2013. december 14., szombat

A repülőlecke

Helló mindenkinek! Nos, ez nem lett egy túl nagy fejezet, de remélem élvezitek majd...
--------------------------------------
 
 
- Köszönöm, hogy segítettél Helena – hallom Justin (?) hangját. Mi? Ő itt van? Mégis, hogy talált meg? Túl sok a kérdés és még mindig nem kaptam választ.
- Szívesen. Tudtam, hogy Damonben nem lehet bízni, így itt maradtam a közelben – válaszolt egy lány. Damon? Talán a démonherceg? Bár, most, hogy mondja illik is hozzá ez a név. Damon a démon. Plusz Damon a kedvenc sorozatomból a kedvenc szereplőmnek is a neve. Aki nem tudja mire gondolok, az nem ismeri a Vámpírnaplókat és Damon Salvatore-t. Még pár éve általánosban szinte minden osztálytársam erről beszélt így gondoltam én is megnézem. Az első részt még csak-csak végigszenvedtem, a másodikat már egyre nagyobb érdeklődéssel, ha harmadiknál már automatikusan nyomtam meg a play gombot. Mára pedig már azt is tudom, hogy egy-egy bizonyos rész miről szól.
Sikerült kinyitnom a szemem. Azonnal megláttam az unokatesóm és azt a démonvadászt, aki majdnem megölte a démonherceget, név szerint Damont. Szerintem észrevették, hogy nem alszom, mert Justin rögtön felsegít. Rám borítja a pulcsiját, mert egy kicsit még hőemelkedésem van. Felnézek rá, majd mikor meglátom a rideg szürke tekintetet felnyögök.
- Jól vagy? – kérdezi semlegesen, de a szemében felfedeztem egy˝kis˝aggodalmat. Gondolom az őrangyalsága miatt a legkisebb aggodalom is hatalmas lesz. Bólintok. Megöleltem és ezer, meg ezer sajnálomot motyogtam a vállába. Mosolyogva tolt el magától és felsegített. Szeme most már újra kék színben pompázik.
Mindent elmesélt, amit ő a tetőről látott. A lényeg az, hogy a csókkal kiszívta az erőm (a kis szemét) és mosolyogva távozott (KINYÍROM!). Ekkora szemetet! És én még bíztam benne. Még egy ok, ami miatt tuti nyírni fogom a démonokat szép sorjában! Hú, már előre várom a következő küldetést és ha meglátom azt a ’ki-nem-mondom’ kit, akkor tuti, hogy… Jó, már megnyugodtam. Csak most tényleg dühös vagyok.
Hazamentünk (hívtuk Helenát is, csak neki később haza kellett mennie). Clare néni csinált nekem teát és elmondtunk nekik mindent. Megígértem, hogy legközelebb, ha ilyen történik, támadok. De vagy százszor megígértem, de még százszor el kellett még mondanom. Ah, már kifáradtam a sok „rendben, nem teszek többé ilyet, és nem bízom meg a démonokban” szövegtől. Ja, és Justinnal újra szent a béke.
- Jus – szólok neki finoman. Halvány mosollyal a szája sarkában kapja fel a tekintetét.
- Igen? – néz a nagy világoskék szemével.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy nem mondtam el, amint hazaértem.
- Nincs mit sajnálni. Ha ma én nem viselkedek úgy ahogy, akkor… Nem történt volna ez. Amúgy ezt akartad elmondani?
- Igen. Csak Jake, meg ez a bazinagy félreértése – nevetek erőltetetten. Félmosolyra húzva a száját kezdene bele a mondatába, de a telefonja félbeszakít. Bosszúsan felsóhajt és megnézi ki az. Jót derült a hívó nevén, majd felém fordítva a kijelzőt megszólal:
- Né’ már emlegetett szamár – forgatja a szemét. Megnyomja a hívás gombot – Ha Bailey-vel akarsz beszélni nem kíváncsi rád – szól bele, mire én majdnem elröhögöm magam. – Ha rá bírom venni – válaszol egy kis idő után – Bailey – nyújtja át a készüléket. Először mutatom, hogy „nem, nem, nem és nem”, de végül meggondolom magam. Kinyújtom a kezem, mire a tenyerembe ejti az érintőképernyős telefont. Még utoljára megnézem a hívó nevét, majd a fülemhez emelem a készüléket.
