2017. március 31., péntek

Új blog


Nos, alig búcsúztam el ettől, már azonnal belekezdtem egy másikba. Mondjuk az újnak az ötlete már nyár óta a fejemben van és pár fejezet már teljesen kész.
A World Academy egy fanfiction lesz, de próbálom olyanra írni, hogy az eredeti történet ismerete nélkül is érteni lehessen. (Ez nem lesz nehéz, szerintem :D)
Ez a történet jóval másabb lesz, mint az Angyali Démonvadász, többféle nemzet is képviseltetni fogja magát, és szándékosan tele lesz tömve sztereotípiákkal és idegen szavakkal.
Örömmel várok mindenkit, akit érdekel azon a blogon is!

2017. március 12., vasárnap

Utolsó fejezet

Hali mindenki, aki még emlékszik erre a blogra!
Bő három hónappal az utolsó előtti fejezet felrakása után (hülye én, hülye én, hülye én) már hozom is az utolsó részt!
Remélem tetszeni fog (bár nekem nem tetszik, de már csak ennyit tudtam kihozni a történetből)!
----------------------------------------
Az égen sötétszürke felhők gomolyogtak, a tájra félhomály telepedett, pedig az idő csak két óra körül járhatott. A földet hamuszerű por borította, mindent ellepett. Néhol fegyverek élei, markolatai álltak ki a talajból, az elesett vadászok és démonok emlékei maradtak. Néhol még vergődött egy-egy haldokló, de már csak azok jártak itt, akik kerestek valakit. Síró rokonok reménykedtek, hogy gyermeküket, testvérüket meglelik a még élők között. De erre kicsi volt az esély. Aki túlélte, azok már otthon voltak és ünnepeltek, akikhez pedig nem tértek vissza, azok már nincsenek többé.
Az angyalok és a démonok legnagyobb csatája lezajlott. Az eddigi egyetlen volt ez, ami az emberek világában játszódott le. Az angyalok nyertek. Mindkét fél ereje erősen megfogyatkozott. Rengeteg démon veszett oda mind a Démonvilágból, mind mélyebb régiókból. Az angyalok vesztesége leginkább a vadászokban mérhető. A harcolók legalább hetven százaléka elesett. A már egyszer meghalt angyaloknál ez a szám több mint nyolcvanöt százalék lehetett. Nem sokan maradtak.
Az emberek között általános pánik alakult ki. Az eget mindenütt vastag felhőréteg vonta be, ami már ekkorra kezdett felszakadozni. Egyedül a csatatér felett maradt meg hosszabb időre. Több kisebb földrengés is megrázott sok várost, néhol egy időben több is. New York és Tokió alatt egyszerre mozdult meg a föld, pedig nem épp közeli metropoliszok. A gyengébb házak romba dőltek, máshol szökőár pusztított. Az emberek őrangyalai és a rosszat akaró démonok eltűntek pár órára. A legtöbb országban az lakosságra most nem vigyáztak az őrzőik. A harc alatt a vadászokat segítették valahogy. De néhol ez sem volt elég…
A harc utolsó pillanataiban, mikor minden eldőlt, egy robbanás terítette le a még élőket a lábukról. Sokan eszméletüket vesztették akkor. A Sátán egy megfelelő varázslattal vissza lett küldve és újabb tízezer évre le lett láncolva a pokol legmélyebb bugyrában. A megmaradt démonok elmenekültek, ki-ki a saját szintjére. Amint az átjáró bezárult, vége lett a háborúnak. Az újabbra még évtizedeket, évszázadokat, az is lehet, hogy évezredeket kellett várni. Most túl gyenge volt mindkét fél. A démonok könnyebben lábra állhattak. Viszont vadászok nehezen kaptak „utánpótlást”.
- Bailey! – harsant a síri csendben egy kétségbeesett fiú hangja. Épp csak elhalt, ő megismételte a nevet. Nem jött válasz. Továbbra is csend honolt a tájon, de ő nem adta fel. Érezte, akit keres, még életben van. – Bailey! Húgi! Kérlek… – itt elfúlt a kiáltás. Hangja mássá vált, úgy tűnt, mindjárt sírva fakad. – Sajnálom… Könyörgök, felelj! Bailey! Damon! – folytatta, most már egy másik nevet is hozzátéve. – Damon! Bocsáss meg! Nem gondoltam komolyan! Bailey! Nem akartalak pont a harc előtt magadra hagyni – nem bírta tovább, előbb könnyezni, majd sírni kezdett.
Én sose fogok többet sírni miattad – mondta ő mikor tíz éves volt. Az unokahúga tett valamit, amivel őt vádolták. Sokat bőgött, hogy elhiggyék, tényleg nem ő volt. Megfogadta, hogy akkor se fog sírni, ha tényleg ott az ideje. Nem tartotta be az ígéretét. Nem lehetett betartani ezt az ígéretet.
Ekkor a fiú megpillantott valamit a porban. Egy ezüst medál volt. Mikor felemelte, lógott rajta az elszakadt lánc. Közvetlen mellette egy aranymarkolatú tőrt talált, pengéjén egy holt nyelvvel. Ismét csend lett. Se a szipogása, se egy levegővétel nem törte ezt meg. Aztán felordított. Nem mérges volt. Sokkal inkább kétségbeesett. Magát vádolta. Azt hitte, az önön makacssága miatt veszett oda, akit addig a legjobban féltett.
- Justin? – kérdezte ekkor mögüle egy nő. A fiú megperdült ültében, meglepve figyelte az ismerős arcokat. A nő vörös göndör haja véres csomókba állt össze, arcát gyógyulófélben lévő hegek szabdalták. Övén rengeteg tőr és pisztoly sorakozott. Démon volt, ezt a szeme színe árulta el, mégis egy vadászférfi nehezedett rá, aki egyik lábát kicsit megemelve tartotta.
- Mary néni… Gabe bácsi… - suttogta hitetlenül. Aztán felpattant és szorosan megölelte őket. Nem nagy vigasz azután, hogy kiket vesztett el, de legalább ennyit kapott a sorstól.
- Nem lenne szabad egyedül itt lenned, tudtad, öcskös – borzolta össze a haját a férfi, de ő csak szomorúan mosolygott pár pillanatig, aztán megint elkomorodott. A tájat kémlelte, hátha meglát valaki ismerőst.
- Anyáék nem figyeltek rám pár percig, én pedig kaptam az alkalmon – vonta a vállát úgy, mintha ez mindennapos lenne. Csakhogy nem az. Azért jött, hogy megtalálja a mostohahúgát és a legjobb barátját. De ahogy körülnézett, rájött, őket fogja a legkisebb eséllyel meglelni. Emiatt pedig ismét elfogta a sírhatnék keserű érzése. Nyelt egyet, hogy leküzdje a torkában lévő gombócot, de egy könnycsepp akkor is utat talált magának.
Egy rés nyílt a napot eltakaró felhők között, a harctér egy részét beborította a délutáni napfény. A hűvös időt azonnal kezdte felváltani a melegebb levegő.
A fiú tovább faggatta a nagybátyját és a nagynénjét, hátha ők tudják, hol lehet a lányuk és annak barátja, de ők is tanácstalanok voltak. A nő is kezdett ideges lenni, hiszen esélye se volt megismerni a lányát a harc alatt, pedig az volt minden vágya.

