2013. november 24., vasárnap

Az újévi buli


Ez a szilveszteri buli haaaaláli. Az összes barátom itt tombol a suliban. Igen, igen az iskolában van! Ez a világmindenség legjobb újéve! Marha jól szórakozunk. Éjfélig a DISCO (nagybetűvel) fog menni. De ha még egyszer meg kell hallgatnom a Gangnam style-t kiugrok az ablakon (min. 10-szer nyomtál le eddig és még csak 11 óra van. Ja és a buli 8-kor kezdődött).  A zene vagy száz decibellel üvölt a hangszórókból; a suli fullos. Nincs olyan diák, aki nem jött volna el.  Hiába a mi sulink a legjobb. Az egész buli a tornateremben van megrendezve. De akinek túl nagy a tömeg kimehet az udvarra is. Mi váltogatjuk a helyeket, szóval hideg-meleg hőfok cserélődik úgy tízpercenként. És egyesek szerint a forró-hideg váltogatása egészséges. Kérdezzék meg ezt a tüdőmtől is!
A sulirádiósok még most, egy órával előbb bekiabálják az újévi jókívánságaikat és ismét szuper zenéket kezdtek nyomni.
- Holla at the DJ – énekeljük Coco Jones számát. A lányok két oldalt riszálják maguk a szám ütemére. A bakancsom orrát tanulmányozom. Nem vagyok valami jó táncos, szóval…

- Gyerünk Bailey! – fogja meg a kezem Jenny, az egyik BFF-em.

- Tudod, hogy nem… – ordítom, mert különben nem értené, de Kristy félbeszakít még a mondat közepén.
- Ehhez nem kell tánctudás kislány! – harsogja. Újra belefúj az újévi trombitába. Kicsit berekedt, ezért egy elég fura hangot ad ki. Kábé a pulykáéhoz tudnám hasonlítani. Most a röhögés és a köhögés között vagyunk. Elindulunk a ruhatárnak nevezett bejárat felé. Felkapjuk a kabátunk és rohanunk is ki. Az udvaron már kevésbé hallatszódik a zene, de itt kissé másabb buli megy. Amolyan ˝hideg van, és hogy ne fázzunk˝. A benti ricsajra táncolunk. Leginkább a fiúk és a fiús csajok vannak kint. És ebbe mi is beletartozunk. Kb. háromnegyed órája vagyunk kint. Egy csomó gyerek megfogta a havat és feldobta, hóesést imitáltak.


- Boldog új évet! - kiáltják ki az ablakokból

- Bóóóldog úúúúj éééévet! – válaszolunk mi is. Konfettiket dobunk az ég felé.
Fellövik az első tűzijátékokat. Éjfél van. Nézzük a fényeket, a párok megcsókolják egymást (mázlisták). Én egy kicsit féltékeny vagyok rájuk. Nem ér. Eddig még nem volt pasim. Ez több mint ciki nem? Az osztály lánycsapatának, minimum felének biztos volt legalább 5 fiúja. De a maradék sem mondhatja, hogy egész eddig szingli volt. Na, vissza az újévbe. Szuperül érezzük magunkat…
Éééés ekkor… engem talál el az év első hógolyója, Josh jóvoltából. De jó nekem. Sőt még a suli egyik legjobb pasija (Jake) is röhög rajtam.
- Josh! - kiáltom.
- Most mi van, annyira nem fájhatott!? – röhög. A válasz után még legalább tízen találtak el. Ez alatt az öt perc alatt, minimum egy liternek megfelelő jég ment be a kabátom alá. Meg még ott volt az a kilónyi hó a kapucnimban. A fekete szövetkabátom hófehér lett. Elmehetnék jegesmedvének az északi (vagy a déli?) sarkra. A bakancsomban áll a víz. Maga az álom. Biztonságos helyre menekülünk és megkezdődik a cuccom letisztítása.
- Bailey, tudtommal már fürödtél – segítenek leporolni magam a barátnőim.
- Én is úgy tudom – morogtam.
- De tök cikin néztél ki – kuncognak.
- Ti ki mellett álltok?! – húzom össze a szemem. Felnevetnek, majd újra kivonulunk.
De ezután jött a HAPPY END, mert az új srác (aki második félévtől jár hozzánk, név szerint Mark) a csatakezdőhöz vágott egy (szerintem) jó kemény hólabdát. Így Josh Markot dobta meg, de a srác lehajolt, így nem őt hanem Kristy-t találta el. Ő Lisa-hoz. Lisa Jake-hez. A fiú pedig Justinhoz dobta (tovább nem sorolom). És így lett, hogy a „Dobáljuk Bailey-t” helyett, a „Mindenki legyen havas!” változatot  játszottuk el. Lényeg, hogy a végére már mind vizesek-jegesek (megfagyott a víz) lettünk. A legjobban, naná, hogy Josh lett átfagyva. Utána következtem én, és szép sorban a többiek is. A tanárok kedveskedtek nekünk egy kis forrócsokival. Szinte olyan forró, hogy odasülnek az ujjaim hozzá. Kristy pedig a nyelvét forrázza le.

