óra körül már úgy alszok, mint a bunda...
***
Ma viszont már jó az idő az idegen vezetéshez. Szóval körbevezetem Damon a város egy kisebb szakaszán.
Ami fontos azt mind megmutattam neki. Legalaposabban a környéket mutogattam meg a fiúnak. Egész jól szórakoztunk. Mosolyogva hallgatta a vicces beszámolóimat egy-egy helyről. Mindegyikhez köt egy kis csíny, vagy valami más, amit nem szeretnék megnevezni (túl durva ˝rosszaság˝). Oké bevallom nem is rosszaság, meg csíny volt. Úgymond kiskorú bűnözőkből áll az osztályunk. Hehe. Csodálom, hogy még senki sem ült sitten.
Egészen nyitott lettem felé. És fordítva is igaz. Két változást vettem rajta észre: 1, egyre többet mosolyog; 2, a szeme mintha már inkább barna lenne. Egyre hogy is mondjam, ˝emberibb˝.
Ha már a mosolygásnál tartunk. Reggel kilenckor indultunk. Most tizenegykor újra szakad a hó. Egy erdőben sétálunk (kisebb kerülő a házunkhoz). Arra gondolok, hogy hó csatát indítok. Már épp megmarkolok egy kis havat. Amikor is... Nyakon vág egy kisebb adag hógolyóval. Ijedségemben összehúztam magam és hozzávágom az én muníciómat. Nevetve porolja le a hajáról a fehér port. Itt kezdődik a csata. Én dobom a bénábbakat. Engem meg szinte mindig eltalál. Elbújok egy vastagabb fa mögé, de oda is követ. Az arcába rúgok egy kis havat, de elkapja a fejét, így csak a hajára és a kabátjára megy belőle. Ekkor vettem észre, hogy megint megdobott. Gyorsan lehajoltam, de a lábam alól kicsúszott a talaj és hason csúsztam a lába elé. Kuncogva pillantottam föl rá. Megragadja mindkét kezem és felhúz.
- Hé! – kiáltok rá nevetve, amikor már legalább századszorra talál el. Gondolkozz Bailey, gondolkozz. Meglátok a fa ágán egy csomó havat és a srác éppen alatta áll. Csinálok egy jó kemény hógolyót és úgy csinálok, mintha őt céloznám.
Na, erre számítasz? – kérdezem magamban.
Eldobom. Felfelé megy. Mindketten gúnyos mosolyra húzzuk a szánk. Én a kis tervem miatt, ő pedig azért, mert azt hiszi, hogy ilyen bénán dobok. Az ág megremeg. Az összes hó a nyakába borul. A fának támaszkodva röhögök. Bár a könnyem már odafagytak az arcomhoz, de megpróbálom letörölni őket.
- Na, várj csak! – indul el felém. De sajna későn kaptam észbe. Azt vettem észre, hogy a földön vagyok, és mindenemet hó borítja. Ott támaszkodik mellettem, fekete nadrágja térdig át van ázva, bakancsán csillog a víz. Kabátján néhány helyen még van maradék hó, sötétbarna haja vizesen tapad a homlokára. Megvonogatja a szemöldökét, száját gonosz mosolyra húzva, jelezve: na így csessz ki velem.
- Elég volt? – vonja fel a szemöldökét. De nem tanultam meg a leckét. Válaszképp egy újabb hógolyót dobok neki. Kezdjük, előröl. Felsóhajt és a két markába fog egy csomó havat, összehúzom magam és védem a fejem, az arcom. Ő így is rám ejti. Megragadom a csuklóját, mire felváltva néz rám és a helyre, ahol megragadtam. Tudja, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Teljes erőmből megrántom a karjait, mire átrepül fölöttem és a hátán ér földet. Tudom, hogy nem fáj neki, de azért mosolyogva nyöszörög egyet.
- Ah, ha halandó lennék most szép kis csigolyazúzódásom lenne – dörzsölgeti a gerincét.