Mosolyogva néztem a jelenetet. A légcsövembe és a tüdőmbe ragadt portól képtelen voltam lélegezni és beszélni. Mozdulni meg pláne nem. Csak nézni tudtam, ahogy a bátyám keres engem és Damont.
A Sátán visszaküldése után elszakadtunk egymástól, a robbanás két ellentétes irányba repített minket. Egy kő mellett értem földet. Pontosabban először arra zuhantam rá, majd onnan a porba. Eltört pár csontom, szinte biztos voltam benne. A levegőben lévő por lassan kezdett engem is elborítani, szinte beolvadtam a környezetembe. A valaha még szép sivatag most úgy nézett ki, mintha valaki leöntötte volna több tonnányi hamuval.
- Leila és… - kiáltotta ekkor anya. Mosoly kúszott az arcomra a nevek hallatán. Ő is él. Hála istennek. A többelkűek közül nem mind maradtunk életben. Valakik a rituáléra beáldozták az utolsó csepp erejüket is, tudván, hogy ezzel eljön a vég. Ők voltak igazán hősök ezen a napon. Idai és Tarique… majd egyszer megkeresem azt, akiként újjászülettek, fogadtam meg, meg fogom köszönni nekik… Lehunytam a szemem és vártam, hogy a megmaradt négy társam odaérjen a szüleimhez. Damon rögtön azt kérdezte, hogy én hol vagyok. Bár levegőt alig kapott, valahogy mégis sikerült kinyögnie pár szót. Senki nem felelt semmit, mire rögtön magához tért. Először csak sorra hadarta a nem szócskát, majd azt kezdte mondani, hogy biztos életben vagyok, nem halhattam meg, csak elájultam. Ha tudta volna mennyire közel állt a valósághoz. Egyre jobban éreztem, hogy képtelen vagyok gondolkodni. Próbált gondolat útján beszélni velem, de sajnos elkésett…