- Bakher leshül nyelvhem – legyezgeti a száját. Én olyan jól szórakoztam a lányokon, hogy majdnem kiköptem az italt. Jenny viszont… na, ő rohan is a mosdóba, mert kell neki egy kis hideg víz (mármint a torkának). Kicsit megszárítkoztunk, majd újra kimentünk. Érdekes, miután megszáradtam, csak azután kezdtem el fázni. Gyorsan lekuporodok egy padra és ott kezdek el vacogni. Hirtelen egy kéz siklik a vállamra, és szinte már érinti az arcom.

- Mizu? – ül le mellém Jake (!)
- Kicsit még fázik a kezem – hajtom le a fejem, ami már egyre pirosabb. Ekkor az ujjai közé fogja kézfejem. Majd olyan két perc után elengedi. Végig mélyen belenéztem a szemébe. Melegséget árasztott. Azonnal felmelegedtem. Az arcom beletemettem a sálba, mert már úgy nézhetek ki, mint egy paradicsom.
- Jobb? – néz rám azzal a tengerkék szemével. Még jobban elpirulok. Ah, azok a szemek. Tudom ez most úgy hangzott, mint egy béna tini filmben, de ha egyszer igaz!
- Igen, köszi – mosolygok rá.
- Ugye tudod, hogy csupa hó a hajad? – vihog. Odakaptam a tincseimhez, mire azonnal megéreztem a vizes cseppeket benne.
- Aha – söpröm ki gyorsan belőle. Zavartan elnevetem magam. Gondolom jól szórakozik rajtam.
Jake igazán kedves srác. Nem egy IQ bajnok, de a maga módján okos. A legtöbb lánynak maga a szőke herceg. De komolyan. Szőke, kékszemű. Attól a laza mosolytól minden csaj elolvad. És ezt azért mondom, mert a ˝mindenkibe˝ én is beletartozom. Amióta egy osztályba járunk, szerelmes vagyok belé. Csak épp, ő eddig kizárólag a nagymenő libákkal járt. És engem (mint minden tini filmben) észre se vesz. Persze sosem adtam tudtára az érzéseim. Talán még nem ő az igazi. De ami a legjobb, hogy a cicababa Lindsey Patrick se volt még a csaja. Haha. Elég béna kárörvendő vagyok.
Josh ott sétál el előttünk. Pont nem figyel. Hú, szívem szerint most képen dobnám egy… A mellettem ülő fiú meg kocogtatja a kezem. Odanyújt egy hógolyót. Kacsint egyet és a fülemhez hajol.
- Bosszút neki – suttogja. Huncutul elvigyorodok és halkan felállok. Meglendítem a kezem és Paff! Kissé előreesik, de hamar visszanyeri az egyensúlyát. Látom, hogy vesz egy mély levegőt, majd kifújja.
- Na, most kinyírlak Bailey! – fordul meg hirtelen.
Azonnal futásnak eredek, ő pedig a nyomomba szegődik. Néha meg-megcsúszok, de senki kedvéért nem lassítanék. A suli hátsó bejárata. Nem jó, mire kinyitnám, elkapna. A pakolót pécézem ki, hátha le tudom rázni. Isten tudja hány kot kerültem ki, de még mindig ott lohol mögöttem. Lassan kezd beérni. Egy éles kanyarral a sportpálya felé veszem az irányt… Ami most egy kissé csúúúúúszik. Elmehetne korcsolyapályának. Csak az én szerencsémmel ezer százalék, hogy… Elcsúszok! Duplán puff-puff, mert az engem üldöző srác is ugyanígy jár. Pont mellém esik. Csak épp arccal előre. Felemeli a fejét és egy kis vizet köp ki. A röhögés közepette levegőt is elfelejtek venni.
- Haha, de vicces – gúnyolódik. Akkor kapok észbe, amikor a képembe nyom egy kis adag havat. Gyorsan kiköptem a számba ment vizet és felültem. Ennek következtében a kapucnimban lévő hó a nyakamba borult. Egy kicsi ment a kabát alá is. Visítottam egy kicsit, mikor a hideg lé végigfojt a hátamon. Ekkor viszont ő nem kap levegőt a jókedvtől. Megforgattam a szemem és felálltam. Gondoltam faképnél hagyom. Ha jól látom be is válik. Észre se veszi, hogy lelépek. Idióta. Persze ezután utánam szalad. A kezem után kapna, de elrántom azt. Mellém kocog.
