2013. november 29., péntek

Az átváltozás



De hirtelen mitől fáj így a vállam? És ez egyre rosszabb…
 
Valami nagyon forrót érezek a lapockáim körül. Pont olyan, mintha valami le akarná tépni a hátam. Sőt! Inkább, mintha valami ki akarná szúrni a bőrt… belülről. Összerogyok. Szinte már elviselhetetlen, ezért segítségért kiáltok:
- Clare néni, Dave bácsi, Just…! – a torkomon akad a szó. Még élesebb fájdalom hasít a csontjaimba. Úgy érzem magam, mint a Vámpírnaplókban Tyler, mikor átalakul vérfarkassá és minden csontja eltörik. Csak itt az más, hogy minden porcikám ép marad. Semmi reccsenés, semmi átalakulás. Vagyis én nem érzem, hogy átalakulnék. De ha mégis, akkor mennyire lepődnének meg nénikémék? És Justin? Mit gondolna, mi vagyok? Beleharaptam a számba, emiatt éreztem, hogy kiserken egy kis vér.
A mostoha szüleim (a nénikém és a bácsikám) semmi meglepődéssel, de egy ˝kis˝ aggodalommal lépnek be a szobámba. Őket követi Justin is. Ő már meg van rémülve, de a tekintetén látszik, hogy már látott vagy érzett már ilyet. Abban a pillanatban letérdel elém. A szemei ijedten kémlelik az arcom. Gyorsan átkarolom. Olyan erőtlennek érezem magam, de mégis nagyon erősnek. Kimerültnek, de mintha ha nagyon akarnám, akár egy kocsit is felbírnék emelni. Más szóval… nincs konkrét érzés. Csak egy: a fájdalom, ami nem akar abbamaradni.
- Bailey – próbál lenyugtatni. Nem sikerül neki. A gyötrelemtől és a félelemtől is egyaránt remegek. A hátamat, a hajamat simogatva próbál megvigasztalni. Érzem, hogy a szíves sebesen ver, és mintha tudnám mit érez. Aggódik, gondolkozik, hogy hogyan bírna rajtam segíteni. Ujjai remegnek, miközben végigsimítja a hátamon azt a pontot, ahonnan a fájdalom gyökerezik.
- Mi t-töténik v-velem? – suttogom fáradtan a fülébe. Meg akarom tudni, hogy mi folyik itt! Mik ezek a vegyes érzések? Ez a gondolatolvasás-szerűség? Meg úgy mindent!
- Semmi baj – válaszolja halkan és a kezét oda rakja, ahol éppen nagyon-nagyon fáj. Olyan hangon és nyelven kezd beszélni, amin még nem hallottam. A hangja egyszerre váltott ki belőlem félelmet és nyugalmat. A nyelv, melyen beszélt olyan volt, mintha nem is beszélne, hanem inkább dalolna. Légiesen, könnyedén mondta a szavakat. És mintha érteném. Azonnal valami kék ragyogás vesz minket körül, és úgyszint akkor két hófehér szárny jelenik meg a hátán. Szinte sugárzik tőle a szoba. Egy pillanatra abbamarad a kín. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a szám, viszont még jobban megrémülök a fényesen ragyogó tollak láttán. Meg akarom érinteni őket, közben pedig akadozó hangon hebegek valamit.
- J-j-jus… - dadogom, de nem bírom befejezni, mert a fájdalmam a tetőfokára hág. A hátam ívbe feszül egy pillanatra, majd mintha a lapockám átszakítaná a bőrt gerincem két oldalán. De vért mégsem érzek. Inkább olyan, mintha a két csont összeérne, de közöttük mégis ott van a bőröm. Oké, ezt elég érdekes fogalmaztam meg, de nincs rá jobb szó. Elengedem az unokatesóm és összegörnyedve ülök, még el nem múlik. A testem átjárja egyfajta melegség, amit még sohasem éreztem. A vérem, mintha nem is olyan lenne, mint régen. A kezemen lévő kis vágás (szórakoztam az ollóval. Gyermekded lélek vagyok, na!) eltűnik. Többször is kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de