- Igen Jake? – szólok bele dühösen. Nem is dühösen. Szinte már majd felrobbanok az idegtől. Ennyire még soha semmin nem húztam így fel magam, mint Jake félreértésén. Szerintem ő is érzi, hogy legszívesebben leharapnám a fejét, így egy kicsit félve szólal meg.
- Bailey figyelj, sajnálom. Nem tudtam, hogy ő csókolt meg. Én már csak a végeredményt láttam –szabadkozik. Csak a végeredményt?! Cseszd meg! Ha csak egy film végét nézed meg, akkor látod a végeredményt. Megha nem tanultál egy dolgozatra és rossz jegyet kapsz, akkor látod a végeredményt. Itt csak elkaptál egy pillanatképet és következtettél, hogy mi lehetett előtte.
- Vettem észre – mordulok rá – Nem lett volna ésszerűbb odajönni hozzám akkor és megkérdezni?
- Jogos, tudom, egy idióta vagyok – a hangjában érződik, hogy megbánta. Én viszont mivel egy kisördög vagyok, kihangosítottam a telefont. Az unokatesómra pillantottam, aki már így is a szájába harapva tartotta vissza a nevetést, megvonogattam a szemöldököm, majd ismét a telefonra szegeztem a tekintetem.
- Na, nem mondod – szólok bele gúnyosan, mire Justinból kitör az eddig visszatartott röhögés.
- De vicces Justin – sóhajt bele a telefonba – Bailey még egyszer, és ha nem bocsájtasz meg, nem utoljára elmondom, nagyon, de nagyon sajnálom – könyörgött. De én nem adom ilyen könnyen a megbocsátásaimat. Gondolkozó arcot vágva dobolok az ujjammal az alsó ajkamon. Végül egy kicsit gonoszan elvigyorodok.
- Még gondolkozok rajta – felelem és kinyomom. Még hallottam Jake hitetlen reakcióját, azaz egy „mi?”-t, de azt isnagyon magas hangon- Az unokatesóm jót derült a beszélgetésünkön.
- Nehéz dolog tőled bocsánatot kérni – mondja, miközben egy zacskó gumicukrot nyújt felém. Vigyorogva veszek ki belőle egy maréknyit. Az ujjaim közt forgattam a kólásüveg alakú cukrot, majd szórakozottan válaszoltam.
- Az biztos. Már akinek – bólogatok és bedobom a számba az édességet. Visszafojtott egy kitörni készülő röhögést és beleivott a narancslés üvegbe.
Nem úgy ismer, mint aki könnyen felejt. Oké, a spanyol elég hamar kimegy a fejemből, de ha valaki megsért, arra olyan átkokat szórók, hogy még az unokái is érezni fogják, az fix!
A lázam koraestére már le is ment 37 °C-ra. Segítettem megteríteni a vacsorához. Clare néni kiadta a feladatom, miszerint terítsek meg, majd pedig szedjem ki a húst a sütőből, míg ő a salátát csinálta. Halkan dúdolgatva egy dalt szedtem elő az evőeszközöket és a poharakat. Majd nevetve szólt, hogy talán a tányérokkal kezdjem.
- Na Bailey hogy érzed magad? – kérdezi a nénikém, miközben kipakolom a tányérokat. Gondolkoztam a válaszon, mert mikor hazaértem, akkor úgy éreztem, hogy szétrobban a fejem. Mostanra viszont teljesen jól voltam.
