2013. december 12., csütörtök

A démon csókja

Nos, hoztam is a követező fejezetet. Úgy örülök, hogy már öt rendszeres olvasója van a blogomnak. A következő fejezetet még megpróbálom ezen a héten hozni. Akkor íme az 5. fejezet
---------------------------------------------------------------------------------------------
 
Oké, összegezzük a tegnapi napot: Justint elrabolták a démonok, de én Jake és Mark segítségével kihoztam. Utána megint láttam a „képzeletem szüleménye srácot”, aki marhára ismerős, de nem esik le, hogy honnan. De mégha a fejemben létezik is, de megtanított egy varázslatra. És mint kiderült, démon-nyelven nincs gyógyító mágia. A legutolsóhoz hozzáfűzés: au.
Eddig nem is emlékeztem az álmaimra, de a mai nap mindenben más. Tisztában vagyok vele, hogy Justin ott fekszik az ágyon és eszméletlen, de ez az álomkép nagyon… érdekes.

A démonherceg tűnik fel először. Egy erdőben vagyunk. Tekintete sötétbarna és kedvesen mosolyog. Valahogy úgy érzem, hogy bízhatok benne. Közelebb lépek és meg akarom szólítani, de rájövök, hogy nem tudom az igazi nevét, csak azt, hogy „démonherceg”, mivel mindenki így hívja. Nekem féloldalasan áll és a kezét nyújtja, de amint megfogom azonnal Just találom magam előtt, a hófehér szárnyait kiengedve, fehér ruhában. Átkerültünk a Démonvilágba. Körbepillantottam. Az egész városszerű világot beláttam. Festői ahhoz képest, hogy mik lakják. Az én fekete szárnyaim is képben vannak, mivelhogy repülünk. Visszanézek rá. Újból a másik srác fogja a kezem, mondani akarnék valamit, de nem tudok beszélni, így én magam sem tudom, hogy mire gondoltam. Ekkor szertefoszlik az illúzió.