egy kis hang se hagyja el a torkom. Épp hátranéznék, amikor mellettem két fekete valami jelenik meg. A könyököm pont hozzáér és érezem, hogy toll borítja. És akkor leesik. Az az én... Angyalszárnyam. A szemem megtelik könnyel. Átkarolom a lábam és ráhajtom a fejem. Sírok (ez ritka mivel kemény csaj vagyok). Nekem a mai túl gyors. Akkor én most mi vagyok? Angyal? De akkor a szüleim is...? Látom, hogy Jus átölel és érzem, hogy az ő szárnya hozzáér az enyémhez. Kerek szemekkel bámulom a padlót, a könnyeim a parkettára és a nadrágomra hullnak. Hagyom, hogy a hajam eltakarja az egész arcom.
- Semmi baj – húz magához. Óvatosan simogatja azt a helyet, ahol az előbb még nem volt szárny meg toll, ujjait végighúzza az egyik kisebb tollon. Már nem az vagyok, aki régen. Pontosabban, aki alig fél perce, de ez tök mindegy. Fél kézzel átölelem, a másik kezemmel letörlöm a könnyeim. A fejem a mellkasába fúrom, hogy ő ne láthassa az arcom, de én az övét viszont igen. A szemem sarkából ránézek. A kék tekintetét még jobban kiemeli a világosszürke mellénye, és így még jobban úgy néz ki, mint egy angyal. Én meg… Inkább hasonlítok egy démonra. Azokra a lényekre, akiket általában fekete szárnyakkal, szarvval és vörös szemekkel ábrázolnak. Csak annyi a különbség, hogy az én íriszem most lila, az eredeti sötétkék helyett és nincs kis ördögszarvam. Se vasvillám.
Szerintem eddig se mondta volna meg senki, hogy rokonok vagyunk, ezután pedig végképp nem. Most már úgy érzem, hogy ég és föld, vagy jobban illő hasonlat, menny és pokol vagyunk. Igen pontosan: ezek után már azon se csodálkoznék, ha a közelembe se merne jönni.
- Mi vagyok én? – súgom alig hallhatóan neki. Nem ad választ, csak néz maga elé. Tekintete most szürkéskék, nagyon eltér a megszokottól.
Eközben hozzáértem az ő szárnyaihoz is. Az övé sokkal lágyabb és szinte vakítóan fehér, még a félhomályban is szinte világít. Az enyém meg sokkal durvább és csaknem koromfekete, a fényben nagyon sötétlilás árnyalatúan csillog. Kívülről befelé egyre rövidebbek a tollak. Justin fehér tollainak kerek, az enyémnek meg elég éles a vége. Ennyi leírást bírtam megállapítani. Most.
Hallom, hogy a nénikém szipog. Vajon most örül vagy szomorú. Ha muszáj lenne választanom és a másodikra tippelnék. Nem tudom egészen eddig a mondatig.
- Hát Gabe-re – apukám – ütött. Démonvadász lehet. Megölheti a démonokat, akik megölték Őt és Mary-t – (anyát) neveti el magát eröltetten. Várj-várj! Mi? Démonvadász? Volt róluk szó a könyvben. És a szüleim nem balesetben haltak meg? Szóval tizenhárom évig hazudtak. Az az autóbaleset meg se történt. Először dühös vagyok rájuk, de aztán eljut az agyamig, amit mondtak. Hogy mik ölték meg őket?
- A szüleim démonok miatt haltak meg? – kérdezem fel se nézve. Némán bólintanak. Lassan rájuk, majd az unokatesómra nézek, aki biztatóan rám mosolyog. Letörlöm a könnyeim. A kezemen látom, hogy az elkenődött szemtus eléggé lefojt, de nem érdekel.
- Ki volt? Ki ölte meg őket?
- A Démonkirály – válaszolják egyszerre. Démonkirály? Még kóstolgatnom kell ezeket az új kifejezéseket. Mint az előbbit, a démonvadászt. De ahogy így belegondolok még sok ilyen új szó lesz.
- Rendben – reagálom egy kis gondolkodás után – Vállalom.