- Hé, várj már!
- Miért? – tudakolom. A szokásos gúnyos mosolyommal sétálok tovább. Igen ez az, amivel a mostohatesóm is ki bírom idegelni.
- Engem nem szokás faképnél hagyni.
- Tojok a szokásokra – vágok vissza. Hirtelen megragadja a kezem. Meglepődtem a magabiztosságán, de amit ezután csinált azon még jobban. Egészen közel húz magához. Már majdnem összeértek az ajkaink, amikor is valaki közbekiabál. Azonnal szétrebbenünk.
- Ha tűzijátékot akartok nézni, akkor gyertek – ordítja… valaki.
Kaptam az egérúton. Nem akartam, hogy Josh legyen az első, aki megcsókol. De gondolom tudta, hogy erre gondolok ezért újra megragadta a karom, amikor az a ˝valaki˝ elment. A kezeivel lágyan körbeölelte a derekam. Homlokát az enyémhez nyomta. Nem tudom, hogy mennyi ideig álltunk ott, de az biztos, hogy ő többször is vett egy mély levegőt, hogy belefogjon, de végül nem szólalt meg. Eközben én megmoccanni sem mertem nemhogy lélegezni.
-Bailey én már rég el akartam mondani – néz mélyen a szemembe. Áh, ezek a bánatos zöld szemek! Én már mennyiszer bevetettem ezt a nézést ha tényleg akartam valamit. Ebben az esetben mit tenne a mostohatesóm? Ellökne? Leordítaná a fejem? De mivel én nem ő vagyok, így egyiket se merem most megtenni.
- Josh… – suttogom. Kicsit megpróbálom eltolni magamtól, bár a kezeim nem nagyon engedelmeskednek, hanem inkább tovább pihennek a mellkasán. Nyeltem egy nagyot.
- Bailey én… – kezdi, de félúton félbeszakítom.
- Sajnálom, de én nem érzek úgy irántad – bontom ki magam a karjaiból – Sajnálom – mondom, és elmegyek a többiekhez. Ezt a pillanatot kitörlöm az emlékeimből. Vagyis megpróbálom.
Bocsánat, Josh, de nekem nem te vagy az igazi – gondolom. Ezekből a ’nem-ábrándokból’ a lányok keltettek fel. Észre se vettem, hogy ideértem hozzájuk. Jenny és Kristy fürkésző aranyszín tekintettel mérnek végig miközben én még mindig bámulok magam elé.
- Hé, Bailey min töröd a fejed? – húzták el a kezük az arcom előtt. Mikor föleszméltem megráztam a fejem. A szememmel intettem a fal felé. Öt másodperc után lepottyant nekik és követtek. Számat rágva dőltem neki a téglafalnak. Fel se pillantok rájuk, miközben ők értetlen arckifejezéssel állnak előttem.
- Na mizu? – kérdezik. Gondolom most már elég volt nekik a némaságból.
- Josh majdnem megcsókolt – motyogom. Először csak pislogtak, mint hal a szatyorban, majd egyszerre szólaltak meg. De azt se túl halkan.
- Mi? Josh megcsókolt?! – kiáltják. Hál’ istennek senki se hallotta, de azért még csendre intettem őket. Mindkettőjük száját befogtam, de még úgy is tovább kérdezgettek a részletekről. Istenem! Hogy is mondjam el, hogy visszautasítottam Josh-t?
- Fogjátok be! – mondom normál hangerőn. Elhúztam a tenyerem a szájuk elől, mikor megbizonyosodtam, hogy befogták – Nem, nem csókolt meg, csak majdnem. Még időben leállítottam – erre a mondatra tök értetlenül néznek rám. Kristy fogja fel először, hogy mit is mondtam. Megrázza a szőke fürtjeit és csukott szemmel kérdezi, hogy:
- De te nem akartad, hogy?
- Nem. Nem akartam. Még várok az igazira – rágom továbbra is gondterhelten a szám szélét. Mindketten zavartan túrnak bele a hajukba, majd belekezdenek a regélésbe.
- Bailey, még három óra és tizenhat éves leszel. És még senki se csókolt meg? – hidalnak le. Oké, őket tizenhárom évesen kapták le először, de senki sem egyforma. És szerintem nem ciki, hogy még nem csattant el az a bizonyos „első csók” – Te meg vagy húzatva! – rángatnak, mint egy nem normálist. Úgy éreztem, hogy a kezem kiszakad a helyéről. Mindkettőjüknek megragadom a csuklóját és felváltva nézek a szemükbe.