Kinyitottam a szemem. Egy lila plafont pillantottam meg, ahová foszforeszkáló csillagok voltak ragasztva. Éles fény sehol nem szűrődött be. Oldalra sandítottam, ahol egy ablakot láttam. A függöny félig el volt húzva, így tisztán látszott, hogy este van. Kintről csak néha-néha villant be pár autó fénye.
Mindenem fájt, minden apró mozdulat, minden lélegzetvétel. Először csak az ujjaim rebbentettem meg. Összerándultam a kíntól, ami hirtelen rám tört. Végigsimította valaki az arcom. Teljesen deja vu érzés kerített hatalmába. A két fiú fölém hajolt, mindketten halványan mosolyogtak rám. Én is viszonoztam a mosolyt, mire láthatóan megkönnyebbültek.
- Most emlékszem ám – mondtam rekedten, mire ők felnevettek. Jus a fejemre és a homlokomra, Damon az arcomra és az orromra nyomott puszikat. Magamhoz öleltem őket. – Szeretlek titeket! – küszködtem a könnyeimmel. Szipogva hagytam, hogy átkaroljanak és mellém feküdjenek.
- Hogy te a fontos eseményeknél mindig elájulsz – kuncogta Damon, mire egy csókot nyomtam a szájára. – Látod, nem haltam meg.
- Mert a remény se halt meg – feleltem, aztán az unokatesómra néztem, aki ugyancsak könnyes szemekkel figyelt.
Nem kellett kimondania, arcáról minden mondatát leolvastam: tudod hogy megijedtem? Azt hittem meghaltál! Soha többé ne merj ilyet csinálni! Kiemelt a zsebéből valamit, amire azt mondta, úgy gondolja, ez az enyém. A nyakláncom volt. El is felejtettem, hogy megtalálta. Az egyik láncszem még mindig törött volt ott, ahol a tőr átvágta. Végig futott a hátamon a hideg, hogy visszaemlékeztem arra pillanatra.
Kivallattam a testvérem, hogy hol volt, miért tűnt el, ő pedig halkan elmotyogta a kérdéseimre a választ.
Aztán Damont is azzal kapcsolatban, hogy ki volt a nő, aki majdnem levágta a fejem. Egy kis szünet és egy bizonytalan „öhm” után valami olyasmit mondott, hogy „ismered, vörös a haja és az anyukád”. Nem kezdtem ordibálni, sem fujtogatni, inkább Justint kértem meg, hogy vágjon a fejéhez egy párnát. Ő örömmel tette, mivel a fáradt démonnak semmi ereje nem volt ellenkezni.
Jus-tól megtudtam, hogy a démonvadász barátaim, anya családja is biztonságban visszaért. Megkönnyebbülve fúrtam az orrom a démonom mellkasába.
Már este volt, és bár egész addig aludtam, mégis újra elnyomott az álom, ezúttal mindkettőjükkel az oldalamon.
- Ébren vannak? – kérdezte egy türelmetlen hang. Anyáé. Rögtön felébredtem, mikor meghallottam. Ezt a hangsúlyozást semmivel se téveszthettem össze. Tényleg ő volt az!
- Nem. Viszont elég vacak érzés elkésni azzal, hogy megvédjem a kislányom a fiúktól. Dave, azt hittem legalább te nem fogod hagyni, hogy az én kicsit lányom…
- A te kicsi lányod ugyanolyan önfejű, mint te, szóval se rám, se rád nem hallgatott volna – felelte Dave bácsi kapásból. A hangzavarra Damon karjai szorosabban fonódtak a derekam köré, Jus pedig összébb húzta magát, pont annyira, hogy a fejünk összeérjen. – Amúgy hogy van a lábad? – kérdezte egy kis csend után.
- Jobban, már nem fáj annyira. De azt a nyílvesszőt kioperálni a két csont közül… nem volt életem legszebb élménye – mondta apa. Halványan elmosolyodtam a hangja hallatán. Mindketten éltek, újra velük lehettem.
- Csend legyen, hagyjátok már őket aludni – csatlakozott ekkor hozzájuk a nénikém is. – Majd ha felébrednek, akkor beszéltek velük. Na! Hess! – terelgette őket, a hangokból ítélve, a lépcső felé. Mindhárom felnőtt morogni kezdett. Van valami családi kapcsolat közöttünk, nem?
Clare néni megsimogatta az arcom, mire kinyitottam a szemem. Mutogatta, hogy menjek az ágy végébe, de mivel az egyik srác a derekam, másik a kezeim fogta, azért simán kibújni közülük nem tűnt lehetséges opciónak. Teleportálnom kellett volna, viszont úgy éreztem, a varázserőtartalékaim lemerültek. Tanácstalanul néztem fel rá, így ő intézte a szabadulásom. Kérte, hogy mutassam meg a kezem, mert mikor hazahoztak, elég rosszul festett. A bőröm egy részen világosabb volt, máshol var vette körül. Sziszegve néztem a sebet, ahol a démonvér felmarta az alkarom. Viszonylag meggyógyult, de tudtam, nem fog sose teljesen eltűnni. Egy heg maradni fog ott, ahol az az erős lidérc megharapott. A tenyerét a sebre szorította és motyogni kezdett. Szőke haját, bőrét aranyló fény vette körbe, ami lassan a keze felé vándorolt. Kellemes meleg járt át, mikor a ragyogás elérte a sebet. A var még kisebb lett, végül eltűnt. A bőröm is visszanyerte az eredeti színét a legtöbb helyen, egyedül egy ötször három centis rombusz maradt világos, szinte fehér színű.
Lassan mentünk le az emeletről, úgy fogódzkodtam a lépcső korlátjába, mintha az életem múlna rajta. Bár teljesen úgy éreztem, hogy az izmaim feladják, szóval volt okom a félelemre. A nappaliban anya, apa, Dave bácsi és Leila ült, halkan beszélgettek, nevettek. Mikor anyu megpillantott, egy másodperc alatt előttem termett és szorosan magához húzott. Szipogva öleltem vissza, végre belélegezhettem a rózsás illatát. Ő is sírt. Olyan furcsa volt, hogy régen mindig felnéztem rá, ekkor meg ugyanolyan magas voltam, mint ő. Mindennél jobban hiányzott. Apa is felállt és odajött hozzánk. Ő is a karjai közé szorított, mire felnevettem. Ahogy Dave bácsi elsétált mellettünk, megsimogatta a fejem, rámosolyogtam. A felesége mellé lépett és átölelte annak derekát. Jus és Damon ezt a pillanatot választotta, hogy lejöjjenek. Előbbinek a szemébe hullott a haja, míg az utóbbi úgy nézett ki, mint akit megcsapott a 220. A fejét vakargatva figyelt minket. Az unokatesóm arcán azonban szomorúság látszott.
Odaléptem hozzájuk és őket négyüket is megöleltem. A nevelőszüleim könnyes szemekkel viszonozták az érzelem-kirohanásom. A srácok csak megsimogatták a karom vagy az oldalam, ezzel üzenték, hogy később úgyis leszünk csak hármasban. Leilát is megszorongattam, aki meglepve esett majdnem hátra, mikor odarohantam hozzá. Azt mondta, olyan vagyok, mint anya, aki ezt hallva felnevetett.
Leültem a fiúk közé, akik azonnal egy-egy puszit nyomtak az arcomra. Anyu mosolygott, apu szúrós szemmel nézett Damonre. Hasonló pillantással válaszoltam neki, mire elmosolyodott. Dave bácsinak igaza volt, pasizós ügyekben biztos nem hallgattam volna rá. A nénikém, Leila és anya a konyhában kezdtek sürögni-forogni. A bejárati ajtó pedig kivágódott, Hiro és Sandra estek be rajta. Mikor a féltestvérem megpillantotta a szüleink, lefagyott. Anyu őt is letámadta egy öleléssel, bár szinte eltörpült a majdnem egy nyolcvan magas fiú mellett. Sandra először az anyukája karjaiba ugrott bele, aztán a miénkbe. De szó szerint. Felhördültünk, mikor nekünk esett negyvenöt kilónyi tömény boldogság. Még a bátyja is megölelte, bármennyire próbált mérgesnek tűnni az első másodpercekben.
Egy órával később nevetéssel vegyes sikongatás jött a konyhából. Mindenki a kis szobába tódult, ahol láttuk a három anyukát főzőcskézni. Anyu kezében egy serpenyő volt, benne valami odakozmált étel. Nagyon-nagyon odakozmált. Mentegetőzni kezdett, hogy kijött a gyakorlatból, mikor látta, hogy hogyan nézünk rá, de aztán nem bírta tovább és hangosan kacagni kezdett.
- Szerintem hasonlítasz anyukádra – suttogta a fülembe Damon. A könyökömmel kicsit hasba vertem, mire kuncogni kezdett. – Tudod, hogy jó értelemben mondtam.
- Persze – mosolyogtam rá.