Tekintetük csillog a büszkeségtől. Megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de ez elég nehezen megy. Veszek egy mély levegőt és felállok. Kihúzom magam, hogy bebizonyítsam, tényleg készen állok az előttem álló napokra, hónapokra, évekre. Ha kell akár évezredekre is. Clare néni a nyakamba ugrott és szorosan megölelt; és vagy öt percig el sem engedett. Úgy két percél fogyott el minden levegőm, a következő fél percben vártam, hogy mikor ájulok el, de ez nem történt meg. Még azt is éreztem, hogy az utolsó negyed percben leáll a szívem és még mindig éltem. Te jó ég, ezt még szoknom kell!
Hát kb. ennyi lenne a 16 éves korom első furcsa harminc perce. Az biztos, hogy ilyen éjszakája nem sok mindenkinek adatik meg. Az biztos, ha valaki ezt pár órája mondja nekem tuti, hogy a képébe röhögök. Akkor még hihetetlennek tűnt volna, hogy léteznek angyalok meg démonok. Plusz még démonvadászok is. Nos, összegezzük: démonokra fogok vadászni (kicsit úgy érzem magam, mintha a Soul Eaterben, vagy a Bleach-ben lennék [ezek animék/mangák]), talán varázsolni is tudok majd, sőt az is lehet, hogy repülni is. Bár az utolsóban nem vagyok biztos. Van egy „kis” tériszonyom. Buli lesz majd a repülő lecke, miközben az motyogom, hogy „ne nézz le, ne nézz le”.
Na, további leírás a szárnyamról: Kitéptem egy tollat (au). Van vagy húsz-harminc centi hosszú. Pont olyan, mint az a hollótoll, amit biológián vizsgáltunk; és plusz poénnak meg is vágtam magam vele. Mértem, hogy milyen gyorsan gyógyul be. Kb. fél perc. Az nem is rossz. Így nézve egy törés pár nap alatt összeforr. Az is lehet, hogy gyorsabban. A szárnyfesztávolságom úgy sacperkábé öt-hat méter (bazinagy). Na, már van szárnyfesztávolságom is, pff. Miközben próbáltam összecsukni levertem néhány könyvet és majdnem a lámpámat is. A szárny majdnem olyan, mint a kezem vagy a lábam, csak annyiban különbözik, hogy nem is bagózik arra, hogy én mit akarok vele csinálni. Például: ha hátra akarom húzni, akkor bal oldalt kinyújtom valahogyan oldalra. Úgyhogy én már kész idegbeteg vagyok a mai napra. Áucs! Már megint megvágtam magam! Ez nem igaz!!!
Belenéztem abba a könyvbe. Pontosabban a démonvadász részbe. Azt írja, idézem: „A démonvadászok a menny és a pokol gyermekei. Néhány démon inkább választja a jóságot, mintsem a gonoszt. De mások inkább teszik tönkre az emberek életét. Ezért kapták ezt az erőt a démonvadászok. Feladatuk, hogy az emberek és a démonok világában is irtsák őket. Életkoruk – halandóságuk miatt – maximum ötszáz év. Megölni őket úgynevezett ’átkozott-fegyverrel’ lehet.”
Ez a lényege. Leírás a démonvadászok szárnyáról(a könyv szerint): „A démonvadászok szárnya a gyorsaságra termett. A szárnyfesztávolság az öt és kilenc méter között lehet. Színe fekete és sötétszürke között állapodik meg, de nagyon ritkán a feketének tűnő, mély lila vagy nagyon sötét kék is előfordul. A tollak élesek, és könnyen okozhatnak kisebb sebeket is.”
Hát az utóbbira már rájöttem. A szárnyam színébe meg pont beletrafáltak. Szóval ötszáz év. Addigra legalább százszor kijárom a gimit. Bár ahogy magamat ismerem egyszer is szenvedés végigvinni, nemhogy százszor. Oké, most hanyagolnám a suli-témát. Ma már pont elég időt töltöttem ott.
Nézzük… Angyalok. Csak egy kérdés: mi az a lamia? Na, majd később utána nézek.