- Csak két dolog. Az első: engedjetek el! Kettő: talán, de nem érdekel – dugom zsebre a kezem. A hátam ismét a tégláknak döntöm és úgy meredek magam elé. Tényleg nem érdekel, hogy mit gondolnak Josh-ról. Mindent a maga idejében. Az a bizonyos első „puszi-puszi” még ráér. Ennek gondolatára elmosolyodtam.
- Bailey, te olyan… Bailey-is vagy – nevetnek. Mosolyogva vállat vonok. Vigyorogva helyeselek a kijelentésükre. Úgyvan! Más vagyok, mint ők. Mint már mondtam: senki sem egyforma.
- Igen, az vagyok.
Visszamentünk a többiekhez. Egymásba karolva nézzük az újévi műsort. Persze nem azért karoltunk egymásba, hogy el ne vesszünk, hanem azért, hogy meg ne fagyjunk. Nem kell ragoznom, hogy január van. Röpködnek a mínuszok még itt Bostonban is. És a hó még csak térdig ér. De néhány srácon csak póló és pulcsi van! Bakker, hogy nem fagynak meg. Bár néhány hasonlóan öltözött arcot láttam be, majd kabátban kislisszolni az épületből. Pár kicsit a pezsgőtől becsiccsentett (bár tudnám, hogy csinálták) lány hóangyalt csinált, közben pedig eszeveszettül röhögött. Habár azt hiszem végzősök. Kiélvezik az utolsó évüket. Néhány osztálytársunk szokásához híven megnehezíti a tanárok dolgát, akik vigyáznak ránk. Azaz egy kicsit felöntötték vízzel a lépcsőt, meg hasonlók. A poén benne az, hogy a diákok mind tudták, hogy mik a csínyek és, hol vannak. Hát, hagy ne mondjam, viccesnek ígérkezik az este további része.
A végzősök és az idősebb testvéreik hoztak kisebb tűzijátékokat. A suli elől lövöldöztünk. Az egyik majdnem eldőlt. Szóval, többé-kevésbé kilőttük a szomszéd házakat. Hú, de pipák voltak. A kisebbek viszont majdnem minket robbantottak fel. Sőt volt olyan is, amit vagy hússzor gyújtottak újra és semmi. A végén kiderült, hogy az üres. Semmilyen lőpor nem volt benne. De voltak, akik elrohantak és megnézték azt a tűzijátékot a belvárosban is. Nekünk itt pont megfelel. Fölösleges oda-vissza szaladgálni.
Már nem láttam Josh-t ma. Talán megbántottam? Ha igen, akkor sajnálom. De gondolom, érti, hogy én nem vagyok szerelmes belé. Vagyis remélem, hogy érti. Én eddig csak barátként tekintettem rá. Elnéztem a csínjai mellett, amikkel szekált, a beszólásait is kikerültem, bár néhány elég erős volt.
Mivel már 1 órakor zavartuk a szomszédokat, így hazakergettek minket. Pontosabban egy öreg néni betoppant az aulába és üvöltözni kezdett, hogy „induljunk haza”. És én még egész szépen fogalmaztam meg, amit mondott. Nagy röhögés közepette hagytuk el a sulit. Ez a mai nap örök vicc lesz. Ha az utolsó évben írni kell egy búcsúbeszédet, vagy papírra vetni az elmúlt négy év történéseit, akkor én ezt tuti el fogom mondani. Ahogy visszanézek az épületre, pont úgy néz ki, mint ami mindjárt összedől. Mi Justinnal (az unoka- és mostohatesómmal) hazagyalogoltunk. És talán ezért lehet, hogy hajnali három előtt gondolkozom az elmúlt négy órán.
- Jövőre is csinálhatnának ilyen bulit – jelentem ki, miközben még az utcát baktattunk. Az út elég kihalt volt. Csak néha haladt el egy-egy autó. A járda nem mindenhol volt letakarítva, így néha marha nagyokat kellett lépni, hogy ne bukjunk fel a fehér hóban.
- Ja, én is kibírnék még néhány ilyen partit. Kivételes a mi sulink – helyesel.