Éppen éberálomban voltam, amikor valaki végigsimítja a vizes (sírtam még álmomban is) arcom. Először azt hittem, hogy Clare néni, de mikor megláttam az először meglepett, majd mosolygós kék szempárt rögtön felderültem. Óvatosan (már amennyire lehet) a nyakába ugrottam. Ő csak nevetve viszonozta az ölelésem.
- Úgy örülök, hogy jól vagy! – szorítom magamhoz. Persze vigyáztam a sérüléseire is, bár ez csak később jutott az eszembe.
- Ezt én is mondhatnám. Köszönöm – hálálkodik. Megsimogatja a hátam és eltol magától. A hálásan csillogó kék szemébe nézve elmosolyodok. Megrázom a fejem és folytatom:
- Nem csak én voltam. Ha Jake és Mark nincsenek, akkor lehet, hogy nem bírtunk volna megmenteni – próbálom terelni a hírnevet a két srác felé. Igen, végülis ha ők nincsenek, akkor nem terelik el az őrök figyelmét és nem tudok belopózni a börtönbe. Ez jó érv nem?
- Nem, Bailey volt a nap hőse – támaszkodik az ajtónak a két fiú. – Az jogos, hogy utána te is elájultál – mutatnak rám –, de mágiát használtál, és ahhoz sok energia kell.
- Bailey mágiát használt? – kérdezi Clare néni, Dave bácsi és Justin kórusban. Mindhárman meghökkenten néznek rám. Kábé mintha azt mondtam volna, hogy én a Vénuszról jöttem.
- Én mágiát használtam? – tudakolom. Bazinagy szemekkel nézek rájuk.
- Igen, és méghozzá elég… erőset – bólintanak.
Erről ennyit. Justin már sokkal jobb bőrben volt. A sebei még fájtak neki, de már gyógyulófélben van. Mindketten lemaradtunk a kiszabadulásom utáni percekről. Kb. annyi lenne, hogy legyőztem (mint már régebben említettem, de a négy őrből csak kettővel végeztem én) az ˝összes˝ őrt és utána elájultam, ahogy Justin is. Így Mark-ék áthoztak minket a mi világunkba.
De egy dologban jó volt a tegnapi nap. Legalább megtudtam, hogy hova megyek majd „vadászni”. Ó, tényleg ma is muszáj lesz átmennem oda. Ez úgy megy, hogy a sok közül megkapok egyet és azt kell kinyírnom. Szóval úgy kapom meg, hogy a kezemben egy fotó jelenik meg róla, aminek a hátoldalán ott vannak az információk róla (hol találom, milyen erős, stb.) és így egyre kevesebb lesz a démon, és én egyre erősödök. Huhu... Vagyis lehetne kevesebb is, de mindig lesznek újabbak és újabbak. És ők még a leggyengébbek. Ott vannak a kétszer ilyen erősek is, mint például… öhm… Lucifer, Lilith (az utóbbiról egy filmben hallottam).
Mint megtudtam a démonvilágban gyorsabban telik az idő, mint itthon. Pl.: ott két nap az itt tizenkét óra, de van, hogy még ennél is gyorsabb. Egyes feljegyzések szerint itt 4 hónap ott 40 év.
Mikor átléptem éjszaka volt (ezt onnan tudom, hogy mélyvörös volt az ég). Ez a hely éjszaka még hátborzongatóbb, mint nappal. Csak pár démon lézeng kint. És ott van az én áldozatom is.
Egy démonlányt kell „hatástalanítanom”. Ránézésre annyi idős lehet, vagy lehetett, mint én. Sápadt bőre, fehér haja és piros szeme elég érdekes összképet alkot róla. Akár vámpír is lehetne. Egy kék-fekete ruhában van. Halkan megkerülöm és lecsapok. Ez semmiség, csak a szomszéd „kissátán” sikít, mint az őrült. Így gyorsan el kell szelelnem.
Egy nagy torony legfelső emeletére teleportáltam fel, hátha meg bírom húzni magam (reméltem legalább is). Onnan beláttam az egész várost. Egy csomó démon rohant ki a házakból. Azonnal tudni akarták, hogy mi történt, ki halt meg. A hideg is kirázott néhány látványától. Azaz: blah!
De balszerencsémre egy olyan alakkal futok össze, akire még én sem számítotok. A démonherceggel! Ő is ugyanúgy meglepődik. Én reflexből támadok. Hatalmas lendületet vettem és rontottam neki, a srác meg egy egyszerű mozdulattal elkapta a kezem, amiből kiesik a fegyver. Egy kis ideig leblokkolva néztem a kaszát, ami egyre távolabb csúszik tőlem. Majd mielőtt elérné a felhőkarcoló tetejének szélét egy lila fény kíséretében eltűnik. Felnézek a démonra, nyelek egy nagyot. Negédes tekintettel néz rám, és hogy még jobban lefegyverezzen, MEGCSÓKOL! Az első csókomat egy démontól kapom?! Akkor inkább Josh. Tudom kissé fura itt Amerikában, hogy 16 évesen csókolnak, megy először, de akkor is! Nem tudom, hogy a csók mennyi ideig tarthatott, de a végére már nem ellenkeztem. Ez ő is észrevette és elmosolyodott. Nekinyomott az egyik oszlopnak és nem engedett el. De miért is támadtam, amikor segített? Én magam se tudom. De a jelenet közben egyre többször villant fel a démonkirály képe. Miután elengedett még éppen elkaptam a tekintetét. Most nem vörös, hanem zöld a szeme. Ez biztos jó így? Az még oké, hogy álmomban barna volt a szemszíne, de hogy egyik nap piros, a másikban zöld az már nem pálya. De minek is papolok, mikor épp tartott az első csókom?!

Egyszer csak köddé vált. Volt nincs. Nem tudom, hogy hova lett, de nem is érdekel. Lényeg, hogy kinyílt a kapu és én hazarohantam. Mikor megláttam a fekete-lila örvényt azt se tudtam, hogy hány kilométer per órával fussak felé. Mikor az utolsó testrészem is a házunkban volt megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Ámen! – motyogom, miközben a két kezem összerakom és gyorsan elmotyogom a „Mi Atyánk” első két sorát. Mondhattam volna tovább is de Justin és a mostohaszüleim rontottak be hozzám és dagadva a büszkeségtől kifaggattak az első démonvadászatomról – Rossz volt, ronda volt, könnyű volt, kész! – hadartam le és már toltam volna őket kifelé a szobámból, mikor az unokatesóm gyanakvó tekintettel megpördült és lassan kérdőre volt – Ugyan semmi bajom, csak fáradt vagyok - legyintek.
Nem szóltam róla senkinek, mert két lehetőségem van: 1, ki hinné el; 2, úgy leszidnak, mint a fene! Jobb is így! Már előre belegondoltam, hogy mi lett volna, ha elmondom:

- Figyeljetek, mondanom kell valamit – kezdem idegesen, mire ők kérdőn néznek rám - Megcsókolt a démonherceg – hadarom le. Mind a hárman hatalmas szemekkel néznek rám, majd egy hatalmas „Mi?!” kíséretében felrobban az egész föld. Oké, talán csak túl élénk a fantáziám és túl sok rajzfilmet néztem kiskoromban…

Reggel. Hulla fáradt vagyok. Erre akkor jöttem rá, mikor fel akartam ülni, de még az olyan nehezen ment mintha legalább öt éve ébren lennék és csak arra volt erőm, hogy elsétáljak a legmelegebb plédjeimért, majd vissza az ágyba. Fáj minden porcikám, ég az ajkam (o-ó) és szerintem lázas is vagyok. Marhára fázok, pedig már rajtam van a takaróm (van vagy öt centi vastag), a plédjeim (három is van), plusz felvettem a legmelegebb pulcsim, ami akár kabát is lehetne. Egész testemben remegek. Az orromig felhúztam a pokrócaim. ˝Talán˝ nem kellett volna hagynom a tegnapi csókot szó nélkül.
Reggeli minden reggel 8-kor a Ride családnál, pontosabban hétvégéknél és szüneteknél. Ez valahogy szokássá vált. Közös reggeli. Mióta is tradíció, úgymond, ez nálunk? És így szúrt ki a nénikém is. Már akkor tudtam, hogy baj van, mikor hallottam, hogy jön fölfelé. Ha lemegyek talán nem bukok le, de félő, hogy akkor elájultam volna…
- Bailey mi ez a sok gönc rajtad? Minden rendben? – lép be az ajtón az unokatesóm. Egy ideig méreget, majd lerohan szólni, hogy valami bajom van. Nem sokkal később három riadt világoskék tekintet méreget.
- Jól vagy Bailey? – néz rám aggodalmasan Clare néni. Justin is odajön, és a homlokomra teszi a kezét. Azonnal ráül az arcára az aggodalom.
- Mi az? Láza van? – kérdezi Clare néni.
- Igen. Szerintem elég magas – veszi el a kezét. Kisöprök egy tincset a szememből és fáradtan sóhajtok egy nagyot. Az oldalamra fordulok és a tükörre nézek. Na, most kéne a segítsége. Persze ilyenkor nincs itt.
Visszapillantok a családomra. Jus most lépett ki a fürdőből, kezében egy vizes rongy. Idesétál mellém és leguggol. A homlokomra teríti a ruhát és egy bátorító mosoly kíséretében végigsimítja a hajam. Alig bírom nyitva tartani a szemem. Mindig is utáltam, ha meg vagyok fázva. Nem szerettem, ha pátyolgattak, bár azt igen, hogy nem kellett suliba mennem. Ellentétben Justinnal, aki viszont szerette, ha foglalkoznak vele, de általános alsóosztályában addig ment iskolába, míg ki nem dőlt a betegségtől.
- Hozok lázmérőt és lázcsillapítót – indul le a bácsikám. Megmérjük a lázam: 39,6. ˝Kissé˝ nagyon magas. A lázcsillapító meg csak azt érte el, hogy a fejem is fájjon hozzá. Az unokatestvérem félóránként megmérte a lázam. Reménykedve emeli a szeme magasságába a lázmérőt, majd mikor meglátja a számokat, bosszúsan fújta egyet.
- Még mindig 39,6 – morog. Mondja ezt jó három órával a reggeli után. El sem mozdult mellőlem miután kiderült, hogy beteg vagyok. Levette a fejemről a vizes kendőt és elindult a fürdőszobába, hogy újra hideg vízzel legyen átitatva.
- Justin mondanom kell valamit – kezdtem bele suttogva. Visszafordult. Vagyis kezdtem volna, de kopognak az ajtómon. Jake és Mark az. Az utóbbi látja, hogy valami bajom van. De az első viszont inkább olyan... Olyan lenéző, csalódott és dühös. Közelebb lép az ágyam széléhez, közvetlen mellém, oda, ahol előbb még az unokatestvérem állt. Tekintete keserűen mér végig, majd félig hátrafordulva belekezd a beszédbe:
- Nem tudjátok, hogy mi baja van? – szólal meg gúnyosan. Ilyen hangnemben még sosem hallottam beszélni. Mintha mérges lenne rám valamiért.