„Az angyalok a fajtájuk szerint három rangba sorolhatók:

-         Mennyei angyalok és arkangyalok – a legerősebb angyalok. A bibliában az arkangyalok hírvivőként szerepelnek. A többi angyalról kevesebben tudnak. Ők a (hierarchia szerint felsorolva) Szeráfok, Kerubok, Trónok, Uraságok, Erősségek, Hatalmasságok, Archék, arkangyalok és az őrangyalok. A szeráfok a szeretet szellemei, az isteni szeretet hírnökei. A kerubok az összhang és harmónia szellemei. A trónok az akarat szellemei. Az uraságok a bölcsesség szellemi lényei, az isteni tudás és bölcsesség hírnökei. Az erősségek a mozgás szellemei. Az ő hatásuknak köszönhető, hogy minden mozog, rezeg, a legkisebb atomtól a legnagyobb galaxisig. A hatalmasságok a forma szellemei. Minden forma mögött az ő hatásuk keresendő, beleértve az emberi formát is. Az archék az Fejedelemségek, a kor szellemei, akik egy korszakon (valószínűleg platóni világhónapon) keresztül vezetik az emberiséget, és hatnak a Földre és az ember fizikai testére.

-         Földi angyalok/ Őrangyalok – ők a földi védőangyalaink. Rendszerint fehér szárnyak, világos hajszín és általában tiszta, világos szem jellemzi őket. Szárnyaik fehérek. A legtöbb ember őrangyala láthatatlan, de ez alól vannak kivételek. Életkoruk végtelen. Ha megkapják azt a feladatot, hogy vigyázzanak egy emberi lélekre, akkor annak haláláig kell azt védeni, vezetni. Az első feladatot általában száz éves korukban kapják. Ha az ember meghal, akkor száz év elteltével kap ismét rendeltetést.