Én, Hiro és a szüleim a korai vacsora után elmentünk sétálni. Mindenféléről beszélgettünk, végül arra is sor került, hogy mi lesz velünk. Ők Boston nyilvántartása szerint halottak voltak, nem tudtuk csak úgy elintézni, hogy újra ők legyenek a hivatalos gyámjaink. De már nem is akartuk. Még volt egy évem a suliból, utána úgyis főiskolára mentem, már nem akartam elköltözni. Hiro pedig már alapból alig volt a nevelőcsaládjánál, mivel koleszos volt. Eldöntötték, hogy az Angyalvilág segítségével kicsit meghamisítják a papírjainknak. A hogyanra még nem adtak választ, de biztosítottak róla, hogy majd megoldják. Bíztam bennük.
Aztán apa a pasiügyekre terelte a témát, mire a féltestvérem hangosan nevetni kezdett.
- Ne már, Gabe – mosolygott anya és megbökte a férje karját.
- De már, Mary! Szóval – ölelte át apa a vállam. – Magadtól mesélsz vagy kérdezzelek?
- Csak ha megígéred, hogy Damonnek semmi bántódása nem esik – mondtam félve. Puszit nyomott a fejemre, aztán megígérte, hogy a barátom életben fog maradni. – Egy ujjal sem nyúlsz hozzá – pontosítottam. Csettintett, mintha rájöttem volna mit tervez. Még hozzátoldottam valamit. – Varázslattal sem.
- Édesanyád eszét és apád ravaszságát örökölted kislányom – nevetett fel.
- Te meg hasonlítasz az unokaöcsédre és a testvéredre. Ez a hangsúly valami ride-féle vonás lehet.
Végül elmeséltem a találkozásunkat, a veszekedéseinket, harcainkat. Beleszőttem, hogy hogyan futottam újra össze Hiro-val és anya szüleivel, testvérével, annak családjával. Töviről hegyire elmondtam az elmúlt másfél évemet.
Akkor eszméltem fel a beszédből, mikor a nénikémék háza elé visszaértünk. A terasz lépcsőjén Damon ült, fejét a tetőt tartó oszlopnak döntötte. Kapucniját félig a hajára húzta, a fülhallgató zsinórja kilógott a tincsei alól. Hiro elköszönt, én pedig mondtam a szüleimnek, hogy majd utánuk megyek. Megvártam, míg bemennek, aztán leguggoltam a fiú elé és kihúztam a füles egyik felét. Résnyire nyitott a bal szemét, ajkaira mosoly húzódott. Átölelte a nyakam és magához húzott. Ajkait az enyémnek nyomta, karjai szorosan körém fonódtak, miközben én végigsimítottam a haját és az arcát.
- Tudtommal tettél egy olyan ígéretet, ha túléljük, akkor bármit megteszel nekem. Ebbe beletartozik az is, Kicsim, ha egyszer azt kérdezem, hozzám jössz-e feleségül, akkor leszel olyan hülye és igent mondasz? – vigyorgott. Megforgattam a szemem, de aztán egy puszit nyomtam az ajkaira. Elővett valamit a zsebéből, azt a tenyerére fektette. Az ujjam végighúztam a lila ékkövek mentén. A csillogó mélybarna szemekbe néztem.
- Valószínűleg igen – nevettem. A nyakamba tette a pár óra alatt megjavítatott nyakláncot, és újra megcsókolt.

- Ezért szeretlek, te Angyali Démonvadász!