- Már sokkal jobban. Olyan 37 fokos lehet a lázam, vagy inkább már hőemelkedés – gondolkodtam el. Mosolyogva hallgatta végig azt, ahogy elmondtam a Jake-kel történt beszélgetést, meg még egyéb dolgokat. Kipanaszkodtam magam arról is, hogy Damon mennyire, de mennyire átvert és ezért pipa vagyok rá, meg minden démonra. Erre Clare néni figyelmeztetett, hogy anya is démon volt és hogy én is az vagyok. Oké ez igaz volt. Ekkor pontosítottam, hogy minden GONOSZ (csupa nagybetűvel) démonra vagyok mérges. Szóval összességben jól telt a vacsorához való előkészület.
Vacsora után az ablakomból figyeltem a szakadó havat, miközben iszogatom a teám. Figyelem, ahogy egy jégvirág kezd terpeszkedni az ablakom sarkában. Odanyomtam hozzá az ujjam (természetesen belűről) mire még gyorsabban kezdett megfagyni, viszont mikor elkaptam, akkor visszahúzódott kicsire. És mindezt úgy, hogy közben a szobámban, ahol én is álltam olyan 25 fok lehetett. Durva. Belülről irányítom a jeget is. Ezt még meg kell szoknom.
Justin kopog be – Na, akarsz repülni? – mosolyog gúnyosan. Megpördülök és hitetlenkedve nézek rá. Ez nem komplett.
- Mi? – vonom fel a szemöldököm. A hangomban éreztem az élt. De nem gúnyosan mondtam, hanem ijedten.
- Jól hallottad – rázza a fejét. Jól szórakozik. Rajtam – Tökéletes hozzá az idő – mondja, mire kinézek az ablakon. Tökéletes? Hááááát…
- Szakad odakint a hó – hitetlenkedem. Bele akar fujtani a hóba vagy mi, mert különben nem megyek ki. Eszem azért még van. Jó így este már nem annyi, de még megmaradt.
- Pontosan. Senki sem mondja majd, hogy „Nézd angyal”.
- Lehet. De te feltűnőbb vagy a fehér szárnyaiddal.
- Mázlid van ebben az esetben – vakarja meg a tarkóját. Kínosan elneveti magát és „na, jössz?” pillantással illet. Felvont szemöldökkel meredek rá. Tényleg?
- De te komolyan most akarsz repülőleckét tartani? – derülök jót az ötletén. Hevesen bólogatni kezd. Meg fogom én ezt bánni, vagy menjek bele. Áh, egye fene.
Pulcsiban és farmerban állunk egy erő közepén. Fura. Nincs is hideg. Sőt, a hó is melegnek tűnik, mikor a bőrömhöz ér. Pluszba nem is olvad el olyan gyorsan. Mintha egy kicsit minden lelassulna. Ez talán valami angyalképesség. Kiengedjük a szárnyaink. Szinte ragyognak a tollai. Az enyémek meg belevesznek a feketeségbe, ami mögöttem van. Bár, ha itt szobrozok néhány órát, akkor lehet a hótól már fehér lenne. Pff, de hülyeségekre gondolok.
Körülnézek. Ilyenkor még sohasem jártam itt. A fák ágait, akárcsak a talajt hó borítja. Ami nem fehér a feketésbarna. Egyetlen állatot sem hallok errefelé, habár ha belegondolok néha az unokatesómat is közéjük sorolom… oké ezt visszaszívom. Csak egy icipicit füleltem és már azonnal meghallottam néhány a közelben repkedő madarat, akik inkább itt telelnek, minthogy délre menjenek. Sőt! Újabb képesség: figyeltem egyetlenegy hópelyhet, és mintha minden lelassult volna. Láttam a pehely csillagalakját, meg tudtam számolni az ágait. Viszont mikor pislantottam minden a megszokott gyorsasággal ment. Az unokatesómra pillantottam, aki szintén az erdőt nézte. Rám nézett és elmosolyodott. Összecsapta a kezét, jelezve, hogy kezdjük.
- Na, első lépéseknél talán ne egyedül próbálkozz – fogja meg a kezem – Próbáld elképzelni, hogy pillekönnyű vagy. Most lazán nyisd ki a szárnyaid. Érezd, hogy lassan felemelkedsz. Nem, ne ugrálj hozzá – nevet fel hangosan, majd egy kicsit komolyabb arcot vágva folytatja – próbáld meg teljesen kiüríteni a fejed. Gondolj valami szépre, jóra, ami valahogy felemel a földről.