- Te mondod? Mikor belevágtál a hóba úgy éreztem, hogy három bordám repedt meg – húzom össze a szemem.
- Tehetek róla, hanem játszol tisztességesen? – somolyog kisfiúsan. Csak most vettem észre, hogy az arcunk között csupán néhány centi van. Tekintete váltakozva villan hol a számra, hol a szememre. Hirtelen viszont megrázza a fejét és a kapucnim (ami pedig tele van jéggel, vízzel, hóval) az arcomba húzza. Felpattanok és neki esek.
A végére mindketten csuromvizesek lettünk, de még ekkor is röhögve dőlünk hátra a hideg földre. Mikor kezd sötétedni kicsit már fázni kezdek (az angyalok és szerintem a démonok se reszketnek annyira a hidegben). Felülök és megdörzsölöm a felkarom hátha fel tudok melegedni. Damon épp csak hozzám ért, de ott a bőröm már lángolt. Felé pislantok, mire kacsint egyet és tovább néz előre.
Viszont a tisztás nagyon szép. Nincsenek felhők, ami télen nagyon ritka. A telihold megvilágít egy befagyott kis tavat, ami az erdő közepén van elrejtve. Itt pár éve jártam utoljára, még Justinnal. Minden ágat hó borít és a hold fényében gyönyörű kéknek tűnnek. Damon tőlem pár méterre ugyanazt a jegesre fagyott vizet nézi. Én ki is próbálom, de mikor rálépek, már akkor megbánom. Szerencsére elkap, így nem borulok nagyot.
- Próbáld újra – engedi el a karom. A hangjában most nyoma sincs a gúnyolódásnak, de azért éreztem, hogy mosolyog. Korizni nem is tudok, szóval jól nézek ki. Ez fájni fog. Másodszorra már egészen jól ment, amíg fel nem buktam egy nagy hókupacban (hogyhogy nem láttam) és el nem estem.
Puff! Az esés tompább volt, mint vártam. De csak azért, mert Damon (aki úgy szint kipróbálta és mögöttem jött) már előbb eltaknyolt és ráestem. Jaj. A mellkasán érek földet.
- B-bocsi – próbálok lekászálódni róla. Ő csak nevet és inkább visszaránt maga mellé a havas jégre. Így hogy fogja a kezem, már nincs is olyan hideg. Rá pillantok. Arcára kedves mosoly kúszik és összekulcsolja az ujjaink. És a karom még akkor se engedte el mikor már ott feküdtem vele szemben. És a kezem még akkor is a kezében volt mikor már rég elvesztem a szemében. Viszont az ujjai már az arcomon voltak, amikor az ajkunk összeért.(Ez a hivatalos első csók!) A kezem az övére tettem. A csók levegőhiány miatt szakadt meg. Kisöpörte a rakoncátlan tincseimet a szememből és egy puszit adott a homlokomra.
Zavartan pillantok félre. Kacsint ismét egyet és felül. A kisfiús mosolyával az arcán kezd rajzolgatni a jégen lévő vékony hórétegbe. Ha csak egy pillanatra is, de látom, hogy egy szívet ábrázolt, majd egy hirtelen mozdulattal letörölte. Közelebb húzódok hozzá, hogy megnézzem, hogy most mit firkál a jégre. A kezünk viszont összeér, mire mindketten odakapjuk a tekintetünk. Még ilyen sötétben is látszódik, hogy az ő kreol bőrszínéhez képest én milyen fehér vagyok. Bármennyire is fakó az arcom, ha elpirulok az jól látszik. Ezt onnan tudom, hogy az arcizmai kedvesből kissé egoista mosolyba húzódtak, mire meglöktem. Hangos vihogásba tört ki. Bevetem azt a nézésem, amit Justinnál szoktam, ha ezt csinálja, azaz keresztbe rakom a kezem és durcásan nézek magam elé. Ő hatalmas őzikeszemekkel pislogott rám. Nem igaz! A családomnak kiskutyaszeme van kékben, neki meg őzikeszeme. Én már senkire se tudok dühösen nézni, ha ilyen tekintetekkel vagyok körülvéve. Átkarolta a vállam és az orrával megbökte az arcom.