2017. január 8., vasárnap

Viribus Unitis

BÚÉK mindenkinek (így egy héttel újév után)!
Nos, hölgyeim és uraim, ez az utolsó előtti fejezet, aztán vége... Nos, most nem mondok több mindent, jó olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog!
-----------------------------------

Ha a Démonvilágot gondoltam az igazi disztópiának, akkor fogalmam se volt milyen is az igazi világvége. Viszont ezen a napon megtudtam. Mikor megérkeztünk, még alig lézengett pár vadász, démonok nem is voltak. A mi csapatunk egyre csak gyűlt, lassan a többi többlelkű is befutott. Felnéztem a barátomra, aki elszántan nézte a távolt, várta, hogy mikor nyílik ki az átjáró. Egyik kezében a tőrjét szorongatta a másikban egy kardot tartott.
„Az angyalok és a démonok is jobban szeretik a régi fegyvereket, mondta egyszer, mikor megkérdeztem miért nem mindenki pisztolyt használ a vadászatnál, a lőfegyverek csak korszerűsítési kísérletek, de nem mindig hatásosak. A középkori fegyverek jobbak.”
Aztán megtörtént, amire vártunk. Először csak egy morajlás szerű hangot hallottunk, az ég egyik pillanatról a másikra sötét lett. Aztán mintha feltépték volna az eget, egy átjáró jelent meg. Minden vadász harckészültségbe állt. A démonok pedig megindultak. A csapataink már megkapták a stratégiát előző nap, mindenki a megfelelő helyre állt.
Volt öt másodpercünk, mielőtt elkezdődött az egész.
Damonre néztem, aki pedig rám.
Négy.
Utolsó mosoly.
Három.
Utolsó csók.
Kettő.
Utolsó szeretlek.
Egy.
A felénk rontó hordába vetettük magunk, az első lendülettel levágtam két démon, a következő szívébe pedig belehajítottam egy tőrt. Hasba rúgtam a szembejövő ellenséget, aztán a dobótőr hiányában szabaddá vált kezemmel előkaptam egy pisztolyt és lőttem. A fejem mellett elhúzott egy kés, pont belevágódott egy engem megtámadni vágyóba. Oldalra kaptam a fejem, ahol Damon vigyorgott, közben ő is végzett egy démonnal. Biccentettem egyet köszönetképp. Csak éljük túl, utána bármit megteszek neki cserébe. Tudtam, hogy ezt a fogadalmat meg fogom bánni…
Egy lidérc közeledett. Hatalmasabb volt az eddigieknél, tudtam, hogy egy lentebbi régióból jött. Úgy nézett ki, mint egy krokodil, csak épp egy kicsit nagyobb volt, az orrát vasnak tűnő anyag fedte, a hátát is ebből a valamiből álló tüskék díszítették. Ja, és ne hagyjuk ki a farka végén lévő horgokat se!
Futni kezdtem felé. Lendületet akartam venni, hogy felugorhassak a hátára és onnan szúrjam szíven. Már nyitotta a száját, megvillantak az éles fogak. Egy szaltó után a nyakán landoltam. A tőrt és pisztolyt kardra cseréltem, közben megkerestem a megfelelő helyet a lény leszúrására. Belemélyesztettem a pengét két pikkely közé, a lidérc felvisított. Pár démon ajkát fájdalmas kiáltás hagyta el a társuk segélysikolya miatt. A szemem közben akaratlanul is a társaimat kereste, köztük Damont. Meg is találtam egy gyűrű közepén. Leesett az állam annak láttán, hogy hogyan harcolt. Szinte alig láttam a mozdulatait, a démonok pedig egyre csak váltak porrá körülötte. Hihetetlen volt. De nem szabadott, hogy elkalandozzon a figyelmem. Még épp csak elkezdett hamuvá lenni a krokodil, én már a következőre vetettem magam.
Időközben beszereztem pár kisebb, végül egy nagyobb sebet. Kénytelen voltam az Angyalvilágba menni, ahogy több társam is így tett. Egy nyílvessző állt a kezembe, azzal pedig nem bírtam volna sokáig harcolni. Először elteleportáltam a csatatérről, aztán megnyitottam egy átjárót. Egy angyal azonnal ott termett mellettem és segített kiszedni a nyilat az alkaromból. Csak pár perc volt az egész. Mintha egy versenyautó állt volna ki a bokszutcába néhány másodpercre verseny közben. Én azonban egy harc közepén voltam, nem pedig egy versenyen.
Visszamentem a káoszba, pár pillanat alatt megtaláltam a hat társam, de ez a kis bambulás elég volt egy démonnak, hogy odakerüljön mellém. Lecsapott rám, pont időben hajoltam el ahhoz, hogy ne csapja le a fejem. A nyakláncom láncát viszont elvágta. Már nem volt időm az ékszer után kapni, reflexből a mellkasába nyomtam a tőröm. Láttam, hogy a medál ott hever a hamuban, a következő pillanatban eltűnt egy cipő alatt. Meg mertem volna esküdni, hogy az előttem álló srácot egyszer már megöltem. A fenébe!
- Újra találkozunk, drága – duruzsolta és lecsapott. – Először talál megöltél, herceg kicsi ölebe, de most kaptam egy második esélyt, hogy legyőzhesselek.
Elhajoltam a kard elől, próbáltam oldalba rúgni, de elkapta a bokám. Ugyanazzal próbálkozott, mint Damon, hogy elveszítsem az egyensúlyom, aztán pedig magához rántson. De ismertem ezt a módszert, így túl is bírtam járni az eszén. Berogyasztottam a térdem, hogy szándékosan hátraessek, őt pedig magammal húztam. Ez meglepte. Mellkason lőttem még aközben, hogy zuhant felém. Hamu esett rám. Bailey-démon 2:0.
Feltápászkodtam és körbenéztem. Közvetlen előttem szúrták át egy vadász nyakát pont a megfelelő helyen ahhoz, hogy meghaljon. Sikolyra nyílt a szám, de ekkor Jake termett mellettem, a karom megragadva rángatott maga után.
Damon kérte, hogy keresselek meg, mikor szem elől veszített. Az Angyalvilágban voltál? – visszhangzott a hangja a fejemben. Csak bólintani bírtam.
Ekkor megláttam a barátom. A gyűrű, aminek eddig a közepén állt egyre szélesebb lett körülötte, mindenki hátrált el tőle. Ő csak gúnyosan nevetett. Aztán egy újonnan érkezett démon rá akart támadni, de pont időben mozdultam és szúrtam le. A hátam Damonénak vetettem, aki megkönnyebbülten sóhajtott. Biccentettem Jake-nek, aki ugyanúgy állt be Markkal, mint mi.
Kicsim – suttogta a fejemben. – Győzni fogunk, nem?
Most és mindig – feleltem.
Most és mindig – visszhangozta, aztán egymás hátát védve harcolni kezdtünk.