Akaratlanul is Damonre gondolok. Valahogy beugrik az arca, az incidens utáni álomból. Sötétbarna szem, mosolygós arc. Csak nem értem, hogy miért ő… A lábam már alig érinti a földet. Kissé mozgatnom kell előre-hátra a szárnyam, hogy le ne zuhanjak. Jus tenyere kicsúszik az enyémből. Kinyitom a szemem. Kb. másfél méterre vagyok a havas talajtól. Az unokatesóm széles mosollyal áll odalent. Elrugaszkodik és felrepül hozzám. A légörvény, amit a szárnyaival kavar, a szemembe fújja a hajam. A hópelyhek is tornádószerű alakba rendeződnek alattunk, majd beleolvadnak a fehér hótakaróba.
- Sikerült.
- Mivel van egy szuper tanárom – ölelem meg, itt, a levegőben. Először majdnem elveszíti az egyensúlyát, de végül szorosan fonja össze a karjait a hátam mögött. Vigyorogva tolom el magamtól. Mutatja, hogy írjak le néhány kört az erőd fölött. Lendítettem egy nagyot a szárnyaimon, így fölfelé siklottam. Mikor kiértem a fák takarásából körülnéztem. Baloldalon a végtelen erdőt, jobb irányba pedig Boston körvonalait pillantom meg. Alig egy kilométerre még a házunk fényeit is felismerem. Először a végtelen hóborította erdőség felé indultam, majd lassan elkezdtem megfordulni. Csak akkor volt a baj, mikor a röppályámra egy fenyő vagy valamilyen fa került. Nem szeretnék úgy felkenődni rá, mint a rajzfilmekben. Próbáltam fékezni, de… nem tudtam, hogy hogyan kell. Itt nincs fék-, kuplung- meg gázpedál. Az alkarommal eltakarom a fejem és várom, hogy becsapódjak. De az nem történik meg.
Állj! – gondolom. Kinyitom a szemem. Egy helyben lebegek, akárcsak egy kolibri. Hátranéztem a fára, ami még mindig állt és semmi baja nem volt.
- Oh, elfelejtettem volna mondani, hogyha ki van engedve a szárnyunk, akkor csak a boszorkányok, vérfarkasok, démonok, satöbbik, azaz a varázslények látnak. Az emberek és a növények nem éreznek minket. Bár a köveken szerintem luxus lenne átmenni – gondolkozik el.
- Erről előbb is szólhattál volna – közlöm vele. Kajánul elvigyorodik, majd a házunk felé néz. Int a fejével az épület felé.
- Ha már mindketten fenn vagyunk, akkor repüljünk hazáig – mondja és elindul. Felfogni se volt időm, hogy mit mondott ő már messze járt. Utána szállok. Ez a része kissé nehezebben ment. Néha enyhén kibillenek az egyensúlyomból. Ilyenkor legtöbbször kerestem valamit, amibe fogódzkodhatok. Ez néha egy faág volt, másszor Justin, aki szinte azonnal lefejtette az ujjait a pulcsijáról és leordította a fejem, hogy nem szeretne felnyársalódni miattam az egyik faágra. Vágtam egy pofát és tovább siklottam mellette. De a végére már egészen belejövök. A terasz lett a végállomás. Oké, pontosabban zuhanáspont. A gravitációval még barátságot kell kötnöm. Meg persze a szárnyammal is, mivel a terasz fölött három méterrel döntött úgy, hogy eltűnik. Nem mondom rohadtul fájt, mivel a hátsómra érkeztem. Au! Meg még egy-két szitokszó. Csak, hogy senki se értse: maledetto! Nem súgok, hogy mit jelent.


1 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett.
    Imádtam az egészet, de a legjobban a "testvéri" csevejük tetszett. Na meg persze a Jakes rész és a vége.
    Kérlek siess a kövivel :D

    VálaszTörlés