- Naaaa, ne duzzogj – nyom egy puszit a járomcsontomra.
- Oké, de még egy ilyen egoista pillantás és…
- És? Mit tudnál tenni ellenem. Minden varázslatot ismerek, ami tudsz – kuncogja a fülembe. Igaza van. Majd azért meglepem, hogy egy-két mágiát megtanulok a tudta nélkül – Csak szeretnéd – nevet.
- Mit olvasol te a gondolataimban? – röhögök vele én is.
Mikor már hallottuk, hogy a jég már nem bír ki még egy esést kicsúsztunk a szélére. Hirtelen egy jó kis ötletem támadt.
- Benne lennél még egy hó csatában? – kérdezem. Felállt és felhúzott engem is. Kérdőn nézett, közben a hüvelykujjával a kézfejem simogatta. Végül megadón felsóhajtott.
- Igen, de ha még egyszer a nyakamba borítod egy ág tartalmát, esküszöm… - fenyeget meg viccesen, de már későn szólt. A szám elé kaptam a kezem. Nyugodt arckifejezéssel kivárta, míg már nem jön több hó, majd néhány kicsit bólintva megszólalt.
- Te akartad. Most olyan havas leszel, hogy az elkövetkező hónapokban nem kell fürdened – lódul meg. Menekülőre fogom, de amint megfordulok, beleütközök. Szemében megcsillan egy kis piros szikra. A számba harapva nézek rá. Bevetem a kiskutyaszemeim, de gondolom az én nézésem korántsem olyan hatásos, mint például az unokatesómé.
- Utolsó kívánság?
- Öhm – gondolkozok, de még erre se hagy időt. Újra hóban találom magam – Igen. Segítség! – nevetek. Egy perc után felnézek. Pár centire guggol tőlem fél kézzel támaszkodva. Barna szeme vidáman csillog, arca fele árnyékba borul, de a másik oldalából jól kivehető, hogy remekül szórakozik. Felülök vele szembe.
- Te vagy – mondom.
- Ki? – kérdezi bár szerintem tudja a választ.
- A srác a tükörből – egyszer csak odahajolok hozzá és a számat az övéhez nyomom. Átölelte a derekam és szorosan magához húzott és a fülembe suttogta, hogy jó későn jöttem rá.
Majd az arcába dobtam egy félmaréknyi havat és felpattantam. Teleportáltam így meglepve pillantgatott ide-oda. Majd mikor teljesen elfordult tőlem, odafutottam és a hátára ugrottam. A lábaim összekulcsoltam a hasánál, az ujjaim a vállába fogódzkodtak.
- Szeretnéd, hogy dobjak egy hátast, mert akkor te leszel alul és én érkezek puhára – vigyorog rám a válla fölött.
- Nem mered – húzom össze a szemem.
- Csak figyeld – kacsint és egy kicsit hátra dől, mire egy hangos sikítással leugranék, de a két kezét a combom alatt összekulcsolja, így nem tudok elszakadni tőle. Végül az utolsó pillanatban megtámasztja magát majd elenged – Au, a fülem – dörzsölgeti az említett érzékszervét. Kiöltöm rá a nyelvem – Ne tagadd: beijedtél – ölti magára megint a gúnyos arckifejezést. Összehúzott szemmel lépek közelebb hozzá.
- Nem vagy olyan bátor, hogy meg merd tenni az előbbit – húzom az agyát, majd megbököm a mellkasát. Amire nem számítottam az az, hogy a démonvilági edzések miatt nem az a gyenge izomzatú. Avagy, kis híján beletört az ujjam a mellkasába. Elharaptam egy szitkozódást, ő pedig ismét eget rengető röhögésben tört ki.