Már egy démon se mert hozzánk jönni, látták, hogy mennyien meghaltak a kezünk által. Damon félig felém fordult, arcán mosoly jelent meg. Láttam, hogy az öve cafatokban lóg a derekán, vörös és lila színben pompázott fehér helyett. Az enyém még viszonylag ép volt. Egyszerre kerekedett ki a szemünk, mikor megláttunk a másik mögött egy-egy támadót. Az volt a legnagyobb baj, hogy aki őt akarta megölni, az egy angyal volt.
- Ne! – sikoltottam és vízszintesen tartva a karom megakadályoztam, hogy lecsaphasson rá. Helyet cseréltünk, a hátunk ismét a másikéhoz simult. Felismertem a támadó arcát. Halkan hebegtem, azonnal könnybe lábadtak a szemeim. – Apa?
- Bailey? – képedt el teljesen. A mögöttem lévő fiúra nézett. – A párválasztásról később beszélünk, rendben?
- Rendben. És Damon a mi oldalunkon van – mondtam a sírás határán állva, de nevetve. Az engem megölni akaróra néztem. Nő volt, azt már azonnal láttam, de arcát csuklya takarta. Ő még mindig kardot szegezett nekünk. Szeme világított a kapucni árnyékában, de aztán az élénk színek eltűntek az íriszéből.
- Damon Falls? – kérdezte. A barátom meglepetten bólintott. A démon előkapott egy tőrt, én már ugrottam volna, hogy megöljem, de Damon szorosan maga mögött tartott. A nő levágta a derekáról a piros övet. – A ti oldalatokon vagyok.
Ezzel elrohant, de előtte még megvillant pár vörös tincs a kapucnija alatt.
- Tudod ki volt ez? – kérdezte az előttem álló. Meg ráztam a fejem. – Majd elmondom, Kicsim, ígérem.
Megfordultam, de már apa is eltűnt a tömegben. Damonnel sikerült továbbra is tartani magunk körül a kört. Szerencsére csak a démonok némelyikének nem volt annyi esze, hogy hallgasson a társaira és egyszerre csak kevesen rontottak ránk.
Hallottam, hogy mögöttem a barátom felkiált. Kérdeztem, hogy mi a baj, de csak nagyon sokára válaszolt. Valaki lábon lőtte. A fenébe már! Mondtam, hogy cseréljünk helyet, az én oldalamon még Bailey-mértékkel is gyenge démonok voltak. Egy pillanat alatt megfordultunk, ott pedig szembenéztem a legrusnyább képű ördöggel, akit valaha láttam. Az amúgy is fülig érő vigyora még inkább kiszélesedett, megvillantak az éles fogai. Magasra emelte a bárdját, hogy lecsaphasson rám, de keresztbe fordítottam a kardom és hárítottam. Ekkor viszont kinőtt még két karja, amivel felém nyúlt. Meg akartam rúgni, de az egyik új kéz elkapta a bokám. Örültem, hogy magas szárú cipő mellett döntöttem, a karmai biztos a csontomig mélyedtek volna. Nem mondom, a szorítása így is fájt. Ekkor viszont a semmiből előugrott valaki és a mellkasába szúrt egy tőrt. A lobogó sötétbarna fürtök miatt először Leilának hittem, de aztán rájöttem, hogy a barátom anyukája nem alacsonyabb nálam fél fejjel.
- Sandra! – kaptam levegőért. Damon is húga nevét kiáltotta és kiugrott mögülem. Újabb helycsere.
- Mi a fenét keresel itt?! – kiáltotta mérgesen a fiú. Nem láttam, de éreztem, hogy a húga teljesen megszeppent. – Nem megmondtam, hogy maradj az Angyalvilágban?!
- Tudom, de…
- Nincs de! Azonnal húzz vissza oda! – csattant a válasz. Erre a lány is megemelte a hangját.
- Nem parancsolgathatsz nekem! Már nem vagyok kisgyerek!
- De úgy viselkedsz, különben mit keresnél itt!
- Csak nem akarom, hogy bajod essen! Ez olyan nagy baj?
A vállam fölött hátranéztem. Ezek ketten harc közben képesek voltak veszekedni egymással. Sandra arcán könnyek csorogtak, bőre kipirult, de szeme neki is vörösen izzott a dühtől.
- Te nem vagy harcos, húgi! Most. Rögtön. Menj. Vissza! – mondta tagoltan, egyre hangosabban.
- NEM! – sikította és akkorát lekevert az egyik démonnak, hogy az elájult. Aki rá akart támadni, az megrettent és inkább elhátrált. A legkisebb Falls még mindig gyilkos tekintettel nézett a bátyjára, aki azt várta, mikor tűnik már el. A barátom szemei rám villantak, a fejével a húga irányába intett. Ezt nem hiszem el! Finoman megfogtam a lány karját, aki sikítva kirántotta magát a kezeim közül. Egyre csak a nem szót ismételgette. Azt mondta segíteni akar nekünk.