- De emellé még jövőre lesznek a Halloween- és álarcosbál – gondolkozok hangosan. Hát igen a suliban évente mindig van legalább négy bál vagy buli, plusz még egy-kettő, ami változó. Általában a nyárköszöntő parti és a Valentin-napi az, ami nem minden évben van.
- Meg idén a szalagavató, azaz tavaszi buli.
- Pontosan. Szerintem jó sok pénz lehet egy ilyet megszervezni.
- Talán. Tudod mit? Számold ki a suli évi költségeit – lök meg. Álmodjál csak. Az én matek hármasaimmal, jobb esetben négyesekkel. Dehogy. Még jó, hogy azt tudom, hogy mennyi 3x+8y. Várjunk…! Ja, de igen annyi az eredmény.
- Ja, mert olyan jó vagyok matekból. Az inkább a te reszortod – tolom meg. Mosolyogva megrázza a fejét és tovább ballag.
Már majdnem otthon vagyunk, amikor is belegondolok egy kis megviccelésbe. Mit is, mit is? Lökjem fel? Áh ovis megoldás. Fogjam magam és gáncsoljam el úgy, mint a karatésok. Egy: ez a módszer általánosban vált volna be; kettő: nem is tudok karatézni. És ha nyakon dobnám egy kis hóval? Ez lesz az! Kissé lemaradok. Lassan felveszek, vagyis inkább felvennék egy marék havat.
- Eszedbe ne jusson! – mondja. Tud olvasni a gondolataimban vagy mi? A ház előtt viszont gyorsabb voltam. A hógolyó szétplaccsan a kabátján. Ő a cipőjével egy kis havat rúg az arcomba. Persze még időben elkapom a fejem. Azonnal megindulok a hátsókertbe. Kis híján elesek a nagy hótorlaszban, ami a kapu előtt van. A fa mögé bújok. Félhomályban talán nem vesz észre. Kifújom a még tüdőmben lévő szén-dioxidot. Megpróbálom a lehető leghalkabban venni a levegőt. De a párafelhőt már nem tudom eltűntetni. Bár ha eddig nem vette észre, akkor kicsi rá az esély, hogy megtalál. Már épp lenyugszom, amikor is az arcomon érzem a leheletét. Ott támaszkodik fél kézzel a fának. Mégis hogy a fenébe jött ez ide? Fejét egy kicsit oldalra billentette. Felvonta a szemöldökét és kissé elmosolyodott. O-ó, ez a tekintet rosszat sejtet. Nála legalábbis. Erről a vigyorról tudtam megállapítani, ha készül valamire. Általában ilyenkor vagy a nénikémék közelében voltam, vagy bezárkóztam a szobámba.
- Egyértelműbb helyet nem találhattál volna? – dobál a másik tenyerében egy kis havat. Bevetem a kiskutyatekintetem. Egy pillanatra meglágyul a tekintete, de hamar felvette a ˝most megkapod˝ arckifejezést. Ajaj, ez nem tetszik. Meglendítette a karját, mire én hozzábújtam a fához és fejemet védtem. A hátamon tompán puffant a jég. Kicsit még vár, majd megszólal.
- Nyugi, már nincs nálam hógolyó – vonja meg a vállát.
- Biztos? – nézek rá az ujjaimon keresztül. Felemeli mindkét kezét bizonyítékképp. Végül megragadja a csuklóm és elhúz. Egymást porolva elindulunk befelé. Rám tapad a hó, mint lepke a tűzre, szóval ez kissé tovább tart, mint elsőre gondoljuk.
Nos, Justin... Ő, a világ legeslegjobb unokatesója. Kedves, okos, bátor. Emellett vicces, de ha engem akar megszívatni, akkor megjárja. Szerinte én egy kis démon vagyok. Ha ezt mondta Clare néni és Dave bácsi mindig rászóltak.  Sőt az utóbbi egy évben már nem is illet ezzel a jelzővel. Jó mostanában már nem is teszek annyi rosszaságot vele. Hát, már kissé kifogytam az ötletekből. Emellett mindig megvéd. Sose volt olyan, hogy nem állt ki mellettem. De ez fordítva is igaz. Egy-két külső tulajdonság is: világosbarna haja elöl majdnem a szemébe lóg, ezért kissé oldalra fésülve hordja. Nagy, világoskék szemei vannak. A stílusát tekintve laza, kissé rockos. Ó, és olyan tíz éve találtam egy olyan nyakláncot a parton, amire az volt rávésve, hogy ˝Guardian Angel˝. Még aznap nekiadtam. És azóta hordja.