- Szimpla megfázás – motyogja az unokatesóm.
- Ó, egészen biztos? – nevet fel erőltetetten. Ekkor megragadja és kirántja a karom a takaró alól. Lehúzta róla a csuklómról pólót. Tisztál látszottak a démon ujjának a nyomai. Jake szorította+égett=bazinagy fájdalom és egy sikítás. A számon még mindig érezem a csókját. Az hüvelykujjammal végigsimítottam az ajkam.
- Tegnap Bailey… – enged el, de úgy hajítja el magától a kezem, mintha az egy mérgező vegyszer, vagy valami fertőző betegséget hordozó izé lenne – …tiltott dolgot tett. Megcsókolt egy démont. Még csak nem is ellenkezett. A saját szememmel láttam.
- Ez hazugság! – kel ki magából Justin. Felpattant és Jake szemébe nézett. Az unokatesómnak szürke, még a másiknak sötétkék lett a dühtől a szeme. Mindketten vékony vonallá préselték a szájuk, a kezüket ökölbe szorították.
- Ó, csakugyan? – nevet. – Na, Bailey így volt? – lökött a vállamnál fogva a falnak. Jus ugrott volna, hogy megvédjen, de mikor bólintottam abbamaradt a mozdulat. Egy diadalmaskodó, egy három csalódott és egy dühös-csalódott tekintet mered rám. Az utolsó végül teljesen dühösbe vált át. Idegesen beletúr a hajába, majd halkan káromkodni kezd.
Az ajtóm becsapódik. Az unokatesóm rohant ki. Épp indultam volna utána, de a nénikém visszanyomott az ágyra és kérdőre vont. Gyorsan elmotyogtam, hogy valaki észrevett, miután megöltem a démont és egy épület tetejére menekültem, de ott volt a démonherceg, aki megcsókolt. Szóval úgy mindent, amit a hüppögéstől ki bírtam nyögni.
- Úgy sajnálom! – török ki. A kezembe temetem az arcom és úgy szipogok tovább. Mark átnyújtott egy zsepit, amit halvány mosollyal fogadtam el, de a következő kérdésre újra elkomorodtam.
- De miért nem támadtál?
- Támadtam, de magához húzott, a fegyverem kiesett a kezemből és... – sírtam tovább.
Ebben a pillanatban utáltam meg Jake-et egy életre. Erre a vallomásra a szeme kerekebb lesz, mint a hold. Hebegett habogott egy csomót, de egy értelmes szót nem tudott kinyögni.
- Bailey én… – próbálkozik megbékíteni, de…
- Csak hagyj békén – lököm félre és démonvadásszá válok. Bevágtam magam mögött az ajtót, de az rögtön ki is nyílt. Jake és Mark megragadta a kezem és maguk felé fordított. Nem sokkal mögöttük a nénikém a bácsikám.
- Mi az? – sziszegem, de nem nézek rájuk.
- Bailey kérlek én nem…
- Nem tudtad mi? – kapom fel a fejem és dühösen a szőke hajú srácra pillantok. Megretten. A szeme tükrében látom, hogy az íriszem sárgában és rózsaszínben világít. Mark rémülten kapkodja a fejét közöttünk – Csak tűnj az utamból – szűröm ki a fogaim közt. Az ajka megremegett. Bólintott, de az arcára kiült, hogy szíve szerint inkább lefogna és nem hagyná, hogy egyedül vágjak neki a keresésnek. Szikrákat szóró tekintettel fordultam a lépcső felé és nyitottam meg az átjárót. Mikor felvillant előttem a lila-világoskék kapu rögtön átmentem.
Justin nincs a mi világunkban. Már mindenhol kerestem. Nagyon rossz érzésem van. A mi világunkon kívül még két helyen lehet. A Démon- vagy az Angyal-világban. Az utóbbiban is kerestem nincs ott. Szóval kizárásos alapon... Így mikor senki sem figyelt világot váltottam. Bár már alapból minden engedély nélkül léptem át az Angyalvilágba, úgyhogy kit érdekel, hogy mikor megyek át a Démonvilágba, nem?