Egy nő bukkant fel mögötte, világító aranyszín szemekkel. Egyszerre mozdultam a démonnal, a késem pont a szívébe vágódott, az övé pedig… Sandra hátába. Annyi szerencséje volt, hogy rossz oldalon szúrták meg, különben meg is halhatott volna. Damon gyorsan hozzánk sietett és elteleportált minket a csatamezőről.
Az Angyalvilágban azonnal a nénikém termett előttünk. Leguggolt a fájdalmasan síró lány elé, közben a bácsikám a mi sebeinket rendezte el. Sandra most úgy ült ott, mint valami kisgyerek, hatalmas, könnyes szemekkel nézett fel a testvérére, közben bocsánatot kért tőle, de ő úgy tett, mintha nem is hallaná. Dave bácsira nézett és kérte, ha a húga megint utánunk próbál jönni, üssék le és kötözzék meg. Az említett csak még inkább bőgni kezdett. A barátom szemébe néztem, úgy próbáltam kérni, hogy ne csinálja már ezt. Nem mondott semmit, csak egy átjárót nyitott mellettünk és átment. Egy sóhaj után követtem.
Néztem, ahogy a démonok még mindig özönlenek ki azon a hatalmas kapun. A vadászok és az angyalok bátran küzdöttek a horda ellen, a földet már majdnem két centis hamuréteg borította. Attól viszont összeszorult a torkom, mikor láttam, hogy a fekete por között ezüstszínűek is csillognak. Már jó sokan elestek a mi oldalunkról is. Az égen láttam repülő lidérceket körözni, egy-egy le is csapott, hogy megragadhasson egy Démonvadászt. Tőlem nem messze is majdnem ez történt, de még pont időben löktem el a srácot. Felemeltem a pisztolyom és lelőttem azt az átkozott dögöt. Halálsikoly kíséretében zuhant le, közben vált hamuvá. A fiú megköszönte a segítségem és már bele is vetette magát a tömegbe. Próbáltam ismerős arcokat keresni, de mindenki eltűnt.
Megakadt a szemem egy sziklán. Nehezen lehetett rá feljutni, de senki sem állt rajta. Tökéletes hely egy kis démonirtáshoz. Damon valószínűleg gyorsabban és kecsesebben csinálta volna, mint én, de már így is büszke voltam magamra, mert még éltem és le sem estem. Beakasztottam a lábam egy kisebb kiszögellésbe és egy íjat varázsoltam a kezembe. Felhúztam, csak azt követően jelent meg a vessző. Egy repdeső dögöt választottam célpontul. Ő is kipécézett engem. Tátott szájjal vetette felém magát. A nyíl belerepült a szájába, végig a torkán. A mellkasából bukkant elő a hegye. Ez az! Leesett a harcolók közé, rá pár démonra. Újabb áldozatot kerestem.
Mikor a légi sereget lenyilaztam, csak azután kezdtem a földre koncentrálni. Leginkább a lidérceket próbáltam meg megfékezni, elterelni a figyelmét. A hátam szerencsére védte a szikla, felfelé pedig senki sem nézett, csak maga előtt kereste az ellenséget. Talán emiatt volt az, hogy az önvédelemről egy idő után teljesen megfeledkeztem. Egy farkasszerű lidérc tűnt fel a semmiből, fogát azonnal a karomba mélyesztette. Felsikoltottam, az egyensúlyom elvesztve zuhantam előre. Fájdalmasan nagyon puffantam a földön fölöttem a szörnnyel, aminek pofájáról csöpögött a vérem. Sérült karom a mellkasomhoz húztam, egy terven törtem a fejem. Már tátotta a száját, hogy letépje a fejem, mikor egy fuvallat kíséretében porrá vált. Damon állt fölöttem, arcán rémület tükröződött.
- Itt az idő, Kicsim, gyere! – ragadta meg az ép karom és felhúzott.
Kicsit kómás fejjel követtem, hirtelen azt sem tudtam mi van. Az viszont egy idő után feltűnt, hogy már nem özönlenek démonok a mi világunkba. De a remény gyorsan el is szállt, mert megjelent mellettünk Tarique, aki szintén rákérdezett a dologra. Kiderült, hogy még egy csomóan vannak a Démonvilágban, akik majd csak akkor jönnek át, ha biztos nyertek. Elhűlve hallgattam a szavait.
Ekkor láttam, hogy a másik négy társunk is a kapu irányába fut. Kiértünk a csatázók közül, csak alig pár lépés választott el a függöny módjára hullámzó szakadástól. Mind elővettük a tőrjeinket, de közben le se vettük a szemünk a közeledő alakról.
Denevérszárnyai voltak, de hófehérek. Sosem hittem, hogy valaha ilyet fogok látni, de nagyon úgy fest, mégis létezik ilyen. Kezében olyan kardot lengetett, amitől a legjobban féltünk. Ahogy közelebb ért, jól láttam az arcát is. Nem tagadom, jóképű volt még akkor is, ha a három világ leggonoszabb lénye állt előttünk. Ő még magán viselte a nyomait, hogy valaha angyal volt. Szemei simán kékek voltak, haja világos mézszínű.