Ja, tényleg! Ma van a szülinapom! Kíváncsi vagyok, hogy a bácsikámétól (ha már, a sajna régen halott szüleimtől nem is) mit kapok.
Huh, hát igen a szüleim. Három éves voltam, mikor lakástűzben meghaltak. Pont akkor a nénikéméknél voltam és ők pedig nem tudtak kijönni a lakásból. Igen, ennek már legalább tizenhárom éve. Azóta a nénikémmel és a bácsikámmal, na meg persze Justinnal, az unokatesómmal élek. Néha örülök, hogy velük élek, néha viszont pont emiatt van lelkiismeret furdalásom. De ha nem történik meg az a baleset, akkor nem ismerem meg Jent és Kristy-t. Szóval vegyesek az érzelmek.
Mikor hazaértünk már aludtak, de szerintem hallották, hogy felfelé trappolunk és eközben adták oda az ajándékom. Azonnal meglepődtem, mikor az ötvenszer ötven centis dobozt a kezembe nyomták. De a súlya se volt semmi. Egy kilót tuti nyomott. Kíváncsi vagyok, mi lehet az, de majd holnap kinyitom. Váltottak pár szót Justinnal amíg én bevittem a dobozt a szobámba. Majd újra lementek a hálójukba. Kimentünk a teraszra és ott tovább beszélgettünk. Még kb. fél 3-ig bámultuk a tűzijátékokat. Számoltuk, hogy ki hányat lát. Hát, kemény döntetlen. Talán ha a város két végéről játsszuk nagyobb esélyünk lett volna nyerni. Monotonban és egyszerre mondtunk a számokat. Olyan öt perce, mintha benyomták volna az OFF gombot, senki se lőtt fel. Hát, nem tarthat minden örökké. Várunk, várunk… Még öt percet. Ekkor azonban megunjuk és bemegyünk.
- Tessék – nyújt át egy csomagot – Boldog születésnapot.
Elvigyorodok. A mérete alapján nem lehet más, mint egy könyv. Bár már nem is tudnám hova rakni, annyi olvasmányom van. Na, mindegy, majd szorítok neki helyet.
- Köszi – ölelem meg. Szorosan magához húz. És mintha suttogott volna valamit. Talán azt, hogy: „ezután semmi nem marad a régi”. Nem tudom, hogy mire érthette. Az is lehet, hogy képzeltem, amit mondott.
Ara eszméltem fel, hogy eltol magától. Biztatóan (?) rám mosolyog és besétál a szobájába. Oké, ezt nem értettem. Megrázom a fejem és bemegyek a szobámba. Megforgatom a kezeim közt az ajándékom és nekiállok kicsomagolni.
Egy könyv. Az angyalokról és a démonokról és még sok másféle okkultizmusról szól. De tényleg eredet, anatómia és még sok minden más, és szerinte előbb-utóbb hasznát fogom venni. Legalábbis a mellé tűzött levélen ez áll. Persze, jó vicc. Oké, nem én vagyok a legokosabb csaj az osztályban, de ennyire eszetlen még én sem vagyok. De az már kísérteties, hogy mennyire pontosan írja le a dolgokat benne. Áh, biztos valamilyen fantáziadús író szerzeménye. Majd ha találkozok valamelyikkel, akkor elolvasom. Angyalok, démonok, vérfarkasok, boszik és valami démonvadászok – belelapozok – nem léteznek. Legalábbis tudtommal. De ha mégis esküszöm, soha többé nem írok egyest törin.
Legalább ˝vége˝ a napnak. Viszont előbb kivárom a születésem óráját. Azután szunya.
Oh, igen hajnali háromkor születtem. De hirtelen mitől fáj így a vállam? És ez egyre rosszabb...
 
 --------------------------------------------------------------------------
 
 Ez lenne az első fejezet. Szerintem egy hetente vagy hamarabb hoznám a részeket.
 
 
 

 

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett és várom a folytatást :D
    Ui.: lett egy rendszeres olvasód hihi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszi vasárnap meg iskapod a kövi részt :D

      Törlés