-          Letaszítottak/Bukottak –„…

Már pont belekezdenék a bukottak részbe, amikor is kopognak. Justin az. Óvatos mosolyra húzza a száját. Felvonja fél szemöldökét és „tudtam, hogy így foglak látni” pillantással illet. Gondolom, hogy milyen vicces látványt nyújthatok a tükör előtt, a könyvvel a kezemben, miközben a szárnyamat csodálom. Hah, most hogy így belegondolok tényleg az.
A tükörbe pillantok. A csokibarna hajam hullámosan omlik a vállamra, a most perpillanat lila szemem mosolygósan villant felváltva hol az unokatesómra, hol a tükörképemre. A lila ruhám és a fekete farmerem pont illik a mély lila szárnyamhoz. Olyan furcsa, hogy most a tekintetem is lila. Kiskoromban mindig világoskék szemet szerettem volna, közben mindenki más pedig dicsérte, hogy milyen szép a szemem. De azt sohasem gondoltam, hogy egyszer ilyen színben fog pompázni.
- Én is a szárnyamat vizsgálgattam mikor átváltoztam – dől neki az ajtókeretnek, miközben kisöpör egy tincset a szeméből – Ja és egy jó tanács: ne nagyon tépegesd ki a tollakat, mert utána marhára fog fájni a helye – mondja. Upsz. Na, mindegy. Vissza a tárgyra.
- Éééés te mikor is változtál át? – nézek rá kérdőn a tükörből. A szemem dühösen néz rá, de egyáltalán nem vagyok az. Lehetetlen, hogy zabos legyek rá. Túl kedves ahhoz. Igazából csak az bánt, hogy eddig nem mondták el az angyalos dolgot. Most komolyan nem tudtak bennem megbízni vagy valamitől próbáltak ezzel megvédeni?
- Ne nézz így, mert tudom, hogy nem is vagy mérges – mosolyog rám, majd folytatja – Mindenki a tizenhat vagy tizenhetedik szülinapján alakul át. De az utóbbi ritka. Rendszerint százból egy változik át akkor. Hát elég fura lenne, ha egy szülinapi buli közepén nyílna ki először az ember szárnya, mert azt hitték, hogy nem is angyal és megünnepelték a szülinapját – vigyorodik el. Mellém lép – Jó nagy szárnyad van – simítja végig a fekete tollaim. Az, hogy hozzáért kissé bizsergető érzés volt. Megrántom a vállam, ami miatt egy kicsit ijedten kapja el kezét – Az enyémhez képest legalábbis – neveti el magát. Kérdőn nézek rá – Hát, egyértelmű, démonvadász lehetsz.
- Apropó neked mekkora a szárnyad? – kérdezem. Ez érdekel, mivel az őrangyalokról ezt pont nem írták le. Sőt még egy csomó mindent meg akarok tudni, mivel szinte semmit nem ismerek. A bácsikám azt mondta, hogy majd napközben bombázhatom ezer meg ezer kérdéssel, de most aludjak rá előbb egyet. De ismer szóval biztos sejti, hogy Jusból sok mindent ki fogok húzni. Ő az a srác, akire ha elég ideig nézel úgy, hogy „léci mond meg, mond meeeeeg!”, akkor szinte biztos, hogy dőlni fog belőle a szó.
- Három-négy méter – gondolkozik el. Feleszmélek a bambulásból és rá nézek. Ekkor újra kinyitja a sajátját. Egymásnak háttal állunk. Mindketten hátranézünk, és a méretkülönbséget próbáljuk megsaccolni – Jesszus, van egy-két… khöm… méter különbség.
- Van bizony – csodálkozok. Talán több mint két méter. Egy kicsivel biztosan. Nekem szinte végigéri a szárnyam a szobát. Mikor erre először rájöttem majdnem a lámpám bánta. Utána ugrottam, de így meg az egyik toll leszedte a festéket a plafonról. De a lámpa legalább megmenekült!
- Ekkora szárnyakkal előbb talán repülni kéne meg tanulni.
- R-repülni?! – nézek rá rémülten. Már biztos említettem a tériszonyt. Most erről részletesebben is: már kiskorom óta van ez, mikor is fene tudja mikor és hogyan felmentünk egy kilátóba, én elkeveredtem és hamarabb feljutottam a legtetejébe. Hirtelen egy egész várost találtam magam alatt úgy százméternyire és… hát maradjunk annyiban, hogy nagyon megijedtem. Emlékszem, az ujjaimat alig lehetett lefeszíteni a korlátról olyan erősen kapaszkodtam és bámultam a semmibe. Készült egy kép rólam, mikor ott állok, Jus pedig összevont szemöldökkel néz rám, nem érti mi bajom. A falfehér arcom láttán mindig elnevetem magam, mikor az a fotó a kezem ügyébe kerül. Most már föl merek menni egy kilátóba anélkül, hogy szédülni kezdjek vagy belevéssem az ujjaim a korlátba.
- Igen – röhög – Mit gondoltál? Csak dísz? – néz gúnyosan.
- Nem, csak tudod tériszony... – harapok bele az ajkamba. Fú, de béna hazudozó vagyok.
- Persze, persze téériszony – néz még gúnyosabban. Ezt úgy éri el, hogy az ördögi (és még én érzem magam démonnak) vigyora egyre szélesebb lesz.
- Mióta tudod? – kérdezem, a fejemet lehajtva.
- Mégis mit? – néz értetlenül.