Leültünk egy fa tövébe és beszélgetni kezdtünk. Szóvá tettem, hogy tudom: van egy bátyja is és hogy őt miért nem említette. Kelletlenül húzta el a száját.
- Azért, mert mi a fenének említsem, ha gőzöm sincs, hogy ki az, meg hogy hol van. Még meg se születtem, mikor eltűnt. Apám azt mondja, hogy az angyalok vitték el. Nekem van más elméletem is. Azt majd egyszer elmondom. Egész életemben az ő nyomában jártunk, de semmi. Pár éve találtam egy varázslatot, amivel elvileg megtalálhatjuk, de ahhoz az én és a húgom vére kell.
- Mit csináltál a varázslattal? – kérdezem.
- Mint mindenki aki titokban akar tartani valamit – mosolyog rejtélyesen – magamnál tartottam – húzza ki a zsebéből az összehajtott lapot – Sose kérdezte, hogy tudom e, hogy mi lett a kódexszel, amiben ez benne volt. Én meg hülye lettem volna mondani, hogy én tépem ki a papírt – nevet, majd kicsit komolyabb hangon fojtatja – Vigyáznál rá? – adja a kezembe és ráhajtja az ujjaim – ha rájön, hogy mi volt rajta, akkor engem fog először felelősségre vonni. Ha ez megtörténne, én nem köpnélek be, hogy nálad van, ha mégis, akkor is lenne elég időd elrejteni. Csak szólok, magas a fájdalomküszöböm – dől elégedetten hátra.
- És ha mondjuk velem zsarolna? – kérdezem.
- De nem ennyire – mondja csukott szemmel. Felül és magához szorít, mintha már most el is vehetnének tőle.
- Én halhatatlan vagyok, semmi bajom nem esne – mondom halkan. Ekkor közli, hogy ha kell már akkor megmondaná, ha csak valami kis sebet ejt rajtam. Elmosolyodtam. Most meg nem mondtam volna róla, hogy démon. Inkább egy kisfiúnak, aki a maciját félti. Megsimogattam a haját, mire felnézett és egy kis csókot nyomott a számra.
Szóltam a nénikémnek, hogy 23:00 előtt ne várjanak. És a válasza: ˝Jó szerelmeskedést˝. Na, jó. Ezt honnan tudta? Amúgy igaza van. Damon egy fának dőlve ül, én meg neki. A vállára hajtottam a fejem és kabátja cipzárját piszkáltam.
- Ennyire untató vagyok, hogy azzal a hülye cipzárral jobban elvagy, mint velem? – kérdezi szórakozottan. Válaszul csak megpusziltam az arcát. Majd gondoltam egyet és hozzá tettem:
- Igen.
Fáradtan felsóhajtott, majd a torkából egy kisebb kuncogás tört fel. Majd ő is hasonló unott hangnemmel megszólalt, hogy ő pedig akkor a hajam csavargatásával lesz el. Csak a nagy hibám, hogy a tincseimet az unalmas órákon (azaz szinte mindegyiken) piszkálom, és majdhogynem bealszok tőle. És ez most is így volt. Fejben parancsolgattam magamnak, hogy ne aludj el, ne aludj el. Ezt Damon csak akkor vette észre, mikor már ásítoztam, meg egyre laposabbakat pislogtam.
- Visszamenjünk? – kérdezi. Csak bólintottam. Felhúzott és az ujjait az enyémre kulcsolta. Elindultunk hazafelé. Az ajtómban egy hosszú csókot adott és elment az ő szobájába.
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 
 

2 megjegyzés:

  1. legyszi gyorsan hozd a kovit! pleeeeeeease

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó lett. Imádtam az egészet, de tényleg. Tudom, hogy mindegyikhez ezt írom, de akkor is ez van. A legjobban a Bailey és Damon részek tetszettek, ám a leges légközepe az mindennél jobban. Tudtam, hogy ki volt a tükörbe, szinte már éreztem a csontjaimba, és igazam lett.
    Remélem hamar jön a kövi :D

    VálaszTörlés