Két és félórányi folyamatos keresgélés után (nem, nem repültem) feladtam és leültem. Arra a helyre ahol tegnap „az” történt. Ott sem látok senkit, de éreztem, hogy valaki figyel. És igazam is van, mert egyszer csak a sötétből kilép a démonherceg. A még mindig zöld tekintete szomorú, de mintha egy kis öröm is megbújt volna benne. A szája sarkában halvány mosolyt fedeztem fel. Furcsa, most sem olyannak látom, mint amikor először találkoztam vele. Mintha más ˝ember˝ lenne. Bánatosan néztem rá, majd előrefordultam és a felhúzott térdeimre támasztottam az állam. Ismét legördült néhány könnycsepp. Leguggolt mellém és letörölte őket.
Hideg van és fázok is, hiszen még mindig lázas vagyok. Szerintem ezt ő is észrevette, mert odaadta a kabátját. Pontosabban rám terítette, de ez részletkérdés. Leült. Olyan két perc múlva észrevettem, hogy néz, de nem engem, hanem mögém. Abban a pillanatban egy nagy baltaszerű fegyver hasított el a fejem fölött. Megfordultam és egy korombeli csajt, pontosabban egy gimis diáktársamat pillantottam meg. Egyet fölöttem jár, még sohasem beszéltem vele. A démon felugrott és elkerülte, de a cipője megcsúszott... A hirtelenség miatt még a szárnyait is elfelejtette használni. szerencséjére még időben meg tudott kapaszkodni a ház szélében. Fél kézzel fogta párkányt. A démonvadász lány már épp kettéhasította volna, amikor megfogtam a démon karját és felhúztam, majd elé álltam. Könyörgő tekintettel néztem a lányra, akinek ha jól emlékszem Helena a neve.
- Kérlek – suttogom. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Elég szaggatottan távozott a tüdőmből. Felvonta fél szemöldökét, arca kisebb grimaszba rándult. Tekintetéből kirítt, hogy árulónak hisz. Megrázta a fejét, majd a vállam fölött átlesett a mögöttem álló démonra.
- Ugye tudod, hogy milyen következményei lesznek, ha ezt a tanács megtudja? – kérdezi. Némán bólintok és válaszolok:
- Vállalom – mondom ki, mire két meglepett szempárt látok. A csaj leblokkolt a magabiztosságomon, a srác (akihez hátrafordultam a válasz után) kerek még mindig zöld szemekkel nézett.
- Rendben – indul el. Hirtelen viszont megfordul – De ha valami olyat csinál, akkor nem az én hibám lesz! – szólt vissza a válla fölött, majd kinyitja a szárnyait, amik korántsem akkorák, mint az enyémek, és fölrepül.
Gyorsan felsegítem a srácot, aki először rám se néz, csak a földet bámulja. Aztán ugyanúgy, mint tegnap, magához húz és megcsókol. De ez másabb volt, mint a tegnapi. Mintha minden erőm eltávozna belőlem. Talán most már elkezdhetnék ellenkezni, de már arra sincs energiám. Megpróbálom ellökni magamtól, de ő elengedett, a lendület miatt pedig megtántorodtam. Még elcsíptem a gonosz mosolyát. Mikor a fejem a földön koppant hangosan fölnevetett. Félig lehunyt szemmel néztem a betont, a közeledő sötétkék tornacsukát. A cipője orrával kicsit megemelte az arcom, úgy hogy rá bírjak még utoljára nézni. Gondolkozni csak eddig bírtam. Elájultam...

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett. Imádtam az egészet.
    A legjobban az a rész tetszett, ahol a herceg megcsókolja a lányt. Aztán az is hogy hiába keresi az unokatesóját Bailey nem találja. Aztán a legvége is nagyon jó lett, amikor megcsókolja a herceg, miután a csajszi megmenti a bőrét. Aztán a leges legvége mikor szerény véleményem szerint majdnem kinyírja a lányt
    Nagyon kérlek siess a kövivel :D

    VálaszTörlés
  2. Köszi, igyekszem. A kövi részre pedig még hétvégén számíthatsz

    VálaszTörlés