Végigvágtam előbb a bal, majd a jobb tenyerem is, aztán megfogtam a mellettem álló kezét. Damon összekulcsolta az ujjaink, szomorúan rám mosolygott. Érezni kezdtem a forróságot a kezeink között, ahogy a vérünk összekeveredett.
- Viribus Unitis – suttogta Leila a fia másik oldalán. – Egyesült erővel.
- Viribus Unitis – ismételtük utána, aztán a Sátánra néztünk. Ő csak kacagott rajtunk. A csuklóján és a bokáján még ott volt a lánca maradéka.
Kántálni kezdtük a varázslatot. A földre lecsöpögő vérünk fénnyé vált, pont úgy, ahogy képzeltük. Mi is fényleni kezdtünk, már nekem is le kellett hunyni a szemem.
- Azt hiszitek ezzel visszaküldhettek? – kérdezte, hangja is egész angyalinak hatott.
Igaza volt. Ez még csak egy ima volt az Úrhoz, hogy támogasson minket. Az utána elhangzó szavak viszont már bántották a démon fülét.
- Ez a szöveg elveszett! – kiáltotta. Résnyire nyitottam a szemem. Láttam, hogy meglódul felénk, a magasba emelte a kardját, de az kihullott a markából, mikor egy láthatatlan erő hátrarántotta. Vagyis nem láthatatlan erő volt. A láncai! – Nem! Öljétek meg őket, nyomorult kutyák! – ordított a mögöttünk álló démonokra, akik a fény miatt nem mertek közelebb jönni.
Tovább ismételgettük a szavakat, amik lezárták őt újabb évezredekre. Talán mikor újra el fogja őket tépni, mi már nem is leszünk. Az már egy másik generáció problémája lesz. Vagyis… de. Nekünk is szerepünk lesz benne, pont úgy, mint Minervának, Poszeidónnak, meg a többi istennek hitt többlelkűnek. Talán akkor mi fogjuk segíteni az utódainkat.
A sötétségben álltam, senki sem volt ott. Legalábbis azt hittem, mert ekkor a semmiből feltűnt Minerva… nem! Athéné volt. Mellette Poszeidón állt gúnyosan bólogatva, a lány meg csak a szemét tekergette. Eltűntek. Helyüket Mars és Minerva vette át. Táncoltak és nevettek. Ők is köddé váltak. Aztán ott voltam én és Damon. Az előző esti jelenet volt, ahogy ültünk a füvön és a csillagokat néztük. Mi semmivé lettünk. Két fiatal jelent meg. Hasonlítottak ránk, de mégis mások voltak. Ruháik azt mutatták, hogy ők a távoli jövőben élnek. Mindkettőjük kezében valami hipermodern fegyver volt, azzal céloztak valamit. Aztán újra a sötétség.
- Az első többlelkűek több mint háromezer éve születtek. Nem véletlen volt. Isten akarta így – jelent meg mellettem Minerva. – Sokkal erősebbek, mint azt hiszik. Az Úr hétfelé osztotta a saját erejét, hogy ha majd egyszer eljön az idő, akkor ők küldjék vissza a Sátánt a börtönébe.
- Miért nem Ő? Miért mi? – kérdeztem.
- Mert már nincs átjárás az Ő birodalma és az Angyalvilág között. Neki se.
- Ezt nem értem. Ő a Teremtő és nem tud csak úgy átjönni?
- Ez az Embervilág, Bailey. A Bibliában olvastad valaha, hogy Isten maga jött le ide? Nem. Mindig angyalokat küldött. Nem jön le, mert nem tud.
- Ez furcsa – mondtam fintorogva. Ő csak nevetett.
- Ne feledd: a hatalmad több ezer angyaléval is felér. Használd ki, de ne hagyd, hogy az irányítson téged.
Bólintottam. Mosoly ült az arcára, aztán a kezei közé vette az enyémet. Letörölte a tenyeremről a baglyot ábrázoló mintát.
A küldetésed véget ért – suttogta egy hang az elmémben.
Mikor felpattant a szemem, újra a csatatéren voltam. Még mindig izzottunk, az ördög hangos kiáltások közepette volt kénytelen visszamenni a pokolba, a börtönébe. Némelyik démon is visszarohant a védelmet nyújtó Démonvilágba, de a legtöbben csak álltak ott megbabonázva. Aztán a vadászok észbe kaptak és elkezdtél hamuvá változtatni őket.
Egyre inkább éreztem, hogy a fény elkezd pulzálni. Hol volt már a robbanás, ami Shepho barátját is bevágta az erdőbe? Féltem, hogy lesz valami gond, mi pedig elcsesszük a dolgot.
Aztán megtörtént.
Először a fény robbant ki belőlünk, amit a hanghullám is követett. A föld megremegett alattam, hangos kiáltások harsantak. Éreztem, hogy könnyűvé válok, minta minden terhet levettek volna rólam.
Kétségbeesett kiáltások, könyörgés, halálhörgés.

Aztán néma csend.