- Azt, hogy mi vagy? – nézek a szemébe. Lassan bólint, majd gondolkozni kezd, hogy mit is mondjon. Végül sóhajt egy nagyot és belekezd.
- Arról mindig is voltak sejtéseim, hogy másabbak vagyunk. Néhány dologban sokkal jobbak és erősebbek, mint az átlag. A sebeink sokkal hamarabb begyógyulnak, bár ez a tizenhatodik születésnapomig nem annyira tűnt fel. Anyáék is ezért küldtek akkor táborba... Hogy, majd kicsit később tudd meg. Elég nehéz volt előtted titokban tartani. Főleg azért, mert te mindent elmondtál eddig nekem. És… egy kis bűntudatom is volt – mondja, miközben próbálja kerülni a tekintetem. – De, a jó hír, hogy nem kell többé mentegetőznöm, ha valami olyat látsz ami... hogy is mondjam... Természetfölötti – nevet. Ettől nekem is felfelé görbül a szám – Csak úgy mondom, a könyvben elég sok dolgot megtalálsz még.
- Milyen sok dolgot Justin? Amúgy már olvastam belőle néhány oldalt – raktam keresztbe a karom.
- Legyen mára annyi elég, hogy minden szava igaz. És gondolom a démonvadászos részt olvastad el. Minden túl egyértelmű, amit csinálsz – gúnyol ki, miközben belelapoz és felmutat egy elég élethű képet egy vérfarkasról – Leír róluk mindent. Jellemzők, átalakulás, megölés... – ekkor lépteket hallunk és...
- Na, elég a nevetésből! – ront be a nénikém – Justin a szobádba! – utasította (az időhöz képest) nyugodtan az unokatesómat – Bailey, veled majd holnap beszélek erről – indult ki. Jus mutogatta, hogy mindjárt visszajön. Hát, ma már nem láttam, szóval lehet, hogy bealudt. Mivel a szárnyam nem bírom eltűntetni, így a lehető legkisebbre összezártam (még így is hatalmas, plusz valahogy megtanultam irányítani is) és oldalamra feküdtem. A fal felé fordulva próbáltam elaludni, de túl sok minden történt ma.
Nem tudom mikor valaki megérinti a szárnyam, ami szerintem ezután el is tűnt. Viszont ezután volt egy fura álmom, egy alak guggolt előttem, az arcát nem láttam. Mondtunk egymásnak valamit, de azt nem értettem, majd odahajolt és megcsókolt. Olyan valóságosnak hatott. Ki tudja, talán a jövőt láttam, majd miután elhúzódott elköszönt, és tudta a nevem, de én az övét nem.
Nem sokkal később felültem, de nem volt ott senki. Megdörzsöltem a szemem és körülnéztem, biztos, ami biztos. de csak a szobám félhomálya tárult elém. Mivel visszaaludni nem bírtam, így inkább kimentem a teraszra. Kihajoltam a korlát fölött és lenéztem. Majd… leugrottam. Mikor eljutott az agyamba, hogy mit is csinálok, már lent voltam. A legnagyobb meglepetésemre talpra érkeztem. Először csak pislogtam, mint hal a szatyorban, majd felegyenesedtem. A hátsókertbe sétáltam és kinyitottam a szárnyaim. Meglepetésemre, most nem éreztem olyan nehéznek őket, mint a pár órával ezelőtt. Széttártam őket és megpróbáltam fölrepülni. Úgy mozgattam őket, mint ahogy egy csomó angyalos filmben láttam. Persze ugráltam is hozzá, gondolván, csak egy kis lökés kell neki. Persze hogy nem. Egy nagyobb szökkenésnél kicsúszott alólam a talaj, emiatt szépen elvágódtam a havon. Szerencsére a szárnyam felfogta az esést, de így viszont annak a csontja kezdett el sajogni. De a lábam is bevertem. Elkezdtem visszasántikálni a házhoz. Csukott szemmel morogtam, hogy kár volt ezt csinálnom, meg hogy bárcsak azonnal a szobámban lennék.
Ekkor viszont valaminek nekiütköztem. Az orrnyergemet fogva néztem, hogy mi azt. Mivel a fájdalomtól könny gyűlt a szemembe, így elég későn láttam meg valamit… vagy valakit. Én voltam ott!! Egy ideig leblokkolva bámultam, az állam a földet súrolhatta (minimum. Maximum már Kínában jár). Várjunk csak… Ezüst-fekete szegély? Ez a tükröm! Ami a szobámban áll… Hogy kerültem a szobámba?! Körbenéztem minden stimmelt. Ez az én lakhelyem. Visszapillantottam a tükörképemre, ami kínosan vigyorgott vissza rám. Még magam előtt is beégtem. A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a kitörő röhögésem. Az ágyamig hátráltam, ahol elterültem. Mire abbahagytam a kuncogást már hajnali fél hét volt. Bebújtam a takaró alá és lehunytam a szemem.
Az is lehet, hogy fél percre, sőt még az is elképzelhető, hogy több órára aludtam vissza, de arra riadtam fel, hogy kopognak…

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett. Imádtam az egészet
    SIESS A KÖVIVEL :D

    VálaszTörlés
  2. Most találtam meg a blogodat, és már a röhögéstől alig kapok levegőt!! ;) NAGYON jól írsz!! :) <3

    VálaszTörlés